Rendben, akkor vegyük sorra szépen az eddig történteket. Először elküldenek egy flancos hörcsög után Egyiptomba, majd miután nagy nehezen kimosakszom az ügyből és felültet életem pasasa, újra elrabol a kis sejkem. Hát… mit ne mondjak… nem vagyok az a tipikus mázlista...

Ráadásul éppen csak sikerült leszednünk Filóval a köteleinket, máris elkaptak minket. Na jó, még éppen volt időnk egyet harcképtelenné tenni. De így utólag ez sem tűnik túl bölcs lépésnek. Most nyakig bekötözve, tömött szájjal kushadhatok a valaha látott legundorítóbb pincében. Szuper!

És mégsem az zavar legjobban, hogy nem szitkozódhatom kedvem szerint. Hátravetett fejjel bámulom az éppen csak beszűrődő fényben a repedezett plafont, miközben azon agyalok, hogy tényleg Ő volt-e életem fickója. Optimistán azt mondhatnám, hogy hülyeség, nem is… de lássuk be, a helyzetem nem igazán serkenti az optimista gondolkodást! Ha realista akarok lenni, beismerem, hogy igen. Ő volt az. De még mindig nem ezzel van a gond… hangulatom inkább a pesszimizmust támogatja, így nem tudom kiverni a fejemből a sejtést, hogy Ő nem csupán volt életem pasasa… még mindig az. Szépen belemásztál a kakiba, kislány! De muszáj még a fejedet is belenyomni?

Utálom, hogy nem tudok üvölteni!

Nem igazán van időérzékem, fogalmam sincs, hogy milyen napszak vagy nap van. Az etetés és itatás roppantul… hmm, hogy is fogalmazzak… megalázó. Mondjuk, legalább nem az egyik izomkolosszus jön be hozzánk, hanem valami agyonfirkált alak. Nem mondom, hogy bizalomgerjesztő, de még mindig szimpatikusabb! És járkálhatunk egy kicsit egyéb szükségleteink elvégzése mellett. Végül is, aki a kicsit nem becsüli…

Ami igazán szörnyű, hogy a néma szünetek után ismét a kis helyiség legtávolabbi pontjaiba kötöznek minket, szánk előtt hagyva továbbra is az idegtépő rongyot. Nem csevegni akarok, és nem is arra vágyom, hogy Filó erőt öntsön belém – néhány elkapott pillantása pontosan megfelel ennek a célnak úgy is…

Nem… én mindennél jobban ordítani akarok! Nem akarom többé csöndben visszafojtani a könnyeimet valaki miatt, akit valószínűleg sosem látok. Végül is éppen elraboltak, igazán foglalkozhatnék azzal is, hogy magam miatt aggódok, ahelyett, hogy azt mérlegelném, vele mit tehettek, ha én itt vagyok.

Kész téboly… főleg, hogy már az összeszorított ajkaim is lázas forrósággal lüktetnek a visszafojtott sírás miatt. Egyszerűen képes vagyok sutba dobni minden racionális okot, amiért valóban letargiába merülhetnék valaki más miatt. Hát hova tűnt az evolúciós örökségem? Ó, csak kerüljön még egyszer a szemem elé az a goromba, bunkó, beképzelt sötétszemű! Én úgy, de úgy… megcsókolnám. A francba, kislány!

Hátradöntöm fejem, miközben engedem, hogy az a nyamvadt könnycsepp végre bevégezve sorsát végigszántson arcomon. Ajkaim összeszorítását is sikerül enyhíteni, így amennyire a rongy engedi, még egy halk sóhajt is eleresztek. Kit akarok én átvágni? Az a pasas elvette a nyugalmamat, biztonságomat, eszemet… és még ennél is többet. Ennél rosszabbul már csak egy zsebessel járhattam volna. Túlzásnak érezném kimondani, hogy pontosan mi is történt – én ennél sokkal óvatosabb vagyok –, de valószínűleg szavakba öntés nélkül is végbement a folyamat.

Úgyhogy mihelyt kiszabadulok innen, le kell innom magam a sárgaföldig! Tudom, hogy az alkohol nem oldja meg a problémáimat, de legalább segít megfeledkezni róluk… Szóval a terv: megszökni és berúgni. Ez a sok hülyeség kimerített, s ráadásul úgy érzem, a hideg ellenére forróság jár át. Talán egy kis láz a kimerültség miatt? Meglehet… Akkor most alszom egyet és holnapra halasztom a teendőket. Vagy még mára?

Különös mozgolódásra ébredek. Kétlem, hogy már itt lenne a következő szünetünk ideje, ami nyugtalansággal tölt el. Talán a kis sejk érkezett? Mintha halk veszekedést hallanék az ajtó elől… talán az agyonvarrt és az egyik gorilla társalognak arról, hogy mennyi időt szükséges kötelek nélkül töltenünk, hogy még sértetlennek titulálhassanak. Természetesen nem kérdeznek meg minket, pedig lenne véleményünk…

A vita abbamarad valami halk csipogást követően, s már csak távolodó lépteket hallani. Szóval se etetés, se sétáltatás… hát milyen szőrösszívű gazdik ezek? Lehet, hogy a bezártság miatt, de mosoly szalad arcomra saját pihentségem miatt. Jót tett ez a kis kiakadás, legalább tudom, hogy miért érdemes kikerülnöm innen. Sosem vágytam még ennyire vodkára, az már biztos! Ez vajon már alkoholizmus?

Mielőtt azonban rátérhetnék lehetetlennek tűnő szökésünk pontos megtervezésére, kivágódik az ajtót! A nénikéjüket! Hát már gondolatot is olvasnak? A tetovált lép lassan Filóhoz egy késsel, majd egy egyszerű mozdulattal felállítja, hogy aztán engem kaparjon fel. Oké, hogy eddig más miatt aggódtam, de úgy érzem, evolúciós ösztöneim végre kezdenek előtörni, így enyhe pánikkal nézegetem a kicsinek aligha nevezhető bökőt. És miért kell abban a kezében tartania, amelyikben az én könyökömet fogja?

- Ne csinálj baromságot. – Most hallucinálok, vagy ez a hang tényleg ahhoz tartozik, akire gondolok? És miért ne csinálhatnék baromságot? Nyugodtan a nyakába ugorhatok, vagy agyonüthetem… – A többieket már leszereltük, és ha elengeded a…

- Nem fogok Rambót játszani, az Igor stílusa. És amúgy is más érdekeltségeim vannak. – Ó, tényleg. Nem vagyok egyedül… Szóval nem hozzám beszél.

- Ha kikeveredünk innen, nagyon nagy seggberúgást fogsz tőlem kapni. – Igazán édes, hogy Filó így ölelgeti a tetkós fazont… de velem mi lesz, kisanyám?

- Hmfppp… – hívom fel magamra finoman a figyelmet.

- Jaj, bocsi. Tamás, vágd már le a tengerészcsomókat Izáról is – utasítja a colos, összepingált alakot enyhén szólva is alacsony barátnőm.

- Végre, köszi! – Mi volt ez? Ki mondta ezt? Mert én akartam… de ez a hang? Remélem visszajön még a sajátom! Bár ha nem, még simán elmehetek blues énekesnek.

- Ideje lenne nagyon gyorsan eltűnnünk innen. Hamarosan néhány kolléga fogja elözönleni a helyet, és nem szeretném őket üdvözölni. – Bezzeg az ő hidegkirázós hangja nem tudott megváltozni! Hogy utálom ezért! De igaza van, tipliznünk kellene… te jó ég! Nekem most ki kell mennem a napfényre? Vagy… holdfényre? Á, lényegtelen… már úgyis látott pocsék állapotban. Meg amúgy sem érdeklem… meg… Na nem tökmindegy? Nyafogás vége és kész!

- Valószínűleg nekünk is meg kellene igazítanunk a sminkünket, mielőtt mutatkozunk a kedves kollégák előtt. – Nem tudom megállni a közelében, hogy ne így reagáljak. Előhozza belőlem a kocsmai verekedések kirobbantóját ez a pasas. Már a puszta jelenléte elegendő, hogy felmenjen bennem a pumpa… hihetetlen!

Révetegen követem kis csapatunkat, majd arra eszmélek, hogy Kevin kocsija indul meg alattunk, míg Ő és a tetovált ipse már sehol sincsenek. Megöl a kíváncsiság, hogy mit bambultam el… de ha megpukkadok, sem kérdezek rá, hogy hol van!

Pár perccel és egy jó adag lépcsővel később olyan látvány fogad, mint még soha… ezek komolyan ilyen rendet tartanak, vagy van bejárónőjük? A szürke ködön keresztül hallom, hogy a másik kettő beszélget valamiről, mintha telefonálnának is, de én már csak az előttem termő bögrével foglalkozom. Milyen jó meleg… belekortyolok, de már az illata gyanút ébreszt bennem. Jobban küszködök, mint az elmúlt napokban, mert nem akarok köhögni. Mégis mit öntenek a teába ezek az angolok citromlé helyett? Még a romlott tejnek sem kellene így marnia. Bár… ha jobban belegondolok, pont erre van szükségem. Egy kis jó öreg… mi is ez? Whiskey?

Lehet, hogy az ital hatása, de lassabban kezdenek telni a másodpercek. Belép az ajtón végre Ő is, és csak most érzem, hogy a vállaim elernyednek. Nem tudom, hogy sírni, ordítani, vagy aludni szeretnék-e leginkább, de valamennyit vele tudom csak elképzelni jelenleg.

- Öntök neked is teát, aztán beszállhatsz a „kié legyen először a fürdő” vitába.

- Amúgy Flóra vagyok – mutatkozik be neki Filó. Lehet, hogy ez az én kötelezettségem lett volna? Na nem mintha ő árulkodott volna a kis tetkós-colos haverjáról...

- Tudom, az édesapja már bemutatta Önt. – Ajaj… az egyetlen téma, amit jobb nem bolygatni Filónál.

- Ilyenkor mások bemutatkoznak, de mit is vártam… - „gondolhattam volna” tekintettel néz rám. Eleget hallott már a kis védangyalomról.

- András. Magyarországon legalábbis így hívnak. – Csak nem? Most komolyan elmondta a nevét. – Amúgy meg felőlem bárki beveheti a fürdőt, én majd megyek utolsónak.

Nem tudom, a többiek hogy csinálják, de számomra érthetetlen gyorsasággal tűnnek el… na persze Andrást leszámítva. Miért is menne minden egyszerűen?
Néznék én mást, de egyszerűen… nem akarok. Annyi kérdésem lenne, de tudom, hogy felesleges is feltennem őket. Egy érdeklődő pasas nem lép le három hónapra se szó, se beszéd.

- Ha szeretnél szólni valakinek, telefonálj nyugodtan… – szólít meg halkan, mégis tisztán érthetően.

- Köszönöm – állok fel a telefonhoz sétálva. Nagy levegő… anya száma. Már kicsiként is fejből kellett tudnunk, hogy bárhonnan jelenthessünk neki. Most pedig milyen hasznos is. Morgolódik, hogy miért nem kerestem, de szerencsére van elég erőm, hogy elrejtsem az összes fáradtságot és aggodalmat hangomból. Egyelőre. Úgyhogy jobb, ha el is búcsúzom. – Neked nem kell jelentened, vagy hasonló? – kérdem a sötétszeműt.

- Nem, Kevin már valószínűleg megtette.

- Nem bánjátok, ha megyek következőnek? – tűnik fel az emlegetett szamár.

- Menj csak – mondjuk szinkronban. Na jó… nekem ehhez ital kell!

- Kérsz még egy kis teát? – kérdezem, miközben kiszolgálom magam. Csak megkínálom már, ha úgy tervezem, hogy elfogyasztom a maradék italát.

- Igen, de elég, ha csak az üvegből töltesz – válaszol azzal a bizonyos mosollyal. Hogy fulladna meg, még ilyen hullán is jól áll neki! – Jól vagy? Nem szereztél valami sebet? Tartunk egy egészségügyi pakkot valahol itt is, úgyhogy…

- Nem kell, köszi. – Mégis mit tyúkanyóskodik itt? Nagylány vagyok már, vagy mi a szösz... – És ne nézz ovisnak: ha lenne valami sérülésem, már szóltam volna.

- Nem tehetek róla, ha egyszer úgy viselkedsz. – Csak vigyorogj, amíg még megteheted, Rambókám. Ha egyszer végre lesz elég erőm, tuti, hogy kipofozom a fogaidat!

- Először talán saját magadat kellene rendbe raknod. Úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger. – És akkor még finom voltam és nőies.

- Nem mintha te hódítanál a csomós hajaddal és karikás szemeiddel. – Beszólt?

- Jaj, ne bókolj ennyire! Még a végén elfelejtek ellenállni a katonás sármodnak! – Kezdem magam a réginek érezni.

- Mehet a következő! Hagytam bent törölközőt és sebtapaszt. Plusz ágyam viszont csak egy van, úgyhogy Iza nálad alszik. – Remek… esetleg engem megkérdezni luxus lenne? Na mindegy, inkább megyek zuhanyozni.

A meleg víz bár néhol csípi a horzsolásokat, még mindig jobb, mint a napok alatt összeszedett por és mocsok. Óvatosan törülközöm, mert csuklóimat mintha csak valami égő hurok szorítaná… Ki kell még faggatnom Filót, hogy honnan is ismerte a tetkóst, és miért is nem szólt neki, hogy egy csöppet ugyan már lazítson a köteleinken.

Mivel a tükör még mindig valami borzalmat mutat, inkább hagyom is a fenébe… ha már a hajmosás sem segít, akkor jobb, ha alszom egyet – esetleg kettőt rá.

Természetesen a mai nap megpróbáltatásai miért is értek volna véget ott, hogy megjelenik a fickó, aki lekopott, megment, aztán még az ágyában is altat… muszáj ennek a rohadt fürdő ajtónak is beragadnia… Mély levegő, egy-két-há…

Úgy robbanok ki a hirtelen egyszerűen kinyíló ajtón, mintha csak egy kétajtós szekrény hajított volna ki valami szórakozóhelyről. Sajnos személyes tapasztalat, hogy milyen is az…

- Te támasztottad az ajtót? Már azt hittem… beragadtam… – makogom az esésemet megakadályozó, engem ölelő sötétszeműnek. Most meg mi a francért lett ilyen meleg?

- Sajnálom. Jól vagy? – Hát, ha nem fogdosnád a hajam és nem próbálnál a vesémig hatolni azokkal a szemekkel…

- Persze, semmi gond. – Mi ez a cincogás? Gyerünk Iza, szedd össze magad!

- Nem erre gondoltam. Nincsenek zúzódásaid, komolyabb sebeid? Mutasd a csuklód! – Most mi van? A csuklóm? Elég fura egy fétis…

- Óvatosabban! – Oké, értelek már. Csak ne fogd meg ott!

- Sajnálom. – Jól hallottam?

- Ilyen rövid idő alatt kétszer kérsz bocsánatot. Azt hiszem, ideje feljegyeznem ezt a napot.

- Gyere, bekötözöm a csuklódat. – Hiába makogom, hogy minden rendben vele, maga után húz, mint valami kis lurkót.

- Nem kell úgy bánnod velem, mint egy ovissal. Jól vagyok, ez pedig nem olyan vészes…

- Persze, nagylány vagy! Ezért mászkálsz esténként egyedül, hogy a kis arab sejked akkor raboltathasson el, amikor csak akar – vágja a fejemhez.

- Nem egyedül voltam – csattanok fel, s már mennék is, ha nem nyomna azonnal vissza.

- Ó, pardon: védtelenül. Egy barátnődet is veszélybe sodorva. – Ki-nyí-rom!

- Akkor mit csináljak? Zárkózzak be és üljek otthon attól rettegve, hogy egyszer csak utánam küld valakit? – Sajnos nem ordíthatok a többiek miatt, de ha tovább idegesít…

- Csak kérj meg valakit, hogy kísérjen el esténként. Olyasvalakit, aki elég ijesztő.

- Jelenleg nincs senki, akitől ilyesmit kérhetnék, de köszi a tanácsot. – Rendben, még csesszenek le azért is, amiért nincs valami otromba, gorilla pasasom.

- Akkor kérj engem… - Ugye ez most nem az volt, aminek… nem, nem lehet az.

- Ó, ilyen sűrűn szeretnél iderepülni? Ennyire jól fizetnek odakint? És hogy legyen, írjam meg előre a napi tervem? Vagy heti lebontásban jobb lenne? – Elegem van a pasasból. Majd biztos elvárom, hogy dajkáljon, miközben egy másik országban él.

- Egy darabig nem megyek vissza. – Egy darabig. Na köszönöm. Esetleg addig szórakoztassalak, utána meg ismét lelépsz?


- Á, szóval nyugodtan ugrasszalak téged. Persze, mert veled kevesebb veszélybe sodródhatok… pont, mint múltkor. – Időközben befejezi a csuklóim kötözését, s már nem tudom visszatartani azt, ami három hónapja böki a csőröm. – Hogy aztán szó nélkül lelépj, és visszagyere, amikor… – Jól van, kislány. Nagy levegő, nem volt ez olyan vészes. Nem esett bajod, nem igaz? Nyugi…

Időm sincs észrevenni, hogy mire készül, máris ajkaimra tapad. Na nem, ha azt hiszed, hogy ennyivel megúszod… Próbálom eltaszítani, de nem megy. No nem baj, akkor majd máshogy oldom meg. Visszacsókolok, de minden dühömmel, így olykor egy-egy erősebb harapás is jut neki. Ami persze nem von le semmit a csók élvezetességéből… sőt. Ha nem lenne ez a fémes íz... na álljunk csak meg!

- Te vérzel. A szád...

- Engem nem zavar, ha téged sem. – Úgy látom, nem csak én élveztem azt a csókot.

- Már hogyne zavarna. És amúgy is össze vagy törve, mint valami ropi. – Ha már egyszer ő is eljátszhatta a doktor bácsit… Csak ne idegesítene ez a törülköző csúszkálás.

- Vedd le a felsőd, amíg kölcsönzök tőled valami alvós cuccot. – Lehet, hogy ellenkezne, de mivel egy égő pizsim sincs itt, inkább megyek és kiszolgálom magam. No, lássuk csak… ez a póló itt elég tisztának tűnik. Hóó… egy baglyos boxer. De édes! Kész, ez lefoglalva! Mire visszaérek, már egy brutálisan liluló, ám még így is eléggé csábító mellkast figyelhetek meg. – Ezeket mind most szerezted? – közelebb lépve végigfuttatom ujjamat egyik zúzódásán, majd szisszenése miatt inkább elkapom kezem. Lehet, hogy ide az én segítségem már nem elég. – Sajnálom. Azt hiszem, ezeket jobb lenne borogatni. Ne vigyelek kórházba?

- Felesleges. Elég, ha az ágyig elkísérsz. – Kifejezetten csábító… ő is és az ajánlata is. Csak ne lennék ilyen hulla fáradt…