Már jó ideje ugyan­úgy tel­tek az éjsza­kák és a nap­pa­lok az egyre kisebb­nek lát­szó bérelt lakás­ban: egy infan­ti­lis­nek tűnő, de amúgy értel­mes anya, az imént emlí­tett hölgy kicsit sem épel­méjű húga, egy a sem­miből oda­ke­rült fiús nő és egy alig nyolc éves kis­lány élték életü­ket. Szinte összepréselve.

A húg, akit Erdély­ből impor­tál­tak – az itte­niek (sze­mély sze­rint az anya) bele­egye­zése nél­kül és nagy bána­tára – való­ban nem volt szá­zas. Nem csak ormót­lan, ele­fántra emlé­kez­tető kül­seje miatt és nem is apá­ca­nö­ven­dék mivolta miatt, hanem inkább hiányzó képes­sé­ge­i­nek állandó bizony­ga­tása volt az oka annak, hogy nem sokan lát­ták mind a négy kerekét.

–        Akarsz röhögni? – így kezdőd­tek az izgal­mas­nak ígér­kező éjsza­kák, amik­ből a kis­lány mind­un­ta­lan kima­radt, mert akkorra már aludni küld­ték. A fiús nő, név sze­rint Manka, szőke, sünre hason­lító haját biriz­gálta, majd szí­vott egyet cigijéből.

A kis kony­há­ban ült a diva­tos édes­anya, szin­tén füs­töl­gött, miköz­ben saj­nál­kozó mosolyt pró­bált az arcára eről­tetni, siker­te­le­nül. Halk kun­co­gásba kez­dett bele: eszébe jutott a leg­utóbbi eset az újsá­gok­ból kivá­gott szent­ké­pek­kel, imák­kal, amikről érde­mes tudni, hogy mennyi­sé­gé­nek köszön­hetően akár tapé­tázni is lehe­tett volna velük…

–        Már az emlí­tése is izom­gör­csöt vált ki – sutyo­rogta a divatnő, ahogy a hamut lerázta parázsló kopor­só­sze­gé­nek végéről. – Megint mit talál­tál ki?

–        Min­dig is akart egy mik­ro­font… na meg egy fel­vevőt, hogy vissza­hall­gat­hassa cso­dás madár­hang­ján előa­dott temp­lomi énekeit. – A madár nem más volt, mint a varjú. Vagy valami hasonló rekedt hangú élőlény.

Manka nem is mon­dott sem­mit, kacsin­tott egyet, s a követ­kező pil­la­nat­ban már a lakás másik végé­ben ter­mett, a szo­bába, ahol az elté­ve­lye­dett bárá­nyo­kért álno­kul imád­kozó ele­fánt volt. Háló­ing­ben. Ekkora lényre egy­ál­ta­lán léte­zik ilyen méret? … A föl­dig érő ruhá­ban inkább nézett ki egy elfu­se­rált vil­lany­kör­té­nek, mint elefántnak.

–      Gyere Ildikó, igyunk vala­mit – szólt hozzá hideg, komoly hang­ján, s mellé fejé­nek inté­sé­vel nyo­ma­té­ko­sí­totta a dolog fon­tos­sá­gát. A gyér fény­ben ülő apá­ca­kez­de­mény, ( sose lett belőle több ) idét­len vigyort füg­gesz­tett arcára, melytől csak meg­bi­zo­nyo­sod­ha­tott az ember arról, hogy vele valami nin­csen rend­ben. Tipegve indult Manka után a konyhába.

Néhány pohár pezsgő. Értel­met­len fecse­gés szen­tekről és az újsá­gok­ból kivag­do­sott fec­nikről, meg Zámbó Jimmyről, aki tulaj­don­kép­pen maga Jézus vala egy­ko­ron… Itat­ták sze­gényt, mér­ték­kel ugyan, hogy a kellő fel­ada­tot elvé­gez­hesse, amit Manka kita­lált számára.

Amint a fiús visel­ke­désű látta, hogy Ildikó igen­csak rötyögős álla­pot­ban volt, mind­ez­zel meg­dup­lázva az olyan tör­té­né­sek esé­lyét, amitől az ember a föl­dön fet­rengve röhög, mind­hár­mu­kat bein­vi­tálta az előbbi szo­bába, ami nap­köz­ben a nap­pali sze­re­pét töl­tötte be, éjszaka viszont szent­ké­pek és egy víz­pré­di­káló ott­hona volt.

A divatasszony nagy sze­me­ket meresz­tett Man­kára, aki újra halá­los nyu­ga­lom­mal az arcán mondta a követ­kező­ket a kissé dülön­gélő elefántnak:

–      Na, Ildikó. Ott van az a szék. – Az a szék most kapta meg halá­los ítéle­tét. Sikítva rohant ki volna a világ­ból sze­ren­csét­len bútor, ha tudna sikí­tani. Na meg per­sze futni. – És ott van az a magnó. – Fel­mu­ta­tott az egész falon végig­futó szek­rény tete­jére, ahol egy poro­sodó kazet­ta­le­ját­szó tró­nolt évek óta. – Állj fel a székre, pec­keld az állad a szek­rény tete­jére és énekelj bele a mag­nóba, ott ni. – Volt egy lyuk a hang­szóró kábe­lé­nek a magnó ele­jén, Ildi­kó­nak azt kel­lett meg­cé­loz­nia. Az anya már nem bírta röhö­gés nél­kül, kiro­hant a kony­hába. Manka még tudta tar­tani komoly arckifejezését:

–      Állj fel, na. Meg­nyo­mom ezt a gom­bot itt, s akkor a magnó fel­ve­szi a han­go­dat. – Fel­ágas­ko­dott a gomb­hoz, miután Ildikó fel­állt a székre nagy recsegve. A sem­mit sem tudó apá­ca­ele­fánt csak örült annak, hogy végre van neki egy olyanja! Olyanja, mert a ren­des nevét nem tudta soha. A töb­biről mond­juk „józan” álla­po­tá­ban sem vett volna tudo­mást, de hát ez így van rendjén.

Manka is kiro­hant, ful­la­dozva terült el a konyha pad­ló­ján, ahova pár másod­perc­cel azelőtt a divatasszony is meg­ér­ke­zett. Sírva röhög­tek, annyira, hogy már nem is hal­lat­ták már hang­ju­kat. Ebben a fur­csa csend­ben aztán fel­hang­zott a bent egyen­sú­lyozó hatal­mas lény ének­hangja, valami irtó­za­tos meló­dia, melyet taps­sal kísért.

Nem vicc, az a nősze­mély való­ban bele­éne­kelt a leját­szó csat­la­ko­zó­jába, mintha az való­ban fel­venné a… dalt. Erre aztán a kony­há­ban fet­rengő két felnőtt ember visí­tani kez­dett, fel-felgurgulázó neve­té­sü­ket meg­pró­bál­ták csi­tí­tani, de nem túl sok siker­rel. Arra nem is gon­dol­tak, hogy a másik a szo­bá­ban egy gyer­mek alussza édes­nek mond­ható álmát.

Térdre emel­ked­tek, négy­kéz­láb, mint az álla­tok, úgy mász­tak át a lakás gerin­cét adó folyo­són. Szőke fejü­ket aztán a fény­ár­ban úszó nap­pali ajta­já­nál kidug­ták, s fülig érő száj­jal bámul­ták, hogyan énekel Ildikó a szé­ken állát a szek­rény szé­lén fesze­sen tartva, miköz­ben tap­sol egy­szer az egyik, aztán a másik olda­lán. Néz­ték, hogyan reng belé tes­tén a háj, hogyan izeg-mozog háló­ru­hája, hogyan recseg sze­ren­csét­len szék húsos lábai alatt…

Aztán a sem­miből meg­je­lent a két föl­dön tér­deplő nő mögött a díva kis­lá­nya. Mezít­láb, kezé­ben ked­venc plüss­ál­la­tá­val figyelte, amint azok ket­ten sem­mi­vel sem törődve gör­nyed­nek ott az ajtó­ban. Álmo­san töröl­gette sze­meit, aztán elsé­tált anyja és barátnője mellett.

Nem szól­tak hozzá, nem is pil­lan­tot­tak a kis­lányra, csak az ele­fán­tot figyel­ték, köz­ben mind­un­ta­lan vissza­fog­ták a fel­törő röhögést.

A gyer­mek meg­állt az ajtó­ban, rez­ze­nés­te­len arc­cal végig­né­zett a szo­bán, az éneklő apá­ca­nö­ven­dé­ken, majd vissza­pil­lan­tott a két felnőttre.

Nagyot sóhaj­tott, fel­emelte tekin­te­tét a fehér pla­fonra, végül pedig csen­de­sen, meg­értően, mégis kicsit lenézően csak ennyit mondott:

–      Felnőt­tek!