Álmomban ismerős helyen jártam. Aranyszínű levelek hullottak a fákról, a föld puha volt és illatos. Csak az erdő hangjai vettek körül, és olybá tűnt, minden rossz eltűnt a világról. A napsugarak csiklandozva szöktek be lombok között, nevetve, kacagva jártak körbe. Velük nevettem, és boldog voltam. Aranybarna köpenyt viseltem, kezemben kosarat tartottam, miközben siettem valahová. Éreztem, amint figyel valaki, de nem féltem. Játszottam vele, mintha nem tudnám, hogy itt van. Végül nevetve megfordultam, hogy meglepjem, azonban egy habzó szájú, vicsorgffó fehér farkas támadt nekem.

Sikoltva ébredtem a saját hangomra. Kivetődtem az ágyból, majd a fürdőbe rohantam, hogy hideg vízzel megmossam az arcom. Hányinger kerülgetett, ahogy leroskadtam a csap mellé. Fejem a hűvös csempének támasztottam, miközben légvételeimen próbáltam uralkodni. Libabőrös lettem, mikor megpróbáltam visszaemlékezni az álomra. Nem mintha nem álmodtam volna már hasonlót kisebb koromban, de azok sosem voltak ennyire elevenek.

A ház még csendes volt, és nem állt szándékomban senkit felverni, úgyhogy pár perc múlva visszamentem a szobámba. Megnéztem, és a mobilom még csak hajnali öt órát mutatott. De már nem voltam álmos. Magamra húztam egy pulóvert és farmert, majd kimentem az udvarra, és mélyen beszívtam a friss, hűvös levegőt. Derűs napnak néztünk elébe, a Nap már keldegélt keleten, de a Hold is fent volt még.

Csökkenő fázis – suttogta valami a fejemben. De mit számít ez?

Tettem néhány kört a ház körül, bemelegítettem az izmaim, majd nyújtottam. Évekig versenyszerűen futottam, és egész jól is ment, de amikor apám az első idegen nőt hazahozta, minden megváltozott. Magamba zárkóztam, remélve, hogy észreveszik, és apám eljön megmenteni, ahogy a hercegnőket szokás. Nem így történt. Kiderült, hogy nem léteznek sem hősök, sem lovagok. Amikor erre rájöttem, legalább olyan csalódott lehettem, mint amikor elmondták, a Mikulás is csak mese. Sok nő következett még később apám életében, végül az utolsót elvette feleségül, és nászútra mentek, hátrahagyva engem és a húgom. Persze nem hibáztathattam, de jól esett ráfogni, hogy miatta keveredek rossz társaságba, a családi konfliktusok révén van személyiségzavarom és mindenféle lelki betegségem. A pszichológusok legalábbis ezt mondták vissza neki, ami miatt mindannyiszor elkeseredett arcot vágott, ha rám nézett. Tudtam, hogy mindig fáj neki, ha szembesülnie kell saját hibáival – jelen esetben tulajdon elcseszett lányával -, és élveztem mindezt. Bosszút akartam, mert gyerekként más ötletem nem volt.

Csak magadnak ártottál – vádolt a hang, és én igazat adtam neki.

Tüdőm szúrt, ahogy a hideg levegőt beszívtam, oldalam pedig hasogatott már az első kör után. Azonban a lelki fájdalom sokszor túltesz a fizikain. Ha pedig már nincs mit veszítenünk…

A sokadik kör után hirtelen észrevettem, hogy a verandán lévő hintaágyban van valaki. Alig látszott a félhomályban, csupán a felszálló cigarettafüst szúrt szemet. Nem csoda, hogy elsőre nem tűnt fel. Ijedten torpantam meg, de amíg nem mentem közelebb, nem láttam tisztán. Erősen lihegtem, lábaim remegtek a fáradtságtól. Túl gyanús volt az egész, de végül is ennél durvább helyzetbe is kerültem már. Tétovázva indultam felé.

- Gyere csak ide – biztatott váratlanul a férfi mély hangon. Tehát végig engem figyelt. Elégedetten méregetett, amikor közelítettem, miközben újra és újra megszívta az erősen rövidülő csikket. Körmei sárgásak voltak a nikotintól és messziről bűzlött tőle. Mikor megálltam előtte, láthattam, hogy alapjában elég nagy termetű, fekete hajú, menthetetlenül borostás fazon. Hatalmas fekete szemei veszélyt sugalltak, arca határozott volt és ijesztő. Sötét, megviselt öltözéket viselt, és úgy bámult, akárha ismerne. –Te vagy Erin, igaz?

- Ki maga?

- Előbb te felelj – javasolta.

- Igen, én vagyok – bólintottam végül készségesen, mert a pasek aurája fullasztó volt és áthatolhatatlannak tűnt. Nem mertem megkérdezni, hogy honnan tudja a nevem. Cigarettájából keserű és csípős füstöt eregetett. 

- Az én nevem Seneca. Bizonyára még csak most érkeztél, igaz? – érdeklődött, bár sokkal inkább megállapításnak hangzott, én pedig tétován biccentettem. – És hogy érzed itt magad?

- Jól.

- Na, ne félj már tőlem! – nevetett fel karcosan. Fuss, menekülj innen. – Pokolian hasonlítasz anyádra, mármint fiatalkorából. Pont ilyen makacs és fellengzős tekintete volt.  

- Én… nekem mennem kell – mondtam és hátrálni kezdtem, de késő volt. Mire észbe kaptam, már előttem állt és úgy éreztem magam, mint egykoron Dávid is érezhette Góliáttal szemben.

- Szeretsz az erdőben sétálni, Erin?

- Nem mehetek be oda – állítottam elhalón. Sosem éreztem magam még ennyire gyengének.

- Milyen kár. De ugye te nem az a fajta lány vagy, aki betartja a szabályokat?

Hatalmas keze elindult arcom felé, hogy hozzáérjen, hiába húzódtam volna hátrébb. Nem volt menekvés. Mellkasomban szívem vadul dörömbölt, már előre éreztem a hideg ujjak karcos érintését.

- Jó reggelt, Seneca! – üdvözölte Heine hirtelen a férfit, de hangjából fenyegetés tűnt ki. Rajtakapottan néztem rá, de ezúttal hálás is voltam.

- Óh, jó reggelt! Micsoda meglepetés, hogy itt látlak. Mi dolgod van errefelé, Heine?

- Meglehet, hogy semmi közöd hozzá.

- Igazad van. Végtére is ez nem az én területem – felelte Seneca, majd ellépett mellőlem, hogy Heinének mondjon valamit egészen halkan. A fiú nevetségesen kicsi volt a másikhoz képest, hogy nem fogadtam volna rá. A rémületes alak azonban félelemmel vegyes tisztelettel viselkedett vele. Fogalmam sem volt, mi történt itt, de ahogy a még utoljára rám kacsintó férfi távozó alakját figyeltem, lassan újra megnyugodtam. A látóteremben ő távolodott, ugyanakkor Heine vádló arca egyre élesebb lett. Szó nélkül bámultam rá. Utóbbitól nem tudtam ugyanúgy félni, bár talán jobban tettem volna.

- Mi a fenét csinálsz te idekint ilyenkor? – csattant szigorúan. – Elment az eszed?

- Én? Én mit csinálok? – háborodtam fel. – Itt lakom, te idióta! Te mi a francot keresel erre? És mi a halál volt ez az egész?

- Nincs közöd hozzá.

- Itt lakom, úgyhogy jogom van tudni róla!

- Úgy emlékszem, néhány perccel ezelőtt még nem voltál ilyen bátor – emlékeztetett gúnyosan, övön alul találva. Mióta volt már itt? Egy percig csendben meredtünk egymásra, de nem adta meg magát. Diadalittasan elvigyorodott, amikor éreztem, hogy itt és most veszítek.

- Bekaphatod, öreg – válaszoltam végül hidegen, majd bevágtam magam mögött a bejárati ajtót. Talán végig itt volt? Mikor újból kinéztem az ablakon, Heine már sehol sem volt.

¤

¤

 Órákkal később unottan néztem kifelé a fejemből, amikor anyám fáradtan lekecmergett az emeletről. Meglátva engem egy kissé meglepődött, de végül mosolyra görbült szája.

- Szia – mondta, mire én kezemben a forró teásbögrét szorongatva biccentettem. Néztem, ahogy kávét készít magának, és tűnődtem, hogy mi is lehet közös bennünk. – Hogy aludtál?

- Pocsékul.

- Talán az idegen környezet és a friss levegő teszi, de hamar megszokod. Sajnálom, hogy eddig nem igazán volt lehetőségünk beszélgetni. Kiismered már magad a házban?

- Igen – feleltem röviden. Velem szemben leülve, szótlanul vizsgálta kifejezéseimet, de hiába. Már rég tökélyre fejlesztettem a pókerarcom.

- Tudom, már elkéstem vele, de szeretném a bocsánatodat kérni.

- Miért?

- Mindenért. Tudom, hogy milyen nehéz lehetett…

- Francot sem tudsz – sziszegtem, letéve a teát.

- Akkor a segítségedet kérem, hogy megismerjelek. Apád mindig mesélt rólatok, amíg a balesete nem történt. Igaz, a családja nem igazán kedvelt.

- Apa beszélt rólunk? – kérdeztem hitetlenül. Nem vallott rá, hogy ellenszegüljön a többiek akaratának és titokban szóba álljon anyámmal.

- Persze. Leveleztünk, amióta csak elmentem. – Meg akartam tudni, hogy miért ment el, de ahogy máskor is, makacs dühöm a nyelvemre forrasztotta a kérdést.

- Akkor biztos naprakész vagy – mondtam végül, és kitolva magam alól a széket, pofátlanul magára hagytam reménykedő anyám.

A verandára menekültem, és levetettem magam a hintaágyba. Semmiféle gyanús alakot nem láttam, de még mindig kivert a libabőr a reggeli találkozástól. Bár azt hittem, hogy végre egyedül lehetek, Elise kitartóbb volt, mint gondoltam. Némán lehuppant mellém egy perccel később, és úgy tűnt, várakozik. 

- Ez nekem sem könnyű. Amikor kicsi voltam, Mary és én nagyon boldogok voltunk itt. Ezernyi története van Wolfvalleynek, a legtöbbjük pedig hellyel-közzel még igaz is. Tudod, kicsit megijedtem, amikor kiderült, hogy idejössz. Az elmúlt években csak a fényképeken láttalak, és mindössze apád leírása alapján ismerhettelek.

- Tök jó.

- Egyezzünk meg – ajánlotta fellelkesülve, mire értetlenül néztem rá. A zsebéből előhúzott valamit, de elsőre nem láttam, hogy mi az. Végül kinyitotta tenyerét, és egy apró, gyöngyházfényű csigaház bukkant elő.  – Minden egyes őszinte mondatért vagy kérdésért kapsz egyet.

- Nem nagy tét, és nem vagyok már gyerek, hogy belemenjek ilyenekbe.

- Tudom – mosolyogta. – De valahol el kell kezdeni. Talán segít, ha elmondom, hogy ilyen csigát nem találsz akárhol, egyedül az erdőn átfolyó patakban. Na, próbáljuk meg.

- Mit? – akadékoskodtam.

- Mondd ki, hogy mit gondolsz.

Hosszú percekig gondolkoztam, hagytam, hogy valami a felszínre bukkanjon fejemben. Egyetlen nyilvánvaló kérdés motoszkált bennem, akárhányszor csak Elise-re néztem, de még nem voltam képes erről hallani. Ehelyett a reggeli jelenet jutott eszembe.

- Hajnalban volt itt egy fura fazon – mondtam halkan. – Úgy tűnt, hogy ismer valahonnan. Azt mondta, a neve Seneca.

- Igazán? – kérdezett vissza anyám, és bárhogy próbálta, nem tudta leplezni hirtelen támadt idegességét. – Már rég nem járt itt. Nem igazán kedveljük errefelé, mert mindig baj jár a nyomában.

- Elég ijesztő alaknak látszott. Mit keresett itt egyáltalán?

- Az erdőben lakik – mosolyogta Elise zavartan. – Amikor hazafelé tart, előfordul, hogy erre tér. Sajnos rossz szokása, hogy időnként bekopog hozzánk. A városban is kerülik őt. De most megyek, felkeltem Maryt. Ha reggelente nem ébreszteném, képes lenne mindennap délig aludni – nevetett Elise továbbra is zaklatottan, elterelve a szót. Kezdtem unni, hogy mindig ez a vége. Mégis ki ez a Seneca? És miért van mindenkinek ilyen furcsa neve errefelé?

Anyám felállt, majd bement a házba, de közben letette mellém a csillogó csigaházat. Kezembe vettem, és forgatni kezdtem. Tényleg ilyen könnyű lenne?

¤

¤

Délután a kertben üldögéltem, élvezve a sápadt napfényt. Hallgattam a fák susogását, és egy már sokszor olvasott regényt lapozgattam. Defoe Robinsonját. Én is pont úgy éreztem magam, mintha egy lakatlan vidékre kerültem volna. Csak a kedvenc részeimen futottam át újra és újra, de így is hamar eluntam a dolgot. Mary és Elise odabent voltak, akár két vénlány, akik pártában maradtak. A húgom jutott eszembe, és elképzeltem, hogy mi is így végezzük alig húsz év múlva, miközben csokis sütit sütünk majd egy Isten háta mögötti városka eltemetett kis házában. Tök jó lesz.

Dühödten csaptam be a könyvet az ölemben, és inkább elindultam a házba. Azonban ahogy a konyha ablaka alatt elmentem, Mary és Elise beszélgetése ütötte meg a fülem, amint kimondják a nevemet is. Lekushadtam egy viruló nyári orgona bokor mögé, és bár röhejesnek találtam magam, tudni akartam, hogy miről van szó.

- Nézd, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Minél jobban tiltani akarjuk, annál biztosabb, hogy csak az ellenkezőjét érjük el nála – magyarázta Mary idegesen.

- A fiatalabbak még nem változtak át, és éppen ezért kezelhetetlenek. Nem hagyhatom, hogy bemenjen az erdőbe! Ráadásul ma Ő is itt járt, tudtad ezt? Nem tudhatják meg, hogy itt van! Amikor Erin mesélte, a szívbaj jött rám. Kezdjük elveszíteni az irányítást – mondta anyám feldúltan.

- Ő nem a vezér. És most, hogy Erin itt van, minden megváltozik. Láttam.

- Nem számít, akkor sem engedem, hogy megtörténjen. Nekem is azért kellett elmennem innen, hogy békében hagyjanak.

- Igen, aztán visszajöttél. Ugyan, Elise, ez nem ilyen egyszerű. Nem mindük akarja, hogy így legyen, és szerencsére ők vannak többségben ezen a területen.

- Egyelőre, mert tartják az egyezséget. Mary, te nem láttad őket. Egyszerűen szenvednek. Ha én megtehetném, már nem futnék el innen, de a lányomat nem engedem! Jobb lett volna, ha nem jön ide.

Szám elé szorítottam a kezem, hogy lélegzetem visszafojtsam. Egyetlen szót sem értettem, de a bennem tomboló Düh egyre erősödött.

Nem kellesz nekik, ezt te is tudod. Semmibe vesznek, titkolóznak előtted. Mindig is ezt tették. Tégy ellene. Úgyis mind ezt várják tőled.

A hang biztatott, mintha nem hozzám tartozna. Nem is gondolkodtam, amikor kisurrantam a bokorból, és ledobva egy rönkre az eddig kezemben szorongatott könyvet, elindultam az erdőbe.