Az első tanítási nap legalább olyan pokolinak ígérkezett, mint amikor a nagyanyám elhozott a völgybe. Semmi, de semmi kedvem nem volt hozzá, valahol azonban mégis örültem, hogy kiszabadulok anyám házából. Az idő szinte összefolyni látszott, ideje volt már a változásnak, még ha ez a sulit jelentette is.

Mary vezetett, miközben unottan az utat figyeltem. Sem ő, sem Elise nem jött rá, hogy az erdőben jártam, de ha mégis, arra biztosan nem, hogy pontosan mi történt. Heine nem beszélt velük, sőt nem is láttam őt már hetek óta. Nem mintha túlságosan hiányzott volna.

- Ez nem olyan nagy iskola, mint amibe korábban jártál – mondta nagynéném, mialatt fél kézzel az autórádiót próbálta beállítani, de az istennek se sikerült. Nem esett nehezemre elhinni, hogy itt minden sokkal kisebb. Ahogy a városba hajtottunk, minden egyes járókelő megbámult minket. Nagyot sóhajtva dőltem hátra az ülésben. – Végül is ez az utolsó éved. Kérlek, hogy…

- Nem keveredek semmibe. Nem iszom, nem szívok, nem drogozok – előztem meg komoran.

- Ez jó dolog, de én csak azt akartam, hogy szólj, ha bármi gond van. Kettőkor jövök érted – mosolyogta.

- Rendben.

A wolfvalley-i gimi lassan rajzolódott ki előttem alacsony, zöldes tetejével, seszínű falaival, ezernyi ablakával és aprócska udvarával. Valóban kisebb volt, mint Chicagóban. Egyáltalán nem akartam barátságosnak találni, de valahogy mégis megnyugtató volt a gondolat, hogy itt talán tiszta lappal kezdhetek. Mary hamar leparkolt, majd hátulról ölembe adta a táskám. Mindenki minket figyelt. Torkomba gombóc kúszott, lábaim elkocsonyásodtak, hogy alig tudtam kiszállni. Kétségbeesve kapaszkodtam a kocsiajtóba, próbálva láthatatlanná válni vagy legalább meghalni.

- Jaj, igen – szólt utánam Mary, miután becsuktam magam mögött az ajtót -, és ne keveredj semmibe! – nevetett, majd lassan kitolatott, és elhajtott a piros Forddal. Alaposan megjegyeztem a távolodó járgány minden vonását, hogy amint ennek vége, kifelé rohanvást is megismerjem. Valahogy nem voltak kétségeim, hogy menekülőre fogom az első adandó alkalommal.

Gyanakvó szempárok kísértek, többnyire csapatban, ahogy a bejárat felé igyekeztem. Akár a dzsungelben. Minden falkának megvannak a maga szabályai. Nem néztem rájuk, arra nem voltam képes.

Gyerünk már, ennyire nem vagy gyáva.  

Dehogynem. A suli folyosóján, a menzán főzött kaja szaga terjengett, a falakon régi tablók figyeltek. A diáktömeg egységes masszaként terjengett, ahogy az első órám termét próbáltam megtalálni. Csak két emelet volt, így nem kellett aggódnom, hogy nagyon eltévedek. A kezemben szorongatott órarenddel, továbbra is vacogó térdekkel találtam meg az osztályt. Már úgy tűnt, hogy mindenki ott van, többen az asztalokon ülve beszélgettek, mások az ablaknál állva tenyésztek. Megjelenésem természetesen kivívta figyelmük.

Igen, a nagyvárosi új diák megérkezett.

Üres hely után kutattam szememmel, és bár többet is láttam, jól ismertem a szokásokat. Soha egyik banda sem fogadott be, legkevésbé a népszerűek. Márpedig mindig ők diktálnak. A külsőm most egészen átlagos volt, nem márkás, de nem is szakadt. Egyszerű farmer, fehér pólóval, lila kardigánnal, minimális ékszerhasználattal. Ki akartam használni az esélyt, hogy itt nem sorolnak egyből a bajkeverők közé, és ehhez a megjelenés is szorosan hozzátartozott. Az első sorok mellett döntöttem, egy egérarcú, strébergyanús lány közelében. Ahhoz képest, amit Chicagóban átéltem, itt inkább legyek egy pedálozó diák. Nem szólt rám senki, hogy rossz helyen ülök, így nyugodtabban kipakoltam. Túl egyszerűen ment ez az egész.

Tíz perc volt még a becsengetésig. Mire már a tollakat másodszorra is sorba rendeztem az asztalomon, hirtelen egy bőrkabátos, néhány lánccal dekorált, tépett szőke hajú srác felült elém a padra. Elégedetlenül néztem fel rá, imaként mormolva magamban, hogy nem keveredek bajba. Verekedni sem fogok – amíg lehet. Mustrálva mért végig engem, de én álltam a tekintetét. Ő lett volna helyi falkavezér? Egy kívülálló szemével próbálva, kifejezetten helyesnek ítéltem volna meg.

- Csá – mondta bőven.

- Emeld le a segged a könyvemről – kértem, miközben az alá szorult töri könyvemet próbáltam kiszabadítani.

- Hogy hívnak? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva felszólításomat.

- Erin Holloway. Pakold már el magad innen!

- Daniel Hawkins, örvendek – mondta, majd leült a mellettem lévő asztalhoz. Bár ott már nyilvánvalóan ült egy szemüveges pedálgép, a lány végül észlelve a fiút, szó nélkül átpakolt egy másik helyre. Daniel rá sem hederített közben, mintha magától értetődő lenne az ilyen. Továbbra is mereven nézett, ami kezdett kiborítani. Tisztában voltam vele, hogy mit csinál. Kategorizál. Szinte láttam, amint agyában cédulát keres hozzám, felnyálazza a plecsnit, és vár néhány másodpercet a végső megállapításig. Tartozhatnék akár közéjük is. Akár. A húgomtól láttam, hogyan kell népszerűnek lenni.

- Kérdésed van? – érdeklődtem negédesen rámosolyogva. Anyáddal szórakozz.

- Honnan jöttél, Erin?

- Chicago.

- Az elég nagy város – sóhajtotta tetetett megértően. Becsöngettek végre, de a fiú csak nem mozdult. Még akkor sem, amikor a töri tanár belépett. A magas, sötétkék pulóveres fiatal férfi rosszallóan tette le cuccait az asztalra, majd némán Danielre meredt. Daniel pedig rám. Talán nem is pislogott. Fojtott nevetés szűrődött felénk hátulról, ahogy az egész osztály minket figyelt.

- Mr. Hawkins, hajlandó lenne megtisztelni kitüntető figyelmével? – szólalt meg kimérten a tanár.

- Hogyne, Mr. Caswell – fordult végre el tőlem. Mr. Caswell egy észrevehetetlen pillanatig rám nézett, aztán belekezdett.

- Az újak kedvéért – és itt rám pillantott -, a nevem William Caswell. Ez évben a XX. század kerül terítékre, de mielőtt bármibe belekezdenénk, szeretném emlékeztetni a közönséget, hogy nem felejtettem el a nyári feladatot. – Itt többen hujjogtak, vagy lemondóan sóhajtottak. – A jövő hét elejéig jutassátok el hozzám a dolgozatokat. Aki nem ad be semmit, az különórára fog járni hozzám ebben és a következő hónapban. Ne higgyétek, hogy jobban jártok vele. Ha kérdésetek van, óra végén tegyétek fel. És akkor kezdjünk is hozzá az anyaghoz.

Az óra végül elég békésen és unalmasan telt. A tantárgyakkal és jegyekkel sosem volt gondom, mindössze a magatartásommal. Daniel már csak néha, lopva pillantott rám a tanóra alatt, de állhatatosan nem érdekelt. A kicsengetés hamar eljött, a legtöbben azonnal elhagyták a termet, bár a második óra is itt volt megtartva, mivel Mr. Caswell irodalomtanár is volt egyben. Csak ő, néhány halkan falatozó diák és én maradtam az osztályban.

- Erin, igaz? – szólított meg Caswell az asztala mögül, mire kérdőn felnéztem rá. Intett, hogy menjek közelebb.

- Igen?

- Csak gondoltam köszöntelek – mosolyogta kedvesen. Fiatal volt és egészen jóképű, mondhatni Daniel nagy kiadásban és lényegesen érettebben. Legfeljebb huszonvalahány lehetett, amolyan műveltfajta. – Hogy tetszik itt nálunk? Mármint Wolfvalleyben.

- Kicsit csendes.

- Hát igen. Ami az órán történt, ne vedd zokon. Ha túléled az első heteket, nem lesz gond. Tudod, hogy megy ez.

- Köszönöm a biztatást – jöttem zavarba.

- Az előző sulidban jó jegyeket kaptál. Remélem, hogy ez itt is menni fog. Csak kevesen hajlandók elég erőt befektetni, hogy felhúzzák az osztályátlagot.

- Mindent elkövetek majd – mondtam. Ekkora baromságot! Ki mondana ilyet?

- Helyes. És ami a nyári dolgozatot illeti. Nem szoktam kivételezni.

- Megértem.

- Mivel még új is vagy, talán kifejezetten hasznos lesz számodra a feladat. Öt oldalt kellene írnod valami helyi legendáról. Van bőven belőlük.

- Hallottam hírét – komorodtam el.

- Rendben. Jövő hétig várom a tiédet is. – Bassza meg, hogy ennyit kell szívnom. De csak mosolyogtam, akár egy idióta, akkor is, amikor leültem.

Lassan mindenki visszaszivárgott az órára, majd az irodalom már gyorsan lement. Aztán órára be, óráról ki. Egész nap ide-oda szállingóztam, szinte senkivel nem beszélgettem. Ebédidőben aztán elfogott a pánik. A menza ijesztő volt a tömegben, és csak ekkor éreztem igazán, hogy új vagyok. Valami felismerhetetlen ételt lapátoltak elém, majd elindultam ülőhelyet keresni. Izzadtam, akár hazug a templomban, ahogy csendes, összkomfortos, szabad asztalra pályáztam. Sokan elmentek közben mellettem, többen megbámultak, néhányan meglöktek, végül kínomban elindultam. Osztályban látott társaim összesúgtak, amikor elmentem mellettük, meg sem állva egészen egy ablak közeli helyig, ahol már ült valaki – egyedül. A vörös hajú, szeplős lány valami könyvet olvasott, talán észre sem vette, hogy letelepszem mellé. Miközben enni kezdtem, óvatosan szemügyre vettem őt. Haját lófarokba kötötte, az előre ugró tincseket csatokkal tűzte hátra. Bizonyára praktikus, rendszerető féle. Ékszert nem viselt, sminket sem használt. Élénkzöld szeme izgatottan ugrált a lap sorain, majd végül megállt, nagyot sóhajtott, és felnézett rám.

- Szia – kezdte. – Te vagy az új lány.

- Ja. Erin vagyok.

- Én Grace. Együtt járunk a legtöbb órára.

- Az jó – feleltem közömbösen. A felénk forduló tekintetek egyre nyomasztóbb hatással voltak. Grace észrevette idegességem.

- Ne aggódj, amint kivillan valamelyik vezérmaca bugyija, vagy megcsal valaki valakit, elfelejtenek téged. Így megy ez erre.

- Mint mindenhol – sóhajtottam. Harsogó nevetés tört ki nem messze tőlünk, mire egy másodpercre összeakadt a pillantásom Danielével. – Mondd csak, ki az a fiú? – kérdeztem óvatosan Grace-től, miközben fejemmel böktem a három asztallal odébb ülő srác irányába. Daniel feltűnően jól mulatott haverjai társaságában.

- A helyi kisherceg. Persze csak ha bejön ez az „úgyis megfektetlek” pillantás. Mindenkivel eljátssza, aki nőnemű. – Erre halkan elnevettem magam. – Hallottam, hogy Caswell téged is kötelezett a nyári dolgozatra.

- Honnan?

- Mondtam, közös az óránk.

- Sajnálom, nem láttalak – szabadkoztam, idegesen mosolyogva.

- Semmi gond. Általában nem szoktak észrevenni. – Arca hirtelen fájdalmat, majd ürességet tükrözött. Ismertem ezt, és biztos voltam benne, hogy Grace számára a gimi nem a társasági életről szól, legfeljebb a megaláztatások elkerüléséről.

- Esetleg tudnál tippeket? – kaptam az alkalmon, remélve, hogy ezzel témát is válthatok. – Mármint a dolgozathoz.

- Könyvtár. Ha szépen mosolyogsz, ott elhalmoznak ezernyi témával. Itt laksz a városban?

- Az erdő mellett, Elis… az anyámmal. 

- Akkor az erdőről szóló históriákkal kezdd. Meglepődnél, hogy mik vannak – mosolyogta. – A helyiek rettentő babonásak, úgyhogy bőven van róla irodalom. 

- Köszönöm – nyeltem le a borzalmas ebéd utolsó falatjait. A menza lassan kiürült. Az órámra pillantottam, és valóban öt perc múlva kezdődött a következő tanóra. – Most mennem kell – búcsúztam.

- Viszlát, később! – intett Grace, majd visszamerült a könyvébe.

Kissé elégedettebben viseltem a hátralévő időt. Kémián valaki felgyújtott valamit, bioszon meg egy lány (nyilván apuci hercegnője) felháborodott, amikor a tanár nem akarta hamarabb hazaengedni valami ostoba kifogásra hivatkozva. Unalmas és egyhangú problémák. A nap végén már vártam, hogy megszabaduljak. A csengő hangja végül megnyugtatott, hogy húzhatok haza.

Az óra éppen kettőt mutatott, így kilépve a szikrázó őszi napfénybe, egyből Mary kocsiját kezdtem keresni. Úgy éreztem magam, mint akit kicseréltek. Már-már mosolyogva szúrtam ki a piros Fordot, és sietve, feltűnésmentesen sétáltam felé, amikor Daniel Hawkins hirtelen megtalált. Vidáman karolt a vállamba, mintha ősöreg ismerősök lennénk.

- Gondolkoztam felőled, kislány.

- Erin – javítottam ki vicsorogva.

- Tessék?

- Erinnek hívnak. 

- Persze, persze – nevetett, miközben a parkolóban egy csapat (bizonyára a srác sleppje), röhögve figyelt minket. – Szóval az van, hogy nem veszem be ezt a „miss rejtélyes vagyok Chicagóból”. – Gyorsan terjedtek a hírek.

- És mit akarsz?

- Csak kíváncsi vagyok. Rád.

- Sajnálom. Dolgom van.

- Menj csak – engedett mosolyogva. – De nem menekülhetsz el mindig – szólt utánam. Rossz érzés kerített hatalmába. Intettem felé, de Mary kocsija már csak néhány méterre volt. Gondolkodás nélkül siklottam be az anyósülésre, végig Danielt figyelve fél szemmel. Volt benne valami, ami nagyon nem tetszett.

Kimerülten sóhajtva dőltem hátra, amikor hirtelen észrevettem, hogy nem Mary ül a volánnál.

- Mit keresel te itt? – skáláztam, szembesülve Heine rosszalló tekintetével.

- Nocsak, megzavartalak valamiben? Ki volt ez a ficsúr? – kérdezte zordan.

- Az itteni kisisten.

- Máris beilleszkedtél?

- Közöd? Mehetnénk már?

- Ahogy akarod – felelte, majd lazán forgatva a kormányt, elegánsan az útra perdültünk. Apámon kívül nem láttam még embert, aki ennyire könnyeden vezetett volna.

- Mary hol van?

- Dolga akadt.

- Már egy ideje nem láttalak – mondtam, ahogy eszembe jutott az erdei incidens. Nem tudtam elég jól leplezni idegességem, ha arra gondoltam, hogy köpni fog rólam.

- Hiányoztam? – érdeklődött hidegen, rám sem pillantva. Ennél macsóbb már nem lehetett volna.

- Nem.

- Akkor mitől lettél olyan ideges?

- Honnan veszed, hogy az vagyok?

- A sza… a viselkedésedből – válaszolt valamitől megzavarodva. Ekkor már ő is nyugtalan volt, hibát hibára halmozott a városból kifelé. Dobolni kezdtem a műszerfalon, de nem szóltam. Heine sem. Helyzetünk nevetségesen szánalmas volt, pláne, amikor egy zsaru is leintett minket. Már nem bírtam visszafojtani a nevetést.

Minden iratot elkért, majd alaposan szemügyre vett mindkettőnket. Csak apróbb szabályszegések tömkelegét vétette a srác, semmi egyebet, de ezúttal elengedtek minket, mert Mary segített már a fakabátnak korábban a gyógynövénykúrájával.

- Mi olyan rohadt szórakoztató? – csattant visszaszállva Heine.

- Pedig olyan jól indult – röhögtem, amikor arra gondoltam, hogy milyen szépen állt ki a srác még a parkolóban. – Esküszöm, én még azt hittem, hogy tudsz vezetni.

- Fogd be.

- Csak ne ölj meg senkit. Arra szerintem nincs Marynek biztosítása.

Lenyelte a válaszát, miközben vigyorogva az ablak felé fordultam. Fa és fa, néha egy-egy bokor, a változatosság kedvéért. Mit kerestem én itt? Az út kiürült a ház felé, csupán az erdő szélén parkoló terepjárókat, és néhány embert láttam, amint fegyvereket húznak elő a csomagtartóból. Semmi jót nem gyanítottam. Visszafordultam, és addig követtem a kocsiból szemmel őket, ameddig tudtam. Heine észrevette kíváncsiságom.

- Vadászok – mondta keserűen. Észrevettem, hogy jobban szorongatja a kormányt, mint kellene.

- Mire vadásznak?

- Ami az útjukba kerül, de leginkább farkasra. Trófeának. Többeknek komoly gyűjteménye van ebben a városban.

Nem feleltem. Kirázott a hideg a gondolatra, hogy valaki a falra teszi az elejtett dögöket – kitömve. Másrészről nem tudtam, hogy sajnáljam-e a zsákmányukat, hiszen elég kiábrándító volt, amikor találkoztam velük. Szerencsére nem volt időm ezzel foglalkozni. Pár perccel később hazaértünk, és Mary széles mosollyal fogadott.

Pont úgy, ahogy engem még sosem várt haza senki.