Davis


Mindent figyelembe véve, az eddig történteket alaposan kielemezve, határozott megállapításra jutottam. Noha bizonyítéknak egyelőre még híján vagyok – hangsúlyozom: egyelőre –, ám gyanúm meglehetősen biztos alapokon nyugszik. Megmondtam én, hogy megfejtem Daryl titkát, így is lett. Mondjuk hát ki kertelés nélkül: Daryl Madkins egy lány. Mindössze annyi férfiasság szorult belé, amennyi szerénység Ianbe. Ha nem lenne egyértelmű, ez a mennyiség körülbelül milyen értékeket takar, megsúgom: erősen stagnál a nullánál. De hanyagoljuk Ian egocentrikusságát! Most nem ez a lényeg. Inkább a sokkoló igazságra koncentráljunk, miszerint szobatársam a másik nem tagjai közé tartozik. Fingom sincsen, egy épeszű csaj milyen indíttatásból követhet el ilyen eszementséget, az meg végképp nem tiszta, miként sikerült bejutnia. Lényeg a lényeg, egy lánnyal lakok egy szobában.
A körülöttem lévőknek vagy komoly problémáik vannak a látásukkal, vagy egyszerűen értelmi fogyatékosok. Ugyanis bárhonnan nézem, rajtam kívül egyetlen nyamvadt lélekben sem vetődtek fel kérdések Madkins identitását illetően. Tyler és Daryl első próbája után ugyan felmerült bennem, hogy az igazgató fia esetleg sejthet valamit, azonban ezt az ötletemet hamar elvetettem. McGlone nem csak, hogy nem gyanít semmit, de teljesen rossz irányban kezdett el tapogatózni. Véleményem szerint nem sok hiányzik az önmagának tett hatalmas beismeréshez szexuális beállítottságát illetően. Szegény pára, szinte már sajnálom.
Sajnos nekem sem igen sikerült előrelépnem. Úgy fest, megragadtam a bizonyítási fázisnál. Daryl nem nagyon könnyíti meg a dolgomat a túlzott óvatosságával. Szemléletesebbé téve a feltámadt nehézségeket: Madkins legalább annyira elővigyázatos, mint amennyire pedáns. Rengeteg kísérletem fulladt kudarcba, illetve ért meglehetősen kellemetlen véget.
Hátrébb dőlök a székemben. A második sor legszéléről tökéletes kilátás nyílik a színpad szélének támaszkodva, lehunyt szemekkel elmélkedő Madkinsre. A dísztermet uraló felfordulás közepette is játszi könnyedséggel szúrom ki alakját a tömegben, és szegezem békésen ellazult vonásaira a tekintetemet. Akarva-akaratlanul visszajátszom magamban korábbi, elkeseredett próbálkozásaimat.
Kézenfekvőnek tűnt a mellékhelyiség használata közben meglepni gyanútlan szobatársamat. Azonban nem számoltam néhány eshetőséggel. Elsősorban, ha vízcsobogást hallok, az nem feltétlenül utal arra, hogy valaki pisil. Másodszor, nem kalkuláltam be annak lehetőségét, hogy tévedhetek. Ebből kifolyólag már a győzelem ízével a számban rontottam be a fürdőbe. Madkins megilletődötten fordult felém. A csap előtt állt, éppen a fogkeféjét emelte a szájához.
- Mi az? – kérdezte, mialatt gyanakodva végigmért engem. Nekem persze semmilyen magyarázat nem ugrott be hirtelenjében. Legalábbis semmi olyan, ami elkerülhetővé tette volna a bőr leégését a képemről.
- Csak nagyon kell pisilnem – bukott ki belőlem végül. Mondanom sem kell, nem a legfelemelőbb élmény úgy kiüríteni a tankot, hogy közben egy lány szobrozik mögötted. Elképzeltem, amint a tükörből hátra kémlel, és elfojt magában egy mosolyt. Ezzel azonban még nem értek véget megpróbáltatásaim. Daryl talán úgy vélhette, kevés lesz ez számomra a megaláztatásból, így mikor megtörten kullogtam volna odébb, utánam szólt.
- Kezet nem mosol? – tudakolta meglepetten. Ahogy ott engedtem a forróvizet a kacsóimra, szinte éreztem a fejembe áramló vért. A helyzeten az sem segített, mikor beugrott a számtalan kompromittáló szituáció, melyekbe korábban keveredtem Madkinsszel. Teszem azt, a rengeteg átöltözés közbeni, kora reggeli meztelenkedés. Ezt soha többé nem mosom le magamról – futott át az agyamon.
Persze nem adtam fel rögtön az első vereséget követően. Bár erős késztetést éreztem rá, mégis kitartottam. Valójában akár büszke is lehetnék magamra, már ha eltekintünk a cikisebbnél cikisebb bénázásaimtól. Például attól az esettől, amikor Madkins helyett Iant sikerült meglepnem, vagy mikor előálltam a zseniálisnak tűnő „a fürdőszoba ajtaja elromlott” stratégiával. Ez utóbbi viszonylag hamar elbukott, miután Daryl egy egyszerű mozdulattal bizonyította állításom valótlanságát. Igazából annak sem volt sok értelme, hogy egy alkalommal elintéztem, előttem kelljen átöltöznie. Öltözött is. Csakhogy a trikó és az alsónadrág kifejezetten lelombozó kombinációjával kellett szembesülnöm. Minimum egy mell-leszorító kötésre számítottam, ha másra nem is.
- Mi ez a pofa? – zökkent ki grimaszokkal kísért visszaemlékezésemből Ian. Baloldalról néz le rám, csípőre tett kézzel vigyorogva.
- Csak elgondolkoztam. – Haverom bepréseli magát a mellettem lévő ülésig.
- Vettem észre. Mostanság elég gyakran elkalandozol. – Oldalra pillantok rá. Ugyanazzal a túljátszott mosollyal a képén vizslatja a színpadot. Az önérdek és a bűntudat között őrlődöm. Egyrészt alig bírom visszatartani magamat, nehogy beavassam Iant a részletekbe, másrészt viszont egyedül magamnak akarom megtartani ezt az apró információt Daryllel kapcsolatban, mivel így a lány nem tehet majd mást, a jóindulatomra kell bíznia magát. Egyedül rám fog támaszkodni, függeni fog tőlem. Ne firtassuk, miért tölt el ez engem elégedettséggel… Mindenesetre képtelen vagyok kiereszteni a lehetőséget a karmaim közül. Ha már elértem, amit akarok, akkor kitálalok Iannek. Éppen ezért nem ártana minél előbb rájönni, mit is akarok egész pontosan…



Daryl


Kezdem észrevenni magamon a valóságtól történő teljes elvonatkoztatás tüneteit. Például fogalmam sincsen, mióta megy a darab. Ezzel szemben tudom, mennyi idő telt el a forgatókönyv szerint. A közönség jelenlétét csupán az elmém egy eldugott zugában érzékelem, éppen csak annyira, hogy tudjam, hangosabban kell beszélnem a megszokottnál, hisz különben nem jut el a nézőkig a mondandóm. A szövegkönyv írója bizonyára nem rajong értem pillanatnyilag. Kezdem saját szám íze szerint átformálni a mondatokat.
- Mert talán a te világod jobb?! – csap az asztalra a McGlone alakította Clark. – Ott minden csak látszat. A csillogás, a boldogság, még a szeretet is! – Felháborodottan, hevesen gesztikulál. Ahogy karjával hadonászik a levegőben, az áttetsző, fehér ingujj meglebeg a lendület keltette szellőtől.
- Igen, persze! Minden hamis! De inkább vegyen körül hazugság, mint a nagy, büdös semmi. – Felpattanok a szürke, kopottas takaróval lefedett ágyról, és teszek pár lépést előre. – Mert itt, öregem – mutatok le a padlóra –, itt aztán semmi nincsen. – A fiú szemöldökei összehúzódnak, tekintetében fékevesztett düh ül ki. Lassan közelíteni kezd felém.
- Képzeld, ez a semmi, ahogy te hívod, az én otthonom. – Egyre határozottabban, gyorsabban szeli át a közöttünk lévő távolságot. A vékony anyagú fölső a reflektorok fényében egész különös megjelenést biztosít az alatta átsejlő felsőtestnek. – És ha valami nem tetszik, rég elmehettél volna! – Már csupán egy-két méter választ el minket egymástól. Lesütöm a szememet, alaposan átfontolok mindent.
Robert vagyok, aki a nyugalmas hegyekbe menekült a ráboruló gyász leple elől. Elszöktem a vártnál gyorsabban bekövetkező feledés érzésétől, a folytonosságtól, melyet kedvesem halála sem volt képes megszakítani. A monoton hétköznapok szürkeségétől, ahol már a szerelmem által hátrahagyott színfoszlány is kezdett beleveszni az egyhangúságba. Azoktól a semmirekellő alakoktól, akik azt állították szerették őt, aztán mégis a sarokba hajították az emlékét a többi poros kacat közé, amit a múltból őriznek. Nem akartam elfogadni a változást. Ezért hagytam hátra mindent. Oda menekültem, ahol az idő állni látszik. Oda, ahol a mulandóságot némaság övezi, és nem zajongó, a munkájukat és céltalan életüket rendületlenül tovább folytató emberek hada. Persze mélyen belül ott ragadt a valóság egy darabkája, minduntalan emlékeztetve rá: egyszer mindenképpen vissza kell térnem.
Clark az önkéntes remete, ezzel szemben önkényesen, anélkül, hogy bármilyen trauma érte volna őt, döntött úgy, ami a városokban zajlik, az egyszerűen megvetendő. Hogy az ottani értékek kevesebbet érnek, mint holmi trágya. Aszkétikus életmódjának mindössze eltúlzott bíráskodásához, felsőbbrendűségi érzéséhez van köze. S mégis, arra a kemény burokra, amit felhúzott maga köré, valahogy még egy olyan egyszerű, hétköznapi személy is képes rést ütni, mint én, egy a valóság elől menekülő hétköznapi srác.
Két különböző ember vagyunk, mégis miden logikának ellentmondva megkedveltük egymást, összebarátkoztunk. Ellenben az elválás elkerülhetetlen, lévén egyikünk sem hajlandó végleg sutba dobni addigi életét. Az egyetlen megoldás az alkalmazkodás. Már csak az a kérdés, ki lesz képes áldozatot hozni. Vagy éppen ki lesz elég meggyőző, ki érvel elég hatásosan a saját igaza mellett.
- Igen, elmehettem volna – emelem fel végül a kobakomat a hosszadalmas hatásszünetet követően. – De nem tettem, mert egy időre éppen erre a semmire volt szükségem. Viszont neked nincs rá szükséged! Soha nem is volt! Te kizárólag egy hóbort miatt raboskodsz itt, holott tudod jól, hogy odakint is megállnád a helyedet.
- Ne próbáld meg… - A szemeim kistányér méretűre tágulnak, ahogy a felém törtető srác váratlanul elbotlik a felgyűrődött szőnyegben. Reflexből védekezően magam elé tartom a tenyeremet, ez azonban nem igen tompít a rám zuhanó Tyler becsapódásán. Hátammal a díszlet részeként szolgáló fekhelynek vágódom, továbbá a fenekem mesésen landol a kőkemény parkettán. A homlokom McGlone-éhoz koppan, fájdalmamban fel is szisszennék, amennyiben nem szabnának ennek gátat a számra tapadó ajkak. Hüledezve meredek bele a zavarba ejtő közelségben leledző, zöld íriszekbe. A másik fél hasonlóan döbbenten pislog rám vissza, lehámozni magát rólam ellenben nem jut eszébe. Erőtlenül igyekszem letornázni a terhet agyon passzírozott tagjaimról, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Végül nagy nehezen elfordítom az arcomat.
- Kivágom magunkat ebből, csak szállj le rólam! – suttogom sürgetően Tylernek. Nem reagál. Tovább térdel a lábaim felett, csöppet sem zavartatva magát a bőrömnek simuló ajkai miatt. Nem azért, de még nálam is van egy határ. És igen, nulla tapasztalattal a pasizás terén, egy ilyen mértékű testi kontaktus, különös tekintettel a kínos szituációra, bizony képes pírt csempészni a pofimra. Mindezt tetézendő váratlanul ujjak túrnak hátulról a hajamba. Ezek után senki se csodálkozzon, ha rám jön a pánikroham. Minden erőmmel McGlone eltolásán vagyok. Balszerencsémre az illető az együttműködés legcsekélyebb jelét sem mutatja. Lassan kezd bennem megfogalmazódni, miként fogom tisztázni magamat később a vádak alól, melyek nememmel kapcsolatban merülnek majd fel. Ugyanis mi másért ölelgetne itt agyba-főbe, ha csak nem azért, mert megvilágosodott végre? Így is mázlistának vallhatom magamat. Ügyesen félrevezettem Mr. Nőcsábászt majdnem fél évig.
Kínlódásom, partra vetett halakéhoz hasonló vergődésem hatástalannak bizonyul. Senki szíve nem esik meg rajtam, senki nem siet a megmentésemre, az idő meg telik. Eljutnak hallójáratomig az első, lentről érkező értetlen susmogások. Előrefelé kémlelek a függöny takarásában idegesen toporzékoló stáb tagjaira. Látásomat szerfelett korlátozzák az előttem kócosan meredező, koromfekete hajtincsek. Fújtatok párat szabaddá téve az utat a nézelődéshez. A tanácstalanul mozgolódó, fel-alá rohangáló sokaságból, kiválik egy égimeszelő alak. Osztálytársam barna bőrére vetül a felülről érkező erős fény, markában egy mikrofont szorítva, lazán kiballag a színpad közepére.
- Amíg a színészek kifújják magukat, kérem, hallgassák meg másodéves, énekszakos tanulónk szólóját! – A megkönnyebbülés melengető hulláma szalad végig rajtam. A háttér sötétjéből előlépő Ian pedig valahogy még jobban fokozza a nyugalmamat. Peckesen lépked az őt bekonferáló Joshua felé. Menet közben haragos, ingerült pillantásokkal illeti a pióca módjára rám tapadó McGlone hátát, míg irányomba egy megértő félmosollyal fejezi ki együttérzését. Végre valahára elsötétedik körülöttünk a díszlet. Elhúzzák a függönyt, elválasztva minket a nézőközönségtől és Iantől. Amint a két anyagzuhatag végleg összezárul, végre fellélegezhetek. Tylert egy kíméletlen, minden kedvességet mellőző rántással távolítják el rólam. Szaporán véve a levegőt, a szabadság érzetétől boldogan csillogó szemekkel adózok néma tisztelettel hősömnek, a McGlone-t laposra verni készülő Davisnek. Csodálom egy darabig a szívet gyönyörködtető életképet, melyet az igazgató padlóra került fiacskája, valamint a dühét visszafogni képtelen Hagner tesznek ki. Elkerülhetetlenül nyíllal belém a felismerés: ezzel a szituációval nincs minden rendben. Aggodalmasan ragadom meg hátulról a gyepálógépet. Teljes megmaradt erőkészletemet bevetve magamhoz szorítom Davist, visszatartva őt egy gyilkosság elkövetésétől. Mert ebből előbb-utúbb vérengzés lesz, ha nem lépünk közbe.
- Nyugalom, Davis. Nyugi! – csitítgatom a lehető leglágyabb hangszínt megütve. A srác egész teste megfeszül, majd pillanatok múlva elernyed. Tétován felém fordul, arcáról tisztán leolvasható, hogy csupán most tudatosul benne, mit is művelt az előbb. Eluralkodnak rajtam a rég szabadságra küldött anyai ösztönök. Mosolyogva, gyengéden megsimogatom a karját. Hogy ez a gesztusom mennyire természetellenes, az csak Hagner a homloka közepéig futó szemöldökei láttán tűnik fel. Képzeletben izomból odabaszok a fejemhez egy serpenyőt. Ennyire nem lehetek óvatlan! Az Isten szerelmére, mi ütött beléd, Daryl?!
- Menjünk innen! – Hagner a csuklómnál fogva levezet a jobboldali lépcsőn. A szervező brigád tetemes része McGlone körül csoportosul, ezért lent viszonylag békés állapotok uralkodnak.
- Hé! – szólítja le Davis egyik, a közelben lézengő diáktársunkat. A látásból ismerős srácon teljes valójában eluralkodott a stressz. Az ujjait ropogtatja, harapdálja a szája szélét, és rezignált tekintete megállás nélkül pásztázza a teret. – Szedd már össze magad! Mit kóvályogsz?! – rivall rá az elveszett teremtésre Hagner. – Hozz valami fertőtlenítő cuccot! – Ellentmondást nem tűrően adja ki az utasítást a lassan észhez térő fiúnak. Ártatlanul bámulok megmentőmre.
- Minek kell fertőtlenítő cucc? – tudakolom gyámoltalanul. Igen, gyámoltalanul. Ugyanis miután az iméntiek kezdenek bennem leülepedni, nagyon-nagyon sebezhetőnek érzem magam.
- A szádra. – Szobatársamon is kiütköznek az instabil idegi állapot jelei. Például ritmusosan kopog a padlón, és megállás nélkül fintorog, fene tudja, mire gondol közben. A szállítással megbízott fiú, felülkerekedve elveszettségén, kifejezetten gyorsan tér vissza. Alázatosan felajánl egy barna üvegecskét Davisnek.
- Köszi! – Háláját félvállról nyilvánítva ki, kikapja az orvosságot a futár kezéből. Tenyereit a vállamra helyezi, majd eltol a színpad széléig. Engedelmesen helyet foglalok. Hagner abszolút az ellátásom igen bonyolult műveletének kivitelezésére koncentrál. Óvatosan, finoman viszi fel a löttyöt felrepedt ajkaimra. A csípő érzéstől elvonatkoztatok, és bár szerfelett méltányolom a szobatársam mutatta gyengédséget, egy aprócska részlet nem hagy nyugodni.
- Vattát is hozott – biccentek a küldönc felé. Davis lemered a továbbra is a bőrömön nyugvó ujjára, mellyel a folyadékot kente fel. Egyenesen a szemembe néz. Szája széle pajkos mosolyra görbül, tekintetében játékos csintalanság csillan, ahogy figyelmen kívül hagyva megjegyzésemet, ugyanúgy folytatja az ápolásomat.
- Szerintem jó lesz már. – Eltolom az arcom elől a kezét. Hagner vigyora még inkább felélénkül. Bolondosan a hajamba túr, nem foglalkozik vele, mennyire abnormálisan viselkedik. Jobb lesz vigyázni ezzel a sráccal. Talán veszélyesebb még McGlone-nál is. Noha az utóbbi két mondat vészjelzőként szirénázik az elmémben, megtűröm a fürtjeim között matató ujjakat. Valójában, ha muszáj lenne választani, még mindig sokkal szívesebben döntenék Davis mellett Tylerrel szemben.



Tyler


Kétségek és szégyenérzet mardos belülről. A hullát játszva hasalok el az ágyamon a sötét szobában, fejemen a vánkossal. Mi a rákos rothadás ütött már megint belém? Először ott volt a próba. Már kezdtem túltenni magam az akkori megmozdulásom okozta pszichés sokkon, erre most meg ez. Nem hiszem el! Csessze meg! Egy csók! A legröhejesebb az egészben az, hogyha rajtam múlik, nem csupán egyszerű szájra-puszi lett volna a dologból…
Oké, hivatalosan is pánikba estem. Nem értem, mi folyik körülöttem. Két oldalról kapom a megbízhatatlan információkat. Míg az eszem maradéktalanul felfogta, hogy Madkins éppen olyan pasi, mint én, addig a testem nem látszik osztani ezt az álláspontot. Éppen ellenkezőleg! Mégis miért reagálok úgy a vele történő érintkezésre, mintha Daryl egy csaj lenne?! Mégis mi a fészkes fene okozza ezt a tébolyt?!
A hátamra fordulok, segélykérően bambulok felfelé, mintha a plafon rejtegetné a gyógyírt a szenvedéseimre. Semmilyen értelmes magyarázat nem bukkan fel a kobakomban terjengő, gomolygó ködből. Nem is. Igazából csak nem akarok tudomást venni az egyértelmű tényekről. Pedig elkerülhetetlen. Előbb-utóbb szembe kell néznem a nyilvánvalóval. Daryl Madkins egy srác, én pedig ettől függetlenül vonzódom hozzá. Agyrém! Mi a pusztulatot csináljak? Mégis mit?!
A telefon felcsörren, kipukkasztva kontrollálhatatlan őrületem egyre elhatalmasodó buborékát. Kitapogatom az éjjeliszekrényen rezgő készüléket. Futólag a kijelzőre pillantok, ami elég is a hívó fél beazonosításához. Soha nem ringattam magam abba a tévképzetbe, hogy jó gyerekként viselkedem. Azonban egy anya tudtára adni egyetlen fia ferde hajlamúságának gyanúját, még az én nézőpontomból tekintve is kegyetlenség. Megköszörülöm a torkomat, és felülök.
- Mi az? – kérdem a lehető legsemlegesebb, leghiggadtabb stílusban, melyet momentán produkálhatok.
- Hallottam, mi történt az előadáson – újságolja jó anyám kifejezetten derűsen. Felmerül bennem az igen kézenfekvő kérdés: mi örömtelit talált drága ősöm a történtekben?
- Igen. És? – Az egyszerű, magvas mondatok tűnnek a legbiztonságosabbnak. Különben a végén még elveszítem az irányítást újra előtörni készülő kétségbeesésem felett, és elkotyogok valamit, amit nem kellene.
- Gondoltam jó lenne, ha beszélnénk róla. – Nem értek egyet. Ez a lehető legrosszabb ötlet, amellyel előállhat. Letargikusan, előregörnyedt háttal fixírozom a bejárati ajtót. Jó lenne egy séta a friss levegőn. Este már nem sokan lófrálnak az iskola körül, így esetleg a gúnyos pillantásokat, és a néhol röhögésbe fulladó suttogásokat is elkerülhetném, amiktől mindig erőt vesz rajtam a gyilkolási vágy.
- Nem ér rá később? – teszek egy kísérletet a kényes téma kitárgyalásának elhalasztására. Sejtésem, miszerint anyámat rohadtul nem érdekli, én mit akarok, ismét beigazolódik.
- Nem – vágja rá tömören, határozottan. Nagyot sóhajtok. Előre felkészítve magam lelkiekben az elkövetkező tortúrára, a halántékomat kezdem nyomogatni.
- Akkor mondd! – Letehetném a telefont. Semmi nem gátol meg benne. Ellenben amennyiben a kelleténél előbb megszakítom ezt az igen érdekfeszítőnek ígérkező csevegést, félő, a mutter bizony bosszút fog állni. És az ő megtorlásai általában elég kellemetlenek szoktak lenni. Szóval erről ennyit, túl kell esnem a kihallgatáson.
- Hogy álltok Daryllel? – Hatalmasat nyelek. A pofámon a Sikoly című képen láthatóhoz hasonló kifejezés rajzolódik ki. Tökéletes lennék egy horror film reklámozásához. Végigpörgetem magamban a szóba jöhető megoldási lehetőségeket eddigi életem egyik legnagyobb kríziséhez. Az isteni sugallat csak nem érkezik meg, hírét sem látom.
- Hogy érted? – Ez aztán a bátorság! A lehető legtovább kerülgetni az elkerülhetetlent, tényleg egy igazi, talpraesett férfira utal… Most is átkozom a napot, mikor Madkinst megismertem. Ha nincsen az a végzetes éjszaka, akkor most élhetném az emberek többsége által gyalázatosnak titulált, nyugalmas, felelősségmentes életemet. Szép is lenne.
- Jaj, fiam, ne játszd nekem a hülyét! Meséld el szépen hányadán álltok! – biztat lelkesen. Még a telefonon keresztül is árad belőle a leplezetlen izgatottság. Soha nem feltételeztem anyámról, hogy teljesen komplett, de ha most komolyan mennyei boldogság önti el, miután lesmároltam egy fiút, akkor esküszöm, beutalom őt egy elmegyógyintézetbe.
- Már nem utálom őt. Ennyi nem elég?
- Tyler, figyelj, semmi baj azzal, ha esetleg… - hirtelen elhallgat. Türelmesen várom a folytatást, ám az nem hangzik el. A vonal másik végéről pusztán néhány zörej jut el hozzám.
- Ha nincs más mondanivalód, akkor leteszem.
- Ne, várj! – kiált rám ijedten. – Megvan! Kitaláltam, mi legyen! – Ez rosszul hangzik. Mikor legutóbb „kitalálta, mi legyen” egy teljes délutánt kényszerültem eltölteni egy úri kisasszony társaságában, aki a szépirodalmi műveken kívül, másról nem volt képes értekezést folytatni. Több órányi tömör gyönyör. A végén persze sírva szaladt haza, és én lettem lecseszve a faragatlanságom miatt.
- És mi? – tudakolom lemondóan. Őrült egy nőszemély az anyám. Ha valamit a fejébe vesz, az égvilágon senki nem szabhat gátat neki. Túl sok fantáziával, és igen csekély mennyiségű megfontoltsággal áldotta meg a jó Isten.
- Sítúrát szervezek a szünetre. – Nagy elhatározását diadalmasan osztja meg velem, elégedetten nagyszabású tervével, melynek célja jelenleg még elég homályos számomra.
- Minek?
- Hogy mindent tisztázhass Daryllel. Majd egy szobába teszlek titeket, így alaposan átbeszélhettek mindent. És talán megtudsz egyet s mást róla, amire nem is gondoltál volna. – Mondandója utolsó részének igen különös éle van. Amolyan „micsoda meglepi lesz ez, és még nem is sejti” hangulatú a dolog. A sunyiságból, mely az egészet átitatja semmi jóra nem következtetek.
- Szerintem ez… - Természetesen az én véleményem már hidegen hagyja. Amint mindent közöl, amit közölni akart, megszakítja a vonalat. Talán ha szentelne egy kis időt a nézeteimre, rájönne, hogy a mostani zseniális elképzelése sem jobb semmivel, mint a korábbiak.
A mobillal a kezemben elvonszolom magam a szekrényig, és előhalászok egy kabátot.

Az idei első hó, nagy pelyhekben, hevesen szálldogál alá az égből. A hideg csípi minden szabadon maradt bőrfelületemet. A zsebembe mélyesztem a mancsaimat, a gallért minél magasabbra húzom. Még az idióta kapucnit is hajlandó vagyok feltenni, csak ne fagyjanak le a helyükről a füleim. A hópelyhek össze-vissza keringenek a levegőben, mielőtt földet érnek a már lehullott, vékony, fehér rétegen, vagy megtelepszenek a kopár ágakon, azt a látszatot keltve, mintha a fák őszülnének. Gondterhelt ábrázattal, a meleg ruhák takarásában elrejtőzve, lassan baktatok előre.
Ez a sítábor talán még hasznomra válhat. Végül is nem vagyok buzi. Ezt biztosra tudom. Az egész megzavarodott, dilis rémálmot kizárólag Daryl lányos külseje keltette. Semmi más. Minden eddigi elvetemültségem a pillanatnyi elmezavar műve, amit Madkins csajos külseje eredményezett. Nem az én hibám! Visszavezetve a problémát a gyökeréig, az egész anyám lelkén szárad. Nem kellett volna azon az estén bemutatnia nekem a ficsúrt, akkor talán nem akasztom vele össze a bajszomat, és nem konfrontálódunk ennyit. Összetűzések nélkül konkrétan semmilyen kapcsolatban nem lennénk egymással, következtetésképpen lazán szemet hunyhatnék a létezése felett. De legyen, ide jutottunk. Ezen nem lehet már mit szépíteni. Időgép híján muszáj lesz a nehezebb úton a végére érnem ennek a világméretű katasztrófának. A nehezebb út alatt pedig nagyjából a következőt értem: az anyám szervezte kis iskolai program keretein belül mindent tisztázni fogok. Nincs itt semmi a háttérben. Ez csak egy hullámvölgy, amiből nemsokára kimászok. Annak idején hagynom kellett volna az egészet, és ahogy azt Daryl is tanácsolta, úgy tenni, mintha nem ismerném őt. Ölni tudnék egy időgépért…
A földet fixírozó tekintetem megakad egy zöld tornacsukán, mely egy világoskék farmerben folytatódik. Mellette egy fekete bakancs, hasonló színű nadrággal. Lassan felemelem a fejemet, jobban szemügyre véve az úttorlaszokat. Épp csak sikerül beazonosítanom Daryl szőke szobatársát, annak ökle már lendül is felém. Az állkapocscsontomat ért csapás megingat az egyensúlyomban, hátra kell lépnem egyet. Ingerülten szisszenek fel, támadóm szemébe nézve. A mellette nyugisan szemlélődő, fekete hajú srác, haverjáéhoz hasonló megvetéssel grimaszol felém. Az ázsiai vonásokkal rendelkező kölyköt sikeresen beazonosítom egyrészt mint Madkins másik lakótársát, másrészt mint az idiótát, aki anno tökön fejelt. A szőke már esne nekem újból, ha a másik nem ragadja meg a vállánál fogva és készteti megállásra.
- Nem kell megint a balhé. Nem éri meg. Menj előre! – utasítja távozásra komoly hanghordozással a cirkuszi bolhát. Az agresszív, az előadáson történtek után az utálatom kivívó srác durcásan, elégedetlenül elcsörtet mellettem. Persze azért nem hagyja ki a lehetőséget, hogy nekem jöjjön.
- Nézd, rohadtul nem izgat, mivel szórakozol unaloműzésképpen – szűri a fogai között jelentőségteljesen a hátramaradt, fekete hajú veszedelem. –, de nagyon sürgősen felejtsd el Darylt. – Minden egyes szónál egy kicsit közelít hozzám. A végére alig pár centire tőlem, fenyegetően bambul bele a képembe. – Nehogy azt hidd, hogy csak úgy belekeverheted a mocskos kis játékaidba. Szállj le a földre öregem! Ez nem az a hely, ahol ilyesmit titokban lehet tartani. És én előre szólok, ha még egyszer egy ujjal is hozzáérsz, kicsapás ide vagy oda, nem úszod meg szárazon. – A nyelvemen van a kemény, vérfagyasztó riposzt, mégsem sikerül kimondanom. Ledermedek. Amit csináltam tényleg ilyennek látszik kívülről? Vajon Madkins is így látja? Az én mocskos kis játékaim, mi…?
Valahogy egészen a futópályáig vergődöm, közben folyton felrémlik bennem az a szánalmas teljesítmény, amit a darabban nyújtottam az után a bizonyos incidens után. Nem ismerek magamra… Egy amatőrrel is jobban jártak volna. Mint valami robot, úgy daráltam le a bemagolt szöveget, a gesztikuláció terén sem erőltettem meg magamat különösebben. Egyre mélyebbre süllyedek… Ez így nem mehet tovább!
A pályától pár méterre lehuppanok a talajra, nem foglalkozom a szép fokozatosan átázó gatyámmal, sem a megfagyó hátsómmal. A sűrű hófelhőt mustrálom, ami belepi az egész tájat. Egyre erőteljesebben, egyre nagyobb pelyhekben hullik. A fehér felhőből egy alak válik ki, fekete kardigánja és nadrágja elüt a környezete színétől. Ahogy az illető egyre közelebb ér hozzám, felismerem benne a mostanság túl sok fejfájást okozó Darylt. Ráérős, egyenletes tempóban kocog, leeresztett szemhéjakkal. Ugyan a kezén visel egy elméretezett, zöld kesztyűt, és a nyakában egy fekete, hosszú sál lóg, más nem igen védi a hidegtől. Elkalandozva figyelem őt. Előkotrom a mobiltelefonomat, és a köröket rovó Madkins felé tartom. Ráközelítek a profiljára, majd lenyomom a gombot. Az elkészült, a havazásnak köszönhetően elég silány minőségű képet analizálva, újra visszazuhanok abba a keserű, félálomszerű állapotba, amelybe a mai nap során már rengetegszer zuhantam. A vonzódás, amit Daryl iránt érzek. A rakás probléma, amit ez a fura srác okoz. Elegem van az egészből.