Daniel olyan erősen koncentrált, hogy izzadságcseppek szaladtak végig arcán, de nem foglalkozott vele, csakis az előtte lévő vastag fa összeroppantására fordította minden erejét. Azt képzelte, hogy a mágust készül felhasítani kiélezett kardjával, és megpróbálta minden dühét a kard hegyébe irányítani, hogy minél erősebb és pontosabb legyen a vágás. Válla fölé emelte a kardot, és felkészült a csapásra. Elméjében a mágus éppen egy tűzgömböt hajított felé, amit Daniel elegánsan kikerült egy pörgő mozdulattal, majd meglendítette a kardját, ami telibe találta a varázslatot, és visszarepítette azt a gazdájához. A mágus azonban a tenyerével megállította a felé süvítő gonoszságot, és eltüntette. Daniel védekező állást vett fel, majd jobb oldalra lépett egy kicsit, hogy felkészüljön a kitörésre. Míg a mágus egy újabb varázslatra készült, addig Daniel előre törtetett, és lecsapott, de a mágus gyorsabb volt, és egy szélrohammal lesöpörte a fiút a lábáról, ami valójában úgy nézett ki, hogy a nagy koncentrálásban megbotlott egy kiálló gyökérben. Még talpra se tudott szökkenni, már jött is a következő támadás. Fektében, oldalra gurult, majd egy hirtelen mozdulattal felállt, és hátraugrott. Ezután egy másik fa mögött bújt meg, és onnan kukucskált ki. Varázslat súrolta az arcát, és felhasította, ami valójában egy faág volt, amit nem vett észre a sötétben. Dühösen rontott ki búvóhelyéről, és rohamot indított. Futás közben tért ki a különböző átkok elől, és csak a varázsló előtt állt meg hirtelen. Nyakához illesztette a kardját, megvetően nézett annak ijedt arcába, majd egy határozott mozdulattal lemetszette a fejét a testéről.

Kimerülten zuhant a földre, kardja a fába fúródva rezgett. Ruhájának ujjával megtörölte az arcát, majd a fának támasztva a hátát kifújta magát. Úgy döntött, hogy nem fog foglalkozni semmi mással, csak a bosszúval. Mint leendő királynak, kötelességei vannak. Meg kell ölnie a mágust, hogy az apja megmeneküljön. Azt akarta, hogy Gerald büszke legyen rá, hiszen az ő tanításait helyezi most a gyakorlatba. Alettának is segíteniük kell valahogy, és persze a Követ is meg kell találni. Túl sok volt ez egyszerre, de hitt benne, hogy sikerrel fog járni, hiszen nemes célért küzd éppen.

Hűvös fuvallat csapta meg, fázósan összehúzta magát. Kíváncsi lett volna rá, hogy mit csinálnak most a többiek, de nem akart még visszamenni. Hirtelen melegség áradt szét a testében, mintha a nap rásütött volna. Nem értette honnan jöhet ez a meleg levegő, de örült neki, és akaratlanul is elmosolyodott, úgy érezte, hogy megsegítik, hogy nincsen egyedül. Egy apró kacagásfoszlány ütötte meg a fülét, de olyan csilingelő, és gyönyörű hangzású, hogy azonnal elfelejtette a búskomorságát. Nem tudta honnan jött, vagy ki volt az, de egy szót suttogott a levegőbe:
- Köszönöm – mondta lágyan, majd felállt, kihúzta kardját a fából, és lassú léptekkel elindult a faház felé.

* * * *

- Ez hogyan lehetséges? – döbbent meg Aletta. – Én azt hallottam, hogy Darkon gonosz volt, uralomra tört. Hogy lehetett volna olyan kívánsága, amely nem magáért szól? Miért éppen őt választottad Keresőnek? – zúdította rá kérdéseit a Holdkőre.

- Én nem szempontok alapján választok, ember! – sziszegte kissé mérgesen. Aletta inkább meghúzta magát, de azért érdekelte a válasz. – Az az igazság, hogy nem én választom ki, hogy kiből lesz Kereső. Ez az anyám feladata.

- De miért találta ki egyáltalán ezt a feladatot? – tárta szét a kezét tanácstalanul Aletta. – Az emberek harcolnak érted, mert tudják, hogy létezel, és mindenki magának akar. Ha nem húzták volna el előttük a mézesmadzagot, akkor lehet, hogy nem így viselkednének az emberek, hanem sokkal nyugisabbak lennének.

- Nyugisabbak? – ismételte a szót értetlenül a Holdkő.

- Ne haragudj, mindig elfelejtem, hogy sok olyan szót nem használnak itt, mint nálunk. Ez a nyugodtabbnak a rövidebb változata. Úgy értettem, hogy békében élhettek volna, nem pedig versengésben – magyarázta a lány.

- Az emberek mindig versengenek egymással. Ez a te világodra is igaz – mutatott rá a Kő.

- Igen – ismerte el Aletta -, de itt szerintem nem ilyen lehetett az élet, és mindazt a Holdkő megérkezése forgatta fel.

- Szóval azt mondod, hogy ez az én hibám? – dühöngött a Holdkő.

- Nem rád gondoltam, hanem az anyádra – vallotta be szégyenlősen, és a Holdkő kissé megnyugodott.

- Igen, valóban az ő hibája mindez – suttogta halkan. – Valamiért nem szereti az embereket, mintha megbántották volna. Az én engedetlenségem is kapóra jött neki, hogy összeugrassza az emberiséget.

- Valahogy nem lehetne megtudakolni az okát? – töprengett fennhangon.

- Esetleg, amikor ő maga jön el ide – mondta a Kő.

- El szokott ide jönni? – döbbent meg Aletta.

- Nem emberi formában – magyarázkodott a Kő. – Mint tudod, minden száz évben csakis egy napon lehet engem megtalálni, mégpedig a Vörös Hold éjszakáján. És kicsoda a Vörös Hold? – tette fel a kérdést Alettának, aki tudta mire akar kilyukadni a Kő, és eléggé elszégyellte magát, hogy ezt az apró infót hirtelen elfelejtette.

- Az anyád – vágta rá. – De Hold képében lesz itt. Hogy lehetne beszélni vele?

- Azzal ne foglalkozz, majd én összehozom a találkozót – mondta vidáman a Kő. – Sajnálom, de mennem kell – suttogta, és egyre csak távolodott.

Aletta szomorúan nézte távozását, ugyanis megint egyedül volt. Javított a kedvén, hogy a fehérség kezdett feloszlani, és egy sötét tájon találta magát, ami nagyon ismerős volt. Egy faház felett lebegett éppen, és mikor lenézett, felkiáltott, mikor meglátta saját testét, amint Leo védelmezően átkarolja. Aletta kereste a többieket, de nem látott senkit. Egy pillanatra felvillant Diana piros kis ruhája, amint Leóhoz közelít, de Danielt sehol sem látta. Pillantása minduntalan visszatért saját testére, és átkozta érte a varázslót. Végre találkozhatott Daniellel, és megint elszakították őket egymástól. Meg akarta találni a fiút, de nem tudta hol keresse. Egy erősebb szél felkapta a lány lelkét, és messzire repítette. Aletta ijedten próbálta visszafele tornázni magát, de a szél erősebb volt. Mikor elállt, akkor látta, hogy nem is került annyira messze a kunyhótól. Elindult visszafelé, de kardcsörgést hallott, és inkább megállt, hogy megnézze, ellenség közeledik-e. Csak Danielt látta, amint egy fával harcol. Kicsit mulatságosnak találta a helyzetet, de lehervadt arcáról a vigyor, mikor Daniel szemébe nézett. A fiú nem láthatta őt, és nem is sejtette milyen közel vannak egymáshoz, így azt sem láthatta, hogy a lány szemébe könnyek gyűltek. Ugyan még csak kétszer találkozott a fiúval, nem látta még ennyire komolynak és keservesnek. Mintha most kezdett volna igazán felnőni, megismerte a világ szennyét, és már semmi szépet nem talál az életben.

Aletta biztos volt benne, hogy ez egyrészt az ő hibája, és persze a Holdkő létezése. Ha ők ketten nem lennének, akkor a sors kegyetlenségei meg sem történtek volna. Ha a Holdkő nem lenne, akkor lehet, a varázslók sem akarnák mindenáron megkaparintani, hogy uralkodhassanak, Salamon esetében pedig, hogy kinyissák a Pokol kapuját. Vajon mi szüksége van neki arra egyáltalán? Ha pedig ő nem lenne, akkor Holdkövet sem kellene keresniük, és akkor Daniel egyenesen az apját menthette volna meg, nem pedig őt kezdi el keresni tűzön-vízen át. Nem akarta, hogy Danielt ennyire megváltoztassák az események, de valószínűleg elkerülhetetlen volt. Az igazi Danielt csak nagyon kicsit ismerte, de ez a másik teljesen hidegnek tűnt, mint aki már semmit nem érez.

Látta, hogy a fiú fázósan összehúzza magát, ezért leszállt hozzá, hogy átölelje, megmelengesse, és azt látta, hogy az arca kicsit lágyabb lesz, mint volt, és ennek nagyon örült. Talán érzi, hogy ő van itt vele? Magához akarta szorítani, érezni akarta, de tudta, hogy ezt nem teheti meg. Miért olyan kegyetlen a sors, hogy mindig elszakítja őket egymástól, amikor együtt lehetnének. Olyan mesebelinek tűnt az egész, hogy nevetnie kellett, és látta, hogy Daniel a hang irányába fordítja a fejét, és csak ennyit mond: Köszönöm. Aletta megkövülten ült a földön, míg a fiú felállt. Olyan lágyan szólalt meg a fiú, hogy bizsergés futott át rajta, és érezte a lelki kapocs által, hogy a teste is megrezzent abban a pillanatban. A szíve hevesebben kezdett el dobogni, lábai elgyengültek, nem tudott felállni. Nagy nehezen összeszedte magát, és követte Danielt a levegőben.

* * * *

Leo furcsán nézte a lány testét. Biztos volt benne, hogy az megmozdult, amikor magához ölelte. Talán itt van mellette Aletta? Ha igen, akkor ezt jó jelnek veheti? Talán ő is érez iránta valamit? Bizonyosságot akart, de mivel a lány nem volt abban az állapotban, hogy beszéljen, szorosabban magához ölelte, és várta, mi fog történni. Egy apró, szaporán dübörgő hangot hallott a lány szíve felől. Leo tátott szájjal nézte a lányt, és alig bírta felfogni, hogy ez most vele történik. Ezek szerint Aletta őt szereti? Pedig már kezdett aggódni, hogy Danielért van oda. Csak úgy száguldottak a gondolatai, és megpróbálta minden szempontból megvizsgálni, hogy mikor doboghat még ilyen hevesen valakinek a szíve, de más magyarázatot nem talált, vagy nem is akart. Magában mosolyogni kezdett, és érezte, ahogy melegség szökik fel az arcába. Sosem érezte még magát ilyen boldognak azóta, hogy idejött. Ugyan az érzést, ami éppen feltámadni készült benne, még nem ismerte, hiszen gyermek volt, amikor ide először betette a lábát, és soha nem gondolt semmi másra azon kívül, hogy haza szeretett volna menni, de csodálatosnak, békésnek tartotta. Aletta olyan volt számára, mint egy angyal, aki talán hazaviheti, aki eljött érte, és vigaszt nyújtott. Azonban az angyalok nagyon távol álltak a földtől, és elérhetetlennek tartotta érzéseit, de boldog volt, hogy a lány végül leszállt hozzá, és őt választotta.

Gondolatmenetéből léptek zaja zökkentette ki. El sem tudta képzelni, hogy már megint mit akarnak tőle, de aztán elszégyellte magát, hiszen nem üdülni jöttek ide, hanem hogy megmentsék Geraldot, és utána persze Alettát is. Legnagyobb bosszúságára Daniel volt az. Már épp rá akart kiáltani, hogy menjen el, de mikor meglátta barátja elnyúzott, komoly, sápadt arcát, inkább nem szólt semmit, csak várta, hogy mit mond, de azért Alettát eltakarta a szeme elől. Daniel nem zavartatta magát, már nem érdekelte, mit csinál Leo. Aletta el tudja dönteni, mit akar, neki az a dolga, hogy segítsen rajta.

- Molly vár minket a házban – közölte hidegen, majd elindult.

Leo is feltápászkodott, ölbe vette Alettát, és követte barátját a házhoz. Diana odakint várt rájuk, s mikor megérkeztek, kinyitotta az ajtót. Óvatosan, félve belépkedtek, de nem volt mitől tartani. Gerald kényelmesen üldögélt a kanapén, mintha mi sem történt volna. Diana nagy örömmel szaladt hozzá, hogy megölelje, még Leo is kurjantott egyet. Daniel örült ugyan, de inkább meghúzta magát a sarokban. Gerald várakozóan nézett rá, hátha megöleli, mint egyébként, de ez nem történt meg, ezért zavartan köhintett egyet.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Daniel, hogy megtörje a csendet.

- Jobban – válaszolta Gerald óvatosan. – Na és te hogy vagy?

- Remekül – mondta színtelen hangon. – Még pihenj egy kicsit, és utána indulunk – közölte, majd elhagyta a házat.

Gerald úgy nézett utána, mintha pofon vágták volna. Nem gondolta volna, hogy Daniel ennyire más lesz, miután felébred. Arra számított, hogy a nyakába ugrik, és bocsánatot kér, amiért olyan felelőtlenül viselkedett, de ezt a reakciót nem várta. Ránézett a többiekre, és azt látta rajtuk, hogy ők bizony tudják az okát az egésznek. Aztán meglátta Alettát, és rákérdezett Dianánál, hogy mi történt vele. A kislány készségesen válaszolt, s ebből Gerald nagyjából össze tudott hozni egy képet, hogy mi okozhatta Danielnél ezt a nem várt, hirtelen változást. Egyszerűen nem bírta elviselni ezt az új Danielt, aki már azzal sem törődik, hogy ő bármelyik pillanatban meg is halhat. Diana csendesen szemlélte Gerald töprengését, és mikor senki nem vette észre, kisurrant az ajtón, hogy Daniel nyomába eredjen.

- Történt valami, amíg én nem voltam magamnál? – kérdezte ártatlanul Gerald Leótól, de az csak megrántotta a vállát, ami cseppet sem tetszett neki. – Ha tudsz valamit, akkor mondjad, vagy talán te vagy érte a felelős? – nézett rá szúrós szemekkel.

- Én nem vagyok hibás semmiben! – tiltakozott nyomban, ami gyanút keltett Geraldban, és már kifaggatta volna, ha nem kezd el fájni az oldala. Gyorsan lefeküdt, még mielőtt a boszorkány megszólalt volna, és megpróbált még egy keveset pihenni.

- Ha nem vagy hibás, akkor segíthetnél neki túllépni ezen a… megrázkódtatáson – mondta még gyorsan, majd intett a fiúnak, hogy mehet, ha akar. Leo nem kérette magát, le is lépett azon nyomban, Gerald pedig kényelmesen elhelyezkedett egy kis szunyókálásra.

Amint Leo kilépett, azt látta, hogy Daniel az egyik fát támasztja, és unottan hallgatja Dianát, amint megpróbál lelket önteni belé. Mikor a fiú meglátta Leót, tüstént lerázta a lányt, és hozzájuk lépett.

- Diana itt marad Geralddal, mi pedig elindulunk megkeresni a boszorkányt, akiről Diana mesélt – közölte a tervet. – Tudom az utat, úgyhogy nem lesz gond. Megvárom, míg gyorsan összepakolsz, aztán indulunk – mondta, s ő már fel is pattant a lovára, úgy várta a fiút.

Leo nem tett semmilyen megjegyzést, pedig lett volna hozzáfűzni valója. Felrakta Alettát a saját lovára, majd elindult, hogy megkeresse a csomagját, amit megérkezéskor fáradtan hajított le a lováról. Diana eközben elvonult a házba, hogy Geralddal is megbeszélje a fejleményeket. Daniel egyedül maradt Alettával, akire rá sem tudott nézni. A bűntudata nem engedte, pedig meg akarta érinteni, megsimogatni a haját. Érezni akarta, hogy itt van mellette, de olyan távolinak tűnt, mintha nem találkoztak volna újra, és mintha még mindig őt keresné, de már nem kaphatja meg. Ökölbe szorította a kezét, és próbálta elterelni a figyelmét, de nem sikerült. Óvatosan rápillantott a lány nyugodt arcára, amelyen nem látszott, mennyi mindenen ment keresztül. Észre sem vette, de neki is meglágyult az arca. Hiába akart felnőttesen, komolyan viselkedni, valahogy nem állt jól neki, de biztos volt benne, hogy így könnyebben át tudja majd vészelni a közelgő eseményeket. Nem értette, miért van rá ilyen hatással ez a lány, akit alig ismert, mégis olyan volt számára, mintha évek óta együtt lettek volna. Leo érkezése zökkentette ki gondolatmenetéből, és gyorsan elkapta pillantását a lányról, hogy újra felvehesse rideg ábrázatát.

- Kész vagyok. Felőlem indulhatunk – jelentette ki Leo, majd egy gyors mozdulattal felpattant a lovára, és várta Daniel jelzését.

Diana aggódva leste őket az ablakból egészen addig, míg el nem tűntek a szeme elől, ezután fordult a pihenő Geraldhoz, és egészen megsajnálta. Még csak nem rég óta ismeri, de úgy érezte, hogy egész jól kijöttek egymással, és most ez a barát távozni fog közülük. Visszafojtotta könnyeit, egy széket húzott a kanapé mellé, és leült. Meredten bámulta a férfi alvó arcát, és várta, mikor kel már fel, hogy megbeszéljék az eseményeket. Daniel új stílusa megrémisztette, és biztos volt benne, hogy Gerald ugyanígy érez. Talán együtt kitalálhatnának valamit, ami visszaváltoztatja szeretett barátjukat olyanná, amilyen volt. Persze ez nem volt teljesen lehetséges. Az elmúlt eseményeket nem lehet kitörölni az elméjéből, és azok továbbra is emészteni fogják belülről. Diana halkan tüsszentett egyet, de Gerald megrándult, és lassan kinyitotta a szemét.

- Szevasz, kislány – köszönt rá, majd feltornázta magát ülő helyzetbe.

- Hogy érzed magad? – kérdezte udvariasan Diana.

- Soha jobban – kacsintott rá Gerald, majd elfintorodott. – Egy kicsit még sajognak az ízületeim, de már jobban leszek.

- Te is hallottad, hogy mit mondott Molly, igaz? – tért rá a lényegre.

- Igen – válaszolt suttogva, majd elcsendesedett, és csak kifele bámult az ablakon, amelyen keresztül semmit sem látott, majd megint a kislányhoz fordult. – Tisztában vagyok vele, hogy nincs sok időm hátra. Lehúztam már pár évet, és magam is azt gondolom, hogy talán nem lenne olyan nagy probléma, ha meghalnék – mondta elmerengve.

- Hogy mondhatsz ilyet?! – pattant fel Diana mérgében. – Nem számít, hogy hány embernek fogsz hiányozni? Szerinted Daniel mit fog csinálni, ha meghalsz?

- Nyugalom! – intette le a kislányt. – Tudom, hogy hiányozni fogok, de annyi mindent át kellett már élnem, hogy áldás lesz számomra a halál. Daniel pedig már furán viselkedik, az én halálom nem fog semmit sem változtatni rajta – mondta szomorúan, ami Dianát megrendítette.

- Ez nem így van – tiltakozott halkan. – Nagyon megviselné.

- Talán igen – bólintott egy picit Gerald. – Nem tudod véletlenül mennyi időm van hátra?

- Micsoda kérdés ez? – háborodott fel Diana. – Már hogy mondhatnék ki ilyet!

- Tudod vagy nem?

- Fogalmam sincs. Ezt nem tudnám megmondani, csak azt, hogy hol fog megtörténni – sóhajtott megadóan.

- Halljuk!

- Éjfölde és Holdfölde határánál történni fog valami, amit nem látok tisztán, de az biztos, hogy ott fogsz meghalni.

- Köszönöm.

- Ne köszönd. Ez a tudás senkinek sem fog segíteni – morogta.

- Bocsáss meg – nézett rá gyengéden Gerald, majd lefeküdt. – Ha nem bánod, akkor még szusszannék egy keveset.

- Csak nyugodtan. Addig szétnézek odakint.

* * * *

Csak a lovak patájának kopogása hallatszott a sötétségben, és egy kis patak csobbanása, amikor a lovak átgázoltak rajta. Daniel, sötét hangulatával teljesen beleillett a háttérbe, mint egy kaméleon, ellenben Leo szorongani látszott, s nem csak a tájtól, de magától a barátjától is. Először is, el nem tudta képzelni, hogy hogy juthattak idáig a barátságukban. Alig várta, hogy újra láthassa, most pedig legszívesebben elküldené jó messzire. Nem érdekelte a rangja sem, egyszerűen csak fenyegetést érzett felőle. Hihetetlen, hogy egy lányon így összekaphatnak. Furcsa egy új tapasztalat volt mindkettőjük számára.

Daniel egyenesen előre meredt, még csak egy pillantást sem kockáztatott meg a mellette lovagló alakokra. Minél távolabb kerül tőlük, annál jobb, legalább elviselhetőbb lesz majd a fájdalom. Megpróbálta elterelni a gondolatait, és csak arra koncentrálni, amit Diana mondott. A boszorkány nincs messze, de házát rengeteg mágikus riasztó védi, ugyanis nagyon fél az emberektől. Mindenhol csak gonosz arcokat lát. Danielnek ugyan nem tetszett ez az egész, de sajnos más nem segíthet rajtuk, így kénytelen volt elfogadni, hogy ide kell jönniük.

- Messze van még? – szólalt meg Leo, csak hogy megtörje a kellemetlen csendet.

- Nem hiszem – válaszolta megadóan Daniel. Úgy látszik, nem kerülhetik meg a beszélgetést.

- Nagyon kelekótya a vénasszony? – kérdezett tovább.

- Fogalmam sincs, de azt hiszem, hamarosan kiderítjük – mutatott előre egy kisebb dombra, amely mögött, mintha füst szállingózott volna az ég felé.

- Végre! – sóhajtotta Leo. – Ugyan nem mentünk még valami sokat, de egy ideje már fáradtnak érzem magam.

- Pedig aludtál eleget – mérgelődött Daniel. Semmi kedve nem volt megállni.

- Igen, tudom, de mégis… álmosság gyötör – mondta. – Mintha megszállt volna valami kór, amit nem tudsz lerázni – csóválta meg a fejét halványan, de ezt persze Daniel nem láthatta. – Fura egy érzés. Pedig tényleg nem vagyok álmos, mégis aludnék.

- Talán valami varázslat – vetette fel Daniel. – Már közeledünk, elképzelhető, hogy ez a boszorkány egyik csapdája, hogy ne tudjunk közelebb menni a házához.

- Akkor most mit tegyünk? – kérdezte tanácstalanul Leo.

- Küzdj az álmosság ellen – mondta magabiztosan Daniel, pedig már ő is kezdte érezni ugyanazt a fojtogató álmosságot, mint amit Leo.

- Könnyű mondani – szólt vissza leragadó szemekkel.

- Legalább a lovakra nincs hatással – vizsgálta meg hátasát Daniel, s ez egy kicsit biztató volt a számára. Ha elalszanak is véletlenül, legalább a lovak előre viszik majd őket.

Nyomasztó perceken kellett átesniük. Csak mentek előre, különböző nehézségű dolgokon agyaltak, ami minden összpontosítást igényel, de semmi haszna nem volt. Próbáltak minél többet beszélgetni semleges dolgokról, csak hogy oda figyeljenek a másikra. Daniel már alig bírta nyitva tartani a szemét, és egy idő után meglepődött, amikor nem jött válasz kérdéseire. Szólongatta Leót, de a fiú nem válaszolt. Nagyon sóhajtott, majd kinyúlt, hogy megkeresse a mellette léptető lovat, s megragadta a kantárját, hogy vezesse.

Lehetetlenségnek érezte az átkelést. Most már csak ő maradt, és mivel senkivel nem tudott beszélgetni, kezdett erőt venni rajta a fáradtság, azonban mindig felrázta magát, csak arra tudott gondolni, hogy még hány embernek kellesz segítenie, nem bukhat el itt. El kezdett dúdolni egy gyermekdalt, amit még az egyik dajka tanított meg neki a palotában. Édesapjának sosem volt rá ideje, és akkoriban amúgy is még a gyász rabja volt. Ez a dajka volt az egyetlen, aki hajlandóságot mutatott arra, hogy más dolgokat is megtanítson neki, mint az etikett vagy az étkezési szokások.

Egyre közelebb értek, már a dombot el is érték, de valamiért a lovak megálltak. Egyszerűen felfoghatatlan volt. Daniel hiába ösztökélte őket, nem voltak hajlandók megmozdulni, mintha valami visszatartotta volna őket, vagy mintha kővé dermedtek volna. Daniel megpróbált leszállni, de valami a lóhoz szögezte, nem tudott mozogni. Mivel semmit sem tudott csinálni, egyre álmosabb lett, és végül ő maga is rádőlt a lovára, és elaludt. Még mielőtt lecsukta volna a szemét, egy lámpást látott imbolyogni, ami feléjük tartott, és még épp meglátott egy apró asszonyságot, mielőtt elaludt volna.

* * * *

Aletta alig akart hinni a szemének, amikor meglátta, hogy a cél előtt megálltak, és nem mennek tovább. Azt hitte, hogy az ő megmentése semminél sem lehet fontosabb, erre megállnak aludni egyet. Legszívesebben a fülükbe ordított volna, hogy keljenek fel, menjenek tovább, mert már elég kényelmetlen volt számára ez a testen kívüli létforma. Először Leónak a fülébe sutyorgott, hiába tudta, hogy nem hallja meg, aztán Daniellel próbálkozott, de csak annyit ért el, hogy ideges lett, majd nyugtalan. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen, amikor meglátta azt az apró asszonyt, aki félénken közelített feléjük. Aletta biztos volt benne, hogy a megmentőjét tisztelheti benne, ezért elé lebegett, hogy bemutatkozzon, de hirtelen észbe kapott, hiszen az asszonyság nem láthatja, annál nagyobb volt a meglepetése, amikor az így szólt:

- Na, még egy kóbor lélek – morogta az orra alatt, majd kikerülte a lányt, hogy megnézze vendégeit. Alaposan megvizsgálta őket, nyilván valami veszélyes fegyvert keresett, s mikor megtalálta Daniel kardját, megvillant a szeme, és tőrt ragadott, hogy leszúrja vele azt, akit ellenségnek vél. Aletta ijedtében az asszony elé ugrott, hogy testével védelmezze a fiút.

Az asszony elkapta a tőrt, és csak meredten bámulta a lányt, majd intett neki, hogy kövesse. Aletta nem szívesen hagyta volna magukra a fiúkat, de nem volt más választása. Ha a banya látja és hallja őt, akkor tudnak beszélgetni, és minden bizonnyal segíteni is tud majd rajta. Az oldalára lebegett, és várta, hogy megszólaljon, de az asszonyka nem volt hajlandó erre, inkább beinvitálta rozoga kis kunyhójába. Odabent jó meleg volt és világos, a kandallónak köszönhetően. S berendezést csak egy ágy, egy asztal, két szék, meg néhány szekrény alkotta, de látszólag ez nem zavarta a vénasszonyt. Leült az egyik székbe, majd a másikra mutatott. Aletta vette a lapot, és leült.

- Mit akarsz tőlem? – kérdezte az asszony morogva.

- Segítsen nekem visszajutni a testembe – tette fel a kérést.

- A halottak már nem költözhetnek vissza – mondta ki tárgyilagosan.

- De én nem vagyok halott! – kiáltotta a lány, ami meglepte a vénséget. – Egy varázslatnak köszönhetem, hogy a testemen kívül ragadtam.

- Hm… - gondolkodott el az asszony. – Akkor bizony nagy a baj. Azok odakint, a két fiatal, veled vannak?

- Igen – bólintott a lány. – Diana mondta, hogy maga tud nekünk segíteni.

- Diana? – mosolygott a nő. – Jó helyre küldött téged, galambom – amint meghallotta Diana nevét, rögtön megváltozott a viselkedése, ami meglepte Alettát.

- Akkor tud segíteni?

- Igen, de először is szükségem van pár növényre, amik most nincsenek a készletemben. Ha volnál olyan kedves, és várakoznál egy kicsit, akkor máris visszatérek.

- Rendben van – bólintott Aletta, majd útjára engedte az asszonyságot. Ráér később is kifaggatni, hogy mire kellenek neki ezek a növények. Míg csendben szétnézett, valami fehér suhanást látott a szeme sarkából. Odakapta a szemét, és egy alakot pillantott meg. Tiszta fehér, gyöngyházfényű alakot, akire Alettának csak egy szó jutott eszébe: kísértet.

- Te ki vagy? – kérdezte a szellem.

- A nevem Aletta – válaszolta félénken. – Mit csinálsz te itt?

- Nem tudom – szomorodott el a kísértet. – Valamiért itt ragadtam, nem tudom, hova kellene mennem.

- Meghaltál?

- Úgy nézek ki, nem? – mosolyodott el a szellem.

- Hogy történt?

- Sajnos nem emlékszem a részletekre, de valami visszatart attól, hogy átkeljek a túloldalra. Erre a valamire keresem a választ. Az öregasszony pedig befogadott addig, míg azt meg nem találom.

- Értem – sajnálkozott Aletta. – A nevedre sem emlékszel?

- De, arra igen – villanyozódott fel az arca. – A nevem Ralph.

Aletta számára ebben a pillanatban összerakódott a fejében a kirakós egy darabja.