„Milyen az, elindulni egy úton, de mire a végére érsz, már nem vagy ugyanaz, aki útra kelt? Nem te döntöttél, hogy így legyen, de nem fordíthatsz hátat a sorsodnak. Menekülnél, az események azonban elkezdődtek, magukkal ragadtak, és a mélybe rántottak. Hinni szeretnéd, hogy jobbra fordulnak a dolgok, de már tudod, ez képtelenség. Ki kell lépned a legsötétebb ajtón, hogy vicsorgó agyarakkal találd magad szemközt, ahol nem segít egy mosoly, sem pedig a kétségbeesés. Be kell tartanod a falka szabályait, vagy az életeddel fizetsz. És nincs többé visszaút…”

¤¤¤

Az elmúlt évek alatt alaposan megtanultam, hogy minél fájdalmasabb valami, annál nehezebb elfeledni. A szörnyű emlékek megmételyezik a lelket. Azonban arra is rájöttem, hogyan zárjam a kellemetlen emlékeket az elmém egy olyan részébe, ahova egy képzettebb pszichológus sem tud lefúrni. Volt alkalmam kipróbálni - nem is egyszer. Mind megértően bólogattak az elegáns bőrfoteljükben, miközben kérdéseikre olyan válaszokat adtam, amikről tudtam, hogy hallani akarnak. Csak addig érdekeltem őket, ameddig ki volt fizetve a borsos órabér, és végül egységesen megállapították, hogy környezetváltoztatásra van szükségem. Nem volt vita. Én pedig boldogan menekültem el mindentől, ami eddigi életem kínzó mementójaként kísértett.

Az autó motorja megnyugtatóan dorombolt, miközben nagyanyám nyugtalan arccal vezetett. Állkapcsát befeszítette, csontos, szikkadt kezeivel a kormányt fojtogatta. Látszott rajta, hogy nem érzi túl jól magát. Egykor szőke, őszbe vegyülő haját szorosan hátrafogta, és divatos barackszínű ruhát öltött, persze nem túl hivalkodót. Nyilván a miheztartás végett, bemutatva a vidékieknek, hogy nem akárkik vagyunk. Pedig dehogynem voltunk azok, mi, a chicagói jöttmentek.

A táj – bár az ősz rendíthetetlenül közeledett - állhatatosan szép volt, közben pedig felmerült bennem, hogy anyámhoz tartva, lejövünk még a térképről is. Nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy ő hozzon el Wolfvalleybe, bár szívesen lemondtam volna erről a kegyről. Sosem hallottam még azelőtt erről a helyről, és gyanítottam, hogy a nagyi is csak bizonyosságot akart arról, végképp megszabadult tőlem. Sosem szerette anyámat, ebből kifolyólag engem sem túlzottan. Átható öreg-szaga pacsuli illatával keveredett, a huzat ellen felhúzott ablakok mellett pedig egészen sejtpusztító, talán rovarirtó hatása is volt. Kezemet diszkréten orrom elé tartva próbáltam leplezni lassanként kicsorduló könnyeim, részben gyászolva elfolyósodó szaglóidegemet. De már nekem is ilyen aromám volt. Minden, még egykori otthonom illata is elveszett, hogy ne nézhessek vissza. Ez jellemző volt képmutató családomra.

A Nap békésen ragyogott felettünk, aranyló fénye lávaként folyt át az óriási, tikkadó tölgyek sárguló lombjai között. Bár a városban nőttem fel, mindig gyönyörködtem az erdőkben, mintha elemi erővel vonzanának magához. Itt volt bőven belőle, ellenben más sem. Csömörig járhatom majd őket.

- Mikor érünk oda? – kérdeztem türelmetlenül. Valójában mást akartam kérdezni, például hogy milyen tíz éve utoljára látott anyám, hol él, mit csinál, mire számítsak? Aztán hogy illik viselkedni vele, miért nem akart engem a válás után, miért gyűlöli apám családja egységesen és engesztelhetetlenül őt? De ilyet nem illet kérdezni. Nálunk nem.

- Már csak negyed óra – felelte hidegen a nagyi. Nem kötekedtem. Nem tudtam, hogy mit találok, ha majd egyszer kiszállok a kocsiból, ezért dühös voltam. Az elmúlt tizenhét évemben pokolian dühös voltam.

- Ne feledd, hogy honnan jöttél – figyelmeztetett nagyanyám hirtelen komolysággal, mire homlokomra szaladt szemöldököm. Egyben mindig biztos voltam, bármi is történt: sosem szabadulok meg attól, aki vagyok. – Apád nagyon ragaszkodott hozzád, és soha nem értett volna egyet azzal, hogy anyádhoz kerülj. Ő nem tartozott közénk. A Holloway család igen megbecsült, ne hozz ránk szégyent.

Ezt én is jól tudtam. Nem mintha éppen azért kellett volna ide jönnöm, mert eddig sok pozitív dolgot hoztam volna nevünkre. Tucatnyi felszólítás a sulitól, számtalan botrány, rendőrségi kihallgatások, rossz arcok. Talán, ha apám élne, lenne példaképem. Talán… De a fater meghalt a sokadik frissen beújított nőjével, mikor olaszban utazgatva, benéztek egy útjelző táblát. Persze engem és a húgom akkor is lepasszoltak egy ismerőshöz. Marhára szeretett minket.

Mielőtt önmarcangoló vagy bűntudatkeltő képek villantak volna szemem elé, a kocsi végre megállt. Idegesen lestem ki az ablakon, majd felmérve, hogy semmi veszélyes nem les rám, kiszálltam. Sehol egy jeti vagy grizzly?! Poros földúton álltunk egy ház előtt, amelynek hevenyészett, festetlen fakerítése volt elölről, hátulról pedig láthatólag semmi nem választotta el az erdőtől. Egy anyám korabeli nő állt a bejáratnál, kezeit tördelve. Ez a nagynéném lehetett, legalábbis a fényképek alapján. Hosszú, halvány szürke színű szoknyát viselt, hozzá fehér blúzt, gesztenyebarna haját szabadon engedte. Alig lehetett harmincöt éves, és valamiféle különös aura áradt belőle. Amint megpillantott, széles mosolyra váltott addig ideges kifejezéséből, majd felém sietett. Mire észbe kaphattam volna, szorosan magához ölelt, és éreztem enyhe virágos-erdőillatát. Nagyanyám közben kicibálta egyetlen bőröndömet a csomagtartóból, letette mellém a porba, majd azonnal visszaült az autóba, hogy megforduljon az úton. Amikor még utoljára hozzám ért, az ablakon szólt csak ki.

- Ne feledd, hogy mit mondtam. Ne keveredj semmibe, és ne hidd, hogy ez örökké fog tartani!

Nem tudtam eldönteni, hogy ez vigasz vagy fenyegetés volt. Csak némán néztem, ahogy szélsebesen elhajt. Semmi „ha bármi gond van, hívj, édes kislányom”. Bár a telefonom úgyis elvették, amikor legutóbb bajba kerültem a suliban.

- Annyira örülök, hogy itt vagy, Erin! – szólalt meg mellettem nagynéném. – Az én nevem Mary. Remélem, hogy jól fogod itt érezni magad. Édesanyád csak estefelé ér vissza, de addig is ehetnénk valamit. Ugye éhes vagy? – kérdezte, miközben én csak katatón figyeltem őt, és a kocsi nyomában felszálló porfelhőt.

- Nem különösebben – feleltem gorombán. Próbáltam a legkevésbé bizalomgerjesztő lenni, de máris úgy tűnt, hogy eldózerolhatatlan protekcióm van nála.

- Nem baj. Akkor megmutatom a szobád, ott nyugodtan lepakolhatsz.

Szótlanul felmarkoltam könnyű táskám, mert nem hoztam túl sok holmit. Talán reménykedtem, hogy rövid időre jövők? Senkinek nem árultam el, de valójában évek óta startra készen álltam, ha esetleg kirúgnának otthonról, elvégre eleget dolgoztam érte. Végül igazam lett. Követtem Maryt az emeletes, nagyrészt fából épült, elegáns, mégis praktikusan kialakított házba.

- Tetszik? – érdeklődött nagynéném, ahogy elkapta kíváncsi pillantásom.

- Elmegy – vontam vállat, pedig azt szerettem volna mondani, hogy nagyon is. A verandán hintaágy és egy faasztal volt, tele mindenféle gyomokkal, a zöld keretes ablakok kívülről nézve is tágasak voltak, és jól láttam érkezésemkor, hogy az aprócska birtokot hátrafelé minden oldalról erdő vette körül.

-  A lépcsőkön vigyázz, kissé korhadtak. Majd a napokban Heine megjavítja – magyarázta. Nem mintha érdekelt volna. Nem akartam, hogy közöm legyen itt bármihez is.  

A házban különös aura uralkodott. Békés, mégis izgatott. Harmonikus, de szétszórt. Mary az emeletre vezetett, majd a legtávolabbi szoba ajtaja előtt állt meg.  

- Ha megéheznél, kint leszek, mert éppen gyógyfüveket válogatok. A legtöbbet itt termesztjük, de néhány csak az erdőben él meg. Errefelé sokan vásárolnak belőlük. Esetleg segíthetsz is, ha nem vagy túl fáradt.

- Megleszek – sóhajtottam, majd ellépve mellette, villámgyorsan besurrantam a szobába, és bezártam az ajtót. Éreztem, hogy Mary értetlenül várakozik odakint, ahogy faképnél hagytam. Biztosan nem erre számított, de szükségem volt a magányra. Ahogy egy pillanattal később nyugodtabban felsóhajtottam, felmértem ideiglenes otthonom is. A falakat lágy lila tapéta borította, az ablakot fehér függöny keretezte, alatta egy mahagóni színű íróasztallal és kényelmes székkel. A sarokban fotel volt, amit smaragdzöld terítő fedett, mellette egy lámpa és szekrény volt, valamint kisebb könyvespolc, rajta néhány általam is ismert regénnyel. Békésen zöld és lila árnyalatú volt minden, itt-ott levendulacsokrokat aggattak fel.

Azonban sehol egy telefon vagy tévé. Mégis milyen messze van innen a civilizáció?!

Csalódottan vontam vállat. Az ágy csalogatóan puhának tűnt, hogy szinte bemásztam volna, fejemre húzva a takarót, és elfeledtem volna mindent. Helyette azonban kirakosgattam ruháim, sorba rendeztem őket kedvenc darabjaim szerint, majd behajtogattam a szekrénybe. Tényleg nem volt sok. Gyakorlatilag percek alatt végeztem a szerény csomagolással, és közben éreztem, hogy még mindig reménytelenül körülleng nagyanyám fullasztó légköre. Szabadulni akartam tőle, így inkább zuhanyozni mentem volna, bár én hülye meg sem kérdeztem, hogy merre van a fürdő. Fogalmam sem volt, hogy miként illene viselkednem ezen a helyen, hiszen nem én akartam idejönni. Egyszerűen csak megszabadultak tőlem, amikor már túl sok bajt okoztam.

Először kilestem az ajtón, ellenőrizve, hogy nagynéném nem leselkedik segítőkészen a közelben, majd felfedezőútra indultam. Végül három helyiségbe nyitottam be, utoljára meglelve a keresettet.

A hatalmas tükörben magas, már-már girhes, öltözékéből ítélve személyiségzavaros tinédzser állt ezernyi ékszerrel és tettetett fekete aurával. Semelyik kasztba nem tartozott, és úgy gondoltam, ilyennek kell lennie, keresve önmagát. Én nem hibáztattam. Mosolygott, majd vicsorgott, letörölt néhány kéretlen könnycseppet. Ez nem én vagyok.

Kíváncsian belenéztem sötét pupilláimba, de most sem láttam semmit. Ahogy azelőtt és azelőtt sem. Nem volt odabent semmi.

Kiengedtem addig copfba kötött réz-barna hajam, szemügyre vettem róka-barna szemeim, majd az alatta húzódó, mostanában megjelenő pandakarikákat. Valóban nem aludtam túl sokat az utóbbi időben, leginkább az utazás és a félelem miatti idegességemben, de soha be nem vallottam volna. Valahogy manapság sosem azt mondtam, amire gondoltam, ezzel is elérve, hogy lemondjanak rólam, majd magamra hagyjanak. Nem tudtam, hogy tényleg így akarom-e, de eddig minden alkalommal bevált. Ellenben tisztában voltam vele, hogy amit teszek, az másoknak fájdalmat okozhat, azonban bárhogy próbáltam volna leállni vele, képtelen voltam rá. Falakat, sőt erődöt is építettem, amit semmiféle átlátszó trükkel nem lehetett bevenni. Nekem is fájt, amikor elfordultak tőlem, de kevésbé, mintha az ellenséges mosolyok rabjává váltam volna, ahogy mindenki más tette körülöttem.

Megengedtem a hideg vizet, majd aláálltam. Kapkodtam a levegőt, de nem kegyelmeztem. Kellett a fájdalom, hogy mással ne legyen erőm foglalkozni. Csak a tények számítanak.

Összehúzódnak a kapillárisok, az adrenalin szint nő, a szív gyorsabban ver.

Nem akartam emlékezni, legkevésbé gondolkodni, hiszen eddig is ezt várták tőlem. Apám családja kellően álszent volt, hogy anyámról egy szót se említsenek, miután a válást kimondták a bíróságon. Aztán amikor a fater halála után felmerült a lehetőség, hogy a húgom és engem is inkább hozzá küldjenek az isten háta mögé, rásegítettem a döntésre. Végül csak nekem kellett jönni. Megnyitottam a meleget is.

Az erek tágulnak, a légzés lassul, a testhőmérséklet nő.

Látni akarom anyámat. Nem akarom látni az anyámat. Érzem az illatát tíz évvel ezelőttről, a tenyerének melegét, amit arcomhoz ér éjszaka és azt suttogja, találkozunk még. Érzem a reggel hűvösét, amint életemben először egyedül ébredek - magamra hagyva. 

De nem fogok sírni.

¤

¤

Estefelé sikerült megerőltetnem magam, hogy lemenjek a földszintre. Mary már a konyhában ügyködött, és az asztalon három tányért készített ki. Hátra sem nézett, de észrevett, és kitartóan a hagymapirítással elfoglalva szólt hozzám.

- Megeszed a húst? – kérdezte.

- Ja.

- Helyes. Egy fejlődő szervezetnek fontos a fehérjebevitel, de ezt bizonyára tudod. Jól hallottam, hogy érdekel a biológia?

- Igen. – Magamban visszakérdeztem, hogy kitől tudja, de semmi nem jött ki a torkomon.

- Édesanyád mesélte – válaszolta meg. – Részvétem, ami az apáddal történt. Nagy csapás lehetett a számotokra. A húgod hogy viseli?

- Hanna? Jól. Azt hiszem. Nem nagyon beszélgettünk. – Éli világát, mint mindig. Hozzám képest roppant jól viseli.

- Sajnálom. Tudod, én és anyád sem voltunk mindig jóban. Előfordul az ilyen, elvégre a vérkötelék nem feltétlen kötelez szeretetre is. Időnként meg kell ismerni a másikat, hogy jó barátok legyetek. 

- Aha. Egyébként hol van? Mármint anyám. – Elég nagy pofátlanságnak tartottam, hogy bár nyilván tudta, hogy ma jövök, még késő este sem ér haza. Ennyit számítanék neki? Hiányzik egyáltalán?

- Az erdőben van. Elise megpróbálta máskorra halasztani a dolgot, de végül mennie kellett. Hamarosan hazaér.

- Értem – sóhajtottam keserűen. Minek kellett neki pont ma az erdőbe mennie? Nem hagyhatta ki az évközi koboldgyűlést?

- Közeledik az ősz. Remélem nem bánod, de már tegnap beírattalak a helyi suliba. Elég családias a hangulat itt a völgyben. Biztosan tetszeni fog.

- Biztos. – Persze, mint fogolynak a hóhér. Egyáltalán ki mondta, hogy addig maradok?   

Pár perc kínzó csend telepedett ránk. A nagynéném néha felém pillantott, majd lemondóan (vagy legalábbis én annak vettem) sóhajtott. A nyitott konyhaablakon át tücskök ciripelése szűrődött, és az új hely sajátos illata szinte fojtogatott. Mary már-már repkedve suhant a konyhában, ügyesen trükközve a hozzávalókkal, hogy jóformán alig láttam mozdulatait. Fogalmam sem volt, hogy mit csinál, de az illata jó volt.

- Jut eszembe: a házszabályok. A szobádat magadnak kell takarítanod, a suliból nincs lógás, tizenegykor takarodó és előtte leckeírás. Tudom, hogy végzős leszel, de azért ne hanyagold el a dolgokat. Jaj igen, az erdőbe pedig semmiképpen nem mehetsz be – mondta. Mintha kattant volna a cellán a lakat, vagy csak hallucináltam?

- Minden irányban erdőt láttam.

- Ha szükséged van rá, az úton eljuthatsz a városba. Nincs messze gyalog sem, bár mi leginkább autóval járunk be. Holnap például velem jöhetnél vásárolni. A tanév kezdete hamar eljön, és talán szükséged lesz néhány holmira.

- Pazar.

Ekkor hallottam, amint a bejárati ajtó nyikordul, majd csapódik. Valami tompát leraknak, aztán topogó, siető léptek közelednek a konyha felé, a sercegve készülő étel hangjának irányába. Szívem dübörgött a mellkasomban, hogy már szinte fájt, és futni akartam. Menekülni, elbújni, eltűnni.

Anyám vágyakozó mosollyal nézett rám, amikor megpillantott. Középhosszú haja lágyan omlott vállaira és pont olyan lehetetlen színű volt, mint az enyém. Vonásai tiszták és kedvesek voltak, arcán már nevetőráncok jelentek meg, de ettől csak még szebb lett. Virágos felsőt és egyszerű, koptatott farmert viselt.

- Erin – suttogta, szemében pedig halvány könnycseppek gyűltek, karjait ölelésre tárta. Rohanj oda, öleld meg, bújj hozzá!

Felálltam, majd nem mozdultam. Felmértem, hogy picit magasabb, mint én, alakja formás, könnyed. Boldog élete lehetett itt – nélkülünk.

- Szia – mondtam egyszerűen. Hagytam, hogy hozzám lépjen és megöleljen. Pont ugyanolyan illata volt, mint akkor, amikor elment.

- Annyira sajnálom, hogy nem voltam itt, mikor ideértél. Ki hozott el?

- A nagyi.

- Szóval ő – válaszolta magába mélyedve. Látszott, hogy csupán a nagyanyám gondolatára megroskad a hangulata. Mondani készült valamit, de végül elterelte a szót.

Mary közben tálalt. Bár nem néztem közvetlenül anyámra, evés közben végig őt figyeltem. Minden mozdulata érdekelt, talán a régi vonásokat kutattam.

- Mi volt ma? – kérdezte Mary anyámtól, miközben lopva rám sandított, figyelmeztetve anyám, hogy óvatosan, jelen van egy kívülálló. Már régen ismertem ezt a trükköt. Titkolóztak.

- A telihold utolsó napja. A szokásos.

- Értem. Holnap el tud jönni Heine megjavítani a lépcsőt?

- Végtére is megígérte. Erin, a húgoddal mi újság? – fordult felém szülőm. Értetlenül figyeltem őket.

- Megvan. Neki nem kellett jönnie.

- Tudom, hogy voltak problémáid az utóbbi időben, de itt talán kipihened magad. – Problémák? Így is hívhatjuk. – Régebben sportoltál, nem igaz? Mi is volt?

- Futás.

- Igen, már emlékszem. De abbahagytad.

- Abba. – Mint oly sok mindent. Hiszen tudod, a problémáim. – Fáradt vagyok, lefekszem – mondtam. Untam a kényelmetlen társalgást, az értelmetlen és kényszerűen csapongó kérdéseket. Csikorogva kirúgtam magam alól a széket, majd otthagyva a majdnem teli tányért, és kimerülten mentem fel a szobám felé. Még a lépcső aljában hallottam, amint anyám sírva fakad, Mary pedig vigasztalni kezdi, hogy lesz ez még jobb is. Őszintén szurkoltam neki, hogy igaza legyen.

A szobámban előkotortam az iPodom, majd csutkára nyomva a hangerőt, az ágyra vetettem magam. Arcom belefúrtam a párnába, de még nem engedtem, hogy kitörjön belőlem a zokogás. El fog múlni. Hosszan, mélyeket lélegeztem, érezve, hogy egészen lassan megnyugszom. Sokszor átéltem ezt, most sem lesz másképp.

Az álom végig a tudatom szélén lopakodott. Képzeletemben otthon voltam, az ablakon át beszűrődő holdfényt figyeltem, amint felkúszik a falon és a bútorokon. A szörnyek az ágy alatt féltek a holdfénytől. Én pedig féltem a szörnyektől.

Csörömpölésre riadtam fel. Hason aludtam, a kezem elzsibbadt, a nyakam pedig elgémberedett közben. Nyögve tápászkodtam fel, kitéptem fülemből a fülhallgatót, miután már minden szám lefutott, majd szememet dörzsölgetve, az ablakhoz léptem. Utolsó napja a teliholdnak? Furcsa, hogy itt egyáltalán megemlítik. Mit jelent ez nekik? Az apró égitest mágikus hatással volt rám. Csak dermedten figyeltem, közben pedig halk kéréseket suttogtam hozzá, de ahogy régen, most sem válaszolt nekem.

Végtelennek tűnő percek után végre elszakítottam róla tekintetem, és az erdőt kezdtem figyelni. Miért ne mehetnék be oda? Hiszen csak fák és bokrok vannak ott, meg néhány veszélytelen állat. Bambi nem les rám vérszomjasan.

Már majdnem visszafordultam, hogy átöltözzek és lefeküdjek, amikor mozgást vettem észre odalent. Nem láttam túl jól, de egy fehér színű, nagyobb kutyához hasonló állat torpant meg a ház mögötti kertben, az apró fészer mellett. Farkas? Farkas.

Futásra készen várakozott, a levegőt szimatolta. Végül egy röpke másodpercig mintha felnézett volna – rám.

Képzelődsz. Ez csak egy ostoba állat.

Majd elindultam aludni.