A másnap nyögvenyelősen indult. Odakint a szürke égből hűvös eső szitált, és a nyár végéhez képest hideg volt, hogy szinte vacogtam a vékony takaró alatt. Nem akartam felkelni, de az órán már tíz is elmúlt. Egy pillanatig elképzeltem, hogy minden rendben, a körülöttem lévő zajok nem idegenek, és a párnám érintése is otthonos. De tudtam, hogy ez nem igaz. Egy pillanatra valamiért eszembe jutott a tegnap esti farkas – vagy csak azt is képzeltem? -, ami szabadon járhatja az erdőket, fogalma sincs az emberek gondjairól.
Jó lehet neki.
Fázósan kimásztam az ágyból, majd a konyhába mentem. Láthatóan senki nem volt a házban. A hűtőre Mary cédulát tűzött, miszerint anyám megint az erdőbe ment, ő maga pedig a városba, de nem volt szíve felébreszteni. Ahogy régen otthon, most itt is kezdődik a kerülgetés.
A hűtőből vajat és sajtot halásztam elő, majd teát főztem. A nyomasztó hangulat egyre nőtt, mintha pallost lengettek volna a nyakam felett. Próbáltam kiüríteni fejem a kitartóan feltörekvő gondolatoktól, ahogy mindig is tettem, ha bántott valami.

A tagadás volna az egyetlen út?

Emlékszem, apával és a húgommal sosem ültünk le egy asztalhoz. Ha mégis, annak mindig vita volt a vége. Eleinte a nagyi próbált normális családot összehozni belőlünk, de viszonylag rövid idő alatt rájött, hogy ez képtelenség. Azokon nem lehet segíteni, akik nem akarják, mondta végül. És igaza volt.

De most ennek már a gondolata is túl sok volt, így inkább felpattantam az asztal mellől, félbehagyva a reggelimet is. A patkányszürke idő legalább eltompít, ha csak egy kicsit is. Kezemben a gőzölgő teával, kivonultam a verandára abban a hiszemben, hogy biztosan egyedül vagyok ebben az elátkozott kísértetlakban. Senkire nem volt szükségem.

Nekik sem rám.

Odakint tényleg hűvös volt, és még talán élveztem is volna, azonban megdermedtem, amikor kiderült, hogy tévedtem a magányomat illetően. Zavartan toporogtam az ajtóban, amint egy, talán nálam nem sokkal idősebb fiút láttam a ház előtt, miközben deszkákat fűrészelt a szétbontott, korhadt falépcsők mellett. Nem akartam megszólalni, inkább megvártam, amíg ő vesz észre előbb. Percekig csak néztem tevékeny alakját, miközben átszellemülten dolgozott, és olyan különös kisugárzása volt, amilyet azelőtt sosem láttam. Soványnak tűnt és magasnak, az a fürge, de szívós típus lehetett. Ami azonban igazán megragadott benne, az a már-már lehetetlenül fehér színű haja volt.
Végül hamar észlelte a mustrát, és gyanakvó, szürke szemekkel nézett rám.
- Mit bámulsz? – kérdezte nyersen. Kezdett rémleni, hogy nagynéném beszélt valamit a lépcsőkről és a felújításról. Mi is volt az a hülye név? Valami elfuserált költő…
- Te vagy Heine, igaz?
- Akarsz valamit? – vetette oda fürkésző pillantással, mintha átlátott volna rajtam. Tekintete lassan lefelé csúszott arcomról, mire rögtön eszembe jutott, hogy végül is egyetlen hosszabb hálópólóban feszítek előtte. Éreztem, amint elpirulok, és nem segített a gondolat, hogy bőröm alapjában véve is elég sápatag volt. Láttam, amint vonásai enyhülnek, és enyhén gúnyos kifejezést vesz fel.
- Különös név – sóhajtottam elterelve a figyelmét. – Én Erin vagyok. – Semmi válasz. – Sok mindent megjavítasz errefelé?
- Amit kell – felelte közömbösen, majd visszatért a deszkák méretre vágásához. – A lánya vagy? – érdeklődött enyhén megváltozott hangvétellel, de nem nézett újra rám. – Mármint Elise lánya.
- Ja – feleltem, majd néhány másodperc kínos csend telepedett ránk. Csak a fűrészt hallottam, valamint a veranda előtti bokrok levelein kopogó esőcseppeket. Számat rágtam idegességemben, ahogy talán illett volna még mondanom valamit, de legvégül feladtam. Nem volt kedvem ehhez a képtelen jelenethez. Teámba szürcsölve mentem vissza a házba, mintha mi sem történt volna, de szívem valamiért vadul dobogott a mellkasomban. Miféle őrült egy hely ez?

¤
¤

Mary alig egy óra múlva érkezett haza. Szinte azonnal felcsörtetett hozzám, majd kettő kopogás után egyből benyitott.
- Látom, olvasol – mosolyogta, észrevéve a kezemben tartott könyvet. Pedig csak éppen lapozgattam. – Elise választotta ezeket a regényeket, amikor kiderült, hogy jössz. Kicsit gyorsan történt ez az egész. – Mikor nem kapott semmi reakciót, bizonytalanabbul folytatta. – Mivel aludtál, nem zavartalak fel, de azért vettem néhány létfontosságú dolgot neked – nyújtott át egy nagyobb zacskót. – Remélem, hogy tetszeni fognak és azt is, hogy mind a te méreted. Ha végeztél, kérlek, gyere le segíteni. Nem maradhatsz örökké ebben a szobában, legalábbis nálunk nem.
- Köszönöm – feleltem mogorván, majd amint kiment, a csomagot kezdtem vizsgálgatni. Volt benne két farmer, néhány póló, némi piperecucc és egy új mobil is. Szerettem volna őszinte hálát érezni, de ahhoz még túlságosan fájt, hogy itt kellett lennem. Negyedórát vártam, addig is elpakoltam az új holmikat, aztán elindultam Mary után.

A sütő mellett találtam rá, amint a gombokat tekergetve próbált eligazodni rajta, de láthatóan sikertelenül.
- Tudod, mindig anyád használja ezt, nekem kész rejtély, hogy beállítsam. Ha rájövök a módjára, ma sült húst eszünk, ha nem, akkor valami sokkal egyszerűbbet, talán rántottát – nevetett.

Nem igazán érdekelt. Faarccal, békésen letelepedtem az asztalhoz, és egy kisebb krumplit kezdtem ujjammal pöckölni. Odakint már nem hallottam, hogy az a furcsa srác dolgozna, és ettől nyugodtabb lettem.
- Jól láttam, hogy nincsen internet a házban?
- Eddig nem igazán volt rá szükségünk, de ha szeretnéd, a napokban majd megkérek valakit. Addig is remélem, hogy kibírod – mosolyogta.
- Nem gond.
- Sok barátot hagytál otthon? – kérdezte, mire nevethetnékem támadt a gondolatra is.
- Nem mondanám.
- Itt bizonyára találsz majd néhányat. Emlékszem a mi gyerekkorunkra, amikor állandóan martuk egymást Elise-szel. Mindig népszerűbb volt, mint én – mesélte, közben a polcon és a szekrényekben is keresgélt valamit. – Aztán persze minden megváltozott, ahogy felnőttünk. Így megy ez.
- Talán – mormoltam az orrom alatt. Nem akartam belegondolni, hogy milyen lehetett nekik.
- Erin, hoznál néhány szál rozmaringot és majoránnát a kertből? Úgy látszik, hogy mégsem szedtem korábban.
- Honnan? – sóhajtottam fáradtan. Mintha pont értenék hozzá.
- Frissen a legjobb felhasználni. Leghátul vannak, a két legnagyobb, elburjánzott bokor lesz az. Biztosan eltalálod.

Szó nélkül teljesítettem a kérését, elvégre elég sokat kaptam tőle annak ellenére, hogy alig egy napja voltam itt. Az eső még mindig szemergett, és nem úgy nézett ki, mintha a közeljövőben jobbra fordulna az idő. Pedig még csak augusztus volt. Összehúztam magamon vékony kardigánom, ahogy a hűvös szél átfújt rajtam. Tegnap este pont a hátsó kertben láttam azt a farkast, bár ha voltak is nyomai, a víz már elmosta. De mintha már láttam volna hasonlót. Vajon mi volt olyan furcsa ebben az érzésben?

A kertben mindenféle növény volt, némelyik felcímkézve, a legtöbb azonban csak simán gaznak tűnt. A felét sem ismertem. Látszott, hogy Mary nem kis munkát fektetett belé. Az erdő széle egészen közel volt, hogy a hátsó kert szinte átmenet nélkül folytatódott benne. Nem is csoda, hogy mindenféle vadállat a ház közelébe jöhet, ha még csak kerítés sincsen, gondoltam.
A hatalmas, nyugodt fák bölcsen hallgattak, mint az örökéletű óriások. Hirtelen sajátos hangulat lett úrrá rajtam, mintha csak egy mesében lettem volna, és gondolkodás nélkül indultam az erdő felé. Meg kellett érintenem, hiába tudtam, hogy az érzés talán abban a pillanatban semmivé foszlik majd. De nem így történt, ez valóságos volt.
Végigsimítottam az egyik tölgy vastag törzsén, közben a levelekről víz csepegett rám. Különös aura vette körbe mindet, akárha éltek volna. De hisz élnek is. Ha Elise bemehet oda, nekem miért lenne tilos?

Ropogott a talpam alatt néhány kisebb gally, amikor átléptem az első fák alkotta határvonalat. Különös, részegítő illatú szellő suhant felém, mire régi érzések ébredtek fel bennem. Mint amikor nem tudom, mikor és hogyan történt, de biztosan átéltem már egyszer. Boldog voltam?
- Mit csinálsz? – kérdezte mögöttem váratlanul egy kifejezetten ingerült hang. Első ijedtemben leleplezetten perdültem felé, így viszont megcsúsztam egy mohás, korhadozó fatörzsön. Lassított felvételként láttam Heine meglepődött arcát, amint hanyatt vágódom előtte.
- Basszus – nyögtem landolva, beletenyerelve egy apró csokor csalánba is.
- Mit művelsz itt? – förmedt rám újra a srác, én azonban kezemet kezdtem vizsgálni, de már reménytelen volt.
- Mohát gyűjtök, mit gondolsz.
- Neked tilos az erdőbe menni!
- Ki mondta ezt neked? És mi közöd hozzá egyáltalán? Nincs valami életbevágó dolgod? Ragyog már a lépcső, költőkém? – támadtam én is hirtelen, mire hangulatot váltott. Felszívta magát. Határozottan. – Dolgom van, húzz innen – tanácsoltam győztesen, amikor nem tudott elsőre visszavágni. Óvatosan felálltam, majd elsuhantam mellette, vissza az eredeti feladatomhoz. Letéptem a megfelelőnek gondolt gazokat, közben hagytam, hogy a srác fulladozva a dühtől, visszarobogjon a házhoz. Mégis, mi köze van hozzá, hogy mit teszek?

Mary éppen a zöldségeket pucolta, amikor visszaértem.
- Gondolkodtam – mondta, amikor lepakoltam elé a füveket. – Tudom, hogy nehéz neked itt, de talán aktívabban is részt vehetnél abban, hogy jó barátságot építsünk ki. Elise nagyon várta, hogy találkozzatok végre.
- És csalódott, nem igaz? – Mondd ki, könnyítsd meg nekem.
Mary csodálkozva nézett fel rám.
- Jobban hasonlítasz rá, mint hinnéd, és nem csak külsőre. Nem könnyű a te korodban és nem veszem be, hogy ne lennél tisztában a tetteid súlyával.
- Elmondták, hogy miért kellett idejönnöm? – érdeklődtem keserűen, egyben egy fenyegető éllel a hangomban.
- Igen, vagyis nagyjából. Iskolai zűrök?
- Mondhatni – sóhajtottam, miközben tépkedni kezdtem az egyik szál növényt, amit behoztam.
- Elmeséled? – próbálkozott kedvesebb hangon Mary, úgy téve, mintha nem ismerné sztorit. Pedig biztosan figyelmeztették.
- Néhány alakkal egyetemben azzal vádoltak, hogy felgyújtottam a suli tornatermét. Nem igazán van mit hozzáfűzni. Ez volt, amiért végül kicsaptak. – De azért ez csak hab a tortán volt, ráadásul nem is teljes a történet. Én voltam a gazdag család sarja, aki rossz útra tért. Nem vágytam rá, hogy szeressenek, így végül rendkívül nagy lelkesedéssel utáltak. Ebben legalább mindenki egyetértett a tanárok és diákok körében is.
- És a te verziód?
- Senkit nem érdekel az én szemszögem – morogtam. Ha akad valaki, akit mindenki gyűlöl, és legalább egyszer hibázik, már senkinek nem számít, hogy igazat mond-e vagy sem. Így készülnek a bűnbakok. Láttam, hogy Mary még kérdezett volna, de ekkor Heine is betoppant a konyhába.
- Itt vagy? – sziszegte felháborodva a srác, amikor észrevett. Negédesen rámosolyogtam, miszerint hol máshol lehetnék? Felsóhajtva folytatta, immár Maryhez. – Kész van a veranda. Van még valami javítanivaló?
- Most azt hiszem, hogy nincs, de Elise szól majd, ha mégis. Nem akarsz maradni ebédre?
- Inkább kihagyom – válaszolta, ismételten rám pillantva. Határozottan utált.
- Rendben – mondta nagynéném, zavartan váltogatva tekintetét köztem és Heine között. Én még mindig sötéten mosolyogtam, amíg a fiú végül elviharzott.
- Mit csináltál vele? – nézett rám homlokráncolva Mary.
- Csak bemutatkoztam.
- Kicsit nehéz természetű, de alapjában véve rendes srác. Légy kedves vele, Erin. Sokat segít errefelé, nem csak nekünk. Kivéve persze amikor… - Itt megakadt. Felnéztem rá várakozva, de nem folytatta. – Szóval egy óra múlva ebéd, addig talán felhívhatnál néhány ismerőst.
- Nem igazán van olyan, aki kíváncsi rám.
- És a húgod?
- Ő nem…
- Csak hívd fel, örülni fog. Ha befejezted, körbejárhatod a házat is. Én kint leszek a kertben.

Lemondóan beleegyeztem, és valamiért nem akartam átverni. A szobámba mentem, hogy kipróbáljam az új mobilt. Beütöttem Hanna legutóbbi számát, és vártam, amíg kicsengett. Mit akarsz neki mondani? Hiszen hónapok óta nem beszéltetek. Ötödszörre vette fel, és csicsergő hangon köszönt, nem tudva, hogy én keresem.
- Szia, itt Erin – kezdtem. Nem felelt. – A nővéred.
- Szia – válaszolt bizonytalanabbul. – Mi újság van? – érdeklődött, bár éreztem, hogy annyi kedve van rólam hallani, mint bikinivonalat gyantáztatni.
- Találkoztam anyuval.
- Az jó. És milyen ott? – darálta sablonosan. Hát persze, ő nem is nagyon emlékszik rá. Számára csak apa létezett.
- Elmegy. Mindenfelé erdő, elég kies, esik az eső. Otthon van valami?
- Semmi nagy szám. A szokásos, tudod. Erin, nézd, nekem… nekem most mennem kell. Majd kereslek valamikor. Minden jót – búcsúzott zavartan, pont mintha örökre szólna. Valami baja lenne? Igen, veled van baja.
- Szia – suttogtam a némaságnak.

Csalódottan tettem le a telefont, bár nem igazán volt indokom megsértődni. Tettem érte, hogy így alakuljanak a dolgok. És ezzel biztosra vehettem, hogy nem várnak többé vissza.