Villámlott az ég, ahogy az utolsó nyári vihar közeledett. Fénykígyók cikáztak a lilálló felhők között, a völgyet körbevevő hegyeket ködfátyol borította. A Nap már lemenőben volt, az idő is lehűlt. Az ablakom zsaluit ropogva tördelte a feltámadt szél. Az asztalnál ülve, a derengő lámpafényben rágcsáltam a ceruzámat az üres papírlap felett. Mary végül elintézte, így az interneten is kutathattam, de még az sem segített túl sokat, hogy megismerkedhessek Wolfvalley legendáival. Márpedig, ami nincs meg a neten, az nem létezik. Ez lenne az a bő kínálat, amiről mindenki beszél? Tényleg furcsa egy vidék volt ez.
Tizenegyet mutatott az óra, amikor feladtam. Holnap a könyvtárban is megnézem, biztattam magam félálomban. Ott biztos találok valamit.

Még csak hajnal lehetett, amikor hangokra riadtam. Azonnal kiment az álom a szememből, holott az óra még csak fél hatot mutatott. Tántorogva, vacogósan másztam ki a meleg takaró alól, miután percekig hasztalan próbáltam visszaaludni. Kényesen kinyújtóztattam végtagjaim, magamra húztam egy pulóvert, és az odakintről szűrődő, nyikorgó zajokat kezdtem figyelni. Léptek talán? Azt hiszem, már semmi nem lepne meg.
Halkan osontam ki szobámból, le a bejáratig, majd óvatosan lestem ki az ajtó melletti ablakon. Újra arra a korábbi fickóra gyanakodtam, de nem láttam nyomát sem. Megnyugodva sóhajtottam fel. Bátrabban kinyitottam az ajtót, hogy kimehessek a verandára. Újra kinyújtóztam a friss levegőn, élvezve az éjszakai vihar utáni lusta csendet. Ilyet sosem élhettem át Chicagóban, és furcsa, elnyomott emlékek jutottak eszembe.

Még kicsi lehettem, talán éppen nyolc éves, amikor anyám úgy döntött, elhagy minket. Nagyanyám mindig gyűlölködve nézett rám és az akkor alig négy éves Hannára is. Elkényeztetettnek tartott minket, és mindent megtett, hogy az utolsó csepp jókedvet is kiűzze belőlünk. Apám azonban egyszer elvitt minket az állatkertbe, hogy ezzel csitítson el engem, amiért folyton anyám után siránkoztam. Az is egy hideg nap volt korán reggel, mert a fater nem ért rá egész nap velünk foglalkozni (és ezt közölte is velünk indulás előtt), más rokon viszont nem volt hajlandó elhozni minket. Szinte rohantunk végig a gyér tömegben, alig-alig álltunk meg nézni az állatokat, és rémlik, hogy a nagyi hideg, csontos kezét fogtam. Aztán Hanna valamiért sírni kezdett, apám pedig nem tudott vele mit kezdeni. Elengedték a kezem, mire én egy ketrechez mentem, hogy közelebbről láthassam az állatokat. Kicsi voltam és vékony. Átbújtam a korláton, és befértem a rácsok között, de nem tudtam, hogy mi lakik ott. Hosszú perceknek tűnő másodpercek következtek, amikor valaki sikítani kezdett, majd egyre többen, ettől pedig megijedtem. Még most is hallottam. Hátranéztem, ahol sok-sok ember integetett felém, majd fenyegető morgást hallottam. Megfordultam…
- Erin, te ébren vagy? – szólt hirtelen Elise, előlépve a ház mögül. Az emlékkép szertefoszlott. Barna köpeny volt rajta, karján kosarat tartott. Arca fáradtnak tűnt, de bőre kipirult a hűvös levegőtől.
- Zajt hallottam. – És ő mit csinál itt, jutott eszembe, de nem kérdeztem meg.
- Értem. Valószínűleg csak engem hallottál. Menj nyugodtan vissza aludni – mosolyogta feszengve. Ezt nem eszem meg.
- Úgy terveztem, hogy futok néhány kört – próbálkoztam, várva reakciójára. Tényleg idegesebben kezdett viselkedni.
- Most nagy a sár. Szerintem nem jó ötlet. – Azt gondoltam. – Csinálok reggelit, segíthetnél.
- Persze – válaszoltam hidegen, úgy nézve rá, hogy tisztában legyen vele, nem vagyok hülye. Sosem szerettem a titkokat, pláne ha nem az enyémek voltak. Elise sietve besurrant mellettem a házba, jelezve, hogy kövessem.

Növekvő fázis, hallottam a fejemben, majd a lemenő, egyre kerekebb Holdra pillantottam. Valóban.

Hirtelen ág roppant az erdő felől, mire mindketten a zaj irányába fordultunk – én kíváncsian, Elise halálra vált arccal. Megesküdtem volna, hogy egy sárga szem és szürke bunda villant el az egyik bokorban, de túl gyors volt, hogy jobban megnézhessem. Ennek ellenére tudtam, hogy mit láttam. Elise zavartan nézett rám, hátha nem vettem észre. De láttam.
- Mehetünk? – kérdeztem, mintha mi sem történt volna.

Ekkor már tisztán éreztem, hogy valami végleg megszakadt köztem és egyetlen szülőm között.

¤
¤

Mary csendben vezetett a suliig, láthatóan nem volt kedve beszélgetni. Ezt szokatlannak találtam volna, de figyelembe véve anyám reggeli viselkedését, kezdtem érteni, hogy számos dolgot rejtegetnek. De mit titkolhat ilyen hevesen két egyedülálló nő a város legszélén, aminek köze van az erdőhöz is?

Sietve búcsúztam, amint megálltunk, majd a suli bejárata felé tartva máris azon járt az agyam, hogy a könyvtárba mehessek végre. Nem is néztem senkire, miközben besiklottam a tanterembe, és előkészítettem a megfelelő órára a cuccokat. Ma hamar fogok végezni, terveztem. Marynek már reggelinél mondtam, hogy később jöjjön, így nem lesz gond. Tudni akartam, hogy mi lehet az, ami miatt mindenki ideges lesz, ha az erdő szóba kerül.

Szinte észrevétlen múlt el a nap, különösebb konfliktusok nélkül. Ez ritkaságszámba ment a korábbi sulimban. Élveztem a névtelenséget és a békét, és azt, ahogy sokkal inkább kíváncsi vagy közömbös pillantásokat kaptam, semmint gyűlölködőket.
Ebédnél nem láttam a tegnapi lányt, így csak simán egy üres asztalhoz ültem. Azonban ahelyett, hogy nyugtot leltem volna, Daniel és néhány társa körém telepedett. Alaposan megnéztem az egyik agyoncicomázott, divatosan göndörített, fekete hajú lányt, aztán a mellette leülő szőke macát. Ha Daniel volt a herceg, ez utóbbi lány lehetett a hercegnő. Mereven és némán néztük egymást egy percig, mire Daniel lépett közbe.
- Elég lesz, Messa – nevetett zavartan a srác. Unottan haraptam bele a körtémbe. Messa nem kedvelt engem, ez pedig kölcsönös volt. Hosszú aranyhaja beborította vállait, ruhája nyilván a legmárkásabb volt a márkásak között, már csak a pincsi hiányzott mellőle. De ha jobban megnéztem, Daniel pont megfelelt arra a szerepre. A másik két fiúra már nem pazaroltam túl sok időt. Mindkettő hűséges szolgája volt ennek a klikknek, remélve, hogy ők is igazán népszerűek lehetnek, vagy legalább jó numerák közelébe kerülnek.
- Mit szeretnétek? – kérdeztem.
- Lesz pénteken egy buli – kezdte Daniel.
- Pontosabban beavatás. Az újaknak – ragadta magához a szót Messa. Hangja gőgösen csengett.
- És?
- Eljöhetnél – dobta hátra a haját a szőke. Bizonyára lekötelezett voltam, hogy szóba álltak velem.
- Hol is lesz?
- Az erdő szélén, nálunk – magyarázta Daniel.
- Meggondolom.
- Gondolkodj csak, Erin Chicagóból – vigyorgott önhitten a srác. Sötéten meredtem rá, de nem vette a lapot. Elegem volt a tömegből, de legfőképpen belőlük. Krokodilmosollyal kirúgtam magam alól a széket, majd távoztam. Semmi kedvem nem volt a szivatások célpontjává válni.

¤
¤

Kezdett hamar sötétedni odakint, ahogy az ősz beköszöntött. Fázósan összehúztam magamon a kabátot, amikor a könyvtár felé igyekeztem. Sosem rajongtam túlzottan ezért az időszakért – csak egy bizonytalan és fájdalmas átmenet a nyár és a tél között. Már csak kevesen járták az utcákat késő délután, ami a nagyváros után meglehetősen szokatlan volt nekem. Egy pillanatra akaratlanul is elképzeltem, ahogy betépett, elmosott arcú narkósok bujkálnak a sötétebb sarkokon, bátran beszólogatva bárkinek, aki elmegy mellettük. Persze egy ilyen kisvárosban ez lehetetlen lenne. Ez már talán túl szép, hogy igaz legyen. Néhány gyéren kivilágított bolt sorakozott a főutcán (legalábbis én annak gondoltam), egyszerű pékség, kies kávézó és ajándéküzletek. Semmi különös nem volt ebben a városban, mégis mindent sajátos aura vett körbe. Leginkább a rettegéstől elfojtott sikoltás jutott róla eszembe.

A táblákat követve, mindössze tíz perc alatt eljutottam a helyi könyvtárba. Az épület nem sokkal volt kisebb, mint az iskola, de ízlésesebbnek mondtam volna. A lámpák odabent aranyszínbe vonták az olvasótermet, és kellemes poros, régi könyvillat terjengett, amikor beléptem az üvegajtón. Ahhoz képest, hogy Wolfvalley mennyire kicsi helynek számított a szememben, a gyűjteményük elég nagynak és változatosnak tűnt.
Megtöröltem a lábam, majd ahogy Grace javasolta, mosolyogva mentem az egyik legbarátságosabb arcú, fiatalabb könyvtárosnőhöz.
- Jó estét, miben segíthetek? – érdeklődött kedvesen. Kifejezetten könyvmolynak tűnt, de ezt itt helyénvalónak találtam.
- Hol találok könyveket a helyi legendákkal kapcsolatban?
- Máris odavezetem, az lesz a legegyszerűbb – válaszolta készségesen, majd felállt, és tényleg megmutatta az utat. Ilyet korábban egyik helyen sem tettek volna értem. Azonban amint a megfelelő könyvsorhoz értünk, a közeli asztaloknál láttam a segítőkészség nyilvánvaló okát. Mr. Caswell éppen az egyik előtte heverő könyvből nézett fel ránk, majd elragadó mosolyával intett felénk. A könyvtáros azonnal zavarba jött, vihorászva egy vastagabb művet lökött a kezembe, majd botladozva visszament a helyére. Az általam tartott szerzemény ráadásul köszönőviszonyban sem volt a legendákkal, sokkal inkább a konyhaművészettel.
A tanár még mindig rám nézett, így végül odamentem hozzá.
- Szia, Erin.
- Jó estét, Mr. Caswell.
- Ugyan, iskolán kívül vagyunk, nyugodtan szólíts csak Willnek. Nem különösebben szeretem a formális hangvételt.
- Rendben – egyeztem bele.
- Tanulni jöttél? – kérdezte. Közben megállapítottam, hogy legalább öt könyvből jegyzetel valamit egyszerre. A címüket azonban nem láttam teljesen.
- Nem egészen. Vagyis a dolgozattal kapcsolatban keresek valami használható ötletet.
- Az a könyv nem lesz hasznodra – nevetett. A halovány fényben is jóképű volt, így megértettem a könyvtáros izgatottságát.
- Tudom – értettem egyet. – Nem tudja, hol találok valamit hozzá?
- Nos, nem igazán lenne helyes súgnom, de abban a sorban – és itt a mögöttem lévőre mutatott – találsz néhány hasznos művet. Máskülönben én is éppen azokból szemezgettem, úgyhogy ha szeretnéd, kölcsön tudok adni ezekből – utalt a könyvhalomra maga előtt.
- Talán valami kutatómunka?
- Így is fogalmazhatunk – felelte. – Mondjuk úgy, rajongója vagyok az itteni legendáknak.
- Akkor ezért is volt ez a feladat?
- Részben, de ezt ne mondd el senkinek – kacsintott. – Azért ne hagyatkozz csak a leírásokra. A célom az volt ezzel a dolgozattal, hogy a szájhagyomány útján hallott meséket is összeszedjétek. Mindenkinek a családja, legalábbis akik itt élnek már egy ideje, talán személyesen is átélt egyet-kettőt.
- Hogy érti, hogy átélték őket? Ezek a mesék csak fikciók, nem? Mint az aligátorok a csatornában.
- Egy ilyen helyen képes megelevenedni a képzelet, Erin – ellenkezett. Valójában azonban egyetértettem vele. Amióta ide jöttem, úgy tűnt, a képzeletem tesz próbára. Ha nem az, akkor mindenki más.
- Melyiket ajánlja? – Furcsán nézett rám, úgyhogy javítottam. – Mármint könyvből. Melyikben vannak a legérdekesebbek? – Valójában teljesen mindegy volt. Kezdtem paranoiás lenni, így mindent el akartam olvasni, amit lehet. Talán ez a megoldás. Ha nem, akkor az anyám és Mary hullákat ástak el az erdőben. Tucatnyit.

Will elgondolkodott, mintha alaposan mérlegelné a dolgot, végül egy közepesen vastag, igencsak kopott művet adott a kezembe. Wolfvalley története. Nem jöttem tűzbe tőle.
- De mint mondtam, azt szeretném, ha…
- Ha máshonnan is gyűjtenénk információt – fejeztem be, kincsként szorongatva a kapott példányt.
- Igen – nevetett halkan.
- Ugye nem bánja, ha elviszem pár napra?
- Nem, dehogy.
- Köszönöm – hálálkodtam, majd a pulthoz mentem. Még mindig ugyanolyan álmatagon vidám kifejezéssel ült a helyén a szolgálatkész könyvtáros, mint mikor bejöttem. Már tudtam, hogy ezt láttam rajta. Megcsinálta nekem az ideiglenes könyvtári belépőt, majd ígérte, hogy hamarosan küldik a rendeset is. Nem érdekelt. Csak az, hogy hamarosan megtudhatok valamit erről az elátkozott helyről.

Ekkor még fogalmam sem volt róla, hogy véletlenül mennyire igazam van.

¤
¤

Mary a suli parkolójában várt rám. Láthatóan elmúlt reggeli idegessége. Vidáman üdvözölt, majd a napomról kérdezett. Nem is figyeltem mit válaszolok, hiszen korábban apám is mindig érdeklődött, nem mintha valóban választ várt volna tőlem.
- És kivettél valamit a könyvtárból? – vetette fel hazafelé. Az autórádió már működött, és halk zene szólt belőle valami noname zenekartól.
- Csak egy regényt – hazudtam. Nem tudtam, hogy miért, de nem akartam őszintén válaszolni erre a kérdésre. Mitől kellene félnem? De Mary láthatólag elfogadta a választ. – Különben van egy feladatom – böktem ki végül.
- Mi lenne az?
- Egy nyári dolgozat. Jövő hétig kell leadnom.
- Miről szól?
- Helyi legendák, mesék, satöbbi. Tudod. Will… Mr. Caswell arra kért, hogy másokat is kérdezzek meg. Te ismersz néhányat?
- Elvétve egyet-kettőt – felelte. – De velem nem hiszem, hogy sokra mész. Talán Heine…
- Az a fehér hajú majom?
- Erin! – figyelmeztetett rosszallón. – Rengeteg segít nekünk. És ha hiszed, ha nem, ő kifejezetten jártas ebben a témában.
- Nem létezik – morogtam.
- De igen. Holnaptól úgyis megint nálunk dolgozik. A kerítést megrongálta a tegnapi vihar, nem mintha egyébként rendben lett volna. Ha segítesz neki, lehet, hogy mesél. – Segítsen neki a halál.
- Mégis hogy lehet, hogy ekkora arc a témában?
- Kicsi kölyökkora óta ott van körülöttünk – nevetett Mary –, és mindig is sokat olvasott és meséltetett másokkal. Emlékszem, bátran bárkit kikérdezett, miközben ott sürgött a munka közelében. Gyorsan múlik az idő. Te is olyan apró voltál még nemrég, erre máris itt vagy.
- Ja. Elise nem tud valamit? – jutott eszembe.
- Nincs otthon. A következő néhány napban nem nagyon fog hazajárni, úgyhogy nem hinném. Ráadásul kevesebb időt is töltött itt, mint én.
- Mindketten itt nőttetek fel – emlékeztettem mogorván. – És mégis, hova megy már megint? Ez gyakori szokása?
- Amolyan önkéntes munka. Ne is törődj vele.
- Persze – sóhajtottam, majd arcomat a hideg üvegnek döntve, figyeltem az elsuhanó fákat.

Már nem voltak kint a vadászok, sem semmi más. Minden besötétedett. Vajon mi történt a farkasokkal?