Fellángol az égbolt, démoni tűzzel.
Rőt-színben izzik, hívogató fénnyel.
Szél kúszik lustán, kígyó-sziszegéssel,
énekel. Dalával csábítást mímel.
Porelán-maszkok - falon - egy festményen:
emberi arcok rejtőznek mélyében.
Sosem élt bábok telnek el élettel,
fürdenek az ég vöröslő fényében.

Jól vigyázz, mert minden csoda tünékeny,
csalóka játék, jégkristály-törékeny!
Szél kúszik lustán, kígyó-sziszegéssel,
dallama ármány, egy kegyetlen Éden,
hiszékeny fabábok csapdája lészen...
Porcelán maszkjuk elhasad középen.
Sebeket mar fel az álarc törése,
kín-könnyel csordul a vércsepp vöröse.

Kihunyt az égnek démoni csáb-tüze,
fuvallatként tűnt el bábok élete.
Szél kúszik lustán, kígyó-sziszegéssel,
csábító sóhaja elhal a fénnyel.
Ez a csoda is elillan, tünékeny,
csalóka játék, jégkristály-törékeny
varázslat, látszat: szilánkok reccsennek,
a bábok újra dermedten rejtőznek.

Az Alkony után lopódzott az Éjjel:
a démoni tűz eltűnt a sötéttel.

Így a falon csak kopottas fakeret
és repedt vászon a festő fő műve...

2012. 01. 24.