|
5. Fagyos az ég...
melone08 2012.02.11. 21:43
Fagyos éjben magányos szél szédeleg,
Búskomoran ennyit kiált: ég Veled!
Nem tudtam, hogy ha az eső elered,
Nem jelent mást, minthogy a szél pityereg.
Sírt, zokogott, ráborult a vállamra,
Patakokban folyt könnye a hátamra,
De nem zavart, csak csendben átöleltem,
Még szíve dobbanását is éreztem.
Olyan volt, mint egy szép, szomorú dáma,
Akinek szerelem az orvossága.
De gyógyszer nélkül nem tud boldog lenni,
Mindenki utálja, fél mást szeretni.
Miután kipottyant minden csepp könnye,
Halkan súgtam fülébe, átölelve:
Nem vagy egyedül, hisz lám, ez vagyok én:
A legmagányosabb a föld kerekén.
Elengedett, felnézett a szemembe,
Mélyen, bele a bús kék végtelenbe,
És megértette, hogy vannak emberek,
Akikbe mások sohasem szeretnek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
