Daryl


Csalódott vagyok. Kifejezetten csalódott. Az ember azt hinné, egy ilyen luxus intézményben minden pillanatban a rendelkezésünkre áll a kifogástalan modorral és műmosollyal rendelkező szakképzett személyzet. Ezzel szemben - a szünetre hivatkozva - egyetlen nyomorult gondnok sem tartózkodik az iskola területén belül. Amennyiben egy szállodáról lenne szó, igen szép, terjedelmes bejegyzést vésnék a panaszkönyvbe. Persze ez az érzelmi túlreagálás nyugodt szívvel betudható a havi bajomnak. Mert igen, az is megérkezett.
Elernyedt végtagokkal üldögélek, már felöltözve a kád szélén. Tekintetem a tenyeremben nyugvó, papírzsepibe tekert betét és a pillanatnyilag nem éppen kifogástalanul funkcionáló, az ideiglenes megoldásként a fürdőszobai szekrénnyel eltorlaszolt ajtó között vándorol fel-alá. Talán furcsa hatást kelthet a kamasz srác, aki magánszféráját óvva bútorokat tologat a bejárat elé, azonban mégiscsak furcsább lenne a véletlenül kinyíló ajtó mögött egy - jobb esetben - félmeztelen lányt találni. Nehéz időkben muszáj kompromisszumokat kötni.
Megfigyeléseim szerint a kinti, nagy szemetes konténert ma fogják elvinni, mégpedig délután öt óra környékén. Ami annyit jelent, hogy addigra valahogy ki kell menekítenem a bőröndömben összegyűjtött „intim hulladékot”. Mégsem dobhattam a közös kis kukánkba az én csinos gombóckáimat. Elég érdekesen festett volna.
- Na jó – veszek erőt magamon. Felállok a farmerem zsebébe mélyesztve az eddig szorongatott betétet. Erőlködésemnek minél kevésbé hangot adva, igyekszem eltávolítani az útból a kijutást gátló, viszonylag keskeny berendezési tárgyat. Kieresztve a fáradt gőzt, lelkileg felkészítem magam a szobában uralkodó feszült légtérbe való visszatérésre. A tegnapi kis konfrontálódásunk után nem sikerült helyreállítani a harmóniát szobatársi kapcsolatunkban. Ennek több oka is lehet. Véleményem szerint főként a következő két tényező a ludas a béke ingatagságáért: Davis rongálási akciója, továbbá az én menzesz okozta hangulatingadozásaim. Ez már csak így megy. Nem lehet az ilyesmit rendesen kontrollálni. Viszont Hagner igenis tehetne a hirtelen természete ellen. Feltalálták már a nyugtatót, illetve egy jógaterápia vagy valami hasonló szintén kiváló segítséget nyújthatna a számára. És ily’ módon a zár sem menne tropára a jól irányzott rúgásai miatt.
Nehézkesen kiszabadulok a fürdőszobából. Első dolgom Davis negatív energiahullámait viszonozni. Makacs a kis drága, az Istenért sem ismerné be a hibáját. A bocsánatkérés meg végképp felérne egy csodával. A remek energiaközvetítésbe belezavar Ian jelenléte. Meglepetten pislogok a középső ágyon felém fordulva terpeszkedő srácra.
- Hát te? – fonom össze a karjaimat mellkasom előtt.
- Anyámnak dolga akadt itthon – Közben elballagok a saját fekhelyemig, és helyet foglalok Wackerlyvel szemben. – , úgyhogy előbb hazajöttünk. – Lehet puszta paranoiai, mindazonáltal nekem egy parányit gyanús ez a hirtelen visszatérés. Valamiért olyan érzésem van, a dolognak köze lehet a köztem és Hagner között dúló háborúhoz. Igazán szőkékre jellemző viselkedés azonnal segítséget hívni, amint a legkisebb akadályba ütköznek. Mert az akadályt megkerülni ugye fáradtságos, átugrani nehézkes, felemelni meg nem akarja, mert a végén összepiszkolja a kacsóit.
Nem teszem szóvá. Visszafojtom az indulatokat. Senkinek nem származna belőle semmi haszna, ha én a magam kritikus állapotában - értem ezt az ötnapos vérvesztésre és annak minden velejárójára - balhét rendeznék. Ugyanis az ilyenkor rendezett balhék végzetes sebeket ejthetnek a résztvevők lelki világán, durvább verzió esetén azok testi épségét sem kímélik. Lényeg a lényeg, itt az ideje újra átváltozni azzá a szűkszavú, megfontolt és semleges alakká, akit annyira szerettem. Cseréljük le az idegbajos nőstény Daryl Madkinst a civilizált, gazdag ficsúr alteregójára. Végül is erről szól a színészkedés.
- Most örülsz, mi? – intézi nekem a gúnytól csöpögő kérdést Davis. A piros kanapé karfájának támaszkodik hátsófertályával. Megpillantva zöld pólójának címkéjét, mely finoman kikandikál elől a nyakrésznél, kis híján elfog a röhögő-görcs. Hogy képes ezt nem észrevenni? Sajnos elkalandozásom lehetőséget biztosít számára a folytatáshoz.
- Remélem, Ian jelenléte lenyugtat végre. – Természetesen a hangsúly ugyanolyan lekezelő. Pontosan erről beszéltem. Hanger képtelen engem normális emberi lényként kezelni, egyszerűen belekódolták genetikailag az ellenállást. Ezek után kinek lenne kedve tartani a hidegvérét, és tűrni?
- Nem én rúgtam be az ajtót – biccentek tegnapi tombolásának nyomai felé. Tisztában vagyok vele, mennyire kényes téma. Nem véletlenül zártam le előző nap félúton az ezzel kapcsolatos kis vitánkat. Érzékeny pontra tapintottam, hát inkább maradtam a néma sztrájknál és morgolódásnál. Mára kifogytam a toleranciámból.
- Nem, te csak képen töröltél egy egyszerű kijelentés miatt! – Felemeli a hangját. Tudniillik ez az, amit semmilyen körülmények között nem tűrök el. Velem férfi ne ordibáljon ilyen felsőbbrendűen! Kikérem magamnak ezt a bánásmódot!
- Egyszerű kijelentés, hát persze! – ironizálok minél hatásosabban. – Akkor most én is teszek egy ilyen egyszerű kijelentést. Szánalmas vagy. Szánalmas! – A jelző nem fejezi ki különösebben a róla alkotott véleményemet, de nem is ez a cél. Nem kell találónak és valóban rá jellemzőnek lennie. Nem, amíg eléggé megsértem vele, amíg elég mélyen érinti. Tudja csak meg, milyen érzés, mikor ilyennel illetnek teljesen alaptalanul.
Az eredmény nem marad el. Nem tudom, mennyire kapcsolja az elhangzott szót a saját, a női nemről tett megjegyzéséhez, viszont kikerekedett szemei arra engednek következtetni: jól céloztam a támadásomat. Egy röpke pillanatra leszorítja a szemeit, mielőtt sietősen elhagyja a helyiséget. Szinte látom magam előtt, amint törni-zúzni kezd a folyosókon.



Ian


Tovaszáll minden összeszedettségem, amellyel kezdetben rendelkeztem. Ennyit a megfontolt lépésekről, melyeket szobatársaim kibékítése végett szerettem volna tenni. Daryl összeráncolt szemöldökkel, a monotontól igen messze álló hanggal osztotta ki az imént Davist. A flegma, érzéketlen Daryl Madkins, akinél egy szobor is változatosabb az érzelmek kimutatása terén, pár másodperccel ezelőtt nemes egyszerűséggel a legjobb haverom képébe vágta, hogy szánalmas.
Az ajtó kinyílik mellettem, majd hangos csattanással be is csukódik. Őszintén bevallom: megijedtem. Az előttem ülő srác annyira ismeretlen számomra, hogy a puszta látványa felállítja a szőrt a hátamon. Megrémiszt a felismerés, miszerint jóval kevesebbet tudok Madkinsről, mint azt hittem. Mondhatni semmit. Gondoljunk csak bele! Ez a srác egy színész-zseni, vagy mi a fene. Ergo félrevezetni valakit, annyi lenne neki, mint reggel megmosni a fogát. Puszta rutin. És hívjanak gyávának, engem ez akkor is megrémiszt.
Összezavarodottságomon nem segít Daryl hirtelen visszaváltása megszokott énjére. A gondolataim összegabalyodnak, és képtelen vagyok kibogozni őket.
- Beszélni akarsz valamiről? – Madkins lazán hátratámaszkodik a tenyerére. Csupán én érzékelem a nyomasztó hangulatot?
Pár másodpercnyi lelki gyakorlat után elég erőt érzek magamban a társalgás megkezdéséhez. Habár hirtelen egész távolinak tűnik a probléma, amit kezdetben mindenáron meg akartam oldani, és amiért képes voltam repülőre szállni.
- Mi történt egész pontosan? Min vesztetek össze ennyire? – Daryl a szemembe néz. Én legszívesebben elfordítanám a fejemet, mégsem teszem. Csak bambulok bele a csokoládé színű íriszekbe.
- Más-más okból mentünk bele a vitába. Az ő indokát nem ismerhetem. – Hatalmasat nyelek, mindössze remélni merem, hogy elkerüli a figyelmét az önkéntelen reakció.
- Ha az érdekel – folytatja. –, mi vezetett az ajtó kipurcanásáig, akkor Davist kérdezd. – Komótosan feltápászkodik, majd kisétál a helyiségből. Mielőtt átlépné a küszöböt, még magamon érzem a tekintetét egy pillanat erejéig. Esély sincsen rá, hogy ne szúrta volna ki az idegességemet. Még egy vak sem siklana el felette.
Egyszerűen kővé dermeszt az apránként kirajzolódó igazság: az a Daryl, akit én ismerni véltem, soha nem is létezett! Az a valami, amiről azt gondoltam, különlegessé teszi őt, nem a személyének egy része. Az a valami ugyanis a valódi személyisége, melyet egy rövid időre látni engedett. Hányszor nevetett belül, kívül egy arcizmát sem mozdítva? Hányszor hordott le minket a sárga földig némán? Egyáltalán milyen ő valójában? Mikor rádöbbenek: egy manipulatív döggel élek egy fedél alatt, kiráz a hideg. Jó, talán a manipulatív dög egy csöppnyit túl erős kifejezés. Hajlamos vagyok a kritikus pillanatokban túlzásokba esni. De akkor is!


Az idő kezd egyre hidegebb lenni, mellyel pillanatnyilag egyáltalán nem tudok foglalkozni. A szép lassan kopasszá váló faágak között hűvös szellő süvít keresztül. A cipőm orrát vizslatva járom be isten tudja hányadszor a kollégium mögötti parkos területet.
Elmémben születésem óta nem uralkodott még ekkora káosz. Noha a reáltantárgyak közel sem tartoznak a kedvenceim közé, most mindennél jobban örülnék egy hosszadalmas, bonyolult képletnek, mely segítségével megoldhatnám ezt az egész marhaságot.
Az utamba kerülő kisebb kupacnyi avarba taposok. Céltalanul kóválygok össze-vissza. A fölém magasodó fáról lehull egy megsárgult falevél. Lágyan ringatózva érkezik földre, a zöld fűszálak közé. Megtorpanok.
Mi van, ha… Ha Davis már előttem rájött? Mi van, ha csak én hittem naivan a látszatnak? Pár lépést téve, megpillantom az említett rikító, szőke buksiját. Egy a téglafaltól nem messzi padon ücsörög, bambán révedve a semmibe.
Tartva ráérős tempómat, megközelítem őt. Először észre sem veszi, amint lehuppanok mellé.
- Szia! – fordul felém pár perces fáziskéséssel. – Valami baj van? – Elég árulkodó pofát vághatok. Az ilyen mélyenszántó eszmefuttatások, mint a korábbi, rendszerint nyomot hagynak a külső megjelenésemen is.
- Te tudtad, igaz? Hogy Daryl megjátssza magát előttünk. – Lágyan elmosolyodik. Ajkaim döbbenetemben eltávolodnak egymástól.
- Ne vedd magadra. – A kézfejeim ökölbe szorulnak. Szóra nyitnám a számat, azonban Hagner megakadályoz ebben. – Mindenki előtt így viselkedik. Totálisan hamisan.
- Honnan…? – préselem ki magamból.
- Hogy honnan tudom? – Visszairányítja figyelmét a park felé. Kissé ábrándosan kémlel előre. – Először csak egy sima megérzés volt. De mikor aznap este annyira dacosan vissza akarta fojtani a sírást, na, akkor megvilágosodtam. – Nekem ez magas. Ebből én nem vonnék le semmilyen következtetést. Senki sem repes az örömtől, ha mások előtt jön rá a bőghetnék. Davisnek feltűnhet, mennyire nem vagyok képben, mert belefog a magyarázatba:
- Szégyellte magát. Ha olyan flegma lenne, mint azt mutatja, akkor nem izgatta volna ennyire a jelenlétünk. Másrészt azt a zokogást nem kizárólag a rajzszögek okozták. Olyan sokáig tartott vissza mindent, hogy végül kitört belőle.
- Mert ha nem tartja vissza, lerombolja a magáról kialakított képet…
- Pontosan. – Davis példáját követve belemeredek a semmibe.
- Nem kérted rajta számon. – A mondat inkább kijelentés formájában hangzik el, mintsem kérdésként.
- Mert sejtettem, hogy egy idő után megnyílik. És igazam lett.
- Csak előtted – morgom az orrom alatt, alig hallhatóan. – Csak előtted dobta le az álarcát. Kizárólag előtted! – Davis döbbenten pislog rám a hirtelen felkiáltás hatására. Általában nem mondanék ki ilyeneket, csakhogy Hagner számomra az a valaki, akinek még azt is hajlandó vagyok bevallani, amit saját magamnak nehezemre esik. Hallgatóságom váratlanul felnevet. Keserűen, erőltetetten kacag.
- És mégis téged hiányolt. – Leesik a tantusz. Az össze-vissza heverő puzzle darabok maguktól összeállnak egy egésszé. Szóval ez az, amiért Davis kiakadt. Ezért voltak a gúnyos megjegyzések, valamint ez eredményezte a dührohamot.
Az őt ért gyerekkori trauma óta Hagnert mindennél jobban kikészíti, ha valaki, aki közel áll hozzá mást választ helyette. Ha mint embert többre becsül nála valakit. Valakit, aki az adott szituációban speciel ezt meg sem érdemli. Hisz mit tettem én Darylért? Semmit. Abszolúte semmit. Még arra sem vettem a fáradságot, hogy megpróbáljak bekukkantani az álcája mögé.
- Biztos, a vita hevében mondta. – Szótlanul nézelődik tovább.
- Te láttad már mosolyogni? Úgy értem, őszintén mosolyogni. – Meghökkenten sandítok rá.
- Nem – hazudom automatikusan. Ez Hagner gyerekes versenye, egyben az első és utolsó győzelem, amit valaha átengedek neki. Daryl egyébként sem képezheti küzdelem tárgyát. Ez nevetséges! De ennyiben hagyom. Momentán mindennel szemben elsőbbséget élvez Davis lenyugtatása. Nincs abban a pszichés állapotban, hogy őszintén megosszam vele a véleményemet a hozzáállásáról.



Vajon mióta lébecolunk itt? Davis feltehetően mostanra már tökéletes rendbe szedte a gondolatait.
- Miért viszi ki Daryl a szemetet? – szólal meg váratlanul megzavarva az idilli csendet. Karját előre lendíti, mutatóujját két megpakolt szemeteszsákkal a kapu felé tartó szobatársunkra szegezi.
- Hát, ahogy észrevettem elég pedáns – vonok vállat. Hagner tekintetével végigköveti Darylt, míg az ki nem kerül a látóterünkből. Rögtön ezután egy újabb érdekes pontot szúr ki messze tőlünk. Megkísérlem kideríteni, mi keltette fel a kíváncsiságát.
- McGlone? – azonosítom be hunyorogva a kollégium épületénél, zsebre tett kézzel álldogáló alakot. Davis elmélkedő testtartást vesz fel, tehát a térdére könyököl, és a tenyerébe fekteti az állát, míg másik karját lazán a combjain nyugtatja. Ujjaival az arcán zongorázik.
- Mi az? – hajolok előre, hogy egy magasságba kerüljünk. Jelentőségteljesen rám tekint, mintha titkos ügynökök lennénk egy bevetés kellős közepén. Nem sikerül értelmeznem a „Te is arra gondolsz, amire én?” pillantást. Ugyanis fingom sincsen, mire gondol.
- McGlone Darylt figyeli. – Fáradtan beletúrok a hajamba.
- Néha elég elvetemült ötleteid támadnak. – Davis rosszallóan felmordul. Felegyenesedik, aztán karba font kézzel a háttámlának dől.
- Pedig igaz. – Durcás gyerekként enyhén elhúzza a száját. – Figyeld csak meg. – Hatalmasat sóhajtva, nem remélve jelentős eredményt a kémkedéstől, rákoncentrálok a történésekre.
Daryl visszatér immár a megtömött kukás zacskók terhe nélkül. Magabiztosan, kihúzott háttal, mint kifutót járja be az épületig vezető világos betonlapokkal kirakott utat. Összerezzenek a sokkhatástól, melyet Tyler megfutamodása vált ki belőlem. Amint Madkins veszélyes közelségbe kerül hozzá, nemes egyszerűséggel, elég szánalmas látványt nyújtó módon behúzódik egy fatörzs mögé.
- Én megmondtam – élvezi ki igazának beigazolódását Davis.
- Mi a fene folyik itt? – makogom megilletődötten.
- Nem tudom. Nemrég még együtt kávézgattak. – Ez utóbbi információ végleg kivágja nálam a biztosítékot.
Az újságcikk megjelenése után nekem elég egyértelműnek tűnt kettejük kapcsolatának további alakulása. Örökös rivalizálás a színpadon, azon kívül pedig a másik kerülése. Így lenne logikus. Nem hiába furcsállom hát ezt a kis jelenetet. Mi a rohadásnak kukkolna az igazgató kicsi fia bárkit is a tanulók közül?



Yuji


Hát ez nem igaz… Mindjárt kötelet tekerek a nyakam köré és kilógatom magam az erkélyen! Mi akar ez lenni?! Abszurdum! Ezzel az információ mennyiséggel ugyanott állok, ahol eddig. A legeslegelején, mérföldekkel a startvonal mögött.
Ingerülten tanulmányozom az iskola honlapján fellelhető adatlapot Daryl Madkinsről. Mely konkrétan mindössze a koráról, a súlyáról és a magasságáról világosít fel. Egy árva szó sem esik a családi állapotról, a szülők foglalkozásáról, a lakhelyről, vagy bármi másról. Ez az egyik leghiányosabb adatlap, amivel eddigi életem során találkoztam!
Idegesen kattintgatok egy sort, a célszemély szobatársairól található források után. Némi böngészés után szemet szúr a különösen összeállított szobabeosztás. Mióta szokás a Prince Művészeti Akadémiában egy elsőévest másodévesekkel összetenni? Sehol máshol nem látok erre példát. Igaz, Daryl a jelek szerint egy évvel idősebb az évfolyamra járók többségénél, ám ez nem magyaráz meg semmit. Tekintve, hogy így sem azonos korú Wackerly-vel és Hagnerrel. A szóban forgó srácok már betöltötték a tizenhetedik életévüket, következtetésképpen az a cseppnyi logikai alap sem található meg a szervezésben, amelyet az ember elvárna.
Az interneten felkutatható minden rendelkezésre álló anyagot áttanulmányozva, nemhogy enyhítettem a Darylt körüllengő misztikus titokburkon, hanem egyenesen megerősítettem azt. Valaki a felső osztályból, akinek a családjáról egy nyamvadt cikk sincsen feltöltve. Ez ellenkezik a természet törvényeivel. Teljes mértékben irracionális. Cserébe hozzávetőleg mindent bemagoltam a szobatársairól. Talán egyszer hasznukat veszem. Ki tudja?
Ellököm magam az asztaltól, és átgurulok a székemmel a szomszédos komódig, ahonnan lekapom a mobiltelefonomat. Visszagördülök a gép elé, bepötyögöm a monitoron álló telefonszámot. A problémás helyzetek gyakorta megkívánják a kényszermegoldásokat.
- Mrs. McGlone irodája. Miben segíthetek? – tudakolja a vonal másik végéről egy barátságos, női hang.
- Megmondaná az igazgatónőnek, hogy beszélnem kellene vele? Daryl Madkinsről van szó.
- Mit mondja, ki keresi? – Ismerem a technikákat. Nem adom ki a személyazonosságomat, lelőve ezzel a poént, és nem mellesleg elszalasztva egy remek lehetőséget. Amennyiben nem tévedek, és az igazgatónő meg Daryl között valóban rejtett szálak húzódnak a háttérben, abban az esetben egy ilyen hívással egy elhamarkodott reagálást provokálhatok ki a másik fél részéről.
- Ma délután háromkor az irodájához megyek. – Ezzel a rejtélyességgel véget is vetek a hívásnak. A legrosszabb esetben elpazarolok pár órácskát a mai napomból. Nem nagy tragédia. Viszont ha az igazgatónő számít az érkezésemre, továbbá fogad is engem, akkor beigazolódnak a sztereotípiáim. Valami lapul ez alatt a bokor alatt, én pedig nem vagyok rest megrázni pár ágat az előugratásához.


Az impozáns irodaház, méretes ablakokkal ellátva a városközpont egyik forgalmas utcájának sarkán terül el. A tömegben forgó emberek öltözetén meglátszik a hidegfront megérkezte. Az időjárás immár megköveteli a vékonyabb, átmeneti kabátok viselését.
A hatodik emeletig utazom lifttel. Amint kilépek, egy bájosan bazsalygó, szemüveges, fekete hajú nőszemély jön elém. Szó nélkül int a karjával, majd a sötétített üvegajtón keresztül egy világos, minimalista stílusban berendezett, modern irodába vezet. A szürke íróasztalnak támaszkodva Mrs. McGlone fogad, arcán feszült várakozás játszik. A titkárnő némán távozik, különös óvatossággal csukva be maga után az ajtót.
- Hogy hívnak? – Igyekszik nyugalmat erőltetni magára, nem túl nagy sikerrel. Lassú, kecses léptekkel megkerüli az asztalt, majd helyet foglal mögötte.
- Yuji Shimura – felelem zsebre dugott kézzel beljebb cammogva.
- Mit akarsz tudni?
- Nem azt akarta kérdezni, hogy mit tudok? – Baljóslatú mosolyra görbül a szám. A nő zavartan összekulcsolja kezeit egy nyitott akta felett, nem néz huzamosabb ideig rám.
- Megismétlem: mit akarsz itt?
- Meséljen nekem Daryl Madkinsről! Cserébe nem kotyogom ki, hogy maga juttatta be a suliba, felvételi nélkül. – Mrs. McGlone arcizmai összerándulnak, rémültség csillan a méregzöld szempárban.
- Honnan veszed ezt? – Nos, mindeddig csupán egy feltevés állt a rendelkezésemre. Ám hála a zseniális blöffömnek különösebb közbenjárás nélkül maga az igazgatónő biztosított az igazamról.
- Nos, mit szól? Tárgyalunk? – Félreteszem a megjátszott menőfiú karakterét, és nyeregben érezve magam, rakoncátlan mosolyra váltom át a baljóslatút.
- Mi érdekel? – adja meg magát kénytelen-kelletlen, láthatóan a legkevésbé sem lelkesedve az ötletért.
- Hol is kezdjem…



Davis


Az egész edzés alatt zombiként vonszoltam magam fel-alá a parketten. Ez így nem mehet tovább. Természetesen jogos az önutálatom, hiszen kieresztettem azt a gyerekes, nevetséges énemet, amelyről legszívesebben tudomást sem vennék. Néha úgy érzem, megragadtam a múltban. Minden estre lassan neki kéne állnom életet lehelni magamba. Semmi nyereségem nem származik ebből a mosott szar állapotból.
A padon ülve farkas-szemezek a saját tükörképemmel, mialatt az edző valamiről prédikál. A kis monológ témájáról lövésem sincsen, köszönhetően idegi labilitásomnak. Ekkor tapsvihar hangzik fel körülöttem, ami elszakít a korlát mögötti tükör bambulásától. Jól ismert, kigyúrt, és saját megfigyeléseimre alapozva meglehetősen buzi edzőnk mellett egy kevésbé ismerős, alacsony, izmos nő csillogtatja a fogsorát megjátszott lelkesedéssel. Végigpásztáz a jelenlévő diákokon tekintetével, majd befejezve a szemlét újra rám pillant. Lenézően felhúzom az egyik szemöldökömet. Érdekel is engem ez a nagy hűhó! Tenyeremre támasztott fejemet direkt elfordítom. Mi olyan nagy szám ebben a tyúkban? Leszámítva a nemét. Ja, bocsi. Én vagyok a hülye. Hiszen totálisan evidens, hogy itt minden nőstényt örömmel fogadnak. Ez már csak így megy a fiúiskolákban.
- Clara mint vendégelőadó érkezett az iskolánkba. A következő hetekben valószínűleg lesz vele pár órátok. – Szinte hallom a többiek gondolataiból kiszűrődő mennyei harangok muzsikáját. A húszas éveit taposó csaj még éppen abban a korban van, ami potenciális prédává teszi. Hát egészségükre!
- Örülök a találkozásnak! Remélem, jól kijövünk majd. – Arra mérget vehetsz, kisanyám! Ha rajtuk múlik, nagyon-nagyon jól ki fogtok jönni egymással. Edző bá végre valahára utunkra enged. Kifelé menet felkapom a falnak támasztott cuccomat. A táskát féloldalasan a vállamra vetve, némi hideg vízhez juttatom szervezetemet, kimenekülve a helyiségből. Kicsurgatom a nyelvemre az utolsó csöppnyi folyadékot.
Fogalmam sincs, milyen alapon hívják ezt az izét őszi szünetnek. Amúgy sem a töri meg a fizikatanulás szívja el az energiáimat. Nem mintha nem szeretném a nyüzsgést. De egy kis pihenő mindenkinek kijár!
- Ráérsz? – csendül fel a remek akusztikájú folyosón Madkins hangja. Meglepetten oldalra kapom a kobakomat. A táncterem bejáratától nem messze, a fehér falnak dőlve kémlel felém. Tanácstalanul a padlóra pillantok, mintha onnan olvasnám le a választ.
- Igen – felelem végül. – Mára végeztem. – Daryl fáradt félmosolyra húzza a száját. Int nekem egyet hanyagul, mire odakullogok mellé. Hátamat szintén a falnak vetem.
- Nem vagyok benne biztos, hogy mivel bántottalak meg, de sajnálom. – Halkan, egyenesen előre felé beszél. Önkéntelenül elvigyorodok.
- Én is sajnálom, hogy lányosnak neveztelek. Megint… - teszem hozzá félhangosan. – Bár igazam volt – dünnyögöm alig hallhatóan. Daryl dühösen felszisszen, majd gyengéden karon üt. Amolyan barátian, tőle példátlanul közvetlenül.
- Amúgy min húztad fel magad annyira?
- Hát… – Nehézkesen kezdek bele. Nem szeretek erről diskurálni, ellenben ebben a pillanatban szívem szerint mindent elmondanék Darylnek. Most és itt késztetést érzek rá, hogy beavassam a részletekbe. – Igazából az van, hogy mikor gye… - A mondatot nem sikerül befejeznem, mivel közvetlenül előttünk egy idegesítően derűs pofázmány bukkan fel a semmiből.
- Üdv! – integet nekünk pár centi távolságból az iménti csajszi. Ennél gázosabb időzítést elképzelni is nehéz. Kínomban a fogamat csikorgatom.
- Clara vagyok. Vendégelőadó – nyújt kezet szívélyesen Madkinsnek, akinek közben visszacsúszott a képére a már-már hiányolt semmitmondó kifejezés.
- Daryl Madkins – mutatkozik be eszméletlenül monoton hangon, fogadva a gesztust.
- Davis! – irányítja át a figyelmét hirtelen rám. – Hallottam rólad Hill edzőtől. Szeretném, ha még ma megkeresnél a tanáriban. – Azzal ellibeg.




Daryl


- Davis! Hallottam rólad Hill edzőtől. Szeretném, ha még ma megkeresnél a tanáriban. – Azon filózom, miként tehetné még ennél is egyértelműbbé a hátsó szándékait Davissel kapcsolatban. Végigmérem a pöttöm termetű, fiatal nőt, akinek kis híján derékig érő, világosbarna haja össze-vissza lóbálózva követi a mozdulatait, amint csípőjét ringatva arrébb tipeg. A nemtetszését grimaszokkal kifejező Hagnerre sandítok.
- Menjek veled? – ajánlom fel készségesen. Szegény kölyöknek amúgy is elég rossz tapasztalatai lehetnek a női nemmel, ha az első dolog, ami eszébe jut róluk az a „szánalmas”. Nem hinném, hogy ezt érdemes lenne tovább fokozni. Márpedig az iménti csaj kifejezetten irritáló típusúnak tűnt. Legalábbis véleményem szerint egy nálad vagy tíz évvel fiatalabb srác, kacér végigtanulmányozásához elég elfajzottnak kell lenni.
- Megoldom egyedül. – Fásultan sóhajtva rugaszkodik el a faltól. Enyhén görnyedt testtartása erős kimerültségre enged következtetni.
- Biztos? Úgy tűnt pont az esete vagy. – Davis összeráncolt homlokkal, kérdőn mered rám. – Úgy értem, bejössz neki.
- Ezt honnan veszed?
- Eléggé értek a nőkhöz – jelentem ki sokat sejtetően. Hagner lába gyökeret ereszt a földbe. Hitetlenkedve ismételgeti:
- Te? A nőkhöz? Te? – Nem bírom visszafojtani a kuncogást, így az egy furcsa hangocska formájában utat tör magának a felszínre. Vigyorogva hátba veregetem Davist. Ott hagyva őt a sokk okozta lefagyottságában, tovább haladok.
Azért megkönnyebbülés legalább ezt az ügyet tisztázni. Most már csak Ian miatt kell aggódnom. Korábban igencsak szokatlanul viselkedett. Megmertem volna rá esküdni, hogy megijedt tőlem. Ami ebben a formában egy parányit hülyén hangzik, mindazonáltal erősen úgy festett a dolog. Szóval érdemes lenne utánajárni, miről maradtam le.
Kezdek hozzászokni ehhez a két baromhoz. Pár hónap és talán még Davis beszólásai felett is hajlandó leszek szemet hunyni. Végül is Ian versengési mániájához is alkalmazkodtam valahogy. Szó, mi szó nem olyan vészes a helyzet. Persze még mindig ki tudnak idegelni néha. Na jó, gyakran… Azért esetleg majd a távoli jövőben újratervezem a stratégiámat.