Min­den olyan cso­dá­la­to­san szép volt. Ilyen ker­tet még soha senki sem pil­lan­tott, s ők ket­ten úgy sétál­tak egy­más mel­lett, mintha ott szü­let­tek volna. A fák nekik dalol­tak, a mada­rak nekik susog­tak. Övék volt min­den, s ők ket­ten a kerté voltak.

Kele­ties illa­tok ter­jeng­tek a fák ágaira akasz­tott füs­tölők­ből, mely össze­ke­ve­re­dett a meg­annyi virág illa­ta­i­val édes, s még­sem tömény ele­gyet alkotva. Olyan volt, mintha szel­le­mek száll­tak volna fel­felé a magasba, amik las­san szét­osz­lot­tak, majd egy egésszé olvad­tak a levegőben.

A nő és a férfi gyen­gé­den fog­ták egy­más kezét, szinte nem is érez­ték a másik bőrét. A kert fáit figyel­ték méla tekin­te­tük­kel, a fákat, ame­lyek lomb­ko­ro­nái a magas­ban össze­fo­nód­tak, alig enged­tek valami fényt a földre.
A férfi fel­emelte sze­meit az elta­kart égre, hagyta, hogy ked­vese vezesse kezé­nél fogva. Sokáig így tar­totta fejét, de aztán elfá­radt a nyaka, s leeresz­tette arcát – már a föl­det nézte.

Nagyot sóhaj­tott.

–    Jól vagy? – A nő sely­mes hangja mosolyt csalt ki belőle, s gyö­nyörű arcára tekin­tett. Meg­állt egy pil­la­natra, hogy végig­si­mít­hassa azt a fehér arcot, azt a kecses nya­kat, azt az íves vállat.

–    Per­sze, hogy is lenne bármi bajom, ha veled lehe­tek? – Hom­lo­kát az övéhez nyomta, mély levegő­ket vett. Elbó­dí­totta az illata, magá­hoz ölelte őt, egy ideig ebben a csend­ben álltak. Ebben a nyo­masztó, súlyos csendben.

Egy­szer csak elen­gedte, s tovább sétált. Mélyen a gon­do­la­tiba merült, s továbbra is a föl­det pász­tázta tekin­te­té­vel. Ked­vese egy pil­la­na­tig még meg­der­medve figyelte, ahogy távo­lo­dik az egyet­len férfi, akit az életé­ben valaha látott.

–    Máris elmégy? Olyan keve­set vol­tunk együtt! Várj, ne rohanj el! – Utána ira­mo­dott, s elkapta a kar­ját, magá­hoz szo­rí­totta, ölelte, mint egy őrült, mintha az élete függne tőle. A férfi mere­ven maga elé nézett, nem illette sza­vak­kal, nem nézett rá. Csak állt ott a nő keser­ves foj­tá­sá­ban, akár­csak egy szobor.

–    Ne hara­gudj rám, hogy máris itt hagy­lak. Dol­gom van a világ­ban. – Hangja szá­raz volt, szinte már kegyet­len. A ked­vese cso­dá­lat­tal vegyes féle­lem­mel engedte el, távo­labb lépett tőle:
–    Állan­dóan csak a Világ! Én miért nem mehe­tek egy­szer veled oda? Állan­dóan ebben a kert­ben vagyok, nincs itt senki és semmi… Kér­lek, ne menj el soha többé! – A nő arcát sós könnyek szán­tot­ták fel, nyíl­tan engedte lát­tatni fáj­dal­mát. Ez az ember min­dig csak meg­bán­totta, nem is figyelt rá iga­zán – gondolta.

–    Nem tehe­tem, hiszen te is tudod! – A férfi arca meg­eny­hült, letö­rölte a szo­morú könnye­ket, s egy csó­kot nyo­mott a nő hom­lo­kára. – Hol­nap megint eljö­vök hoz­zád, s akkor egész éjszaka csak veled leszek!

Ezek a sza­vak min­den egyes búcsú­nál elhang­zot­tak, de ő soha nem tar­totta meg az ígére­teit. Soha, egy­szer sem, egyi­ket sem. Pedig olyan sok szé­pet mon­dott már neki, hogy elvi­szi a ker­ten kívül, hogy cso­dá­la­tos ruhá­kat hoz neki, hogy fel­ol­vas neki sze­rel­mes ver­se­ket, hogy örökké őt fogja sze­retni, hogy királynő­ként fog reá nézni. Bár ő nem is tudta mik ezek, de nagyon sze­rette volna mind­ezt a cso­dás­nak hangzó dolgot.

Mióta csak az eszét tudja, ebben a kert­ben élt. Ez a férfi volt min­dene, csak neki élt. Őt várta min­dig, őt akarta min­dig. Ó, mek­kora öröm is volt neki, mikor meg­látta a kert kapu­já­ban, ahogy a nap elment a feje fölött!
De az utóbbi idők­ben egyre keve­seb­bet látta ezt az embert, egyre később érke­zett, egyre koráb­ban távo­zott. Nem tudta, hogy mi az oka. Ugyan­úgy sze­rette, mint azelőtt, de néha elme­ren­gett, s mintha valami tel­je­sen másra gon­dolt volna. Félt, hogy elhagyja őt, hogy egye­dül marad a kertben…

Egy­szer meg­pró­bált kiszökni, s követni sze­rel­mét, de a kaput elzár­ták előle a tövi­ses bok­rok, ami­kor meg akarta köze­lí­teni – egyéb­ként nem volt más épít­mény a kert­ben. Csak az a kapu, ahol min­den egyes nap eltűnni látta ked­ve­sét, ahon­nan már egy másik világ nyílt.

Sose mesélt róla, hogy mi van odaát. Bizo­nyára olyan más a kinti élet, hogy nem is értené, mi az. Talán veszé­lyes és félel­me­tes is. Ő is intette, hogy addig jó neki, amíg a kert­ben lehet, de neki ez nem volt elég.
Mikor arról panasz­ko­dott a fér­fi­nak, hogy unat­ko­zik, hogy nem érzi jól magát, ő egy fur­csa tár­gyat adott neki, amit fel lehe­tett húzni vagy tekerni, s akkor madár­csi­cser­gés­hez hasonló han­gok jöt­tek ki belőle. Ez volt az egyet­len tár­gya ked­ve­sétől, azo­kon a ruhá­kon kívül, melye­ket magán hordott.

Ilyen­kor min­dig elő­vette azt a zene­do­bozt, s addig hall­gatta, amíg el nem aludt a fák oltal­mazó lomb­jai alkotta sátor alatt. Ez volt az egyet­len viga­sza, ha egye­dül volt. Az a zene­do­boz, az az anda­lító muzsika…

Ami­kor fel­éb­redt, sze­relme ott ült mel­lette a fa tör­zsé­nek támasztva hátát. Szíve meg­re­me­gett az örömtől, szinte sírni kez­dett, hiszen ilyen még soha nem for­dult elő, hogy már reg­gel ott lett volna életé­nek értelme!
De aztán, egy pil­la­nat­tal később meg­fa­gyott benne min­den öröm. Látta, hogy arca borús volt, akár az ég, mikor vihar köze­le­dik. Nem tudta mire vélni, sosem látta ilyen szo­mo­rú­nak, még csak nem is tudott hozzá szólni.

A férfi elme­ne­kült a kinti világ­ból, rossz dol­gok érték, aho­gyan eltá­vo­zott a biz­ton­ság kert­jéből. Olyan gyor­san vissza­tért, aho­gyan csak bírt… de ide­bent se érezte már jól magát.
–    Oda­kint… baj van. – Csak ennyit mon­dott, mert töb­bet nem tudott, nem bírt. Félt attól, ami ezután követ­kez­het, s csak las­san húzta elő tit­kos zsák­já­ból a sza­va­kat, a gondolatokat.

Az a tiszta lélek vele szem­ben zavar­tan nézett rá. Soha nem mondta még, hogy oda­kint baj van. Oda­csú­szott hozzá, mell­ka­sá­hoz szo­rí­totta fejét, s hall­gatta a férfi egyre gyor­sab­ban dübörgő szív­ve­ré­sét. A társa átölelte, kar­jai úgy fon­ták át, mintha kígyók let­tek volna.
–    Nagyon nagy baj van.
Nem mon­dott mást, hosszú per­ce­ken keresz­tül ezt mor­molta, miköz­ben nagyo­kat sóhaj­tott. Az ölében kuporgó nő pedig las­san resz­ketni kez­dett a féle­lemtől. Nem mert szólni, nem mert meg­moz­dulni, nem tudta, hogy mi tör­té­nik. Egyre hide­gebb lett…
–    El kell hagyjalak.

A nő szí­vébe kés­ként fúród­tak ezek a sza­vak, pedig előre érezte. Szá­mít­ha­tott ezzel, hiszen jól tudta, hogy az Oda­kint csak egy eset­ben képes zavart okozni az életé­ben, ha sze­rel­mé­nek el kell men­nie… örökre.
Szo­mo­rúan fel­te­kin­tett az egyet­len arca, amit ismert. Az eddig min­dig mosoly­gós ajkak most remeg­tek, élet­tel teli bőre hófe­hér volt.
–    De miért? – kér­dezte végre a nő reked­ten, élet­te­le­nül. Ámde a férfi nem vála­szolt, csak fel­állt ültéből, s elné­zett a távolba, a nap meleg, reg­geli fényébe.

Fel­se­gí­tette a földről ked­ve­sét, s hosszan, mélyen a féle­lemtől kike­re­ke­dett sze­mekbe fúrta tekin­te­tét. Meg­pró­bált közös emlé­ke­ket fel­hozni szürke elmé­jéből, de nem talált sem­mit. Semmit.

–    Nincs már erőm gon­dozni ezt a ker­tet. Bele­fá­rad­tam… A vilá­gom fon­to­sabbá vált, s neked már nincs helyed benne.

Ő erre nem kia­bált, nem kez­dett el zokogni, meg se szó­lalt… csak hideg könnyek csor­dul­tak le az arcán, s lehunyta sze­mét. Tudo­má­sul vette vég­ze­tét – nincs helye a vilá­gá­ban, nincs helye annak az életé­ben, aki a leg­fon­to­sabb neki. Hát ő inkább eltű­nik, mint­sem ter­hére legyen neki…

Elhall­ga­tott min­den madár, s a fák leve­lei is meg­der­med­tek, a szellő elcsen­de­sült… ő pedig füstté vált, átölelte sze­rel­mét, a varázs­lót, majd fel­felé szállt. Szét­osz­lott a levegő­ben, és eggyé vált a többi szel­lem­mel, akik már rég­óta vár­ták, hogy messzire vihes­sék őt, távol a kert bör­tö­nétől fel, fel az égbe, egé­szen a nap korong­já­hoz, ahon­nan végre min­dent lát­ha­tott és min­dent hall­ha­tott, ahol végre nem volt egyedül.