A csapat egytől egyig elfekből állt: erdei és sötét elfek, férfiak és nők vegyesen. Az emberekből álló egységeket nyílt, nagyobb támadásokban akarták bevetni, ugyanis nem mindnyájukban bíznak meg a bravelake-iek. Nekrot sehova se tudták besorolni, elvégre hasonlít ugyan rájuk, de mégis különbözik... ugyanakkor ő leszögezte, hogy nem tekinti embernek magát, elvégre, ahogy sokszor bántak vele, az inkább az állatokkal szembeni viselkedés volt, de nem ám a gondos, jószívű gazda-féle, hanem olyané, aki önmagán kívül gyűlöl mindig, mindenhol, mindenkit és mindent.
  Más részről Notha megkérte, hogy tartson vele, s ő amúgy is elhatározta, hogy segít az elfeknek, hisz már néhányan a barátai... Barátok és barátság. Két olyan dolog miatt - amelyet soha nem hitt volna, hogy átél majd -, ő mégis itt van, és készül, hogy az Ősi Népeknek segítsen kivívni a szabadságukat, melyet az idegen betelepülők, az emberek elvettek tőlük.
Az elfek virágzó kultúrájának hanyatlását sokan az emberek megjelenésétől számítják.
Az Erdei Elfek mindig is jószívű, kedves nép voltak. Békés együttélést terveztek a halandókkal, kik feltűntek az akkor ismert világ határain kívülről. Évszázadokon, sőt több évezreden át működött is az a rendszer, melyet közösen felépítettek. A hanyatlás azonban lassan, de folyamatosan következett be. Az emberek szívét mindig könnyen elcsábítja a nagyobb hatalom, a mások fölötti befolyás mámorító érzése. Hogy egyesek kielégíthessék a hatalomvágyukat, bármire képesek...
 

Trakh - kinek apja segített Nekroéknak elszökni Glassville-ből, egy ősöreg teleport segítségével - a városi istállóban kapott munkát, ezen kívül Athlisnak is segített néha, ha a mészárostól csirke-, vagy disznóhúst kellett hozni a fogadóba. Apjáról, Trath-ról nem érkezett semmi hír, így feltehetőleg a glassville-i börtönök egyikében rohad... ha "szerencséje" volt. Az árulásért minden ismert civilizációban halálbüntetés jár, így, ha nem volt valami vezető hivatalnokkal, vagy parancsnokkal jó barátsága, esetleg rokoni kapcsolata, akkor már rég halott...
  A fiún nem látszott, hogy gyászolna, inkább kifogyhatatlan energia jellemezte. Istállós inasként kiválóan teljesített, az állatok körül nem lehetett érezni matériát vagy húgyszagot, és élősködők sem rohangáltak a lovak lábai között. Nekro nem ismerte annak előtte, és most se igazán, de úgy vélte, tisztában van apja sorsával, és a düh az, ami hajtja a fiatal fiút. Egy napon bosszúja be fog teljesedni, ha tett ilyen fogadalmat... Közben ez az érzés, mely előre hajtja, és most erőssé teszi, végleg belefásítja majd az egészbe, vagy a saját lelke pusztítja el önmagát.
  Csapást a tél alatt Nekro egyszer sem látogatta, pedig igazán hűséges és megbízható útitárs volt számára, míg barátaival Bravelake-be nem kerültek, azonban első jó barátját, Fekete Villámot azóta sem felejtette el. Amikor Glassville-ben ő börtönbe került, a ló - ki tudja hova lett? Talán valami tolvaj vitte el a gazdátlan állatot, vagy valami más haszonleső jogot formált rá, miután nem tért vissza a fogadóba. Remélhetőleg egy gondos gazdához került, s jó dolga lesz ezután is... Csapás nem tűnt sem sértődöttnek, sem különösebben vidámnak, hogy újra Nekro a lovasa. Lehetséges, hogy ő eredetileg egy futár-ló volt Glassville-ben, elvégre a nagy börtönlázadáskor nem volt sok idő a válogatásra. Ki kellett törni a városból bármi áron, különben szép lassan mind ott pusztultak volna Glassville alatt.

  Hirtelenjében eszébe jutott, hogy a kis hercegnőt, Ariane-t sem látta már jó ideje, legfeljebb a tavaszköszöntő ünnepségen, s akkor is csupán egy köszönés erejéig, mert az épp korabeli lányokkal játszott.
"Nem baj. Talált barátokat a saját korosztályából, s ez így jó" - gondolta Nekro. Ahogy a könyvtárat bújta, a civilizált fajok, népek viselkedésének összehasonlításáról is rálelt egy tanulmányra, melyet egy tekercsen rögzített egykor az írója.
E szerint - nagy általánosságban: "a fejlődő gyermekek igyekeznek a saját korosztályukkal ismerkedeni, barátokat szerezni, talán azért, mert ösztönösen vonzódnak egy olyan másik emberhez, aki majdnem ugyanabban az évben jött világra..." A tanulmány szerint a majdnem azonos tudás- és intellligenciaszint a legmeghatározóbb, de más tényezőket is felsorolt, mint például a közös érdeklődési kört.
"Van nekem egyáltalán valakivel közös érdeklődési köröm?" - Nekro úgy döntött, inkább nem fárasztja magát tovább a lelki marhaságokkal. Így is filozofál eleget, mióta létének értelmét keresi...
  Felült hát a nyeregbe, s a többiekkel együtt kilovagoltak a kapun, át a sűrű ködfelhőn a tó felett, a hídon, majd, ahogy elhagyták a várost védelmező ködtakarót, vágtatásra váltottak. A lovakon csak az átlagos, egyszerű nyereg, a lószerszámok és két-két kisebb zsák volt, az utasokon kívül - akik még vihettek magukkal egy nagyobb, a hátukra csatolható zsákot, amiben váltás ruhákat és egyéb személyes holmikat tartottak. Védelmükre az elfeknek voltak kardjaik és íjaik is. Nekro csak egy ezüsttőrt és a töredezett pengéjű kardott vitte magával. A mágia fölötti uralma visszatért, így úgy gondolta, semmi szüksége íjra. Amúgy sem bánt igazán jól ezzel a lőfegyverrel. Két inget is vett fel, nehogy a láncing - amit amúgy is el kívántak rejteni az emberek közt - felhorzsolja a bőrét, de több órás vágtatás után, mikor már majd leszakadt a háta, és a hátsóját meg a lábait érezte, hogy egyre görcsösebben fájnak, kipróbált valamit. A fájó testrészeire koncentrált, s a fájdalom lassacskán kezdett oldódni, majd teljesen el is tűnt.
  Ötlete nagy hasznára vált, mert egészen másnap pirkadatig rohantak, de akkor is csak azért álltak meg, mert a lovak akkorra már nagyon elfáradtak. Notha nem volt tekintettel senkire és semmire sem, egyes állatok már lassacskán a halálukon is lehettek volna, ha indulás előtt a fődruida nem ad nekik - igen előrelátóan - egy olyan főzetet, melyet Ghor Nagonnal, az alkimistával együtt készítettek. Ez az aranysárga lé megemelte ugyan a kitartás-küszöbüket, de az volt az ára, hogy egy idő után sokkal lassabban kellett haladniuk, ha nem akarták a halálba kergetni a hátasaikat.
A "kitartás itala" - ahogy Nagon magyarázta - ellazítja az izmokat, és a teherbírás határait kitolja, de észrevétlenül - szó szerint - halálra dolgozhatja magát vele bárki, ezért veszélyes a használata. Állatnak, s embernek egyaránt adható, így három-négy palackkal mindenki hozott belőle, gyógyitalokkal együtt.
Az üvegeket - hogy véletlenül se törjenek el - a váltás ruhák közé bugyolálták, így ha erősebben koccannak is össze, nem fognak olyan könnyen megrepedni, vagy eltörni.
  Az egyik erdei elf harcosnő szóvá is akarta tenni, hogy a lovakat ennyire meghajtották. Ők nem haszonállatokként tekintenek a lovakra, hanem inkább harcostársakként és barátokként, így felháborította az, hogy ennyire meg kellett hajtania a szerencsétlen állatot. Mielőtt elindult volna Notha felé, egy másik erdei elf gyorsan elkapta a karját, s lebeszélte a tervéről:
  - Ez engem is bánt Liuthenne, de a Sötétekkel nem lehet tárgyalni. Jobban hasonlítanak az emberekre, mint azt tartják...
  Nekro úgy gondolta, hogy a hallottakat inkább megtartja magának, mert ha egy ilyen megjegyzés a Sötét Elfek tudomására jut, akkor itt vér fog folyni, és az hiányzik a legkevésbé, hogy az emberek uralta földek határán egymást kezdjék el kaszabolni. Inkább odaállt az épp gondolkodóba eső Notha mellé, aki az erdőt szemlélte, ahogy a nap egyre élénkebb pírja megvilágítja a fákat.
  - Most, hogyan tovább?
  - A lovaknak és nekünk is pihennünk kell. Mostantól csak éjszaka megyünk tovább, kerülve az emberek településeit. Ha mégis belefutnánk útközben valakibe, nem hagyhatunk se tanúkat, se
nyomokat...
  Három nappal az indulásuk utáni éjjelen történt, hogy meglátták őket. Igaz, csak néhány részeges csavargóról volt szó, de ahogy Notha mondta, semmiképp, semmilyen szem-, vagy fültanúja nem maradhatott annak, hogy ők egyáltalán ott jártak. A csavargók egy-egy nyíllal le is lettek terítve, majd az árokban elföldelték őket. Az erdei elfek elszórtak pár magvat is a jelöletlen sírhalmokra, s a fű, melynek egységét megháborgatták az ásókkal, ezután már ugyanolyan volt, mintha semmi sem történt volna. Nekro meghallotta, amint - minden életet tisztelvén, még ha az ellenségük is volt - egy-egy gyors bűnbánó imát elmondtak, miközben visszaszálltak lovaikra. Több ilyen eset nem történt, s két hét alatt elérték Lightheavent, amit a Fény-vallás szülővárosának tartanak. A legimpozánsabb, legszemkápráztatóbb, gyönyörű
templomok ebben a városban találhatóak. Észrevétlenül lehetetlen ide bejutni: a települést széles, magas fal védi, mely állítólag ötven lépés vastagságú. Szerencsére mindig van egy "hátsó bejárat", ahogy Notha fogalmazott. Az egyik csatornabejáratra gondolt, ugyanis az egyik ilyen szennyvíz-elvezető rendszer vasráccsal lezárt ajtaja pont arra a közeli patakra nézett, ahova a szennyvíz is ömlött. A vasrácson nyílt egy olyan széles ajtó, ahol  egyesével a lovakat is be tudták vezetni. Az ajtó már évek óta a fő csempészútvonal a városba... Mielőtt egy, a Sötét Elfeket szolgáló bűnbanda vette volna át a terület ellenőrzését, azelőtt az egyik őrkapitány egyik mellékes bevételi forrását jelentette. A kapitány szemet hunyt bármiféle áru behozatala fölött, egy tekintélyes összegért cserébe, de az elfekkel semmiképp sem akart egyezkedni, ezért egy rajtaütés során életét vesztette... A korrupt tisztből mártír lett, az elnyomottak életét pedig még jobban megkeserítették az uralkodó emberek. Kijárási tilalom volt érvényben a város egynegyed részében, ahol többségében elfek és törpék laktak.
  Azon az éjjelen, mikor megérkeztek, szerencsére borús volt az ég, egy csillagot vagy holdat sem lehetett látni, így a várfalakon posztoló őrök nem észlelhették őket, de az őröket, ahogy fáklyákkal mozogtak, könnyű volt észrevenni. A fogadó, ahova a csempészjárat vezetett a csatornából, jól el volt barikádozva a kíváncsi tekintetek elől, így simán be tudtak jutni. A titkos járat pont a fogadóhoz tartozó pajtába vezetett, ahol már várták őket.
  - Kijárási tilalom van, s ilyen díszkivilágítással fogadtok minket? - kérdezte Notha, amikor belépett a helységbe.
  - Csak azt tiltották meg, hogy kimenjünk az utcára, azt nem szabták meg, hogy idebent mit is tegyünk sötétedés után... - köszöntötte őket fanyar mosollyal egy fél fülű elf.