Gyakran egyetlen döntés elég, hogy minden megváltozzon, amit addig valósnak hittünk. Minden alkalommal, amikor kívánhattam valamit, azt akartam, hogy újra olyan legyek lenni, mint azelőtt. Azonban később rájöttem, talán sosem volt olyan, hogy „azelőtt”. Talán már kezdetek óta tele voltam dühvel, fájdalommal és félelemmel. De mit érthettem volna mindebből gyerekként?

Talpam alatt ropogtak a vékony ágak, ahogy ész nélkül futottam az erdőben. Be akartam bizonyítani Elise-nek és Marynek, hogy semmi nem történik, ha beteszem oda a lábam. Az eső még mindig szemergett, minden hideg volt és nyirkos. Fehér tornacipőm pillanatok alatt beázott a vizes fűben, a sártól ráadásul felismerhetetlenné vált eredeti színe és mintája is. Csupán a vékony kardigánom melegített, a párától göndörödő hajam pedig futás közben arcomba vágott. De nem érdekelt. Élveztem, ahogy a hideg levegő betölti tüdőmet, ahogy a gyakorlástól elszokott izmaim hasogatnak, és legfőképpen, hogy keserű kérdéseim és önmarcangolásom elfojtja a felszabaduló adrenalin. Körülöttem minden elmosódott a tájból, de csak akkor lassítottam és álltam meg, amikor már kellően nyugodtnak éreztem a gondolataim. Lehajoltam kifújni magam, közben térdemre támasztottam kezeim. Saras cipőimet figyeltem, majd a vizes, lágy füvet. Végül kinyújtózkodtam, és végre körülnéztem.
Hatalmas, több száz éves tölgyek vettek körbe, és miközben nemes tartással emelkedtek az óriások, alattuk csemetéik növekedtek. Már akkor itt lehettek, amikor a nagyszüleim még meg sem születtek. Mindent halvány derengés övezett, mintha egy másik világba léptem volna. A leveleken hálásan esőcseppek remegtek, az avarban pedig apróbb békák ugráltak és csigák másztak. Idilli volt a hangulat ebben a békés csendben. Csupán a fák ágairól aláhulló vízcseppek kopogtak a talajon, ahogy az időnként feltámadó szellő lesodorta őket. Nem akartam megtörni ezt a békét.

Ámulva sétáltam az őzek által vágott halovány ösvényen, néha végigsimítva egy-egy fa törzsén. Olyan nyugalmat éreztem, mint egykor álmomban, amikor tudtam, hogy nem történhet semmi rossz a világban. Végeláthatatlan volt az erdő, ahogy az apró és szinte észrevehetetlen vadcsapások szerteágaztak. Tudtam, hogy messze járhatok már a háztól, de nem aggasztott, ahogy az sem, miként fogok innen kijutni, ha kijutok egyáltalán.
Néhány perc múlva egy tisztás nyílt meg előttem, és végre megértettem, hogy miért is Wolfvalley ennek a helynek a neve. Minden irányból rejtélyesen felhőkbe burkolt, sejtelmes hegyek vették közre. Távol volt a civilizáció, és ez örömmel töltött el, miközben meg is ijesztett.
Az elém táruló fenséges látványtól nem tudtam betelni, és olyan lehettem, mint egy a világra először rácsodálkozó kisgyerek. Továbbra sem értettem, hogy miért akartak távol tartani ettől a helytől. Hiszen itt semmi nem lehet gonosz.
Furcsa pézsmaillat terjengett a levegőben, de nem foglalkoztam vele. Odahaza a legnagyobb erdőséget a park jelentette. Amint ezen tűnődtem, hirtelen valami furcsára léptem, mert hangos reccsenéssel tört el a lábam alatt. Ahogy alaposabban megnéztem, már csak néhány nagyobb csont és az elhagyott agancs emlékeztetett az egykori szarvasra. Nem tűnődtem, hogy mi végezhetett vele, bár gyanakodnom kellett volna, de erre csak később jöttem rá. Egyszerűen nem akartam visszafordulni.

Nem messze patak csörgedezését hallottam, és eszembe jutottak Elise szavai, majd a csigaház is, amit ott hagyott nekem. Halkan lépkedve sétáltam felé, majd a vékonyka vízfolyás mellett haladva, követtem lefutását. A kisebb kövek között elegánsan kanyargó patak az esőtől megduzzadt, de csak épphogy kitöltötte medrét. Látni akartam, hogy hol ér véget, és bár nem volt könnyű, de alig néhány száz méter után megtaláltam a célom. Az erdőben elrejtett tó békésen szunnyadt, miközben olyan érzésem volt, mintha én lennék az első, aki láthatja. Óvatosan a széléhez mentem, majd belemártottam kezem. Annyira áthűltem addigra, ahogy szinte melegnek éreztem a vizét.

Felálltam, és elővettem zsebemből az apró csigaházat. Mary kért rá, hogy meséljem el a saját verziómat a korábban történtekről, anyám pedig, hogy mondjam ki a gondolataimat. És ettől bármi jobb lesz? Nem volt olyan, hogy „azelőtt”, sosem számított senkinek az én véleményem.
Dühödtem markoltam meg, majd dobtam bele a tóba a csillogó házat. Fojtottan csobbant, felzavarva a tükörsima vizet.
- Én nem kértem, hogy idejöhessek! – üvöltöttem. – Nem csak az én hibám! Sosem akartátok tudni, hogy ki is vagyok! - Persze nem mintha én tudnám.

Éreztem feltörekvő könnyeim, és nem tudtam megállítani őket. Hagytam, hogy eluralkodjon rajtam dühöm és csalódottságom, majd néhány perc múlva megnyugodtam. Lemostam arcomat a tó csillogó vizében, és végül mélyet sóhajtottam.

Ilyen könnyen nem lesz vége. Te is tudod.

Amint kitisztult a fejem, még egyszer alaposan körülnéztem. Ahol a patak a tóba ömlött, marékszám találtam csigaházakat. Magam sem tudtam miért, de felszedtem néhányat, majd a zsebem mélyére rejtettem őket. Kezdett különös érzés hatalmába keríteni, mintha figyelnének. Gyanakodva körbelestem, miközben levegőt sem vettem. Füleltem a levelek susogását, de csend vett körbe.
Nyugodtabban fellélegeztem volna, ekkor azonban halkan roppant mögöttem egy ág, mire riadtan pördültem meg. Csak bokrokat és fákat láttam még mindig, de most már eszembe jutott az is, hogy mit teszek. Ennyi öltözékben, ilyen időben eltévedtem, miközben laikusokhoz méltón, egyáltalán nem figyeltem a környezetemet sem, hogy egyáltalán merről jöttem. Esélyem sem volt. A tó felé hátráltam, és a partjáról egy nagyobbacska botot vettem fel, mert a tompa, puha lépések közelítettek. Hátamon jeges veríték csordogált, miközben azt latolgattam, hogy mi jöhet felém.

Nem lehetek ennyire gyáva! Ez biztos csak egy borz vagy egy nyúl. Egy apró nyuszi. Istenem, add, hogy csak egy nyúl legyen!

A nyulak nem morognak. De ami felém tartott, az határozottan azt tette. Szívem kitörni készült mellkasomból. Pontosan tudtam, hogy mi vár rám, amint újra megéreztem a pézsmaillatot, de ezúttal sokkal erősebben. Hogy nem vettem eddig észre? A dús bodzabokor nem takarhatta sokáig a szürkés, saras-vizes bundát, a hosszú, vadászatra termett lábakat és a vicsorgó, ölésre való fogakat.

Ledermedve álltam, tehetetlenül figyelve a közeledő farkast. Olyan ismerős volt ez a helyzet…

„Mit tudsz róluk? Emlékezz!” – kérte valaki határozottan, mire bénultan gondolkodni kezdtem. Sokat olvastam már a farkasokról, tudnom kellett.
- Ne fuss, mert utánad megy és szétszaggat.
„Helyes” – dicsért meg a hang.
- Miért, így nem fog? – válaszoltam neki.
„Mit tudsz még?”
- A fogával egy jávorszarvas csontját is összemorzsolja. Velem igazán nem lesz nehéz dolga.
„Mi a legfontosabb?”
- Falkában vadászik…

Csak a velem szemben közeledőre figyeltem, de ahogy alaposabban szétnéztem, a szinte világító, sárga szempárok minden irányból rám meredtek. Tudnom kellett volna, hiszen már láttam egyet az ablakból. Itt van a többi is, elvégre hála istennek, nem kihaló faj. Hallottam, amint hátráló lépteim egyre tocsognak a tóban. A kezemben szorongatott botot magam elé tartva reménykedni kezdtem, amikor a dög előttem alig két méterrel megtorpant. Továbbra is morgott, miközben támadásra készen állt, de legalább a vicsorgást abbahagyta. Nem tudtam, hogy ez jót jelent-e egyáltalán. Én is megálltam a hátrálással, a víz már a bokám fölé ért. Láttam magam előtt, hogy egy eldugott halastóban halok meg, hiába próbáltam elhessegetni a gondolatot. Már semmi nem tűnt megoldhatatlannak korábbról.

Hatalmas termetű példány várt előttem, de nem értettem, hogy mire. Ekkor váratlanul megfordult, és a háta mögött közeledő, hozzá hasonlóan nagytestű társára kezdett koncentrálni. A másik szinte teljesen fekete volt, öregebbnek tűnt, és harcra készen állt. Hamarosan csak ők ketten mozogtak, kerülgették egymást, amíg én tehetetlenül figyeltem rémületes táncuk. Valahonnan tudtam, hogy mi következik, amikor a korábban engem fenyegető nem adta meg magát. Hirtelen rugaszkodtak el a saras földről, egymás torkának támadva. Tőlem épphogy egy méterre robbantak bele a vízbe, de a hideg nem hűtötte le őket. Kitartóan marták egymást.

„Mire vársz? Menekülj onnan!” – kiáltotta valaki, de biztos voltam benne, hogy senki sincs a közelben.

Mire magamhoz tértem, lábaim maguktól cselekedtek. Ész nélkül futottam, magam mögött távolodóban hallva a két farkas verekedésének zaját. Tudtam, hogy nem lesz második esélyem, főleg akkor nem, ha hamar véget ér a csata. Ráadásul a többi társuk csendben várakozott, de nem volt biztosíték, hogy addig nem erednek a nyomomba.

Gyorsaságomat megkoptatta az elmúlt néhány év, és miközben rohantam, magam körül tompa léptek követtek. Már nem érdekelt, hogy hányan vannak, a félelem és a túlélés vezetett.

„Ha megállsz, véged!” – szólt újra az idegen, de csak ekkor jöttem rá, hogy a fejemben hallom. A rettegés ennyi mindent kihoz az emberből, hogy a halála előtt hallucináljon? Talpam alatt reccsentek az ágak, de mögöttem is egyre közeledtek a farkasok. Éreztem őket, egytől egyig; tudtam, hogy rám vadásznak. Láttam magam a szemükkel, szinte hallottam, hogy mit gondolnak.

Az addig sűrű erdő tisztult előttem, de ez nem az én terepem volt. Harcolj vagy menekülj, az emberi szervezet csak ezt a kettőt tudja végrehajtani vészhelyzetben, azonban nem egyszerre. Ezt mondták a könyvek. És én menekültem.
Valami fehér villant előttem pár méterre, mire egy pillanatig azt hittem, újra azt a fehér farkast látom, amit korábban a kertben is. Egy korhadt fát utolsó erőmmel ugrottam át, felkészülve, hogy legalább az a szép példány végez velem.

A hirtelen körém kulcsolódó karok szorosan rántottak magukhoz röptömben, és a lendület együtt vitt minket tovább. Szememet behunyva vártam a zuhanás végét, majd a földre érkezve, éreztem, hogy a bokám végleg feladja a küzdelmet, és enyhén megrándul az ízület. Meleg test feküdt mellettem, majd mire éppen feleszméltem volna, már talpra is rángatott. Erővel próbáltam eltaszítani magamtól, de hiába ütöttem mellkasát, szorosan tartott.
Heine ideges arccal rázta vállaimat, amíg magamhoz nem tértem annyira, hogy ne akarjak sérülten tovább futni. Hirtelen lecsillapodva, zavartan néztem felváltva rá, majd a magam mögött hagyott csendes, és legfőképpen farkasmentes erdőre. Senki nem üldözött volna?
- Mi a fene bajod van? – förmedt rám a srác.
- He? – kérdeztem értetlenül.
- Mit képzeltél, mit csinálsz?
- Te nem láttad?
- Mit? – akadékoskodott hitetlen arccal. – Állj már le, az istenért! – parancsolt rám, amikor továbbra is próbáltam kiszakítani magam kezeiből. Valami nem stimmelt.
- A farkasokat.
- Miféle farkasokat?
- Üldöztek…
- Megvesztél, te lány? Tudtam, hogy valami nem normális veled, de azért ez már sok. Különben is megtiltották, hogy begyere az erdőbe, nem? – emlékeztetett fölényesen, ahogy korábban is tette.
- Nem hiszel nekem? – lepődtem meg, mivel biztos voltam benne, hogy jönnek. Tüdőm és oldalam is sajgott, de nem hagyott a gondolat, hogy bármikor újra felbukkanhatnak.
- Ha üldöztek volna, már nem élnél. Semmit nem tudsz te róluk – állapította meg magabiztosan. Ahogy alaposabban megnéztem, ruhája az enyémhez hasonlóan vizes volt és saras, mintha már régóta az erdőt járná. Fehér, épphogy hosszúra hagyott haját hátrakötötte, szürkéskékben játszó szeme vádlón nézett rám.
- Te például mit keresel itt? – jutott eszembe. Láttam, hogy nem készült fel a kérdésre, pedig alapesetben ez egyértelmű válasz lett volna. Csak egy másodpercbe telt, mire meglepett vonásai újra magabiztosak voltak. Nem akartam hinni a szememnek.
- Elise már keres. Megkért, hogy nézzek körül, mire te a nyakamba ugrottál. Ha tudom, hogy vadászol, hagyom a fenébe.
- Nem vadásztam! Üldöztek, te barom! – üvöltöttem dühödten.
- Ki? Az egyszarvú? – viszonozta hangvételem. – Szedsz valamit?
- Nem.
- Lehet, hogy kellene – állapította meg, mire újra mellkasába öklöztem. Elengedett végre, fájó bokámnak azonban ez hirtelen túl sok volt. Lendületből egy fának estem, majd nőiesen lefolytam róla.
- És még járni sem tud! – kiáltott fel Heine.
- Egyszer még kinyírlak – nyögtem sötéten, ahogy talpra próbáltam evickélni, de csak Heine segítségével sikerült.
- Nem foglak vinni.
- Nem is kértem.
- Ha megtennéd, azért lehet, hogy meggondolnám, esetleg segítsek-e.
- Kizárt – feleltem, mire újra elengedett, és térdre estem. Szórakozott velem a „megtörlek, ha addig élsz is” játékot űzve. Semmi kedvesség nem volt benne. Azt viszont nem tudhatta, hogy ezt már másokkal ezerszer eltáncoltam, és a büszkeség az egyetlen, ami győzelmet arathat. Látszólag indulni készült, engem maga mögött hagyva, de volt még ütőkártyám.
- Elise mit fog szólni, ha itt hagysz? – kérdeztem elégedetten somolyogva. – Biztos nem kapsz több munkát nálunk.
- Nálatok? – fordult vissza. Arca és tekintete hideg volt és megvető. – Mióta tartozol TE ide?

Lefagytam a kérdésétől. A bokrokban neszezni kezdett valami, de nem érdekelt. Válaszért kutattam a fejemben, azonban nem jutott eszembe semmi. Én tényleg nem voltam idevaló. Magam mellől egy nagyobb botot felmarkoltam, és legyűrve a fájdalmat, végül felálltam. Nem néztem Heine szemébe újra, helyette épphogy elfúló hangon kérdeztem, merre jutok haza.
- Így? – érdeklődött a srác hitetlenül.
- Így. - Hallottam, hogy habozik a felelettel, de nem mertem rápillantani. Nem engedhettem, hogy sírni lásson. Csak kezét figyeltem, amint egy határozott irányba és egy alaposan kijárt ösvényre mutat.
- Arra hazajutsz – mondta bizonytalanabbul. Sántítva elindultam, és csak az számított, hogy a kevés megmaradt méltóságomból megóvjam, amit tudok. Másrészről nem voltam benne biztos, hogy önpusztító makacsságom nem őrültsége-e inkább?
Az eső újra eleredt, és néhány perccel később néztem csak vissza, de Heine már nem volt a közelben. A bokrokban azonban még mindig éreztem a figyelő szempárok pillantását. Érdekelt is engem!

Alig kerülhetett egy átkozott órámba, mire újra a házhoz értem. Látszólag minden nyugodt volt, pont úgy, mint mikor elindultam. A korábban a rönkön hagyott Robinson kötet menthetetlenül átázott, ezért meg sem próbáltam foglalkozni vele. Eldobtam a botot, majd bicegve másztam fel a felújított lépcsőkön. Friss hús illata lengett a levegőben, emlékeztetve, hogy mennyire éhes is vagyok. Sáros valómban toppantam be, épp amikor Mary kezében egy csokor gazzal indult volna kifelé.
- Teremtőm! – dobta el a cuccot, végigmérve megtépázott külsőm. – Hol jártál, Erin?
- Mi? Hiszen kerestetek.
- Keresni? Azt hittem, a szobádban vagy.
- Elise?
- Lepihent. A tegnapiak kimerítették. De mégis mi történt? Ugye nem…? – rémült meg, de nem értettem egészen reakcióját. Hát persze! Az erdőbe nekem tilos a bemenet. Nem is valószínű, hogy még egyszer megszegem ezt a tetves szabályt!
- Csak elestem a kertben. Megyek lefürödni – közöltem hidegen.

A forró víz térített újra magamhoz. Néhány perc alatt lezuhanyoztam, majd a szekrényekben pólya után kutattam. Jól tudtam, hogy mit kell tenni egy sérült bokával. Hideg vízzel átöblítettem a kötszert, aztán alaposan rögzítettem a lábam. Nem volt komoly, ha szerencsém van, holnap már észrevehetetlen lesz a sántításom.

A szobámban hideg volt, a levendula bódító illata mindent betöltött. Fáradtan rogytam az ágyra, magamra rántva a takarót. Megválaszolatlan kérdések ötlöttek fel bennem, ahogy a történteket félálomban visszajátszottam.

Üldöztek, ez egészen biztos, de mikor Heinével találkoztam, már senki nem volt a nyomomban.

Valami neszezett a bokorban. Ezt ő is látta…

Sem Elise, sem Mary nem keresett.

De akkor miért állította ezt Heine? És honnan tudta, hogy ott vagyok?

Egyedül voltam. Senki nem sejthette, hogy az erdőben járok.

Akkor kinek a hangját hallottam? Valaki beszélt hozzám – a fejemben.