Ian


A légzésem nehézkes, szabálytalan, a lábaim gyengék, egyedül a hátam mögötti fal ad némi támaszt ingatagságomban. A szemközti szobanövény pimaszul lebegteti a leveleit a résre nyitott ablakon befújó, hűvös fuvallat segítségével. A falakon drámaibbá téve elveszettségemet absztrakt formák játszanak, a pályája végén járó Napkorong narancssárga fényeinek közreműködésével. Hallom a saját megzabolázhatatlan szívem kalapálását, kis híján kiszakad a mellkasomból. Képtelen vagyok normális reagálásra. Mégis hogy hoznék ésszerű döntéseket egy ennyire abnormális helyzetben? Mégis hogyan?!
Minden erőmet összeszedve igyekszem nem összerogyni a fal mentén. Az összes porcikámat a zavaros információfoszlányok és képsorok megemésztésére állítom rá. Agyam egy távolibb zugába űzöm a kezdeti elégedetlenséget, amit Daryl a semmiből jött hírnév-növekedése keltett bennem, szintén ideiglenes szabadságra küldöm a győzelmi vágyból fabrikált idiótábbnál idiótább versengési terveimet. Lelki szemeim előtt immár mindössze a mai nap kimerítően meghökkentő eseményei lebegnek. Fáradtan belekapaszkodom egy kevésbé kellemetlen emlékképbe.
A korábbi ősellenségem, a karakán, önelégült, totálisan elkényeztetett Tyler McGlone felkérte egy főszerepre a jelenlegi riválisomat és szobatársamat. Azt a Daryl Madkinst, akit utálnia kéne, azt, aki megalázta majdnem a teljes iskola előtt, azt, aki elől megmagyarázhatatlan módon egy fatörzs takarásába menekült. Ez utóbbit a mai napig képtelen vagyok maradéktalanul befogadni… Az egész sulit felbolygatta ezzel a végletekig abszurd döntéssel. A folyosókon lépten-nyomon a lányokét megszégyenítő pletyka tömkelegekbe botlik az ember, még az iskola weblapjának fórumai is ezzel teltek meg. Nem csoda! Hiszen annyira… annyira totálisan értelmetlen az egész!
De túlléptem volna rajta. Amennyiben csupán erről a bökkenőről van szó, valahogy csak megoldom. Azonban a hülye kíváncsiságom megint eszement dologra sarkalt, mely egyenesen lelkivilágom összedőléséig vezetett. Fene hitte volna, hogy ártatlan kémkedésem a két jómadár próbáján ilyen következményeket von maga után. Egész élethűen ismétlődik meg előttem Tyler túlzottan közvetlen megmozdulása. Az a könnyed érintés, mellyel nemes egyszerűséggel végigsimított egy másik srác arcán, az a hétköznapi rutinként véghezvitt gesztus, amitől én szó szerint a padlóra kerültem. Rosszalló pillantást vetek a mellettem lévő bejáratra. És még mákosnak mondhatom magam, mivel azután a meglehetősen hangos seggre huppanás után sem lepleződtem le. Már csak az kellett volna! Így is éppen elég kellemetlen a szituáció.
Gőzöm sincsen, mire véljem a történteket. Hogy kéne nekilátnom az értelmezésének? Jelenpillanatban össz-vissz két nyamvadt magyarázattal tudnék előrukkolni, ellenben közülük egyik sincs az ínyemre. Kerülve a vulgáris kifejezéseket, a következőképpen fest a két opció. Egy: Tyler forró, akár egy radiátor fűtésszezon idején, és merő véletlenségből pont az én újdonsült vetélytársamat pécézte ki magának. Kettő: azok ketten titkos viszonyt folytatnak. Nem is akármilyet! Amolyan eszlek-fallak, jaj, de homokos ez a tengerpart viszonyt. Feláll a szőr a hátamon az elképzeléstől.
Bal oldalt, pár lépésre tőlem résnyire kinyílik az ajtó. A szívem a torkomba ugrik, egy kicsit köhögnék, és már ki is köpném. Két másodperc. Ennyi idő alatt nem futhatok el, a fél méteres szobanövény meg aligha takarna el engem. Nincs mit tennem, reménykedem a lehetetlenben, és erőteljesen sugárzom magamból az „itt sem vagyok” aurát. Az imént keletkezett nyíláson egy vörös kobak bújik elő. Shimura felbukkanásának hatására fellélegzek a megkönnyebbüléstől. Erősen úgy fest, szánalmas kukkolási kényszeremmel nem vagyok egyedül. Ez némiképp elégedettséggel tölt el. Yuji kis fáziskéséssel kiszúrja a jelenlétemet. Hmm, talán jobban megy az „itt sem vagyok” álcázási módszer, mint azt hittem.
- Ian Wackerly? – pislog rám nagyokat. – Te meg mit keresel itt? – Igen, erre a kérdésre számíthattam volna. Zavartan megköszörülöm a torkomat.
- Nos… - Eszement mentegetőzési kísérletemben a jobboldali ajtó nyikordulása akadályoz meg. Időm sincsen a menekülésre gondolni, az állam máris a padlón landol.
- Davis?! – Kilépő haveromra szegezem bamba tekintetemet. Ő komoly arckifejezéssel, már-már idegesítően higgadtan reagál jelenlétemre.
- Szóval te csaptad azt a zajt. Gondolhattam volna – sóhajt fel. Sértődötten elrugaszkodom a faltól.
- Miért vagy itt? – Büszkeséggel tölt el, hogy ezúttal én kérem őt számon, és nem más engem.
- Gondolom ugyanazért, amiért te. – Váratlan tromf. Erre összeszedetten reagálni konkrétan kivitelezhetetlen. Elmémben kattognak azok a fogaskerekek, csakhogy elég akadozottan, olajozatlanul. Ki hinné, hogy egy színjeles tanuló ennyire nem állja meg a helyét stresszes helyzetekben? Ilyenkor lenne érdemes alakítani az ártatlan. Ez azonban zéró színészi tehetséggel nem egyszerű. Baromira nem az.
- És az vajon mi is lenne? – Hálásan Shimurára sandítok. Valószínűleg fogalmas sincsen, milyen jól időzítette ezt a mentőövet. Már majdnem a Marianna-árok mélyére süllyedtem tanácstalanságomban. Davis sunyi mosolyt küldd a nála több mint fél fejjel alacsonyabb törpe felé. Barátomnak ez a ritkán kimutatott oldala mindig megijeszt. A gyanútlan megfigyelők meg többnyire egyszerűen szórakozott figuraként könyvelik el őt. Öreg hiba.
- Egy cikkhez végzel nyomozást? – tudakolja ügyesen megjátszott érdeklődéssel a hangjában. Éles témaváltás, viszont Shimurát nem különösebben zavarja.
- Igen. Érdekes cikk lesz, ajánlom a figyelmetekbe. – Némán bazsalyog egy keveset, majd int egyet búcsúzóul, és kettesben hagy minket. Kezdem sajnálni magam, amiért nekem nem áll rendelkezésemre hasonlóan kézenfekvő indíték cikis viselkedésemre. Mégis milyen lenne már a kíváncsiságomra hivatkozni? Ennyi erővel megpróbálhatnám beadni az amatőr, „éppen csak erre jártam” szöveget. Az sem lenne kevésbé célravezető.
- Hé, mióta vagy te ennyire kíváncsi természetű? – Davis összefont karokkal, kérdőn felvonja a szemöldökét, közben úgy fixíroz engem, mintha rejtegetnék előle valamit. Nem felelek azonnal. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert nincsen válaszom. Nem emlékszem, mikor lettem az a fajta ember, aki beleüti az orrát mások dolgába. Nem valami tiszteletreméltó az ilyen személyiség. Sőt! Inkább alantas. Az alantas jelzőhöz pedig soha életemben nem szerettem volna közel kerülni. Szerepel azon tulajdonságok tízes listáján, melyeket nem akarok a jövőben a magaménak tudni. Most kereshetek valamit a helyére…
- Ilyen hangulatban voltam. – Lassan összekaparom a normálisabbik énemet. Eleget várt szerencsétlen abban a sötét sarokban ahova száműztem.
- Hmm. – Davis gyanakvóan végigmér engem. Pedig igazán nem hazudtam neki! Olyanba meg nem avathatom be, amiben magam sem vagyok biztos. És most rengeteg minden akad, amiben közel sem vagyok az.
- Tudod – kezd bele jelentőségteljes hanghordozással –, azt hiszem megfejtettem Daryl titkát. – Értetlenül vizslatom a képét, hátha leolvashatok róla valami hasznosat. Sajnos nem járok sok sikerrel.
- Miről beszélsz? – Nem azért, de kezd az idegeimre menni ez a felállás. Miért van az, hogy Davis mindig tisztában van a Madkinsszel kapcsolatos ügyekkel, míg én a sötétben tapogatózom? Fog ez egyáltalán változni? Vagy barátkozzak meg a nekem jutó morzsákkal, melyeket néhanapján elszórnak előttem?
- Daryl legnagyobb titkáról – vigyorog elégedetten. Remélem, mikor én örülök a fejemnek, az nem így néz ki. Ez az ábrázat valami elképesztően irritáló. Ha valami ócska hasonlattal akarnék előrukkolni, azt mondanám, olyan hangulata van, mintha egy meglobogtatná egy éhező gyerek előtt a hamburgert, aztán az egészet felfalná. Kegyetlen.
- Mégis hány van még neki? – vetem oda morcosan. Nem Madkins rejtélyeskedése nyugtalanít, sokkal inkább a tény, miszerint Hagner újra egy lépéssel előttem jár. És ha ehhez az előnyhöz nem Daryl segítette hozzá, akkor mégis ki más?
- Bizonyára rengeteg, de én a legnagyobbra utazom. Már csak bizonyítékot kell szereznem. – Ökölbe szorul a kézfejem. Előfordulhat, hogy félrevezetnek a megérzéseim, mindazonáltal ez valahogy úgy jön le nekem, mintha kirekesztene engem az ő kis játékából. Ő egyedül leleplezi azt az ominózus titkot. Ő egyedül bizonyítékok után kutat. Ő egyedül közelebb kerül a valódi Daryl Madkinshez. Mikor kezdte felépíteni kettőnk közé ezt a rohadt vastag betonfalat? Mikor lett a „mi”-ből én és ő?
- És ha megvan? – Utolsó reményemet teszem kockára ezzel. Attól függően, mi hagyja el Davis száját az elkövetkezőkben, vagy visszatér minden a rendes kerékvágásba, vagy kezdhetem építeni a létrámat, amivel átmászok Hagner falán.
- Ki tudja? – von vállat hanyagul. A homlokom ráncokba torul. Nem érzem magam alkalmasnak a rajtam átáramló érzés megnevezésére, ellenben egy valami biztos: bármi legyen az, igen messze van a kellemestől. A kellemes szöges ellentéte. Hátat fordítok Davisnek. Szorosan összeszorított szemhéjakkal, sietős tempóban indulok meg a folyosón. Jelenleg fogalmam sincsen, merre haladok. Azt hiszem, mindegy is. Csak el innen! Nem szeretnék még egy kősziklát, ami a semmiből zuhan a fejemre. Lassan azon fogok őrlődni, hogy min kellene őrlődnöm. Választék az akad dögivel!
- Hova mész? – ordít utánam Hagner.
- Megyek faanyagot keresni a létrámhoz – dünnyögöm durcásan. Rohadt életbe az egésszel! A pokolba Tylerrel és Daryllel is! A pokolba mindennel! A sarkon nem sok hiányzik, hogy letaroljam az utamba kerülő tagbaszakadt, égimeszelő fickót. Bocsánatkérés helyett gyilkos pillantást lövellek felé. Fene essen belé is!



Daryl


El akartam futni az egész hócihő elől. Jó messze elszaladni a sok suttogástól és rosszalló tekintettől, ami egész délután végigkísért az iskolában, el az úton útfélen belém ütköző, jogtalanul engem vádoló felsősök elől, és nem legutolsó sorban jó messzire az ijesztő eshetőség elől, miszerint Tyler McGlone tudja, ki vagyok. Már lassan itt a félév! Nem hagyhatok ilyen rövid idő alatt mindent kicsúszni a kezeim közül, amiért egész eddig foggal-körömmel küzdöttem. Egyszerűen nem tehetem. De egy kis szünet mégiscsak kijár. Igenis jogom van csapot-papot itt hagyva, kivenni egy szabadnapot. Szóval bepakoltam a hátizsákomba. Legszívesebben már tegnap éjjel útra keltem volna, hála Ian utálatosságának, amit felém tanúsított, és amelyet igazán nem tudtam hova tenni. Tapasztaltam, mennyire nem szeret alulmaradni, azt az undokságot azonban már tényleg túlzásnak véltem. Szerencsére annyira nem ment el az eszem, hogy az éjszaka közepén vágjak neki a hegynek.
A sötétben nagy nehezen előkotrok a szekrényből egy tornacsukát. Jobb híján ezzel kell beérnem. Ahogy újra a próba aggasztó végkimenetele bukkan elő leárnyékolt gondolataim rengetegéből, az ujjaim eszeveszett remegésbe kezdenek, ezzel meglehetősen megnehezítik a cipőfűző bekötését. Jól oldottam meg a problémát? Nem éppen… De mi a frászt kezdtem volna magammal azok után, amit művelt?! Egyáltalán minek tette?! Ilyet a fiúk legjobb tudomásom szerint akkor sem művelnének egymással, ha pisztollyal fenyegetnék őket. Erre ő…
És megint! Nem értem, minek csinálom folyton ezt. Abszolút felesleges ezen rágódnom, nem old meg semmit, arról nem is beszélve, hogy eddig vagy százszor végiggondoltam elejétől a végéig. Jó, valóban akadtak volna humánusabb, valamint logikusabb módszerek a krízis orvoslására, de vegyük számba a pszichikai állapotomat. Abban a percben az ésszerűség tűnt a legelhanyagolhatóbb szempontnak. Az életben maradási ösztöneim nem engedték érvényesülni az erkölcsi törvényeket. Erkölcsi törvények nélkül pedig igen egyszerű meggondolatlanul és durván cselekedni. Más kérdés, melyikünk szenvedett súlyosabb sérüléseket. Tyler, akit egy határozott gyomorszájon vágás után még tökön is térdeltem, vagy én, aki eliszkolásom közepette leborultam a színpadról. Csöppet sem volt kellemetlen… Szerencsémre McGlone-t lefoglalta a férfiasságának fájlalása.
Hosszas, elkeseredett kísérletezgetés után, lemondok a díszes masniról. Betűrőm a lógó cipőfűzőket a lábbelimbe. Elhivatottan, határozottan emelkedem föl, a táskámat átvetem a vállamon. A szabadság közelségétől mámorosan nyúlok a kilincsért. Ekkor a hajnali nesztelenséget a zsebembe mélyesztett telefon felcsendülése szaggatja szét. Ijedten kapok a készülék után.
- Mi az? – szólok bele sietősen, suttogva.
- Én vagyok az – hallatszik a hasonlóan elfojtott hang a vonal másik végéről. Azonnal felismerem édesanyám lágy hangszínét. Hirtelen erőt vesz rajtam a honvágy. – A nagyiról van szó.
- Történt valami? – Rossz előérzetem támad. Egész lényemen végigfut egy baljós, vérfagyasztó sugallat. Fittyet hányva aludni próbáló szobatársaimra, kicsörtetek a lámpák fényében úszó folyosóra.
- Először ígérd meg, hogy semmiképpen nem akarsz majd emiatt hazajönni! Nem engedhetjük meg magunknak… - A szavait fásultság, megviseltség itatja át. A rémület egyre jobban elhatalmasodik rajtam.
- Í…ígérem… - fogadom meg bizonytalanul, bele sem gondolva, miket beszélek.
- A nagyi szívrohamot kapott. Azt mondják stabil az állapota, de egyelőre még benntartják. Csak azért szólok, mert… – Megszakítom a hívást. Az elmém hirtelen egy hatalmas fekete lyukká avanzsál át, ami elnyel minden kis gondot, melyek eddig nehezedtek a vállamra. A lábaim maguktól visznek. Nem haza. Haza nem mehetek. Megígértem. Inkább elrejtőzöm valahol. Valahol, ahol senki sem keres, valahol, ahol nem ér el mások érzéketlensége és önzősége. A valóság pergő homokként csúszik ki a talpam alól.


Valahogy megértem Robertet. Nem tudtam elképzelni, miért gondolta a színdarab írója, hogy a srác pont túrázás közben szándékozna meggyászolni elveszített kedvesét. Most már kezdem kapiskálni. Az erdő mozdulatlan az emberekkel teletömött utcákhoz és épületekhez képest. Mintha megállna benne az idő. A fák rengetege szokatlanul barátságos még a maga hideg, borús, baljóslatú árnyakkal telezsúfolt formájában is. Lecsillapít.
Nagymama a családunk alappillére. És mi történik, mikor kidöntöd az alappillért? Szép sorjában dől utána minden más is. Az én önös céljaim pedig nem tűnnek olyan jelentékenynek, hogy ezért veszni hagyjam a családomat. Anya és apa éjjel-nappal dolgozik, épphogy megkeresi a betevőt, nem tudnak délutánonként a kölykökre felügyelni. Viszont a testvéreim sincsenek meg egyedül. Shonnára egyszerűen nem lehet számítani. Drága nővérem kerek perec közölte velünk: amint átlépi a küszöböt, többet esze ágában sincsen visszatérni. Nem is tette. Nem akarok én lenni a második Shonna, aki otthagyja őket, hogy aztán vígan élje a maga életét. Mennyire igaz… Az ember tényleg kizárólag magára számíthat.
A terep egyre meredekebben emelkedik. A fák ritkuló lombjain keresztül hamarosan átszűrődnek a Nap első sugarai. Az avar magas, nedves, minden lépésemnél belesüppedek. Halk neszezésen kívül más nem töri meg az idilli csendet. Leeresztem a pilláimat, és az ég felé fordítom lassan túlzsúfolttá váló kobakomat. Annyira szeretnék egy kiürítés gombot, amivel a feleslegessé vált fájlokat törölhetném a rendszerből. A dühös, utálkozó pofák tengerét, a különös kifejezést Tyler arcán, amint eltűrte a hajamat, és Iant, amint ugyanolyan ridegséggel kezel engem, akárcsak a többiek. Ha ez mind nem lenne, akkor nem éreznék ilyen mértékű késztetést, hogy itt helyben térdre rogyjak, és hangosan, keservesen bőgni kezdjek, akár egy szánalomra méltó csitri. Ilyen gyenge alak lennék? Tényleg? Komolyan?!
Izomból beleöklözök a legközelebbi fatörzsbe. A növény meg sem rendül, az én csontjaimon viszont végigkúszik a fájdalom. Ingerülten megismétlem az elkeseredett ütést.
- Velem szórakozol, te gyökér?! – üvöltök rá ellenfelemre. Ugyanazzal a kezemmel, immár harmadszorra sikeres találatot viszek be. Lehullik mellettem pár színes falevél. Lomhán lebegnek, mintegy kigúnyolva értelmetlen küzdelmemet. Elveszettségemben ismét az öklömet lendítem. A végén persze nem érek el vele semmit. A fa bölcsen magasodik fölém, némán kioktatva forróvérűségem miatt.
- Utálom! Utálom! UTÁLOM! – rázzák föl üvöltéseim a háborítatlan tájat. Elmém tökéletesen elborul, sűrű köd gomolyog a szemeim előtt. A hátizsákom a falevelek kupacán landol, míg én teljes erőbedobással verni kezdem Mr. Fát. Ő szótlanul tűri dühkitörésemet. Végül elszabadult indulataim szépen elcsitulnak, és visszavánszorognak a helyükre, mélyen eltemetve lelkem egy titkos kis zugában. Vontatottan emelem fel a táskát. Szándékosan figyelmen kívül hagyom a jobb kézfejemen éktelenkedő, vérző sebet. Na nem, majd pont a külsőm esztétikussága lesz a fő gondom! Mit meg nem adnék érte, ha így lenne!


Leülök a forrás közelébe. Hallgatom a halk csobogást, közben a víztócsán csillogó fényt csodálom. Az időérzékemet elhagytam valahol az út elején, a mobilom pedig úgy döntött velem együtt kikapcsolódik. Miért is ne? Hiszen ezért jöttünk. Legrosszabb esetben bolyongok egy kicsit. Beleharapok a büfében vásárolt, kifejezetten ízletes szendvicsembe. Rám nem jellemzően, ráérősen nyammogok a falaton. Visszakérődzhetném a cuccokat, úgy egy darabig eltart az élelmiszertartalékom. A gusztustalan felvetést azonnal elhessegetem. Inkább éhen halok. Száraz torkomnak juttatok egy-két korty ásványvizet. A következő adag folyadékot azonban ügyesen félrenyelem ijedtemben. A mögülem érkező zörej semmi jóval nem kecsegtet. Ilyen zajt minden bizonnyal csak nagyobb termetű állat képes előidézni, a nagyobb termetű állat pedig veszélyes. Következtetés: spuri van. A lehető legkörültekintőbben tornázom fel magamat. Éppen lógnék meg a végzetem elől, ám a szerencse nem áll az én oldalamra ezúttal sem. Megtalálom az egyedüli nedves felületet a földön. A bokám természetellenesen hajlik be, a ránehezedő súly meg végképp betesz neki. Sérült végtagomhoz kapva szisszenek fel a fájdalomtól. Ennyit a kóválygásról, míg el nem fogynak a tartalékaim. Ilyen lábbal állni sem fogok tudni, nem ám még túrázgatni!
- Jól vagy…? – Osonó lépések közelednek felém. Amennyire tőlem telik az érkező felé fordulok. A fiú bátortalanul araszol felém. Tetőtől-talpig áttanulmányozom a felszerelését. A dzsekije alól kikandikál a pizsama felsője, és általában jólfésült frizurája ezúttal kócosan lóg a homlokába. Egy szem mobiltelefont szorongat, semmi mást nem hozott magával.
- Mi a… - nyögöm a döbbenet, a sértettség és az öröm között lavírozva. Aztán az összes felsorolt érzelmet maga alá gyűri feléledő szégyenérzetem. – Láttad? – célozgatok a Mr. Fával megesett konfrontálódásomra félszegen.
- Nem – vágja rá magabiztosan, elfojtva az előtörni készülő kuncogást.
- Ian! – rivallok rá szemöldök ráncolva.
- Jó, láttam. – Kajánul vigyorogva leguggol mellém. Finoman megnyomogatja a bokámat, gondterhelt ábrázattal analizálva azt. Elhúzom a lábamat. Nem mondok le arról a maradék kis méltóságomról. Momentán nem segítségre szoruló lány, hanem büszke hím vagyok.
- Semmi bajom – jelentem be tekintélyesen.
- Bal boka, jobb kéz. Legalább szimmetrikusan sérültél volna le – élcelődik barátságosan Ian a fa elleni támadásom során megsebesült kezem felé biccentve. Semmitmondó pofával magam elé tartom kacsómat a sebeket mustrálva.
- Nem vészes. – Készségesen az orra alá dugom a horzsolások tarkította bőrfelületet, nehogy lecsússzon a látványról.
- Kézmodell egy darabig nem leszel. – Megjátszott bánattal a tekintetemben pislogok rá nagyokat.
- Egy világ dőlt össze bennem – osztom meg vele keserűen depressziómat. Miután tudatosul bennem mennyire nem ügyeltem a karakterem alakítására, gyorsan visszaváltok flegma üzemmódba. Letörlöm az érzelmek legkisebb nyomait is az arcomról. Valahogy nem érzem biztonságban magamat… Amit Tyler művelt szertefoszlatta a bizonyosságot, mellyel eddig rendelkeztem színészi képességeimet illetően. Talán más is keresztüllát rajtam. Egyáltalán nincs meg bennem az a szintű tehetség, ami ahhoz kell, hogy két évig az orránál fogva vezessek egy egész iskolányi embert.
- Vissza kéne menni. – Ian mélabúsan csillogó szemekkel néz rám. Ő meg mitől szomorú?! Itt egyedül nekem van jogom mélabúsnak lenni!
- Akkor menj! – szűröm a fogaim között. Vonásaim sokat sejtető grimaszba torzulnak, egyrészt a bokámba nyilalló fájdalomtól, másrészt a jelenleg a szobatársam iránt táplált ellenszenvtől.
- Úgy is lehetsz rám dühös, hogy közben elindulunk végre visszafelé. – Küldök felé pár negatív energiahullámot. És mi van ha én itt és most akarok dühös lenni?! Az persze soha nem számít, hogy ÉN mit akarok!
Jesszusom… Ideje lenne leállnom. Lassan tényleg úgy hisztizek, mint egy plázacica.
- Nem tudok ráállni – közlöm a sajnálatos tényt szárazon. Wackerly fixírozza egy ideig a lábamat, mintha az bármit segítene rajta.
- Szállj fel! - A hátát mutatja nekem, a mondatból meg csak úgy árad a boldogság. Neki is sok örömet okozhat ez a megoldás. Felmérve lehetőségeimet nem igen látok más kiutat szorult helyzetemből. Kihasználom az alkalmat, hogy Ian nem figyel, leellenőrzöm leszorított melleim állapotát. Olyan mintha ott sem lennének, se látszatra, se érzésre nem kiszúrhatók. Ezzel a megnyugtató tudattal belekapaszkodom szobatársam nyakába.
- Nehéz vagy – állapítja meg az első pár méter megtételét követően. Mit gondolt? Még jó, hogy száznyolcvan centi mellett nem vagyok éppenséggel pihekönnyű. Megmagyarázhatatlanul kényelmesen érzem magam a fiú széles hátához simulva. Kótyagosan neki dörgölődzöm, akár egy kanapénak.



Ian

Ez meg mi a halált művel? – merül fel bennem, ahogy Daryl a hátamnak lapul. Nem szeretném, ha ezek után beigazolódnak a gyanúm a szexuális beállítottságát illetően… Egy csöppet kínos lenne.
- Ki hívott reggel? – Muszáj véget vetnem a szótlan menetelésnek, illetve feloldani a feszültséget, mely véleményem szerint, csupán engem ért el. Daryl ugyanis kifejezetten komfortosan érezheti magát egyenletes szuszogásából ítélve.
- Anyám. – Madkins enyhén eltolja magát tőlem. – Volt egy kis gond otthon. – Úgy döntök, nem erőltetem tovább a témát. A kellő eredményt elértem, és az is nagy siker, hogy ennyit megosztott velem.
A srác nehezebb, mint amilyennek látszik, ellenben még mindig jóval könnyebb egy normális korabelinél. Főleg az ő magasságával. Feljebb tornázom magamon a nyakamba lihegő, Daryl nevezetű pakkot. Kezd zavaróvá válni a bőrömet csiklandozó forró lélegzete.
- Felhúznád a cipzáramat? – kérem tőle abban reménykedve, hogy a dzsekim majd gátat emel Madkins és a nyakam közé. Daryl meglepően engedelmes, és eleget tesz a kívánságomnak. Biztos nagyon megerőltető lehet a művelet, mivel ezután azonnal vissza is hanyatlik eredeti pozíciójába.
- Muszáj ennyire rám csimpaszkodni?! – elégelem meg a terrort, amit alkalmaz velem szemben. Ezt ép ésszel nem lehet kibírni! És még az ő pártját fogtam. Én idióta! Még hogy Madkins nem lányos?! A frászt nem! Teljesen úgy viselkedik, mint egy lány! Sikeresen félredobom a korábban feltámadt bűntudatomat.
- Fáradt vagyok. – Azzal le is tudja a dolgot. Elégedetlenül morgok magamban párat, az idegesítő csomagot ismét feljebb emelve.
Hogyan kellene viszonyulnom Madkinshez? Először kizárólag a legyőzésén mesterkedtem, később egészen megkedveltem, most pedig összezavar. Tegnap elhatároztam, hogy rajta vezetem le a dühömet. Hiszen igazából közvetve neki köszönhető az átalakulás a baráti kapcsolatunkban Davisszel. Igen, persze, bírom Darylt, azonban nem ennyire. Csak hát nem akar összejönni a dolog. Itt cipelem önként és dalolva, mialatt győzködöm magam arról, mennyi okom lenne utálni őt. Elég gyerekes. Alaptalan vádakat koholok arról, milyen megvetendő alak valójában. Értem ez alatt a buzinak és lányosnak titulálást. Nem is ismerem! Lássuk be, az igazgató kicsi fiának elmeroggyantságára, továbbá Daryl mostani magatartására alapozni elég igazságtalan lenne. Előbbi elég egyértelműen McGlone hibája, az utóbbit pedig empatikusabb emberek puszta kimerültségnek tudnák be. Most, hogy ezt így letárgyaltam magamban, kezd ismét lelkiismeret-furdalásom lenni…
- Hé, valaki követ minket – suttogja egész közelről a fülembe kedves poggyászom. A hideg kiráz tőle. Megtorpanok.
- Én nem hallok senkit.
- Még jó. Milyen hülye követne minket tovább, mikor megállunk?
- Nézz hátra! – utasítom folytatva túránkat visszafelé az iskolába. A közelsége miatt, Daryl minden apró mozdulatát megérzem, így azt is, ahogy indokolatlanul lendületesen fordul előre.
- Mi az? – Homlokát a tarkómnak szorítja. – Mi van?
- Semmi. – Átkozom Daryl hangjának folytonos monotonságát. Nem vagyok ám kisegítve vele! A semmi az mindig valami. Ez köztudott tény. De ha nem, hát nem. Nem kényszerítem én semmire. Önállósítva magamat, meglepetésszerűen teszek egy száznyolcvan fokos fordulatot. Mielőtt bármit felfoghatnék az elém táruló képből, két tenyér eltakarja előlem a kilátást. A másodperc tört részének erejéig dermedt némaság borul ránk.
- Ian – kezdi komolyan Madkins. –, te tényleg… bevetted? – Abban a pillanatban eltávolítja előlem a látásomat korlátozó ujjait. Mérgemet elnyomja a döbbenet. Elengedem Darylt, aki a földre pottyanva, megilletődötten kémlel engem. Lepillantva rá életem legszélesebb vigyorát produkálom.
- Daryl… - mérsékelem vigyoromat jámbor mosolyra. -, te tényleg… azt hitted, egészen a suliig cipellek? – Zavartan fürkészi a tekintetemet. Istenem de jó érzés! Végre ő került kellemetlen helyzetbe előttem, és nem fordítva! Gondolom, „Áh, úgyse tenné meg!” alapon, ő is elvigyorodik. Lassan hátrálni kezdek, az arcáról ezzel egy időben szép fokozatosan leolvad a mosoly. Lazán megpördülve a tengelyem körül odébb ballagok.
- Ne merészeld! – szól utánam emelt hangerővel. – Ian Wackerly! Jössz vissza, de azonnal! – üvölti dühösen. Nem tudok betelni pillanatnyi sikerem élvezetével. Azt hiszem, egy darabig még várok, mielőtt visszamennék érte. Nem tékozolhatom el ezt a talán soha vissza nem térő lehetőséget, ki kell élveznem az előnyömet.
Diadalmam tökéletességét megtöri egy zavaró tényező. A Madkins elégedetlen kiáltásai szolgáltatta háttérzajba vegyülő léptek zöreje. Gondolkodás nélkül visszafordulok cserbenhagyott szobatársamhoz. Daryl tovább reklamál, tőle rendhagyóan hosszú, többszörösen összetett mondatokban taglalva, milyen következményekkel járna őt hátrahagyni. Nem foglalkozva tiszavirág életű sikerélményemmel, másodszorra is felajánlom a hátamat a panaszkodást végül megszüntető Madkisnek.
- Mi történt? – kérdi felkapaszkodva a helyére.
- Semmi.
- A semmi az mindig valami – dünnyögi az orra alatt. Fél szemmel hátra sandítva a mi kis kukkolónk nyomait kutatom. Az illető nem mutatja meg magát.
Mégis ki akarna szaglászni utánunk? Nem is utánunk… Valójában sokkal valószínűbb, hogy csak Daryl után. Hiszen egészen egy elborult percemig ma hajnalban, azzal sem voltam tisztában, hogy én követni fogom őt. Ergo más sem tudhatta előre. Madkins ellenben bárkinek említhette a tervét.