Amdusias azonban gyors volt. Olyan fürgén fordult meg, s lépett arrébb, a saját helyére lökve egyik hívét, hogy Nekro elképzelni sem tudott ilyen sebességet. A mozdulatsor csupán egy szempillantásnyi időbe tellett, s Nekro már nem tudta visszafogni magát. A szerencsétlenül járt vámpírt a bal oldalon, a nyaka tövénél érte a vágás. Páncél rajta nem volt, csupán egy szép hímzésekkel ékesített nemesi ruha. A töredezett pengéjű kard gond nélkül hatolt le egész a tüdejéig, azonban beakadt a vámpír testébe. Nekro megpróbálta kirántani, azonban nem sikerült neki. Amdusias rögtön rávetette magát.
Nekro még mindig nem bírta kirántani a fájdalmában kapálódzó és vergődő áldozatából a fegyvert. Colerige állította meg a gazdáját, mielőtt az belévágta volna a mágusba a karmait, akár egy szolga-kasztbéli.
  - Mit képzelsz?! - vicsorogta az.
  - Hol a kardod, uram? - nyomta meg az utolsó szót. - Nem küzdhetsz a királyi család kardja nélkül, csak mágiával, vagy a karddal, különben lealacsonyítod magad a szolgák szintjére!
  - Semmi közöd hozzá! Megölöm és kész! Pokolba a törvényekkel!
  - Ezt sajnálattal hallom... - válaszolta Colerige, majd egy vékony, hosszú tőrt szúrt át Amdusias szívén, aki döbbent, elkerekedett szemmel nézett le a fegyverre, melyet az ő sötétlő vére színezett be, ami a vörös hold fényénél most teljesen feketének tűnt.
  - Áruló! - hörögte utoljára, kínkeserves hangon, majd miközben összerogyott, ő is hamuvá vált, akár az eddig elesettek. A csatazaj lassan alábbhagyott, ahogy a küzdő felek észrevették, mi történt. Amdusias halála után többen csak értetlenkedve néztek körül, hogy most mi lesz.

Végül az egyik idősebbnek látszó nemes odalépett Coleridge-hez:
  - Megölted a gazdád.
  - Lehet - bólintott. - De lehet, hogy nem. Amennyiben ő is szolga volt, nem követtem el gyilkosságot.
  - De, hát, mindenki elfogadta őt vezetőnek!
  - Csak azért, mert ő azt állította, hogy a királyi családból származik. Semmiféle bizonyítékot nem mutatott arra, hogy ő valóban az, akinek mondja magát.
  - Most már nem is tudjuk meg.
  - De, lehet, hogy igen. Nekro, megmutatnád a bizonyítékot arra, amit te állítottál nekünk?
  - Lassan a testtel! - csattant egy parancsoláshoz szokott, kemény hang, minden fegyvert rászegeztetve a csatát túlélt vámpírokra. - A Tanács menedéket adott nektek az emberek elől, s ti így háláljátok meg?! Mindet vigyétek a kazamaták legmélyére! Aki ellenáll, öljétek meg!
  Amint a fegyveresek megindultak feléjük, a vámpírok olyan hirtelen eltűntek, ahogy előzőleg feltűntek a csatározás kezdete előtt, s Nekro még egy halvány, gúnyos mosolyt is felfedezett az épp eltűnő Coleridge arcán.

 Másnap, miután kialudta magát, Nekro megtudta a pontos számokat arról, mennyi vámpír rejtőzött valójában a város alatt. Összesen száztizenegy, akikről legalábbis tudtak... Az Öreg Temető csatájában sokkal többen vettek részt, legalább kétszer, vagy háromszor ennyien. Mivel a hamvakat elhordta a szél és a nagy kavarodás, most már meg sem tudják becsülni, hogy hányat öltek meg. Az elf katonák majdnem száz embert vesztettek. Ahhoz képest, hogy vámpírokkal küzdöttek - akik ráadásul túlerőben voltak a csata elején - elég elhanyagolható veszteség... A Sötét Elfek számára csatában meghalni egy erős ellenféllel szemben nagy tisztességet jelent, s így is bántak az elesettek testeivel. Notha egyik unokatestvére meghalt a harcban, és Nekrot is meghívták a temetésre. Bár ő nem ismerte az elfek szokásait, és magát a halottat sem annyira, mint szerette volna, elfogadta a meghívást, ugyanis ez így volt illendő.
  Egy tekintélyes, rendbehozott kúria volt a Bloodmoon klán birtokában, mely a belváros és a lakónegyedek közt félúton helyezkedett el, az egyik szélesebb utcában. Egy családi sírhely is
volt kialakítva mélyen az épület alatt, jóval a pinceszinttől lejjebb. Egy meredek, de meglepően széles folyosón vitték le a sötét színű selyemtekercsekbe burkolt testet, amelyet aztán egy kőből - előre - kifaragott szarkofágba helyeztek. A család női tagjai az egész szertartás alatt egy szomorú, de mégis erőt sugárzó éneket énekeltek, mely az elhunyt dicsőségét hirdette, s kérte az Istenek kegyét, hogy halottjuknak gyilkosa szenvedjen tettéért, míg jóvá nem teszi bűnét a család felé.
A jóvátétel lehet anyagi, halálig tartó szolgálat, vagy halál... Az ősi idők Sötét Elfjei a mondák szerint hegyi barlangokban és nagy hegyek gyomrában alakították ki impozáns városaikat, a törpék szomszédságában, miután a a Nagy Szétválás megtörtént. A törpék és a hegyekbe települt elfek sok mindent tanultak egymástól, és jó ideig békében éltek egymással, azonban egy összetűzés miatt háború és öldöklés tört ki a hegyek mélyén, s a végén az elfeknek ki kellett jönniük újra a felszínre, de addigra annyira kötődtek már a sötétséghez és a szokások is oly erősen éltek bennük, hogy nem távolodtak el véglegesen, csak tisztes távolságra telepedtek le a törpe királyságok határaitól, majd egyre délebbre, s délebbre vándoroltak.
  Az állítólag több évezredes sötétségben élés, a napfény hiánya következtében az elfek haja sötétebb, a bőrük fehérebb lett. Szokásokban, s viselkedésben a Nagy Északi Hegység törpéire hasonlítanak, de szépségérzékük és bölcsességük mindmáig megmaradt.
  A családi sírt nem csupán a hagyományok miatt építették a kúria alá, hanem azért is, mert a Bloodmoon klán nemesi vérvonalból származik, így joguk van saját sírt fenntartani elesettjeiknek. A város köztemetői azoknak vannak fentartva, akik a köznép soraiba tartoznak: kereskedők, kovácsok, tanítók, polgárok...
  - A köznép azonban nem nagyon tudja a városfalakon belül elhelyezni a halottait - mondta Notha a szertartás után Nekronak. - A halottak nyugalmát soha nem szabad megzavarni, kivéve, ha valaki másé, nem pedig egy saját családtagunké. Nincs már több férőhely a város falain belül, így jópáran elhamvasztják a tetemeket, vagy lefőzik a csontokról a húst és a bőrt, majd a maradványokat kis ládákba helyezik, melyeket aztán a temetők még szabad részein eláshatnak.
 - Gondolom, a sírt azért megjelölik.
 - Persze. Bolondok is lennének, ha nem tennék, elvégre a jelöletlen sír szabad préda. Onnan ki lehet hajítani az eredeti maradványokat, s szabaddá tenni a helyet. A jelöletlen sírok olyanok a szemünkben, mintha nem is léteznének.
 
A temetési ceremónia után Nekro elment a városi kazamatába, hogy elintézzen még egy dolgot, mielőtt Notha alakulatának tagjaként elindul egy küldetésre, ami egy újabb lépcsőfoknak ígérkezik a cél, az otthon megteremtése felé. Kiran nem tett fel sok kérdést. Elvégre Nekrot a bizalmába fogadta a bátyja, így ő is megbízott benne, s cselekedetei ésszerűségében. Azonban lekísérte Nekrot a kazamaták legmélyére, hogy kinyithassa neki az ajtókat. Üres folyosók és cellák hosszú során keresztül egyre mélyebbre mentek le, míg el nem érkeztek a legjobban megerősített, legvastagabb cellaajtóhoz, amit Nekro valaha látott. Bonyolult zárszerkezetét Kiran úgy nyitotta ki, hogy nyitott tenyerét egy beleillő "foglalatba" helyezte, s kimondta a jelszót:
 - Brefelhio! - Ez Sötét Elf nyelven annyit tesz: "nyitás". Az ajtó csak az őrség tagjainak nyílik meg, köszönhetően egy ősi varázslatnak, mely még mindig működik.
 - Én itt maradok az ajtó mellett - mondta Kiran, miközben egyik kezét a fegyvere markolatára helyezte. - Megvárlak, csak siess.
  Nekro bólintott, majd belépett a tágas helységbe, ahol az egyik sarokban Selene Thusand kuporgott a mocskos padlót bámulva. Kezeit, s lábait erős bilincsek tartották fogva, mely ezüstréteggel is be volt vonva.
Nekro kérésére egy-egy rongytekerccsel körbetekerték a csuklóit és a bokáit, különben a lány végtagjait egyfolytában égetné a fém érintése. Az Öreg Temető csatája óta nem szólt egy szót sem, de még csak meg sem moccant. Arca lassan, de biztosan kezdett már soványodni. Nem is evett semmit, pedig egy-egy, a portyák alatt elhurcolt rabot már bedugtak hozzá, de mind kijött élve.
  A mágus közelebb ment a vámpírhoz, s tenyerét a lány jéghideg homlokához érintette: semmi reakció. Még a szempillája sem rezdült, ezért Nekro elővette a könyvet, mely a vámpírok családfáját tartalmazta, s azt a lány ölébe tette. Elmormolt egy varázsigét, melyet egy könyvben talált, s a cellea falain lévő fáklyák kísérteties, kék lángokkal kezdtek el égni. Mágiával égtek, így nem használtak levegőt...
  Búcsúzásképp még egyszer a lány fejére tette a kezét, s elhagyta a börtönt.
 - Még mindig úgy véled, hogy varázslat alatt áll? - kérdezte a felfelé vezető úton Kiran.
 - Igen - bólintott Nekro. - Csak az a baj, hogy amit olvastam a vámpírok mágiájáról, az elég lehangoló.
 - Miért?
 - A vérmágiát csak azok tudják használni, akik vérrel táplálkoznak.
 - Tehát, ha egy vámpír bűvölte meg...
 - Igen, csak egy másik vámpír tudja semlegesíteni a varázslatot.
 - Mégis, miért teszel ennyi mindent ezért a vészívóért?
 - Nem is tudom - mosolyodott el Nekro, mikor kilépett a kazamata ajtaján a tavaszi napsütésbe, s nekiindult, hogy felkészüljön a hosszú utazásra. Még mindig hűvös szél fújt az utcákon. A börtönben legalább nem fújt a szemébe.
Betért Athlis kocsmájába, egyrészt, mert ide beszélték meg a találkozót, másrészt megéhezett.
Éppen a maradék húst szopogatta a csirkeszárnyról, mikor Notha leült, vele szemközt.
 - Jó étvágyat!
 - Köszönöm. Épp befejeztem.
 - Remek. Nemsokára megérkeznek a többiek is.
 - Hányan leszünk?
 - Veled, s velem együtt összesen harmincan. Feltöltjük a készleteket és indulunk is.
 - Máris?
 - Igen - bólintott Notha. - Késedelem nélkül. Ha átléptük a határt, vagyis a lakatlan területeket, ami elválaszt minket az emberektől, onnantól csak éjszaka fogunk haladni, nappal elrejtőzünk és pihenünk.
 - Van valami konkrét feladat is, vagy csak pusztítani megyünk?
 - Ha csak pusztítani mennénk, nem kellene olyan mélyen behatolni az emberek területére - húzódott fanyar mosolyra Notha szája. - Meg kell keresnünk egy személyt, és beszélni vele. A visszaúton, ha belefér, portyázhatunk is. Soha nem lehet tudni, mikor jön jól egy kis extra élelem, vagy arany...