Davis


A szék háttámlájára támasztva az államat bágyadtan bambulok előre a szomszédos asztalnál ülő szobatársaimra. Ian kihívóan villogó tekintetéből csak úgy szikrázik az elektromosság Daryl felé, mialatt könyékig feltűri az inge ujját. Az ellenfél szája csücske alig láthatóan felkunkorodik. Laposakat pislogva ásítok egy hatalmasat. A falon ketyegő óra nagymutatója az ötös számjegy felé közelít, döbbenetes lassúsággal.
- Elkezdenétek már? – dünnyögöm, közben próbálok nem leszédülni a székről álmosságomban. Ian lövell felém egy rosszalló pillantást, amiért meg merészeltem zavarni a dramaturgiailag fontos „előjátékot”.
- Kezdjük! – veti a könyökét keményen az asztalra Madkins. Kihívója követi a mozdulatot. Fel is szisszen, amint a nagy lendülettől a kelleténél kissé durvábban landol a karja a fán.
- Vigyázz, kész, rajt! – hadarom le egy szuszra, különösebb lelkesedés nélkül. Még mindig alig merem elhinni, hogy képesek voltak ezért lerángatni hajnalok hajnalán. Három szóért! Mert nekik muszáj ilyenkor szkanderezni!
A teremben feszült csend uralkodik, ami tulajdonképpen nem meglepő. Ki a halál akarna ilyenkor errefelé lébecolni ezeken kívül? A két srác a meccs kezdete óta, a külvilágot kizárva, folyamatosan fenntartja a szemkontaktust. Az egész meglepően emlékeztet egy sablonos filmjelenetre. A szemhéjaim lassan leereszkednek, semmi erőm felnyitni őket. Ekkor egy puffanás ránt vissza éber állapotomba. A hanghullámok visszacsapódnak az ablakokról, berezonálva az egész teret. Döbbenten tapasztalom a többiek hiányát. Nyakamat értetlenül nyújtogatom, míg feltornázom magam álló helyzetbe. Gyanakodva végigmérem a terepet. Ian a félhomályban rikító, fehér inge vezet végül nyomra. A röhögő-görcsöt nehézkesen fojtva vissza, lemeredek a földön, a seggén üldögélő, kimondottan idétlen pofát vágó haveromra. Mögötte az egyik lábát elveszített, hadisérült ülőalkalmatosság ingatagon dülöngél.
- Mi az? Csak nem megtaláltad az egyetlen törött széket? – cinkelem suttogva, a kuncogástól kissé akadozottan.
De hová tűnt Madkins? Körbepördülök a tengelyem körül, mire halk motoszkálás üti meg a fülemet. Lehajolok, hogy bekukucskáljak az asztal alá. Daryl a helyéről szintén lecsúszva, a földön térdel. Fél kézzel az asztal peremébe kapaszkodik, szabad tenyerét a szájára tapasztva fulladozik a kényszerrel bennrekesztett kacagástól. Ahogy egyik oldalról a Daryl arcán tükröződő hiábavaló erőlködés, a másikról az Ianére kiült totális bambaság köszön rám vissza, nem bírom tovább. Eget rengető hahotában török ki, amibe az egész földszint beleremeg. Darylnek ez lehet a végső csepp a pohárban, ugyanis a padlót csapkodva, hangosan nevetni kezd. Nagy mulatozásunkat a portánál felgyúló fények zavarják meg. Madkins fedezékbe menekül, berántva maga mellé Iant. Kis fáziskéséssel csatlakozom hozzájuk. A lerokkant széket magam után húzom.
Halk léptek kopognak végig a márványlapokon. Ian visszatérve - viszonylag - logikusan gondolkodó énjéhez ököllel vállba vág.
- Volt pofád kiröhögni?! – szűri a fogai között mérsékelt hangerővel.
- Daryl hibája! – Az említett előrehajol, és betapasztja a számat.
- Pszt! – Durcásan megforgatom a szemeimet. A barna lakkcipő pont a mi rejtekhelyünk mellett trappol arrébb ráérősen, előtte egy sárga fénycsík jelzi az útját.
- Déjà vu? – kérdem cinkosan, lehámozva a számról Madkins ujjait. Egy amolyan „Ne is mondd!” tekintettel visszahúzódik. Ian ingerülten megböködi a karomat.
- Most sem avattok be? – morogja sértődötten. Sejtelmesen elmosolyodok, mielőtt úgy felelnék:
- Kényes téma. – Madkins a másik sarokban felsóhajt.
- Nagyon kényes – ad nyomatékot az állításomnak.


Clara félig-meddig már berendezett irodájában álldogálva kezdtem visszasírni Darylt. Az adott szituációban rendkívül örültem volna a segítségének. Feszengve, kihúzott háttal szobroztam a még ki nem pakolt dobozokkal és rózsaszín ketyerékkel telezsúfolt helyiség közepén, az alattam elterülő díszes, lilás árnyalatú szőnyeget stírölve. A csaj, akinek még a vezetéknevével sem voltam tisztában, kis késéssel sétált be a sötétbarna ajtón, pofáján hatalmas vigyorral. Csak úgy ragyogtak a hófehér fogai, derékig érő haja pedig olyan lendületesen követte a mozdulatait, mintha szellő kapott volna a fürtjei közé. Ez mind nem aggasztott. Aggasztott viszont a szemeiben ülő furcsa csillogás.
- Nos, Davis – csivitelt kislányos hangon, közben lassan becserkészett. Alaposan befestett szempilláit a maguk csomós, ragadós mivoltában rebegtette. Tenyerét a vállamra csúsztatta. Kirázott a hideg. Ha Madkins tudná, mennyire beletrafált… - futott át az agyamon.
- Ha szabad megkérdeznem, miért is hívott ide?
- Ugyan, mi ez a hivatalos forma?! – rikkantotta kedélyesen. Az én hangulatom meg sem közelítette a felhőtlent. – Hiszen majdnem egyidősek vagyunk! – Ebbe az egy nyomorult mondatába annyi mézes-mázas csöpögős trutyit sűrített, amelyből bármelyik cukorkagyár évekig ellene. És Daryl előre megmondta! Esküszöm, legközelebb megszívlelem a tanácsát.
Mennyire etikus kicsavarni egy nő vállát, és odavágni a földhöz? Nem igazán, mi? Már pedig abban a helyzetben ez tűnt az egyetlen egérútnak. Alig láthatóan körbe kémleletem, egy nyitott ablak, egy biztonságos zug vagy valami hasonló után kutatva. Lassan újraértelmeződött bennem az „Én nem utálom a nőket.” kijelentésem. Még két perc azzal a csitrivel, és felcsapok szexista sorozatgyilkosnak.
- Clara! – csendült a magát farmer picsanacival és feszülős toppal álcázó banya neve egy kopogás kíséretében. A nőstény állat ciccegett egyet, amiért megzavarták a rituáléját, majd intett nekem, hogy szép csendben várjam meg. Eszem ágában sem volt. Magamra maradtam, már csupán egy menekülési terv szükségeltetett. Persze akkor éppen nem ugrott be egy sem. Közelebb ólálkodtam a szobában elszórt csajos vackoktól totálisan elütő, hatalmas mahagóni íróasztalhoz. A semmiből hirtelen egy kéz fonódott a lábam köré, én pedig kis híján szívrohamot kaptam. Amennyiben nem sikerül még időben visszafojtanom, lazán fel is sikkantok.
- Nyugalom! – csitítgatott a szerfelett ismerős hang. A bokám lassan felszabadult. A gurulós szék mellől Madkins kócos buksija bukkant elő. Egy soha nem látott csibészes vigyorral az arcán kászálódott ki rejtekhelyéről. Se szó se beszéd kitárta az egyik méretes ablakot, menet közben lekapcsolta a villanyt.
- Mi a frászt keresel itt? – suttogtam még mindig hüledezve.
- Gondoltam, jobb, ha én is jelen vagyok. – Megragadta a csuklómat. A felhalmozott kartondobozok között kissé botladozva bevezetett az ő kis vackába. Már éppen elkezdtem volna nyaggatni, miért csináljuk ezt, mikor halk nyikorgás vegyült a kinti szellők zajába, és egy széles, narancssárga sáv világított be a résen, melyen Daryl nemrég kinyúlt értem.
- Miért van itt ilyen sötét, Clara? – A férfi beszédstílusa rémlett valahonnan, de nem tudtam biztosra beazonosítani.
- Nem tudom. – Elég bizonytalanul válaszolt, meglepettséggel átitatottan, ami némiképp elégedettséggel töltött el. Daryllel egész közel kuporogtunk egymáshoz, a térdeink összeértek. Miután a villany újra felgyulladt, megláttam az arcán azt a feledhetetlenül barátságos mosolyt. Nem tehetek róla, erőt vett rajtam az egyébként Ianre jellemző önelégültség. Mert Darylnek ehhez az oldalához másnak bizony nem volt szerencséje. Kizárólag nekem!
Clara és az ismeretlen látogató váltott még pár szót. Nem figyeltem rájuk különösebben. Madkinssel lefoglalt minket a bamba vigyorgás. Mint két kiskölyök, akiknek sikerült túljárnia a szüleik eszén.
Újra sötétség telepedett ránk, és tettestársammal úgy éreztük, elvonult a veszély fellege felőlünk, ezért kicsit ügyetlenül kikecmeregtünk. Daryl az immár bezárt ablak elé irányított.
- Mégis mit nézünk? – vontam össze a szemöldökeimet tanácstalanul. Alattunk a régies stílusú, fekete lámpák által megvilágított bokrok terültek el.
- Csak várd ki a végét! – Izgatottan közelebb hajolt az üveghez. Egy-két perccel később a továbbra is hiányos öltözetében flangáló Clara tűnt fel az aljnövényzet között kotorászva.
- Mégis mit keres ilyen lázasan?
- Hullát? – Kérdésre kérdéssel. Nem igazán sikerült felfognom, mire szeretne kilyukadni, így óvatosan elfordította a kilincset, éppen akkora rést létrehozva, amelyen át elérnek minket a kétségbeesetten kutakodó nőszemély szavai.
- Úr Isten! Mi van, ha meghalt? Hallottam, hogy nem bírja a nőket, de azért ez már túlzás… Atya ég! Mihez kezdjek most? – Vontatottan Daryl felé fordultam. Pajkosságot fedeztem fel a tekintetében. Először vert tanyát elmém egy eldugott zugában a rémisztő ötlet: ha Daryl nő lenne, őt biztosan nem utálnám. Sőt!


Madkins javaslatára másnap nem mentem be órákra, amiből a mi kis vendégelőadónk levonta a maga elvetemült következtetését. Eredmény: valamilyen váratlanul közbejött családi ok miatt, elutazott. A srácok kemény egy napon keresztül siratták be nem teljesült vágyálmaikat, majd újabb ingyenes pornóoldalt fedeztek fel a neten.
Egyébként azért én kikérem magamnak! Igenis túlélnék egy zuhanást a harmadik emeltről, főleg ha önszántamból rugaszkodom el.
- Az a nő agyament volt – törjük meg a beállt csendet tökéletesen egyszerre. Szerencsétlen Ian zavarodottságában azt sem tudja, merre nézzen. Lassan feladja annak reményét, hogy mi valaha is beavatjuk. Szerintem ez örökké a mi kis titkunk lesz. A mi kissé kellemetlen titkunk, amit egészen a sírig magunkkal viszünk. Bár talán előbb távozom az élők sorából, mint Ian. Ebben az esetben írok neki búcsúlevelet, ezúton még a reinkarnáció előtt értesülhet a történtekről. Habár Alzheimerrel küszködő nagypapaként ez feltehetően rohadtul nem fogja izgatni. De hagyjuk is!
- Ez piszkosul nem fair. – Sértettségében összefont karral mereszti rám a szemét. Ártatlanul bazsalygok, míg Daryl megjátszott együttérzéssel megveregeti a vállát. Kicsit zavar, hogy már nem sajátíthatom ki ezeket a gesztusait, azonban bizonyos szempontból örülök is neki. Legalább biztosra vehetem a drága szobatársaim között honoló békét. Elég hamar letudták az Ian részéről kialakult, elég egyoldalú konfliktust. Drága haverom szemrehányást tett, Daryl beismerte bűneit. Hozzáteszem, bánni nem bánta azokat. Hűen idézve az elhangzottakat a következők hagyták el a száját: „Igen, valóban megjátszom magamat. Ezen nem szándékozom változtatni. Hogy miért? Mert jó buli.” Ian észhez térve, belátta enyhe túlreagálását. Lényegében mindannyian tiszta lappal indultunk. Ráadásul büszkén jelenthetem: Madkins mostanában egyre nyitottabb felénk. Másrészt a többi diák irányába ridegebb, mint valaha. Feltételezem, egyszerűbb úgy alakítania a flegmát, hogy néha van lehetősége elengedni magát.
- Szerintem elment. – Jó öreg barátomon valamelyest otthagyta nyomait a durcásság. Daryl kiles a szék- és asztallábak erdején keresztül.
- Várunk, amíg veszít az éberségéből, aztán elhagyjuk a bűn színhelyét – adja ki a parancsot a maga vezetői aurájával megspékelve az alakítást.
- Áh! – kiált fel halkan Ian, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami. – Nemsokára elkezdődnek a próbák a karácsonyi műsorra.
- Ja – helyeslek, bár nem igazán érzem az összeköttetést a helyzetünk és a téma között.
- Fogadjunk, hogy Daryl megint főszerepet fog játszani. – Ianban erősen keveredik a barát és a vetélytárs szerepe. Egyidejűleg szorít Darylért, és aggódik, nehogy túl jól szerepeljen.
- Nem olyan biztos az. Gondolj bele! Itt máshogy választják ki a szereplőket. – Ian azonnal levágja, miről beszélek. Madkins esélyeit latolgatva elmélkedni kezd. Közben szóban forgó haverunk kíváncsian méreget minket, mégsem tesz fel kérdéseket. Nem is gond. Nemsokára úgyis megérti.



Daryl


Az iskola tulajdonképpen egy teljes társadalmi rendszer, ahol mindenkinek megvan a saját helye és szerepe. Ez hatványozottan igaz a mi drága Prince Művészeti Akadémiánkra, melyre leginkább a hierarchikus felállás a jellemző. Az egész piramis legtetején az igazgató áll, míg Tyler McGlone lejjebbről nézve közel egy szinten helyezkedik el vele. A kasztrendszer legaljáról tekintve felfelé a két ember személye már-már teljesen összeolvad. Következtetés: Tyler McGlone szava szent, tettei mind megbocsátást nyernek, feleselés nincsen. Isten földi hírnöke ő, aki a puszta létezésével kiérdemelte a karácsonyi műsor főszerepét. Remélem, érzékelhető az irónia.
Én személy szerint rohadt nagy szemétségnek tartom ezt a bánásmódot, ezt az alaptalan megkülönböztetést. Diszkrimináció ez kérem szépen, semmi más! Ilyenkor száll el az emberből minden bizonyítási kényszer. Hölgyeim és uraim, így kell kiölni a tettvágy legapróbb szikráit is a tanulókból!
Annak ellenére, hogy szinte a teljes stáblista világos mindenki számára, a válogató színhelyéül szolgáló kisebbik színházterem megtelt a különböző évfolyamokra járó drámaszakosokkal. Korai érkezésem egészen előre, a harmadik sorba biztosított nekem ülőhelyet. A darabba jelentkező elszánt vállalkozók többsége, vagy Tyler egyik csicskása, vagy a családjának van némi beleszólása a suli életébe. Mi többiek meg feltöltjük a nézőteret. Néhány túlbuzgó osztálytársam, megbosszulandó az igazságtalanságot, olyan mélységekig süllyedt, hogy élelmiszeripari termékeket, illetve pár más, valamivel keményebb, dobálásra alkalmas eszközt halmozott fel, és rejteget az egyenruhája kabátja alatt. Ezen példányok különleges ismertetőjele a feszélyezett mocorgás. Hasonló merényletre nem számítok a felsőbb évesektől. Sanda gyanúm szerint ők már véghezvitték egyszer a saját elvetemült kísérletüket a kitörésre. Végül is a gazdag kölykök is csak kölykök.
A fekete, ezüstös, csillámló szövéssel díszített függönyök elhúzódnak, mialatt Nancy könnyed léptekkel felbaktat a színpadra a jobb, elülső sarokban megvilágított állványhoz. Összerázva a kikészített papírlapokat, tekintetével végigpásztáz a nagyérdeműn. Arcán a megszokott gyermeteg mosoly terül el. Félrehajítja a nagy gonddal rendszerezett irományokat, melyek a háttérben szárnyakra kapnak. Még látszik, amint pár szorgos kéz kinyúlkál az oldalsó függöny mögül eltakarítani drága tanárnőnk mutatványának a nyomait.
- Nos, üdvözlök mindenkit! Nancy vagyok, bár ezt mind tudjátok. – Az egész nőből sugárzik egy amolyan kislányos báj. Nem tudom, mennyi idős lehet, de jó pár évet letagadhatna, az tuti. – Engedelmetekkel átugornám a szokásos formális szövegelést. Inkább csapjunk azonnal a lovak közé! Először is, had mutassam be Tyler McGlone-t, akit szintén mindannyian ismertek. – A bekonferált srác rezzenéstelen arccal cammog be, az üres színpad közepén állapodik meg. Nem szentel különösebb figyelmet a jelenlévőknek. A körmeit nézegeti, a tarkóját vakarja, néha ásít egyet. Valójában kitarthatna egy transzparenst: „Unlak titeket, kis köcsögök.” felirattal. Én speciel azon sem lepődnék meg különösebben.
- A következőkben – folytatja Nancy. – az egyik központi karakter, Robert szerepére jelentkezett diákokat láthatjátok a színpadon. Sok szerencsét az indulóknak, és jó szórakozást a nézőknek! – A világos, vörös fürtjei közé tűzött, virágot formázó anyagdarabbal babrálva, eltűnik a színfalak mögött.
Egy ismeretlen, nyurga fickó jelenik meg elsőként. Miután lehadarja a nevét, belekezd a nevetségesen amatőr színjátékába. Noha lövésem sincsen, mikor jutottak hozzá a szövegkönyvhöz, azt minden második mondat előtt előkapni azért kicsit erősnek érzem.
McGlone végig hozza a formáját. Utálom beismerni, de mikor huszadszorra mondja el ugyanazokat a sorokat, valahogy még akkor sem untat engem. Ez persze nem változtat a fenntartásaimon. Biztosan nem ő az egyetlen tehetség errefelé. Fogadni mernék, vannak nála jobbak is.
- Szia! – hajol be baloldalról a periférikus látókörömbe egy vörös buksi. Yuji pár centire tőlem a megszokott óvodásokéra emlékeztető mosollyal köszönt engem. Egy bólintás erejéig elterelem a figyelmemet az előadásról.
- Beszéltem az igazgatónővel – zavarja tovább a nyugalmamat a hiperaktív újságírójelölt. Türelmetlenségemet véka alá rejtve, felveszem vele a szemkontaktust.
- És? – Nem tartom túl belsőségesnek a viszonyunkat, ebből kifolyólag a magánéleti problémái a legkevésbé sem korbácsolják fel a kíváncsiságomat. Csevegett egyet Mrs. McGlone-nal. Hát aztán, hova szarjak?
- Elmesélt nekem egyet s mást rólad. – Nem reagálok. Intelligensebb nőnek tartom annál Mrs. McGlone-t mintsem bármi, a valódi személyazonosságomat fenyegető információt kiadjon a kezei közül. Hiszen akarva, akaratlanul, mikor bukok, mindenképpen rántom magammal őt is.
- Mint például, hogy felvételi nélkül kerültél be. Vagy, hogy személyesen is ismeritek egymást – próbálkozik tovább töretlen lelkesedéssel. Értékelem az erőfeszítéseit, mindazonáltal belőlem harapófogóval is képtelenség lenne egyetlen szót is kihúzni ebben az ügyben. Palástolatlan nemtörődömségem újabb szófosási lavinát indít meg maga után.
- Tudom, hogy Tylerrel is találkoztál már az évnyitót megelőzően. És korábban egy átlagos suliba jártál, mielőtt itt újra kezdted volna az első évet. Azt is tudom, hogy egyke vagy, és hogy egy újgazdag családból származol. Tudok néhány régi részmunkaidős állásodról, a tisztaságmániádról, még az eddigi párkapcsolataidról is. – Nehezemre esik megőrizni higgadtságomat. A felsoroltak egy részének semmi értelme nincsen, a másik részéről pedig erősen kétlem, hogy Mrs. McGlone-tól szerzett volna tudomást. Néhányat legszívesebben csak megmosolyognék, a többinél viszont erős késztetést érzek a visszakérdezésre.
Tartom magam a Daryl Madkins féle flegma viselkedési normákhoz. Egyszerűen elengedem a fülem mellett a totálisan értelmetlen, illetve esetenként egész jogos megállapításokat a kilétemmel kapcsolatban. Előrefordulok a lassan a végét taposó válogatót figyelemmel követni.
- Nem akarsz róla beszélni? – Elég egyértelmű a válasz. Mégis megesik egy kicsit a szívem Shimura szomorú, bátortalan hangjának hatására. Hangosan felsóhajtok, a fejemet hátravetem.
- Miért érdekellek én ennyire? – Pillanatnyilag ez tűnik a legkézenfekvőbb kérdésnek. Sajnos a felelettől függetlenül nem áll szándékomban még valaki előtt megnyílni. Elég nekem az a kockázat, amit az idióta szobatársaimmal vállalok.
- Mert barátkozni akarok. – Többnyire kiszúrom a hazugságokat. A másodperc tört része alatt felismerem, ha valaki nem teljesen őszinte. És itt bizony bujkál némi hátsószándék. Elképzelésem sincsen, egész pontosan mit vár tőlem a törpe, ellenben félő, nem fogom tudni beváltani az irányomba táplált reményeit. Minden tőlem telhetőt megteszek ennek gyengéd beadagolásához. Kímélem a kicsi lelkét.
- Nézd…
- Most pedig kihirdetem, kié lesz a másik főszerep. – Tyler bejelentésének hatására, úgy döntök, elhalasztom Yuji lelombozását. Helyette megbizonyosodom róla, mennyire képes az igazgató kicsi fia helyes döntések meghozására.
- Robertet Daryl Madkins fogja alakítani. – Kész. Kisült a biztosíték. Se nem látok, se nem hallok. Egy nagy, formátlan halmaz vagyok az éterben lebegve. Az agyam és az érzékszerveim közötti kapcsolat nem funkciónál, így megszűnik számomra a külvilág. Ez a vegetatív állapot addig tart, amíg végül sikerül száz százalékosan feldolgoznom az újonnan a rendszerbe került információt. A környezetemből elsőként az egész termen átmorajló suttogás jut el hozzám. Óvatosan körbekémlelek. Az ismerős arcokat eszméletlen bamba szájtátás formálja át teljesen. A szűkebb ismeretségi köröm tagjai hol engem, hol Tylert, hol pedig a korábban elhajigálásra szánt eszközeiket bambulják behatárolhatatlan állapotban. Vontatottan fordulok hátra Yuji felé, akin ha valaha át is süvített a sokkhatás szele, semmi nyomot nem hagyott maga után. Amolyan „Én előre tudtam.” diadalittas pofával villogtatja felém hófehér fogsorát.
- Tudod, ez mit jelent? – böködi meg a vállamat a mellettem ülő srác. Meg sem kísérlem eltitkolni megrendültségemet. Mintha a környező megdöbbenés egy hatalmas masszája próbálna engem szép lassan körbezárni, majd beszippantani. Érzem, amint rám nehezedik egy láthatatlan súly.
- Azt jelenti, hogy te leszel az egyetlen elsős, aki valaha főszerepet kapott! Még McGlone is csak a második évében jutott el idáig! – Tudatosul bennem, ez a tény pontosan mivel fog járni. A körülöttem ülök túlburjánzó lelkesedése lassan a megváltó szerepébe emeli a személyemet. Ezentúl én leszek AZ ELSŐS, csupa nagybetűvel. Az egész évfolyam képviselője és szóvivője, és elnézve a többiek gyanúsan somolygó ábrázatát talán valami egészen más is…
Kétségbeesettségemben segélykérő pillantásokat küldök végső mentsváram, Tyler felé, aki a mikrofont még mindig a szája elé tartva, csodálja az általa keltett káoszt. Nem telik bele sok idő, feltűnik neki sajnálatra méltóan tanácstalan tekintetem. Biztatóan elmosolyodik, és biccent egyet a fejével, azt üzenve: menjek fel a színpadra. Én dacosan visszavicsorgok rá, elutasítva a felkérést. Álmodik a nyomor!
Történtek furcsa dolgok az itt tartózkodásom alatt, azonban az igazgató kicsi fiának mai akciója egyértelműen viszi a pálmát. A felfordulás kezd betetőzni. Jeges szellőt érzek a bőrömön, és kiráz a hideg a rám tapadó kíváncsi szempárok sokaságától. Legszívesebben elteleportálnék innen a francba.
- Gyere már fel, Daryl! – szólít fel vidám hanghordozással a világomat romba döntő, óriási földrengés hipocentruma. Osztálytársaim bátorítólag, minél látványosabban távolítják el a dobáláshoz összegyűjtött vackaikat. Hát eljött a vég!
Elernyedt mellső végtagjaim alkalmatlannak bizonyulnak bárminemű erő kifejtéséhez. Igen csak nehezemre esik magam feltornázni a puha, sötétkék ülésből. Elég bátortalanul botorkálok el az emelvényre vezető lépcsősorig. A lelassult időben kétpercenként egy fokkal haladok előrébb, körülöttem a dimenziók egybefolynak. A szavak lassan értelmüket vesztik, mint mikor túl sokszor mondasz ki valamit egymás után. McGlone mellé érkezve enyhe szédülés és hányinger lesz rajtam úrrá. Nem, nem lámpaláz. Ezt a rosszullétet az előre vetíthető következmények ébresztik bennem.
A cikk után elszállt az esélyem az elvegyülésre. A bemutatkozó műsorral szereztem magamnak egy bizonyos fokú elismerést. Viszont sokakat továbbra is totálisan hidegen hagytam, egyáltalán nem foglalkoztak a létezésemmel. És ez így volt jó. Ám ettől a perctől kezdve beírtam magam az iskola történelmébe. Békés napok, agyő!
Felsandítok Tylerre. Hirtelen olyan magasnak tűnik, én pedig olyan aprónak. Megborzongtatóan élethű a beárnyékolt elmém keltette hallucináció, mely a fiú fekete sérójára egy szintén korom színű csuklyát illeszt, ráaggatva ezzel a hóhér szerepét.
A zsibongó tömeg fölött, kábán koncentrálok az egyensúlyom megtartására. Kezdek szimpatizálni a nemrégiben még a sárga földig lehordott, diszkriminatív alapon működő szereplőválasztással. Kibékülnék én egy néma járókelő alakításával is, csak ne kelljen eltűrnöm a sok ellentétes reakciót. A gyilkos és az áhítatos tekintetek gyomorforgató kavalkádját. McGlone-nak meg jobb módszer és időpont is eszébe juthatna a jótékonykodására! Bár ki tudja, ezúttal mire megy ki a játék… Többek között ez az egyik legnagyobb gond a sráccal: olyan, mint én. Képes mélységes mélyre elásni az igazságot a tettei mögött, aztán szimpla színjátékkal elhitetni veled, hogy a bazi nagy, piros X valójában nem is a rejtekhelyet jelöli.
Bárcsak lenne időm ezen filozofálni! Ámde jelen pillanatban minden fogaskerék a koponyámban ugyanazt kattogja szüntelen: pácban vagyok. Hatalmas pácban.





Tyler


Az egyik kisebb díszterem színpadának szélén ülök, izzadó tenyérrel szorongatva a szövegkönyv Darylnek szánt másolatát. Életemben nem izgultam még ennyire egyetlen fellépés előtt sem, nem ám még egy nyamvadt próbán. Nem vall rám ez a feszélyező gyomorgörcs. Bár mostanában sokszor csináltam és mondtam olyat, ami alapjáratban nem lenne rám jellemző. Például felkértem a srácot, akit nemrég még az ősellenségemként tartottam számon, hogy játsszon velem főszerepet egy színdarabban. Igazából ilyet senki nem tenne, akinek egy fikarcnyi józan esze van.
A döntésemet logikus lenne Madkins tagadhatatlan tehetségével indokolni. Azonban hiába kézenfekvő ez a magyarázat, nem takarja a teljes igazságot. Tulajdonképpen a puszta késztetés vitt rá erre az eszementségre. Késztetés arra, hogy közelebbről megismerjem őt. Mert gyűlölni már nem gyűlölöm, és közben elvonatkoztatni sem tudok tőle. Sikerült viszonylag rövid idő alatt úgy beleivódnia az életembe, mint egy vörösborfoltnak egy hófehér ingbe. Egész költői hasonlat. Fogalmazhattam volna durvábban is. Teszem azt: akár egy betegség, mely lassan beeszi magát az áldozat szervezetébe. Kivédhetetlen és veszélyes. Nem olyan költői, de találóbb.
A terem másik végében kitárul az egyik méretes ajtó. Daryl battyog be rajta egy bő, fekete pólóban és laza farmerben. Könnyed, hosszú lépésekkel szeli át a köztünk lévő távot. Úgy két méterrel előttem lefékez, kihúzza a mancsait a zsebéből, és hanyagul int egyet köszönésképpen.
- Késtél – deklarálom szárazon. Legalábbis nagyon törekszem a tárgyilagos hangsúlyra. Madkins megkerülve engem, légies mozdulatokkal a színpadra ugrik.
- Kezdhetjük? – kérdi csípőre tett kezekkel magasodva fölém. Talpra pattanok, a nem létező koszt automatikusan leporolom a nadrágomról. Próbálva megtartani a diplomatikus kifejezést az arcomon, átnyújtom a kicsit megviselt papírhalmazt. Madkins a szokott módon, természetesen viselkedik a számomra parányit kellemetlen szituációban is. Elveszi a nyomtatványt, majd gyorsan végigfut a sorokon a tekintetével. Áttanulmányozom a vonásait. A hosszú pillák keretezte, sötétbarna szempárt, a homlokába lógó rakoncátlan frufru világosbarna tincseit és a néha alig észrevehetően szavakat formáló, íves ajkakat. Nem éppen olyasvalaki, akit a forgatókönyv írója lefestett nekem. Közel sem emlékeztet a külleme a karakterére.
- Te már bemagoltad? – tudakolja. Nem tekint fel az olvasmányból. Újra lapozgatni kezdi, ezúttal több időt szentelve az egyes részekre.
- Ja. – Hál’ Istennek a szövegtanulással soha nem akadtak problémáim. A jó memóriám rengeteg felesleges erőfeszítéstől megkímél engem. Vajon Darylnek is könnyen megy? Vagy ő az a típus, aki órák hosszat görnyed a tanulnivaló felett?
- Nézzük az első párbeszédtől. – Leereszti a combja mellé a szövegkönyvet, vesz egy mély levegőt, és a pillanat tört része alatt a meghökkentség álarcát ölti magára.
- „Hol vagyok? Mit keresek ebben a szúrágta, bomladozó bungalóban?” – Még a hangszínét sem kíméli. Teljes lényét átformálja, Robert karakterét a saját elképzelése alapján termeti újjá.
- „Megsérültél. Elhoztalak a házamba.”
- „Uram isten! Itt élsz? Itt?” – Körbenéz a díszlet nélküli, sivár színpadon. Nem csupán olvassa a szöveget, gesztikulál hozzá, beleképzeli magát a történésekbe. – „Talán valami remete vagy?”
- „Esetleg úgy értetted: köszönöm.” – Egészen meglep, mennyire gördülékenyen megy az egész, holott Madkins gyakorta a szövegkönyv segítségére szorul. Ez mégsem hátráltat egyikünket sem.

Úgy negyed órával a kezdés után már félre is tesszük az első párbeszédet. Ilyen tempót diktálva nem sok próbára lesz szükségünk.
Daryl váratlanul lefekszik a parkettára, lehunyja a szemeit.
- Az első közös jelentünkben cipelned kell – magyarázza. – Itt a remek lehetőség, hogy kipróbáljuk, ez mennyire kivitelezhető. – Csöppnyit zavartan megközelítem a szinte teljesen mozdulatlan testet. Madkins mellkasa nyugodt ritmusban emelkedik, majd süllyed vissza, ahogy veszi a levegőt. Leguggolok azt méregetve, honnan lenne érdemes nekilátni a feladatnak. Egy pasi nem visz a karjaiban egy másikat, a hátamra tenni viszont macerásabbnak tűnik. Némi hasztalan eszmefuttatás után, úgy döntök, kezdetnek az előbbi verzióra teszek egy kísérletet. Ahogy óvatosan alá helyezem a karjaimat, és elemelem a földtől, Daryl szemhéjai hirtelen felpattannak.
- Te meg mit csinálsz? – Nagyokat pislog rám, mintha némi ijedtség csillogna a barna íriszekben.
- Csak teszek egy próbát. – Uram atyám! Ez a kölyök valami perverznek néz engem, vagy mi a rák? Elégedetlenül dünnyögök néhányat az orrom alatt.
Ránézésre elég kényelmetlen lehet számára a pozitúra, ezért más fogáspontot keresve, arrébb csúsztatom a tenyeremet. Madkins rémülten szisszen fel, és szabályosan leveti magát a padlóra.
- Most meg mi van? – meredek rá. Valahol a tudatlanság és a sértődöttség között vergődök. Mi baja van? Mit gondol, mit terveztem csinálni?
Látványosan fájlalja a hátsóját, ülőhelyzetbe tolva magát. A haja az arcába lóg, a lábait kecsesen, félig behajlítva tartja. A kézfejét mustrálom, amelyen támaszkodik; hosszú, vékony ujjakban végződik. A csuklója abnormálisan törékenynek fest. Leguggolok vele szemben, és a füle mögé tűrök egy kósza tincset.
Egy zörrenés rázza vissza az elmémet a racionalitás talajára. Az előttem ücsörgő kitágult pupillákkal, ábrázatán egy leírhatatlan érzelemmel mered rám. A pánikrohamra emlékeztető hullám söpör át rajtam.
Valami itt nem stimmel. Elfeledkeztem magamról, úgy viselkedtem ezzel a fiúval, mintha egy ismerős lány lenne.