Tejbetök vigyorral a képemen dőlők hátra az ágytámlának. Ölemben a Davis kölcsönözte laptop nyugszik, melyen a bemutatkozó műsorról készült videó képsorai futnak. Noha eredetileg fel akartam mérni az akkor nyújtott teljesítményemet, jelen pillanatban lefoglal az örömmámorban való úszkálás. Ian három napja repülőre szállt, azóta a lebukási kockázatfaktorom felére csökkent. Plusz kifejezetten sok magányos perc jut ki számomra, hála Davis edzéseinek. Amennyiben nagyon elvetemült lennék, még a mellem leszorítását is mellőzhetném. Lassan már a napokon belül esedékes menzesz gondolata sem okoz aggodalmat. Az utóbbi időben Tylerrel sem kellett elszámolnom, hozzáteszem, én részemről letudtam a kis nézeteltérésünket. Ő már kevésbé lehet kibékülve a dolgok állásával, tekintve, lassan három hete a színét sem láttam. Azért jó lenne rájönni, miért kerül. Igazán kíváncsi vagyok, mi játszódhat le az önközpontú kis agyában. Remélem, nem az eltávolításom kivitelezésén töri a buksiját.
Visszaterelve tekintetemet a képernyőre, a színdarab utolsó jelenete játszódik le éppen. Majd máskor végignézem alapon, bezárom a lejátszót. Jobb dolgom híján, ma ötödszörre kukkantok be az e-mailfiókomba, hátha kedves családomnak végre valahára eszébe jutott írni nekem. Enyhén csücsörítve, minden értelmes gondolatot mellőzve, bambán bepötyögöm a címet. Ám sikeresen félreütök egy billentyűkombinációt, mely egy merőben ismeretlen program feltűnéséhez vezet. A felugró piros-fehér ablakon, gyanús, kódolt feliratok cikáznak. Rémületemben megkísérlek kilépni, de az ujjam újból téves helyen köt ki. Végeredmény: egy elsötétült képernyő, zavaros számkombinációkkal tarkítva. Daryl Madkins, újgazdag ficsúr és számítástechnikai zseni, aki kevesebb mint három gombnyomással képes kinyírni egy gépet.
Reménykedve összecsukom a kütyüt. Pár másodperc múlva, vontatott mozdulatokkal újra kinyitom. Minő meglepetés! Nem változott semmi. Ezt totálisan elbasztam. Remek! Mehetek a tulajhoz, bánva bűneimet. Majd igyekszem méltóságteljesen meggyónni a balfaszságomat. Már ha ez egyáltalán lehetséges…
Lagymatagon elvánszorgok az ajtóig, ahol hatalmas sóhajtások közepette erőltetem magamra a csukámat. Hagner nem tűnik annak a méregzsák típusnak. Esetleg egy ejnye-bejnyével megúszhatom. Csak a kártérítést kerüljük, könyörgöm! Nem akarom csődbe juttatni a családot.
A laptopot a karomon pihentetve ballagok a folyosón. A vége felé haladva, szobatársam hangja üti meg a fülemet.
- Nem megyek és kész – mondja emelt hangnemben, kissé idegesen. Az aprópénz csörrenéséből ítélve a csokiautomatával babrál. Úgy határozok, nem avatkozom közbe, inkább a falnak lapulva kivárom a soromat.
- Hagyjad már! Tudod, mennyire utálja a nőket. – Kikerekedett szemekkel meredek a szemközti, világosbarna falra. Jól értettem? Hagner utálja a nőket? Ez valami egészen új…
- Nem az, hogy gyűlölöm őket. Csak nehezen viselem a szánalmasságukat. – Kis híján kicsúszik a kezeim közül az amúgy is tropára vágott szerkezet. Valahol a düh és a döbbenet között lavírozok. Szóval szánalmas… Hát kösz szépen! Akkor ez a szánalmas létforma most fogja magát, és szánalmasan odébb somfordál. Olyan szánalmas vagyok… túl nehéz lenne jelenteni az okozott károkat. Ezért igazán nem hibáztathat, ha egyszer ilyennek születtem. Mikor többé nem tudja használni a gépét, vessen magára. Kellett neki egy ilyen szánalmas alakra bíznia…
A szoba felé csörtetve, elvakult mérgemben meseszépen lefejelek egy fekete pólóba bújtatott mellkast. Nem szentelve különösebb figyelmet az úttorlasz többi testrészének, dünnyögök egy bocsit az orrom alatt.
- Hé, Madkins! – Leemelem kacsómat a kilincsről. Érdeklődve fordulok vissza az iménti srác felé. – Beszélnünk kéne. – McGlone karba font kezekkel, jelentőségteljesen mustrál engem. Mi és a beszéd? Úgy érti normális emberek módjára, fizikai erőszak alkalmazása nélkül? Túl szép, hogy igaz legyen.
- Egy pillanat. – Ledobom Davis laptopját az ágyára. Legszívesebben azon nyomban nekilátnék a bútorzat rongálásának, és a legvulgárisabb szitkok világgá ordításának. Ez azonban nem a legalkalmasabb időpont a dührohamra. Amúgy sem ártana leszoknom a spontán kitöréseimről. Leeresztem szemhéjaimat, veszek pár mély levegőt. Végül fapofámat rögzítve, kitárom az ajtót.
- Mehetünk – közlöm semmitmondóan Tylerrel.


A nonstop felett elhelyezkedő kávézó hangulata kifejezetten idilli. Főleg, mivel alig lézengenek erre páran. A nebulók túlnyomó része otthon múlatja az időt. Többségük minden bizonnyal most piheni ki a tegnapi partiról maradt másnaposságát, hogy az este újabb korhatáros night clubban bulizhassa szét az agyát, ahova természetesen a szülei befolyása automatikus belépést biztosít neki.
A hatalmas ablakokon túl színesre festett falevelek lebegnek a szél szárnyán. A napfény egy halovány sugarával áttör az esőfelhők között, igazi őszi hangulatot varázsolva. Belekortyolok az émelyítően keserű löttyömbe. Rühellem a kávét. A fiú alteregómhoz viszont éppen ez a ramaty ital illik. Nem is akárhogy: kizárólag feketén. Komoly koncentrációt igényel a fintorgás elfojtása.
- Bocsánat. – Meglepetten pislogok a velem szemben ülő McGlone-ra. Hiába a visszataszító érzés mögötte, hiába az azt érezhetően átitató kényszeredettség, még mindig hatalmas dolog ez az egy darab nyomorult szó. Mr. Szoknyapecér részéről érkező hasonló megnyilvánulásnak igen kevés ember lehetett fültanúja, erre fogadni mernék. Én pedig ezen kevés egyedek egyikének vallhatom magamat. Szinte megtisztelő.
Korábbi legnagyobb rosszakarómat kémlelem. Most először tűnik fel, milyen egyforma az ő és az anyja íriszeinek színe. Mindkettőjüké eszméletlenül mélyzöld. A fülénél fogva pördítek egyet a csészémen, az asztalra könyökölve tenyerembe fektetem az államat. Közben végig Tylert stírölöm.
- Nem fogok megbocsátani. – Ajkaim apró, sejtelmes mosolyra görbülnek. McGlone ábrázatára enyhe sokk és megmagyarázhatatlan rémület ül ki.



Davis


Mikor lett belőlem ilyen szerencsétlen surmó? – fordul meg bennem, mialatt a kávézó bejáratától nem messze Daryléket sasolom. A kíváncsiság tényleg elvetemült dolgokra képes rávenni az embert. Én speciel egészen idáig követtem a furcsa párost. Nem tehettem mást. Túl abszurdnak tűnt a jelenet. Úgy értem, Madkins és az igazgató fia? Ez kábé olyan, mint összeereszteni egy macskát egy kutyával. Más kérdés, hogy lövésem sincsen, melyikük itt a cica és melyikük az eb…
Nekivetem a hátamat a falnak, mancsaimat a zsebeimbe süllyesztem. Akárhogy nézem, Daryl lányos. Semmi nem változtat a tényen, miszerint van benne valami határozottan feminin. Ami meglepő módon önmagában nem különösebben zavarna engem. Mindössze az irritál, hogy egyedül vagyok ezzel a meglátásommal. Talán valóban bennem lehet a bibi, ha eddig senki másnak nem tűnt fel. Ian azt állítja, paranoia. Hülyeségeket képzelek be magamnak, annyira ki nem állhatom a csajokat. Ez így elég elkeserítően hangzik.
Jobban szemügyre véve Madkinst, nem csupán a külső megjelenése teszi őt hasonlóvá a gyengébbik nem tagjaihoz. A gesztusaiból árad az a különös kellem, ami lássuk be, a normális pasikra rohadtul nem jellemző. Például most, mikor ivott, egy parányit felemelte a kisujját. Milyen férfi tenne ilyet? A mosolyáról nem is szólva. Az néha tényleg olyan, mintha egy lányt néznél. És ez valóban így van! Miért mesélnék be magamnak hasonló baromságokat? Semmi okom nincsen rá. Ian téved. Abszolúte tévúton jár.
Megindulok kifelé, hiszen éppen ideje visszatérni a koleszba. Az iménti kis akciómmal amúgy sem megyek semmire. Nem értem, miről csevegnek, oda lopózni meg kevés a kurázsim. Vagyis inkább csak nem szeretném leégetni magamat. Két pasit kukkolni önmagában is elég gáz, nem kellene pluszba az alanyok tudtára adni.

Azon mélázva, mi magyarázhatja Madkins szerfelett különös, illetve mondhatni különleges kisugárzását, battyogok be a szobába. Akad pár szóba jöhető opció. Teszem azt, egy rakat női rokon vette körül gyerekkorában, akik átragasztottak rá ezt-azt. Egy fejlődésben lévő gyereket könnyű befolyásolni. Vagy a szülők egy kislányra vágytak, azonban helyette sajnos Daryllel kellett beérniük, így embertelen módon, a neméhez nem illően bántak vele. Jó, ez egy kicsit szappanopera feelinges. De fix, hogy van valami ennek az egésznek a hátterében. Ráadásul az első napon történt furcsa esetet sem hagyhatom figyelmen kívül.
Szemöldök ráncolva elmélkedem, néhány felesleges kört futva a szobában. Végül feladva a spekulálgatást, lehuppanok az ágyamra. Szemezek kicsit a magam mellett pihiző laptoppal, majd úgy döntök, jobb dolgom nem akadván, igazán játszhatok egy kicsit.
Hatalmasakat pislogok magam elé a kinyitott készülékkel az ölemben. Mi a…
- Hogy az a… - Határozottan lecsapom a gép tetejét. – A fene essen beléd Madkins!



Tyler


- Nem fogok megbocsátani – visszhangzik a hallójárataimban a nem várt felelet. Madkins lágy, szinte bájos mosolyra húzza a száját. A fejét támasztva, türelmesen kémlel engem.
A rajtam átfutó meglepettség hullámát ijedtség követi. B tervvel nem készültem. Annyira békésnek tűnt a legutóbbi alkalommal. Egészen abba a hitbe ringattam magamat, hogy egy bocsánatkérés majd mindent megold.
Most mi legyen? Egyszerűen semmilyen használható megoldás nem bukkan fel túlterhelt elmémben. Ez a probléma orvosolható egyáltalán valamivel? Amennyiben nem áll szándékában szemet hunyni a vétkeim felett, nem kényszeríthetem rá. Talán ez egy eleve halálra ítélt ötlet volt, amit nem ártatott volna még a megszületése előtt eltemetnem. Csupán kerülve őt, nem véve tudomást a jelenlétéről, klasszisokkal nyugodtabb lehetne a szívem, mely pillanatnyilag olyan iramot diktál, amivel nehezemre esik megbirkózni.
Mint egy zsákutca. Mondani nem tudok mit, menekülési esélyeim erősen stagnálnak. Mégiscsak kicsit különös lenne hirtelen felállni, és faképnél hagyni őt. Én, a tehetséges színész, egy nemesi ősökre visszatekintő család sarja, az ismert és elismert tanuló, névvel és pénzzel, itt ülök egy mondhatni merőben érdemtelen elsős kölyökkel szemben, és örülök, ha egyáltalán sikerül normálisan levegőt vennem. Tippem sincsen, mikor állt feje tetejére a világ, viszont valaki igazán visszafordíthatná végre.
- Mint azt már közöltem veled, kvittek vagyunk. – Nem ellentmondásos ez egy kicsit? Hogy lehetünk kvittek? Az előbb nyilatkoztatta ki a megbocsátás iránt mutatott hajlandóságának teljes hiányát. Vagy félrehallottam valamit?
Kezd az agyamra menni a minden egyes pár szavas mondat után beiktatott félórás szünet. Ez nem egy színdarab! Tökéletesen felesleges fokozni a feszültséget. Az idegeim a nélkül is pattanásig feszülnek.
Még ráérősen kortyolgat egy kicsit. Nézelődik, megcsodálja az üveg mögötti tájat. Mintha itt sem lennék. A tököm tele van vele! Muszáj minden egyes alkalommal éreztetnie, mennyire hidegen hagyom?! Jó, hogy nem írja ki egy transzparensre: „Nem érdekelsz. Le lehet kopni.”
- Most akkor mi van? – elégelem meg a mellőzöttséget. Nehogy már egy csésze kávé és pár tetves falevél érdekesebb legyen nálam!
- Egálban vagyunk. Te sem bocsátottál meg nekem, én sem fogok neked. – Hasonló érzés lehet egy szemből jövő támadás. Jóllehet tisztában vagy az ellenség fegyverének meglétével, ám meg sem fordul benned, hogy ki is ránthatja azt ellened. Számíthatnál rá, és mégis felkészületlenül ér.
- Két külön világban élünk – deklarálja a nyilvánvalót. Egész eddig lépten-nyomon ezt hangoztattam felsőbbrendűen. Két külön világhoz tartozunk. Ég és föld. Mintha én isten lennék, míg Madkins egyszerű halandó. Az ő szájából hallva ellenben teljesen más értelmet nyer a megállapítás. Kissé lehangoló s egy csöppnyit elszomorító. Vajon miért deprimál engem ez a végletekig evidens tény?
- Képtelenség meg nem történtnek tettetni az eddigieket. Így azt javaslom, jegyezd meg, mit tettem ellened. Nyugodtan utálj tovább. De sem az alávaló trükkjeidből, sem a megbánásodból nem kérek. – Kitágult pupillákkal, újra eszeveszetten lüktető pulzussal silabizálom megfejthetetlen tekintetét. Lassan hátratolja a széket, és felegyenesedik. Az én lábaim valószínűleg pillanatnyilag nem lennének képesek megküzdeni a rájuk nehezedő súlyommal, ezért meg sem kísérlek felállni.
- De én… – igyekeznék kicsikarni magamból valami értelmeset. Megdöbbent, milyen hatással van rám néha Madkins. Az őrületbe kerget egyetlen pillantással, sírásra késztet pár egyszerű mondattal, ledermeszt pusztán a véleménye kinyilvánításával.
- Jogos volt. Valamilyen szinten jogos volt, úgyhogy nincs okod bűntudatra. Még egyszer, utoljára megismétlem magamat: kvittek vagyunk. – Suhanó léptekkel elsétál. Jogos volt. Kizárólag ezt akartam hallani. Semmi másra nincs szükségem. Ha megfelelő az ok, a bűn máris kisebbnek tűnik. A cél szentesíti az eszközt, vagy valami ilyesmi. Legalábbis így véltem. És mégsem. Nem könnyebbültem meg, nem szakadt szét a mellkasomat leszorító fémlánc, mint ahogy azt vártam. Bár Daryl soha nem méltatott még ennyi figyelemre, és ez az első, hogy ilyen terjedelmes megszólalás hagyta el a száját előttem. Bár sikerült megértenem az álláspontját. Bár ez egy vissza nem térő alkalom lenne a lezárásra. Mindezek ellenére valamiért itt maradt nekem ez az idegesítő, feszült érzés.
Nem gyűlölöm őt. Már sehol sincsen az a késztetés, hogy keresztbe kell tennem neki. És mégsem tudok elvonatkoztatni a személyétől. Noha tisztázódott bennem, ő miként viszonyul hozzám, úgy fest, a saját gondolataimat még rendbe kell tennem.
- Ha nem utálat, akkor mi más…? – dörmögöm magamban előregörnyedt testtartást felvéve.



Davis


Nem sok hiányzik, hogy bealudjak, miközben Ian dögunalmas beszámolóját hallgatom a Koreába tett látogatásának eddigi eseményeiről. Kicsit elemelem az arcomtól a telefont egy ásítás erejéig. Visszaillesztve a mobilt a fülemre, folytatom az egyetértő dünnyögést. A harmadik másodfokú unokatestvérének a feleségének a húgának az elméletileg érdekes egyetemi eseténél járva, inkább átfordulok a hasamra. Az arcomat a vánkosba temetem.
Nagy a család. Kegyetlenül nagy. És mindegyiknek valami kimondhatatlan neve van, meg persze mindről akad egy rakat „izgi” történet. Képtelenség megjegyezni, ki-kicsoda. Amúgy is elég fárasztó minden kis sztorit végighallgatni, könnyen elveszti a mezei gimnazista a fonalat. De ha még a neveket sem sikerül memorizálni, akkor végképp lehetetlen vállalkozás nem elkalandozni közben.
- Most mennem kell. Majd még beszélünk! – Nyújtózkodom egyet. Túléltem a félórás tortúrát. Legközelebb már valószínűleg nem a terebélyes lombozatú családfájával fogunk foglalkozni. Legalábbis merem remélni.
- Oké, szia! – Felcsúsztatom az éjjeliszekrényre a telefonomat.
Tehetetlenül hempergek a matracon. Valahogy abba az állapotba kerültem, amiben gondolkodni sem tudok. Csak úgy vagyok. Valamihez kezdenem kéne, mielőtt élve felfal az unalom. Megfordítom a kobakomat, még mindig az ágyon elterülve méregetni kezdem Daryl résnyire nyitott szekrényét. Bekukkanthatnék. Ki sem derülne. Amiről meg nem tud, az nem fáj neki. Továbbá tropára vágta a gépemet, ennyit igazán megérdemlek kiengesztelésképpen. Határozottan talpra pattanok, és fütyörészve elszambázok a szemközti bútorsorig. Kinyitom a világos faajtót. Érdeklődve guggolok le az alsó régiót áttanulmányozva.
Elmélázva kiemelem a sportcipőt, mely fontos szerepet játszott a rajzszöges epizódban. Méregetem egy darabig. Már éppen tenném vissza, mikor csökkentett üzemmódban dolgozó elmémben kipattan a megvilágosodás szikrája. Fenékre huppanok, a csukát a lábfejem mellé helyezem. Különös… Madkins körülbelül olyan magas, mint én, a lába mégis minimum három számmal kisebb. Kísérletező kedvemben megpróbálom belepréselni magam a lábbelibe. Nem ér nagy meglepetés. A lábujjaimat is alig bírom belepasszírozni.
- Fene… Ez rohadt kicsi. Mint egy női cipő – nézek le immár felülről az én patáimon kifejezetten bizarr látványt nyújtó topánkára.
Abban a szent minutumban, amint arrafelé fordulok, a bejárati ajtó minden előrejelzés nélkül kitárul. Sportolói reflexeimnek köszönhetően sikeresen a közeli kanapéra vetődök. Viszont akad egy apró bökkenő. Az elég bizonytalanul rögzített cipellő lerepül a lábamról, és csodálatos pályát leírva a levegőben, egyenesen a betoppanó Madkinst veszi célba. A gyanútlan áldozat a sérülést szenvedő homlokához kap. A fejéről lepattant csuka pár lépésnyire tőle kecsesen földet ér. Daryl a buksiját dörzsölve cserkészi be a bűnöst.
- A cipőm? – forgatja maga előtt az immár beazonosított, repülő tárgyat, mely, mint utóbb kiderült, tökéletesen funkcionál fegyverként. Előre rettegve a következményektől, óvatosan megközelítem Madkinst, aki tanácstalanul áll az események előtt.
- Jól vagy? – kérdem bűnbánóan.
- Hát, most legalább nem volt benne rajzszög. – Méregeti enyhén elámulva önállóéletre kelt tulajdonát. Megmosolygom a tőle szokatlanul aranyos reakciót.
- Nem fáj? – Közelebb hajolok hozzá a homlokát fixírozva. Én aztán tudok célozni! Pont a közepére.
- Kutya baja. – Felfedezek egy a cipő talpáról ottmaradt poros foltot. Különösebb megfontolás nélkül, letörlöm azt. Csupán akkor tudatosul bennem, mennyire furcsa ez a megmozdulásom, mikor Daryl meglepetten csillogó, csokoládébarna íriszeibe ütközik a pillantásom. Tanácsos lenne növelni a köztünk lévő távolságot, mégsem teszem. Figyelmesen vizslatom az arcvonásait. A szempillái kifejezetten hosszúak, a szemöldöke szépen ívelt, az ajkai viszonylag teltek. Amennyiben nem lenne teljességgel lehetetlen, azt mondanám, egy lány áll előttem.
Bedőlök oldalra, hogy megvizsgáljam miként áll ádámcsutka terén. Az orromat kellemes, friss illat csapja meg. Eredeti szándékomat félretéve, visszafordulok hozzá.
- Most milyen tusfürdőt használsz? – Értetlenül mered rám.
- Nem kókuszos – feleli végül.
- Nem azért. – Ajkaim féloldalasan felhúzva, keresztbe font karokkal egész közel araszolok hozzá.
- Mi az? – vonja össze a szemöldökeit.



Daryl


- Most milyen tusfürdőt használsz? – kérdezi némiképp kijjebb mászva a magánszférámból. Davis tényleg nagyon utálhatja a kókuszt. Még le is ellenőrzi, tényleg váltottam-e.
- Nem kókuszos – nyugtatom meg készségesen.
- Nem azért. – Akkor meg mit érdekli? Talán a ciprus illat ellen is van valami kifogása? Ez volt az egyetlen a boltban, amitől nem kerülgetett a hányinger! Fene fog az ő kozmetikai szerek terén mutatott válogatóssága miatt ilyenekkel szórakozni.
Gyanúsan közelít felém. És most? Legyilkol, mert nem tetszik neki a szagom? Vagy egyszerűen megint felajánlja a saját Chanel löttyét?
- Mi az? – igyekszem kicsikarni belőle valamit. Pár másodpercig némán fürkész engem. Ha valami mondandód van, akkor nyögd ki! Essünk túl rajta!
- Te tényleg nagyon lányos vagy. – A szemeim kétszeresükre tágulnak, talán ki is düllednek ennek a kijelentésnek a hatására. Ez azért már több a soknál! Legközelebb mi jön? Leköcsögöz?
Tartom még egy ideig magam, ám nem tudom sokáig visszafojtani a feltörni készülő indulatokat. A kézfejem ökölbe szorul, majd még mielőtt észrevenném, már lendül is előre. Agressziómat Hagner bal pofacsontja szenvedi meg. Felszisszenve nyúl az ütés nyomához.
- Folyton ilyen agresszívan reagálsz?! Csak tettem egy megjegyzést! – Csak tettél egy megjegyzést, mi? Hát kösz. Tudod, ha valaki lekurvázza az anyádat, az is „csak egy megjegyzés”!
- Ne merj még egyszer lányosnak hívni! – szűröm a fogaim között. Ez az egyetlen, amivel valószínűleg bárki képes lenne kihozni a sodromból. Pont Davistől hallani meg még inkább sértő. Hiszen ő ezzel, burkoltan ugyan, de azt is közli, hogy szánalmasnak tart. Egyre inkább úgy érzem, hiába nézek ki és viselkedem férfiként, ez a srác egyszerűen fizikailag képtelen engem egyenlő félként kezelni.
- Kezdem hiányolni Iant – töröm meg a rövid időre közénk ereszkedett csendet. Nincs lehetőségem megfigyelni Davis reagálását, mivel ezután rögtön kicsörtetek a helyiségből. Semmi szükségem erre. Talán nincs tényleges férfiasságom, amit megkérdőjelezzen, azonban a színészi képességeimet igenis leszólja az ilyen megnyilvánulásaival. Ráadásul néha úgy bánik velem, mintha védelemre szorulnék. Nem vagyok se szánalmas, se gyenge! A gyámoltalanságtól meg aztán végképp rohadt messze állok! És két évig még csak nő sem vagyok! Ha mindezek ellenére is derogál neki teljes értékű emberként kezelni engem, akkor nem velem van a gond.



Ian


Elmerengve bambulom a félig teli levesestálat. Daryl talán nem bírja úgy a csípőset. Ebben esetleg legyőzhetném. Vagy úgy általában az evésben. Bár ahogy a közös étkezések alkalmával megállapítottam, nem húzzák sokáig a tányérján pihenő falatok. Minden fogás kifejezetten rövid életűnek bizonyul nála. Sokat kajál és azt is gyorsan. Feltehetően esélyem sem lenne ellene.
- Min gondolkozol? Valami baj van? – zökkent ki anyám. Ekkor esik le, hogy bizony egy ideje már nem egyedül üldögélek. Mustrálom még egy kicsit az ételt magam előtt.
- Nos – kezdek bele végül. -, tudod, van ez az új szobatársam. Már említettem őt. Daryl Madkinsnek hívják, és igazi színész-zseni. Lealázta az igazgató fiát, akit mindig is be akartam előzni. Szóval most ő az új célpontom. – Anya vidáman felkacag. – Mi az? – értetlenkedem.
- Ez a legnagyobb problémád? – vigyorog rám.
- Ez igenis fontos!
- Bizonyára az, ha már evés helyett is ezen rágódsz. – Előrébb hajol az asztal felett, hosszú fekete haja kis híján belelóg egy vízzel teli pohárba. - Kíváncsi vagyok erre a fiúra. – Kíváncsi Darylre? Felesleges. Elég flegma a srác, többnyire egy néma, mizantróp kamaszra emlékeztet. Habár versengeni vele tényleg jó buli. És egész hamar hozzászoktam a jelenlétéhez. Már-már hiányoznak a kis csatáink.
- Miért nem hívod fel? – Felkapom a kobakomat. Ez eszembe sem jutott! Akadnia kell valamilyen versenyfélének, amit telefonon keresztül is lejátszhatunk. Áh, várjunk egy percet…
- Nincs meg a telefonszáma – dőlök le csalódottan a levesem mellé. Anyu felkel, odajön hozzám, és beletúr a hajamba.
- Holnap haza kell mennem egy munka miatt. Nincs kedved velem tartani? – Csodálkozva pillantok fel rá. Általában nem kezdeményezné az idő előtti távozásomat.
- Kibírok egy hetet versengés nélkül is – győzködöm sokkal inkább magamat, mintsem őt.
- Azt elhiszem. Ám nekem úgy fest, jobban éreznéd most magad a barátaid társaságában, mint itt. – Barátaim? Többes számban? Daryl tényleg a barátomnak számítana? Ezen eddig még nem tűnődtem el különösebben.
- Még megfontolom. De miből jutottál erre a következtetésre? – Nem hinném, hogy a leves tanulmányozása egy ennyire árulkodó és egyértelmű jel lenne. Ilyen jól anya sem ismerhet.
- Folyton kikapcsolsz amióta eljöttünk. Davist is vagy hússzor felhívtad. És talán nem vetted észre, de egyfolytában erről az új szobatársadról áradozol. – He? Sokat meséltem Darylről? Azt hittem, kizárólag futólagos említéseket tettem. Ezúttal valóban rettenetesen buzoghat bennem a versenyszellem. Állandóan az ellenfelemen jár az eszem.
- Su Jong! – kiáltja valaki a nappaliból anyám nevét.
- Megyek már! – Utoljára még összekócolja egyszer a frizurámat. – Holnap délelőtt indulok, ha esetleg szeretnél csatlakozni. – Végigkísérem tekintetemmel, amint elhagyja a konyhát. A székkel együtt hátradőlök, úgy egyensúlyozom magam. Menni vagy nem menni? Ez itt a kérdés. Ritkán tudom meglátogatni a rokonokat. Nem érzéketlenség szerény négynapnyi itt tartózkodás után hazautazni?
Hangosan csendül fel a zsebembe süllyesztett mobiltelefon. A váratlan hangahatásra ijedten eresztem vissza a szék elülső lábait a padlóra.
- Davis? Mi az? – válaszolok a hívásra.
- Mikor jössz vissza?
- Miért? Történt valami? – Haverom a vonal másik végén hallgatásba burkolózik. Hosszas várakozás után megköszörüli a torkát.
- Kicsit összekaptam Madkinssel. És hát… - Összeveszett Daryllel? Nekem meggyőződésem volt, hogy jól kijönnek egymással.
- Min kaptatok össze?
- Most nem ez a lényeg – hadarja sietősen. – Csak összetűzésbe keveredtünk. Ismersz engem. Ha egyszer rám jön az öt perc… – Amint kapcsolok, azon nyomban felugrom a helyemről.
- Ugye nem csináltál vele semmi baromságot?
- Daryllel? Nem, dehogy! Csak berúgtam a fürdőszobaajtót…
- Davis! – morgom megrovóan.
- Volt már rosszabb is. – Veszek egy mély levegőt, hátha az segít higgadtan viselkedni. Leeresztett szemhéjjal elcammogok az ablakig.
- Holnap délelőtt indulok. – Azzal megszakítom a vonalat. Homlokomat a hideg üvegnek nyomva szemlélem a sötétedő utcát.
Hagner néha hirtelen vérmérséklete és nagyritkán előtörő kirohanásai okoztak már problémákat. Elég sok ügyét simítottuk el együttes erővel. Egyáltalán nem kalkuláltam be ezt, mikor otthagytam őt kettesben Daryllel. Olyan régen szabadult el utoljára ez az agresszív énje… Nem számoltam vele, mint veszélyességi faktorral. Vajon mi történhetett közöttük? Mit mondhatott Madkins, ami idáig vezetett?
A francba is! Ezt elszúrtam. Ott kellett volna lennem.
Álljunk meg egy percre! Pontosan kiért is aggódom én most? Davisért, hátha valami hülyeséget művel, és viselnie kell a következményeit? Így van. Határozottan emiatt aggódom. Most. Mindazonáltal az első dolog, ami átsuhant az agyamon az közel sem ez volt…
Ha már itt tartunk, igazán elgondolkodhatnék rajta, ki is nekem Daryl Madkins.