Már megint alszik!

A tanár éppen hogy belépett a fülledt, levegőtlen terembe, máris észrevette, hogy az ablakoknál, az utolsó helyen ülő tanítványa fejét a padra hajtva, vállát és karjait leengedve ült.

Nem vesztegetett rá több pillantást, könyveit lerakta a tanári asztalra, kihúzta magát, majd megköszörülte a torkát. Így fejezte ki az osztálynak, hogy megérkezett, s kezdetét veheti a tanóra.

Főleg az utolsó padban ülő gyerekre szeretett volna hatni, de ő nem látta, nem hallotta, meg se rezdült.

„Talán megint gondjai vannak odahaza…”

Megenyhült eddig szigorú tekintete, zavartan lapozgatni kezdte jegyzeteit, amiknek alapján meg akarta tartani az órát azoknak, akik figyelemmel kísérték.

Diákjai időközben észrevették, a bevett – és lassan már érvényét vesztett – módon felálltak, hogy kimutassák tiszteletüket. Csak ő nem állt fel, csak ő ült ott továbbra is mereven, mozdulatlanul.

A tanár rekedten köszöntötte az osztályt, majd a táblához fordult, s meg-megremegő kézzel felírta az óra témájának a címét.

„A jegyek rovására megy ez az örök rosszkedv… Nem mehet ez így tovább!”

Elnézett az osztály feje felett, vagy a földet pásztázta, miközben gépiesen mondta szövegét, melyet már a sok év alatt meg is tanult. Néha-néha odapillantott az ablak felöli utolsó padra, ahol továbbra is ugyanúgy, lehajtott fejjel ült, félig a padon fekve az a diák.

Valaki feltett egy kérdést, ami miatt hirtelen kiesett a ritmusából és értetlenül nézett a jelentkezőre. Egy másodpercig el is felejtette, hogy hol van…

Megrázta a fejét, arcára pedig egy fájdalmas grimasz ült ki, mintha kínlódás volna neki a kérdésre választ adnia; aztán vonásai eltorzultak, szinte felismerhetetlenné vált tiszta arca a fájdalomtól.

Síri csend támadt a teremben. Az osztály minden tagja a tanárra tekintett rémülten és kíváncsian – égette a sok szempár.

Kezét arcára tapasztotta, nekidőlt asztalának, mintha elfogta volna a rosszullét, majd nagy levegőt vett és erőltetett mosollyal nézett osztályára.

Visszalökte magát az óra témájába: gyorsan felelt diákjának, aztán újra a táblához lépett. Hátat fordított mindenkinek, hogy ne kelljen szembenéznie velük, és egy új vázlatpontot írt fel.

„Nem tudok rajta segíteni, ő tehet csak magáért! Én pusztán irányt mutathatok.”

Újra beszélni kezdett, a diákok figyelme átterelődött a tanár szavaira, s lassan feloldódott a feszült hangulat is, nem nézték már olyan kíváncsisággal folyton változó arcát.

Ő maga is megnyugodott kissé, nem sújtotta oly erősen a bűntudat, hiszen, gondolta, ő mindent megtett.

Felszabadultan beszélt tovább, az utolsó padban görnyedő diákra nem is nézett már – nem érdemelt meg több gondolatot, több sorvasztó fájdalmat.

„De…”

Újra odapillantott. Szava megakadt hirtelen, szája a szó közepette tátva maradt, szíve talán ki is hagyott egy pillanatra.

„Magára hagytam. Láttam, hogy mennyire szenved… Láttam, és nem tettem semmit! Nem volt türelmem… állandóan azt hallgatni, hogy mennyire utál mindent.”

Gyászos csend szállt alá, mindenki lehorgasztotta a fejét a teremben. A tanár lassú, nehéz léptekkel közeledett az utolsó padhoz.

Kitekintett az ablakon – hideg, jeges eső hullott alá a szürke égből. Elmélázott ezen a rideg és idegen képen, közben meleg kezével a hűvös pad fehér lapját érintette.

„Az én hibám, hogy ő már nincs itt.”

Lehanyatlott a pad mellé, ahol nem ült senki.

Senki, immáron évek óta. De a tanár azóta mindig őt látja abban az üres padban, azokon a hűvös, téli hónapokon, amikor elvesztett egy diákot, egy szeretett, áldott gyermeket.