011. 12. 19. reg­gel, Dunakeszi

6:45 – Az áldo­zat elin­dult ott­ho­ná­ból a busz­meg­álló felé.

6:55 – Az áldo­zat átha­ladt a Kos­suth Lajos utca és a Szé­che­nyi utca sar­kán, de az átke­lés köz­ben egy vilá­gos színű gép­jármű beka­nya­ro­dott a Szé­che­nyi utcá­ról (az áldo­zat háta mögött), majd elgá­zolta az átklő gya­lo­gost, aki nyolc napon belül gyó­gyuló sérü­lést szenvedett.

6:56 – Az elkö­vető kiszállt a gép­jármű­véből, fel­aján­lotta a segít­sé­gét az áldo­zat­nak, de az áldo­zat elutasította.

6:57 – Az áldo­zat járó­ké­pes­sé­gé­nek bir­to­ká­ban távo­zott, majd az elkö­vető is elhagyta a helyszínt…

.oOo.

Hideg, téli reg­gel. Ráadá­sul nem volt jó ked­vem se.

Fárad­tan ébred­tem, a sze­me­i­met is alig bír­tam nyitva tar­tani. A tag­ja­im­ban érez­tem, hogy ezt a napot nem nekem szánta a sors, de remény­ked­tem abban, hogy az isko­lá­ban meg­ja­vul ez a hangulat.

Ők min­dig segí­tet­tek elfe­led­tetni velem a gond­ja­i­mat, mégha arra a kevés időre, melyet az osz­tállyal együtt töl­töt­tem. Ha ők nevet­tek, nekem is fel­ra­gyo­gott őszin­tén vidám mosolyom.

Las­san öltöz­tem, hogy minél később kell­jen a ház­ból kilép­nem. Nem sze­ret­tem a hide­get, min­dig fáz­tam, még két puló­ver­rel és kabát­tal együtt is. Vala­hogy nem nekem ter­vez­ték a telet.

Miután az összes vita­mint lenyel­tem, amit édes­anyám min­den reg­gel gon­do­san kihe­lyez az étkezőasz­talra, magamra vet­tem a sálamat és sötét színű kabátomat.

Nyö­szö­rögve köszön­tem el, ami­kor kilép­tem a téli reg­gelbe, mely pont olyan sötét volt, mint az éjszaka. Hir­te­len nem is tud­tam, hogy milyen nap­szakba csöp­pen­tem bele, annyira meg­za­vart ez a feketeség.

Min­den­esetre elin­dul­tam a busz­meg­álló felé, ahol aztán újra fűtött helyre kerül­het­tem. Sze­ren­csére nem kel­lett sokat sétálnom…

A cson­tig hatoló hideg­ben fel­tet­tem fejemre a csuk­lyá­mat, hogy távol tart­sam magam­tól a kül­vi­lág rideg képeit, s a jeges levegőt.

Így sétál­tam egye­ne­sen a hosszú, elha­gya­tott úton. Egye­dül érez­tem magam, s kicsit fél­tem is a körü­löt­tem maga­sodó házak köze­lé­ben. Mind olyan üres­nek hatott, mintha nem is éltek volna benne embe­rek, hanem mint hatal­mas, üreges szob­rok álltak volna ott sor­ban, egy­más után, mint valami kiállításon.

A lehető leg­gyor­sab­ban pró­bál­tam elha­ladni ezek mel­lett, köz­ben összébb húz­tam kezem­mel a csuk­lyá­mat, mert az út végén maga­sodó dom­bon már fújt a szél. Már nem válasz­tott el sok a célom­tól, de nem siet­tem, volt még időm a busz érkezéséig.

Egy for­gal­ma­sabb keresz­tező­dé­sen kel­lett átha­lad­nom. Itt min­dig körül­te­kintően visel­ked­tem, hiszen sehol a közel­ben nem volt zebra, mely biz­to­sít­hatta volna átke­lé­se­met – vala­mi­lyen szinten.

Az autók veszé­lyes sebes­ség­gel köze­led­tek, majd halad­tak el előt­tem. Les­tem azt a pil­la­na­tot, hogy mikor kel­he­tek át biz­ton­sá­go­san a távoli ref­lek­to­rok gyenge fényében…

Mikor ezt a ritka pil­la­na­tot észre­vet­tem, gyor­san átfu­tot­tam az úton, s meg­könnyeb­bül­ten sóhaj­tot­tam. A keresz­tező­dés for­gal­ma­sab­bik útján sike­re­sen átha­lad­tam, már csak a kiseb­bik út válasz­tott el a buszmegállótól.

Szí­ve­sen men­tem volna keresz­tül az uta­kon csak egy­szer, a keresz­tező­dés kellős köze­pét áthágva, de erre szinte soha nem adó­dott lehető­ség. Így két­szer kel­lett élet-halál har­cot vív­nom az autó­sok­kal, akik sok­szor meg sem állná­nak, hogy áten­ged­je­nek, hacsak nem lépek le az útról…

Való­ban veszé­lyes játé­kot űzünk, nap, mint nap… de sok­szor tudo­mást sem veszünk róla, mert már annyira ter­mé­sze­tessé vált.

Én ezen a napon meg­ér­tet­tem és észre­vet­tem ezt.

Mikor a máso­dik úthoz érkez­tem, nyu­god­tan pil­lan­tot­tam keresz­tül: lát­tam, hogy sehol sincs a közel­ben autó, így rálép­tem a harc­mezőre, és átsétáltam…

volna.

Ámde a hátam mögött egy autó épp beka­nya­ro­dott abba a sávba, amely­ben én voltam…

Nem vet­tem észre a köze­ledő veszélyt csuk­lyám taka­rá­sá­ból, csak akkor, ami­kor az autó már csak néhány cen­ti­mé­terre volt tőlem, ami­kor már túl késő volt tenni, elug­rani vagy átgon­dolni, hogy mi fog ezután történni.

Az ütkö­zés után, emlék­szem, for­gott velem a világ, majd a földre zuhan­tam, a kocsi elé. Nem is érez­tem hir­te­len sem­mit, hal­kan nyögve a tér­demre emelkedtem.

Az érzé­keim kihagy­tak néhány pil­la­natra, az autó ajta­já­nak becsa­pó­dása ébresz­tett fel. Las­san fel­egye­ne­sed­tem, kesztyűs keze­met a vilá­gos metál­fé­nye­zésű motor­ház­tetőre nyomtam.

A sofőr az ajtó mel­lett maradt, s onnan kér­dezte nyu­godt hangon:

–        Jól vagy?

Meg­csó­vál­tam a fejem, s élet­tel teli han­gon vála­szol­tam neki:

–        Igen, semmi bajom!

Ekkor kicsit köze­lebb lépett, és sem­le­ges érdeklő­dés­sel kérdezte:

–        Nem lát­tad, hogy jövök?

Magam­ban ezen nagyot nevet­tem: „Sze­rin­ted miért fet­ren­gek a kocsid előtt?”

–        Hát, nem. Pedig körül­néz­tem, s nem lát­tam sehol sem autót… Nem is értem.

Han­gom kicsit zavarttá vált, meg­dör­zsöl­tem a tér­de­met, mely egyre job­ban fájni kez­dett. Ezt a sofőr is észre­ve­hette, mert elő­zé­ke­nyen fel­aján­lotta, hogy elvisz a kór­házba, de erre én csak a feje­met ráz­tam, s köz­ben az áhított busz­meg­álló felé néz­tem. Arra gon­dol­tam, hogy le fogom késni, ha nem indu­lok el rögvest.

A vezetőre tekin­tet­tem. Har­min­cas évei­ben lehe­tett, fején kevés, sötét színű haj ült. Arca közö­nyös volt, vagy csak én nem tud­tam fel­fogni a kintről érkező jele­ket, képe­ket, hangokat.

Lelép­tem az útról a biz­ton­sá­gos jár­dára, az ott álló kerí­tés­nek támasz­kod­tam, s újra meg­dör­zsöl­tem lük­tető tér­de­met. A férfi még min­dig ott állt a vezető oldali ajtó­nál, s zsebre tett kéz­zel bámult rám.

Bizo­nyára ő sem értette a történteket.

Végül szó nél­kül tovább álltam. Nem tud­tam, hogy ilyen hely­zet­ben mit kell mon­dani. Eset­leg köszön­jek el tőle, s kíván­jak neki szép napot? Osto­bán hang­zott volna az elütött ember szájából…

Döcögve sétál­tam a busz­meg­ál­lóba, egy­szer még vissza­pil­lan­tot­tam az útra, de az autó már nem volt ott… Nem is emlék­szem rá iga­zán, csak a vilá­gos szí­nére, s erő­sen vilá­gító lámpáira.

Meg­áll­tam, s nyu­god­tan vet­tem tudo­má­sul, hogy a napom gond nél­kül foly­ta­tó­dik, mintha semmi sem tör­tént volna. Emel­lett tanús­ko­dott az a ren­ge­teg ember is, akik szin­tén a buszra vár­tak, egy nagy fekete halomba gyűlve. Tud­tam, hogy lát­ták, mi tör­tént, s még­sem érez­tem, hogy bármi rosszat tet­tek volna azzal, hogy nem jöt­tek oda hoz­zám segí­teni vagy meg­kér­dezni, jól vagyok-e.

Hiszen, nem tör­tént semmi… Élek, s csak ez a lila folt fog engem emlé­kez­tetni egy kis ideig arra, hogy az az átla­gos­nak induló nap lehe­tett volna valami egé­szen más­mi­lyen is.