Daryl


Tenyeremet a hideg csempére tapasztva, a mosdókagyló szélére támaszkodom. Egészen közel hajolok a tükörképemhez, úgy tizenöt centire vagyok a lefejelésétől. A pozitúra a homlokomon éktelenkedő, méretes pattanás megfélemlítését szolgálja. Elégedetlen, fenyegető pillantásokkal illetem kamaszkorom hírvivőjét. Egészen eddig szent meggyőződésem volt, hogy az undok korszakomat úgy másfél éve sikeresen a hátam mögött hagytam. Úgy fest, a sok stressz, ami mostanság ért nincsen kifejezetten jó hatással a hormonháztartásomra.
- Kis szemét… - sziszegem idegesen a rondácska ragyának. Nehezemre esik türtőztetni magamat. Legszívesebben addig nyomkodnám a homlokomat, míg egy méretes seb venné át annak helyét. Női hiúságom utolsó morzsái végül egy kíméletesebb megoldás kivitelezésére késztetnek. Frufrumat ujjaimmal a másik oldalra átfésülve eltakarom a bőrhibát, reménykedve a minél előbbi eltűnésében.
Hatalmas sóhajtással csípőre vágom a kezemet. Miután ezen az életbevágóan fontos krízishelyzeten leleményesen túltettem magamat, szánok némi időt a fürdőszoba behatóbb áttanulmányozására. A helyiség furcsán idegennek tűnik, noha a barna szekrény, az ódivatú zuhanyzófüggöny és a csempék drapp díszítése sokkal inkább idézi az otthoni fürdő hangulatát, mint a kollégiumi. Kissé megrémiszt, mennyire elszakadtam a korábban a hétköznapjaimat uraló dolgoktól. Teljesen átszoktam egy olyan életvitelre, amitől ebbe az ultra elit iskolába való bekerülésem előtt kifejezetten irtóztam. Haza akarok menni… Hosszú hetek óta először van igazán honvágyam. Talán az ünnepek közeledte teszi?
Lélekben felkészülök a szobában rám váró megpróbáltatásokra, mielőtt egy gyorsan, ám precízen kivitelezett légzésgyakorlat beiktatását követően átlépem a küszöböt. Minden lélekjelenlétemet összeszedem. A távolabbi ágyon, térdeire támaszkodva Tyler terpeszkedik, egy csöppet sem bizalomgerjesztő kifejezéssel az arcán. Amennyire a vonásaiból meg tudom ítélni, egy igen megterhelő, kellemetlen beszélgetésnek nézek elébe. Elvonatkoztatva a furcsa párhuzamtól, melyet egy az éhes medve barlangjába belépő mókus képe és a jelenlegi szituáció között vonok gondolatban, kihúzott háttal, határozottságot sugározva menetelek el a szabad fekvőalkalmatosságig. Daryl Madkins az újgazdag ficsúr szokásos „szarok az egész világra” életérzését árasztva magamból lehuppanok a matracra McGlone-nal szemben. Nem fűzök komoly reményeket a túlélésemhez. Valójában pillanatnyilag az egyetlen kapaszkodót improvizációs képességeim jelenthetik a számomra, amik lássuk be vajmi keveset érnek, amennyiben Mr. Nőcsábász gyanút fogott valódi identitásomat illetően.
- Ki vagy te? – teszi fel a kezdésnek csöppnyit erős kérdést McGlone. A szűkszavúságnál maradva, szerfelett értelmesen reagálok.
- Ha?
- Ki a frász vagy te? Mit titkoltok előlem az anyámmal? És miért vagy ilyen… - Szinte látom, ahogy végigpörgeti magában a szavakat, a legmegfelelőbbet keresve. – furcsa? – Csalódnom kell. Azt hittem, ennél jobb jelzővel áll elő. Egyelőre nem merek nyílt ellentámadásba lendülni, lévén az iméntiekből nem igazán jött le, mennyit tud egész pontosan. Inkább stratégia okok miatt, belefogok az ellenség repertoárjának felmérésébe. Csak szépen, burkoltan.
- Miért is akarod ezt tudni? – Az övéhez hasonló testhelyzetet veszek fel, így előrehajlásomból kifolyólag közelebb kerülünk egymáshoz. Tyler hatalmasat nyel, akaratlanul is jelét adva idegességének. Lassan körvonalazódik bennem, mi járhat a fejében.
- Mert idegesítesz, és miattad én is furán viselkedem! – fakad ki. Belül sunyi mosolyra húzom a számat. McGlone is tisztában van vele, milyen baromságot mondott az imént. Véleményem szerint legszívesebben ebben a percben leharapná a nyelvét.
- Összezavartalak? – kérdezem szárazon, képzeletben örömtáncot lejtve egy szőnyegen, melyen az igazgató fiacskájának portréja virít. Nehezemre esik visszatérni a valóságba, és figyelmeztetni magamat, hogy sajnos ettől függetlenül továbbra is megoldandó problémák sora vár rám. Már-már elkezdem sajnálni a szótlanul gyötrődő Tylert. Végül kegyelmet ítélek neki. Ha szegény tényleg annyira elveszett, mint ahogy feltételezem, akkor válogatás nélkül, örömmel belekapaszkodik majd a legvacakabb mentőövbe is, amit felé hajítok. Megköszörülöm a torkomat.
- Megosztok veled valamit. – Jelentőségteljesen fürkészem zöld íriszeit. – Tudományosan bizonyított tény, miszerint a gyerekek többségének van egy időszaka, mikor a saját nemükhöz vonzódnak – deklarálom a légből kapott, szakszerűnek beállított információt, kimérten, minél hihetőbben. – Egyeseknél ez a periódus eltolódik – teszem hozzá a teljesség igényével. McGlone kikerekedett szemekkel, csodálkozva mered rám. Zavartan fészkelődik egy kicsit, aztán felteszi a mindent eldöntő kérdést:
- Ezt miért is mondtad el nekem? – Hanglejtése leplezhetetlen zavarról árulkodik. A kis aranyos! A viselkedésével konkrétan beismerte, hogy buzinak hiszi magát. Hát ez kész! Teljesen lefoglal a megkönnyebbültség felemelő érzésének kiélvezése. Mr. Szoknyapecérnek, a szakavatott nőcsábásznak és a szebbik nem állítólagos ismerőjének ilyen fokú balgaságán ráérek később csodálkozni.
- Csak úgy? – vonom meg a vállamat.
- És ezt… - Nem tud egykönnyen belekezdeni a további tudakolózásba, amit nem is csodálok. Ezek lehetnek élete legkínosabb pillanatai.
- Igen, ezt általában mindenki kinövi – segítem ki. A mély elmélkedésbe zuhanó Tylert magára hagyva, diadalittasan kilejtek a folyosóra, és a hall felé veszem az irányt.
Micsoda fintora ez a sorsnak! Lányként nem igazán figyeltek fel rám a pasik, erre beöltözök fiúnak, és női bájaim hatására egy srác azonnal megkérdőjelezi a szexuális beállítottságát. Bár… Jobban belegondolva, valószínűbb, hogy jogosan kérdőjelezi meg azt, szemben a feltételezéssel, miszerint a belőlem áradó kellem ragadta meg a fantáziáját, azt ugyanis a kapualjban hagytam, mikor beléptem a Prince Művészeti Akadémia területére.
Az egyik oldalán kerek asztalokkal telerakott előteret a kandallóban ropogó tűz melege és forrócsokoládé illat tölti be. A fal megmunkálása egy igazi kőből készült kunyhó látszatát kelti, egész barátságossá téve az épületet. A karácsony beharangozása végett néhol fenyőágakkal, gyertyákkal dekorálták a helyet, a hatalmas ablaksor egyik végében még egy ragyogó, feldíszített fenyőfa is pompázik. Nekem baloldalt a tűz fénye egy bordó kanapéra vetül, melyben néhány osztálytársam tanyázik a vakációt itt töltő lányok kegyeit próbálva elnyerni. Első látásra azt mondanám, nem övezi jelentős siker a próbálkozásaikat. Az asztalok és a bárpult között pincérnők rohangálnak forró nedűket egyensúlyozva, fogkrém reklámokba illő vigyorral a képükön. A meleg színek, a halk zene a háttérben, a gondtalan, vidám csevegés és a kint hatalmas pelyhekben hulló hó egy pillanatra a béke szigetére kalauzolnak engem. Elönt a nyugalom. Bágyadtan vizsgálom a nyüzsgő embereket, mintha csak egy színdarabot vagy filmet néznék. Egy darabig elfelejtem a szüleim kegyetlenségét, akik az „ingyenes” szó hallatán képesek voltak ide száműzni engem. Még az igazgatónő által meghatározott, megkérdőjelezhető elveken alapuló szobabeosztástól is hajlandó vagyok eltekinteni. Utálom a hideget, nem tudok se síelni, se snowboardozni, az ősellenségemmel kell egy légtérben töltenem az éjszakát. De kit érdekel? Olyan szépen ringatózik annak a gyertyának a lángja…
A semmiből villámcsapásként nyilall belém a borzalmas felismerés. Míg én itt dülöngélek egyik lábamról a másikra, kótyagosan beleveszve a hangulatba, addig a családom otthon nyomorog. Annyira szánalmasan önző vagyok! Itt múlatom az időt, közben meg fogalmam sincs, mi van velük. Volt elég pénzük az ajándékokra? Nem is! Egyáltalán a számlákra futotta-e? Mit kezdenek nélkülem és a nagyi nélkül? Jól el vannak? Ugye egyik kölyök sem betegedett le? Lana hajlamos telente huzamosabb időre ágynak esni…
- Mi ez a világvége hangulat? – karol át hátulról Davis. Meg sem próbálva leplezni elkeseredettségemet, vontatottan felé fordulok. Felvillanó hófehér fogsora sajnos nem fújja tova az aggályaimat, mi több, inkább fokozza őket. Noha Hagner nem tűnik annak a ravasz típusnak, az utóbbi időben szerzett negatív tapasztalataimra alapozva mégis arra a következtetésre jutottam, hogy az. Okosabb, mint amilyennek látszik. Mellékesen megjegyzem, a szőkékre vonatkozó sztereotípiák mellett ez amúgy nem olyan nagy teljesítmény. Mielőtt cselekvésre szánnám el magamat, Davis lendül akcióba.
- Üljünk le! – tessékel beljebb finoman. Útközben óvatosan egyensúlyozza a másik kezében tartott bögrét, nehogy a gőzölgő folyadék a bőrén kössön ki. Végül az ablakokhoz viszonylag közel foglalunk helyet egy szabad asztalnál. Szobatársam túl lendületesen huppan le a székre, így korábbi elővigyázatossága értelmét veszti, amint a barna, sűrű és nem kevésbé forró folyadék a kézfejére löttyen. Míg ő a szája elé kapja fájó testrészét, addig én magamban elkönyvelem, hogy a sötétzöld, kötött pulcsi, amit visel, fiatalítja őt.
Az egyébként is kellemetlennek ígérkező társalgást erőteljes feszültség előzi meg. Kínomban a cukortartóval babrálok. Közel húzom magamhoz a kis üvegcsét, majd óvatosan döntögetve azt, elmélázva figyelem az egymáson átguruló kristályszemecskéket. Néha felsandítok a szemben ülőre. Hagner szórakozottan kortyolgatja a forrócsokiját, amiből arra következtetek, hogy vagy nem érzékeli a közöttünk honoló csend fojtogatását, vagy egyszerűen szereti, ha szenvedek. Megelégelem a hosszas némaságot, és elkezdem nagy horderejű monológomat tervezgetni. Ide valami ütősebb kell, mint a pszicho-blabla a gyerekekről meg a ferde hajlamaikról. Egyrészt, mert erősen kétlem, hogy szobatársamban valaha felmerült volna a buziság kérdése, ergo a dolog teljesen tárgytalan, másrészt pedig, azt is igen valószínűtlennek tartom, hogy agyi kapacitása Mr. Nőcsábászéhoz hasonlóan korlátolt, és beéri egy ilyen kaliberű indoklással. Hagner gyanít valamit. Azt nem sejtem, pontosan mit. Nem is. Igazából nincs merszem belegondolni, mi az, amire ez a magát ártalmatlan idiótának feltüntető, ravasz róka rájött. Hogy semmi lényegeset nem leplezett le a személyemmel kapcsolatban, azt pusztán remélni merem. Persze ezek tagadhatatlanul csalfa remények. Gondoljunk bele! Davis különösen viselkedik, mondhatni bizarr módon. A mosolya, a gesztusai, a pillantásai mind olyan… szokatlanok. Áh, kit hülyítek? Mondjuk ki nyíltan: lányként bánik velem. Józanul megfontolva, ez a hozzáállás igazából irányulhat akár a lebuktatásomra is. Ugyanis bármilyen megdöbbentő, nehéz úgy alakítani a pasit, hogy közben csajként kezelnek.
Belefáradok az értelmetlen és hasztalan spekulálgatásba. Hatalmas sóhaj szakad fel a tüdőmből, mialatt lelkileg felkészítem magamat a szónoklatra.
- Tudod… - Megvárom, míg kizárólag rám és a mondandómra koncentrál. – Nekem elég sok titkom van. – Hagner tréfásan egy amolyan „Na, ne mond?!” pofát produkál, mit sem törődve vele, mennyi energiámat emészti fel a komoly, jelentőségteljes hangsúly ötvözése a monotonsággal, mialatt még az ábrázatomat is moderálnom kell, nehogy kiüljön rá a jelenlegi szituációval szembeni nemtetszésem. Újra erőt veszek magamon egy még határozottabb folytatáshoz.
- Nagyon sok titkom. – Ismétlem meg ezúttal nyomatékosabban. – És ha ne adj Isten, valaki leleplezne ezek közül akár csak egyet is, még akkor is, ha kizárólag az az egy személy tud róla. Van róla fogalmad, mi történne akkor? – Hagner lassan átérzi a téma jelentőségét. Nem tréfálok. Bárcsak megtehetném! Bár röhögcsélhetnénk agyament baromságokon, miközben a legnagyobb problémánk a kinti hideg. Szívesen tettetném, hogy az vagyok, aki valójában nem. Davis barátja, aki mint olyan, nem hazudik a haverja szemébe egész álló nap. Aki nem játssza meg magát a hozzá közel állók előtt, és akinek nincsen miért szégyenkeznie.
- Mi? – kérdez vissza bátortalanul. Semmi jóra nem számíthat, és ezt előre érzi. A bennrekedt szó összeszorítja a torkomat, küzd ellene, nehogy elhangozzon. Bármennyire jól palástolom, elvesztem a bennem elhatalmasodó zűrzavarban. Ott keringek a rengeteg össze-vissza kavargó gond és megoldásra váró nehézség között.
- Eltűnnék. – Davis arcára kis fáziskéséssel kiül a várt reakció. Homloka gondterhelt ráncokba gyűrődik, szája széle alig láthatóan lekunkorodik.
Nem tartom magamat jó emberismerőnek, azonban azt még képes vagyok megállapítani, ha valaki jó szándékkal fordul felém. Hagner hiába tett így, közben veszélyes vizekre evezett. A Daryl Madkins, akit ő ismerni vél, hozzávetőleg nyolcvan százalékban hazugság, és akkor még szépítettem is a valódi álláson. Amennyiben egy ember, akinek a háttere szinte teljes egészében puszta kitaláció, elmegy, nem akarva, hogy megtalálják, nos, abban az esetben nem is fognak a nyomára lelni. Davis pedig pillanatnyilag nem tud semmit. Ő csak gyanakszik, és esetleg bizonyítani próbálja a gyanúját.
Nincs ínyemre az egész. Direkt ezért terveztem a megközelíthetetlent alakítani. Balszerencsémre korábbi stratégiám mostanra az utolsó tartópillérjéig dugába dőlt. Hiába igyekeztem megóvni magamat a kapcsolatteremtéstől és az azzal járó hűhótól, a végén mégis idáig jutottunk. És most erőlködhetek a saját mocskom eltakarításán, amelyet a felelőtlenségem okozott. A felelőtlenségem, mely a valódi énem felszínre engedésére ösztökélt. Egyáltalán, mit képzeltem? Nem vagyok olyan zseni, hogy megingás nélkül, két éven keresztül, egyfolytában valaki másnak tettessem magam. Itt próbálom sakkban tartani, azon kevesek egyikét, akik előtt néha-néha megnyílhattam. Ráadásul még csak nem is a túlélésre játszom. Ez a hercehurca a kezdetektől fogva egy abszurd, haszontalan cél elérésére megy ki. Itt parádézom egy jobb jövő bizonytalan ígéretéért. Ez kezd sok lenni. Fokozatosan elsüllyedek a depresszióm feneketlen mocsarában. Pasinak lenni megdöbbentően lehangoló…
Végszóra, visszarántva engem a trutyiban elmerüléstől, a bejárat feletti csengő megszólalásával egy időben, Davis talpra pattan.
- Ian? – mered meglepetten az ajtó felé. Kíváncsian fordulok a betoppanó irányába. A hóval beterített, két társára támaszkodva befelé bukdácsoló Ian aggasztó látványa, arra késztet, szegődjek Hagner nyomába a sebesült felé iramodva.
- Mi a frászt csináltál? – vonja kérdőre haverját Davis, amint odaérünk. Wackerly haját a szemébe szorítja a fekete sapka, alig lát ki alóla. Szó nélkül eltámolyog a legközelebbi kétszemélyes kanapéig, majd durcásan leveti rá magát.
- A fenyő hibája! Egyszer csak elém ugrott! – avat be minket a baleset kivételes körülményeibe. Elképzelem a szenzációs életképet, amint egy hatalmas fenyőfa kiszakítja a gyökereit a talajból, törzsén a kéreg átrendeződik, sunyi, gonosz pofát formál, miközben egy nagyot szökkenve a gyanútlanul síelő Ian elé kerül. Elfojtok egy apró kuncogást.
- Persze, még röhögj is ki! – veti nekem oda sértődötten, lesöpörve szürke kabátjáról a rátapadt fehér, olvadásnak induló hóréteget. Békítően bazsalyogva lehajolok vállon veregetni őt.
- Kemény ellenfél lehetett. – Együtt érzően bólogatok. – Szó szerint kemény. – Erre Davis hallat egy furcsa, a nevetés erőltetett visszatartására utaló hangot.
- Tudod, ez rohadtul nem segít – szűri a fogai között a sértett. Némi téblábolás után az Iant bekísérő fiúk távoznak, gondjainkra bízva szobatársunkat.
- Még van időm elkísérni titeket az orvoshoz, de aztán mennem kell a kötelező programra – tudatja Davis, felsegítve Wackerlyt. Szerencsére éppen kapóra jön a lehetőség, melyet Ian gondozásának rám hárulása nyújt. Egyrészt elkerülhetem a további kínos pillanatokat Davis társaságában, másrészt egy időre elszigetelhetem magamat McGlone-tól, akivel őszintén szólva továbbra sincs kedvem akár csak egy percet is egy helyiségben lehúzni. Két legyet egy csapásra.


Ian


Hősiesen viselem a mocorgásomtól időnként a bokámba nyilalló fájdalmat. Bár a járással akadnak majd nehézségeim, egy szimpla ficamba azért még senki nem halt bele. A karomat, a mellkasomat meg úgy általában minden testtájamat beborító kék-lila foltokat inkább ne emlegessük. Kiráz a hideg a puszta látványuktól is. Szenvedve a tehetetlenségtől, az unalomtól, meg úgy nagyjából mindentől, amitől szenvedni lehet, grimaszolva oldalra fordítom a fejemet. Egyhangúan fixírozom a Davis ágyán fekvő Darylt, amint egy magazint böngész a szokott, unott ábrázattal. A srác képes lenne a legizgalmasabb kalandregényt is vérszegény vacaknak feltüntetni. Elég ránézni a szobrokat megszégyenítően mozdulatlan képére, azonnal elmegy a kedvem annak az újságnak az olvasgatásától.
Kezd terhes lenni a hosszú, hosszú percek óta beállt csend, így saját közérzetem érdekében kénytelen vagyok megtörni a némaságot.
- Miért vagy még mindig itt? – Madkins még átfut pár sort, mielőtt megtisztelne a figyelmével. Annak ellenére, hogy az orvos világosan megmondta, semmi szükségem állandó felügyeletre, Daryl mégis ragaszkodott hozzá, hogy csatlakozzon. Nem tűnik annak a gondoskodó típusnak, ezért jogosan merül fel bennem a gyanú a hátsószándékaival kapcsolatban.
- Nincs kedvem összefutni Tylerrel. – Jogos. Én is jobb társaságnak tartom magamat McGlone-nál, nem meglepő, ha más is így vélekedik. McGlone alapjáratban idegesítő alak, de mióta anno összetűzésbe került Madkinsszel, egyre elviselhetetlenebb lesz.
Nyakamig húzom a takarót, hátha az segít kirekeszteni a hideget. Itt nem fűtenek, vagy mi a fene? Daryl hozzászokhatott a fagyos környezethez, tökéletesen elvan a rövid ujjú pólójában. Végül is, amilyen hidegvérű, ezen már nem csodálkozom. Próbálom kordában tartani a vacogást, nehogy kiterjedjen a fogaimra. Mivel lefoglal a fagyállapot beállásának megelőzése, először észre sem veszem az ajtó felé tartó Madkinst.
- Hova mész? – szólok utána gyorsan.
- Mindjárt jövök. – Azzal hátra sem pillantva, megragadja a kilincset, és magamra hagy.
Lassan az idegemre megy Madkins folytonos hangulatingadozása. Mikor az ember azt hinné, végre sikerült kicsikarnia belőle valami minimális érzelmet, akkor hirtelen visszavált robotüzemmódba. Egyszer mosolyog, aztán meg megint a szokott semmitmondó pofa köszön rád vissza. Ráadásul ellehetetleníti az ember számára, hogy jobban megismerje. Semmi személyeset nem mond magáról. Ködösít, hallgat és ebbe a hülye érzelemmentességbe burkolózik. Igazán irritáló.
Az ajtó megnyikordul. Daryl az egyik kezében egy jéggel teli üvegtálat, a másikban egy pohár vizet és egyéb egyelőre beazonosíthatatlan cuccokat egyensúlyozva tűnik fel. Lepakolja a szállítmányt az éjjeliszekrényre. Előkerül egy lázmérő, melyet átnyújt nekem. Rámeredek a készülékre.
- Ez meg minek? – Madkins rosszallóan megrázza a fejét. A tenyere váratlanul a homlokomra tapad, az érintése hűvös, egészen kellemes.
- Lázad van – jelenti be. Még közelebb tolja hozzám a lázmérőt. – Na, tedd már be! – utasít erélyesen. Megilletődötten engedelmeskedem neki. Amíg én próbálom a megfelelő helyre beilleszteni az eszközt, Daryl lerántja Hagner takaróját a helyéről. Könnyed mozdulatokkal meglebegteti az anyagot, végül rám teríti a plusz réteget. Ámulattal figyelem, amint eltűnik a fürdőszobában, aztán visszatér egy törölközővel. A rögtönzött jeges pakolást gyengéden a kobakomra illeszti. Az egész helyzet annyira különös, szinte már bizarr. A jelenet egy a fiát gondozó anya képét juttatja eszembe. Madkins sokadszorra bizonyítja be, mekkorát tévedtem annak idején, mikor megcáfolva Davis állításait, azt hangoztattam, hogy nem lányos. Nem mintha zavarna, de be kell látnom, Daryl olyan kecsesen tud mozogni, és lágyan nézni, amit normális férfiak igen ritkán képesek produkálni.
Teljesen elfelejtem, hogy valójában kellemetlenül kellene éreznem magamat egy ennyire irracionális szituációba csöppenve. Különösen természetesen reagálok Madkins gondoskodására. Gyermeki engedelmességgel fogadom a lázcsillapító bevételéhez nyújtott segítségét, noha ezt még egyedül is megoldhatnám. Nagyon régen volt, hogy valaki utoljára ilyen kedvességgel ápolt volna, és bizony Madkinstől számítottam utoljára hasonló figyelmességre. Talán az egészet álmodom, és valójában meg sem történik. Még mindig valószínűbb ez utóbbi lehetőség, mint hogy hirtelen a feje tetejére állt a világ, nem?
- Hmm – reagál a lázmérő kijelzőjén látottakra Daryl. Miután frissít a borogatásomon tökéletes fesztelenséggel telepedik le az ágyam mellé. A karját a matracra fekteti, arra rá pedig a kobakját. Ösztönösen az oldalamra fordulok, hogy felvegyem vele a szemkontaktust. Kicsit álmosan, nyugodtan csillogó, sötétbarna íriszei, eddig soha nem tapasztalt módon, ezúttal nem sugallnak flegmaságot.
Madkins viselkedése rendkívül jól szünteti be gonoszkodó énem tevékenykedését. Momentán nem érzek késztetést a leggázosabb magyarázatokkal való előállásra. Valószínűleg Daryl magatartásának igazán egyszerű, logikus okai vannak. Lehet, hogy az egész megszokás. Például tegyük fel, van egy kistestvére, akiről alkalomadtán neki kellett gondoskodnia. Nem lenne példa nélküli. A Prince-be többnyire olyan kölykök járnak, akiknek a szülei a pénzen kívül mással nem igazán tudják kifejezni a szeretetüket.
- Vannak testvéreid? – kérdi váratlanul. Nagyokat pislogok rá. Hogy Madkins társalgást kezdeményezzen? Emberek, komoly meghibásodás történhetett a világegyetemben!
- Nincsenek – felelem kissé zavartan. – De van egy hatalmas kutyám. Egy szürke dán dog, akit Joeynak hívnak. – Szobatársam erre derűsen szélesre húzza a száját.
- Van egy öcsém, őt is Joeynak hívják – avat be lelkesen. Közben elkalandozik a képzelete.
- Milyen az öcséd?
- Kicsi, szőke és nagyon ragaszkodó. – Azzal folytatja a fantáziálást. Becsatlakozva hozzá magam is elképzelem a két Joeyt egymás mellett. Viccesen mutatnának együtt.
- Viccesen mutatnának együtt – ismétli meg a gondolataimat Daryl. Alkalmatlannak bizonyulok az arcomra költöző vigyor letörlésére. Vajon hova tűnhetett a zárkózottsága? Vagy az a mérhetetlen nemtörődömsége? Valójában nem is számít. Kedvelem a mostani Darylt.
- Ha anya tudná, hogy beteg vagyok, tuti lenyomna a torkomon valami borzalmas ízű löttyöt – merengek el. Talán, ha mindent kimondok, ami felötlik bennem, akkor sikerül újabb újdonságokat kicsikarnom Madkinsből. – Most Koreában van. Éppen egy forgatókönyvön dolgozik.
- Szívesen elmennék egyszer oda. – Ábrándos tekintetét egyenesen rám szegezi. Ajkai szegletében újabb mosoly bukkan fel. A könnyedsége kimondhatatlanul pihentető. Hogy valakinek ennyi titkos oldala legyen…
- Gimnázium előtt Davisszel ott töltöttünk majdnem egy teljes évet a rokonaimnál. Én könnyen boldogultam, mivel beszélem a nyelvet, de Davis totálisan el volt veszve. Annyi idő alatt egyetlen szót sem sikerült megtanulnia. Egy szerencsétlen köszönöm-öt sem tudott kinyögni. Folyton valami olyasmit mondott helyette, hogy kászávida. – Hosszas hatásszünet. Daryl hirtelen kacagni kezd, annyira, hogy könnyek gyűlnek tőle a szemébe.
- Kászávida? Ez komoly? – Egyik tenyerével a homlokát támasztja, miközben még mindig jóízűen nevetgél. – Ez aztán a teljesítmény! Egy év alatt idáig jutni… – A jó hangulata átragad rám. Vigyorogva figyelem őt, nem foglalkozva a buksimról lecsusszanó vizes törülközővel.
- Talán neked jobban megy? – cukkolom, mikor kezd elcsitulni. Enyhén csücsörítve és összehúzva a szemeit, elszántan mered rám.
- Kamsahamnida – mondja ki végül ugyanazzal a leheletnyit nevetséges arckifejezéssel. Enyhén eltátott szájjal bambulok rá. Felfigyelve reakciómra hozzá teszi: - Láttam egy-két koreai sorozatot. – Amint a mondat elhagyja a száját, erősen elgondolkozik rajta, helyesen tette-e, hogy ezt megosztotta velem. Bár igen furcsa elképzelni Madkinst, amint tévés sorozatokat töltöget le az internetről, engem különösebben nem sokkol a dolog. Kifejezetten üdítő hasonló érdekességeket felfedezni gyakran egysíkúnak és unalmasnak mutatkozó szobatársamról.
- Amúgy én egész eddig abban voltam, hogy egykorúak vagyunk – fűzi hozzá mellékesen. – Mielőtt idejöttem egy évig másik gimnáziumban tanultam. – Elképesztő! Még csak puhatolóznom sem kellett. Magától mesélt el ennyi mindent, anélkül hogy harapófogóval kellett volna kihúzni belőle. Nem sokaknak adatik meg a szerencse, hogy ilyen hosszas eszmecserét folytassanak le az egyszavas mondatok királyával. A bevált taktikát követve, újra mesélni kezdek valami lényegtelen apróságról.
- Nemsokára itt a karácsony. A Szentestét mindig hármasban töltjük a szüleimmel. Ja, meg persze Joeyval. – Daryl érdeklődve issza a szavaimat, ami nem tagadom, kellemesen cirógatja az egómat.
- Nálunk az egész család összegyűlik. Anyám minden áldott évben hatalmas vacsorát készít. Már egész kicsi korom óta engem is befog, hogy segítsek neki főzni. Mintha házia… - Egy pillanatra elhallgat. – Akarom mondani, mintha papucs férjet szeretne nevelni belőlem. Aztán evés közben mindig ugyanaz a sablon ismétlődik. A felnőttek, hol ajnároznak minket, gyerekeket, hol a sárga földig lehordanak a neveletlenségünk miatt. Persze az est fénypontja az ajándékozás. – Madkins kellemes tónusú hangja fokozatosan álomba ringat. Igyekszem mindent alaposan az emlékezetembe vésni, azonban a szavak egyre messzebbről csendülnek, míg végül alig értem őket.



Davis


Teljesen kimerülten vánszorgok a folyosón. Ez a nap mind lelkileg, mind fizikailag kiszipolyozott belőlem minden energiát. A snowboardozás közben produkált eséseimtől minden egyes porcikám sajog, a figyelmetlenségemet, ami idáig vezet pedig a fejemben fel-alá száguldozó gondolatok okozták. Ez tényleg nem az én napom…
Képtelen vagyok megemészteni, amit Daryl mondott. Rohadtul nem számítottam még csak hasonlóra sem tőle. Lelki terrort bevetni ellenem baromi kegyetlen húzás volt a részéről. Nem lehetett volna egyszerűen megkérni, hogy hagyjam abba a szaglászást utána? Hova tűnt a tapintatosság?! Alig burkoltan a képembe vágta: ha nem szállok le róla, eltűnik. Magyarul ne próbáljak a közelébe férkőzni, mert felszívódik! Talán a motivációim nem a legmakulátlanabbak de ez akkor is több a soknál. Mindazok után, amiket érte tettem… Kizárólag az ő érdekeit nézve, elgyepáltam McGlone-t! Jó, talán a hirtelen felindulásom nem következik be, amennyiben Ian nem szajkózza fél órán keresztül a baromságait mellettem. Hogy Tyler biztosan mocskos játékot űz Daryllel, hogy ilyen piszkos trükkökkel próbálja kiköszörülni a méltóságán esett csorbát, meg így tovább. Drága, jó barátom zagyvaságai után, nem hagyhattam szó nélkül, amit az a szemét művelt a színpadon. Milyen ember nézné tétlenül, amint a haverját megalázzák egy egész iskola előtt? Na, hát én közbeléptem. Erre ez a köszönet! A legapróbb megbánás tanúsítása nélkül kiadja az utamat. Mintha a hercegnő felpofozná a herceget, aki kimentette őt a sárkány karmai közül. Ez egyszerűen ellentmond a világ rendjének!
Ingerültségem a tetőfokára hág, mikor a vörös hajú törpe az utamat állja. Valahol az elmémet uraló káosz centrumában ott dereng a kölyök neve, ellenben momentán semmi esély rá, hogy előkaparjam onnan. Nyűgösen, fáradtan felnyögök.
- Mit akarsz?! – förmedek rá, érzékeltetve, mennyire rossz az időzítése. A japán srácot nem hatja meg a rólam sütő kimerültség.
- Beszélhetnénk egy kicsit? – Szemöldök ráncolva vizslatom őt. Mégis milyen közös témánk lenne nekünk kettőnknek? – Darylről lenne szó – válaszolja meg az el nem hangzott kérdést. Hát innen ez a magabiztosság! Előre tudta, hogy amint bedobja a horgot, nem leszek képes továbbsétálni. Beharapom az alsó ajkamat kínomban. Egyértelműen vereséget szenvedtem. Átkozott Madkins! A nyilvánvaló érdeklődésem az irányába, totál sebezhetővé tesz.
- Mondd! – beleborzolok a hajamba. Essünk túl rajta, hadd feküdjek le végre aludni! Szeretnék kivételesen nem Madkins ügyes-bajos dolgain rágódni, és pillanatnyilag erre az egyetlen megoldás az, ha mély álomba merülök.
- Nem akarom, hogy segíts nekem bármit kideríteni Darylről…
- Az jó, ugyanis nem is tettem volna – vágok közbe fintorogva. Vöröske elhúzza a száját.
- Befejezhetném? – Kényszeredetten bólintok. – Szóval, csak gondoltam elmesélek neked valami érdekeset.
- Pontosan miért is? – A kölyök újságírónak készül. Az ő fajtájában köztudottan nem lehet megbízni. Csak úgy nem osztogatják a nehéz munka árán beszerzett információkat.
- Maradjunk annyiban, hogy egy sztori mindig érdekesebb, ha váratlanul felbukkan egy újabb szereplő. – Értetlenül bámulom az alacsony fiút. Mit akar ez jelenteni? Milyen sztoriról zagyvál itt össze-vissza? Talán köze lehet a megviseltségemhez, mindenesetre egy kukkot sem értek abból, amit összehord. – Nem ez a lényeg. Tehát, csak azt akartam, hogy tudd: Daryl korábbról ismeri az igazgatónőt, akárcsak a fiát. Mrs. McGlone személyesen juttatta be őt az iskolába. – A levegő nehéz lepelként nehezedik rám. Ez mindent megmagyaráz… Hogy, miként kerülhetett be egy lány egy fiúsuliba, hogy miért viselkedik félreérthetően Tyler. Basszus! Nem hiszem el! Ez valami monumentális összeesküvés, vagy mi a fészkes fene?!
- Hát, akkor én megyek is. – A srác le sem törli az elégedettséget a pofájáról. Bizonyára úgy érzi, az infó, amit elcsepegtetett, hatásos volt.
Ha hihetek a kölyöknek, akkor ez azt jelenti, McGlone nagyon is tisztában van Madkins valódi nemével. Minden, amiben egész eddig biztos voltam, egy pillanat alatt összeomlott. De ha az egész egy átverés, akkor mégis mi van kettejük között? Én már tényleg nem tudom, mihez kezdjek!
Felrázva engem aggasztó gondolataimból, valaki hátulról nekem ütközik.
- Bocsi – bazsalyog bájosan a már első ránézésre is szánalmasan szégyentelen csitri.
- Se… - Elakad a szavam, ahogy megpillantom a fickót az oldalán. Az igazgató kicsi fiacskájából árad az alkohol émelyítő szaga. Nehezére esik egyenesen járni, bár ez kétségtelenül egy csöppet sem izgatja őt. Az oldalán feszítő nőcskébe kapaszkodik. Ahogy homályos tekintete rám téved, erőteljes grimaszba rendeződnek át a vonásai.
- Nocsak! Madkins kis játszópajtása – szűri a fogai között a gúnytól csöpögő szavakat. Kis híján elhányom magamat a szájából kiszabaduló bűztől. Az egész alak egy kész szerencsétlenség. Még a hozzá simuló szajhánál is megvetendőbb. Fura hörgő hangot hallat, mintha egy igazán eszelős röhögés készülne kitörni belőle. Elszakad a csajtól, és közelebb dülöngél hozzám.
- Azt hiszed, érdekel, mit gondolsz te és az a fattyú? – Próbálom a kezemmel elhessegetni a kajalesőjén kiáramló szagot. – Hát nem! Szarok rá! És mondd, meg a kis barátodnak, hogy bekaphatja! Én nem vagyok buzi! És ha az is lennék, Madkins lenne az utolsó, akivel kikezdenék! – Azzal visszatámolyog a cicababájához. A csajt a legkevésbé sem döbbentette meg McGlone kitörése. Pedig én a helyében egy parányit meglepődnék ezen a szövegen. Mondjuk az ő színvonalán…
A gyerekek és a részegek soha nem hazudnak. Legalábbis így hallottam. Ebből kiindulva, az ügy mindössze öt perc leforgása alatt újabb fordulatot vett. Tyler mégis sík hülye, és én mégsem tévedtem akkorát. Viszont feltételezve, hogy az újságíró palánta is igazat mondott, ismét nem jutottam előre. Sőt! Valójában hátrafelé haladok. Mikor vethetek már végre véget ennek a felfordulásnak?

Hullafáradtan esek be az ajtón. A villany ég, de Ian hangos szuszogásából ítélve, ő már jó ideje húzza a lóbőrt. Nem pazarolva időt olyan felesleges tevékenységekre, mint a hajtogatás, vagy pakolás, ledobálom a gönceimet a padlóra. Leeresztett szemhéjakkal bezuhanok az ágyikómba.
- Le kellene kapcsolnom a villanyt – dünnyögöm magamnak lassan kinyitva a szememet. A fáradtságom hirtelenjében tovaillan. Már-már energikusan ugrok fel, kétszeresükre tágult pupillákkal meredve az Ian ágya mellett szundikáló Madkinsre. A lány békésen piheg, minden egyes lélegzetvételénél felemelkedik az orra elé lógó hajtincs. Amúgy is határtalannak hitt döbbenetem pillanatokon belül tovább fokozódik. Ian keze Daryl haján pihen, álmában a világosbarna hajtincsekkel játszik. A szemöldököm magasabbra már nem szaladhatna a homlokomon. Ezzel a jelenettel itt valami nagyon nem kóser!
Egy gyors mozdulattal lelököm haverom mancsát a lány fejéről. Éppen elkezdeném felrángatni Madkins, mikor beugrik a részeges Tyler és a kísérője. Azok ketten fix, hogy szobára mentek. Nem küldhetem oda vissza Darylt… Hosszas töprengés után megállapítom: képtelenség lenne úgy felemelni őt, hogy ne ébredjen fel. Így a hősies verzió azonnal kudarcba fullad. Végül más módszerhez folyamodok. Arrébb tolom Iant amennyire lehet, hogy minél távolabb kerüljenek egymástól. A művelet végrehajtására összpontosítva kis híján lelökök egy vízzel teli tálat az éjjeliszekrényről. Körbekémlelve feltűnik még pár oda nem illő dolog. Többek között az Ian párnáján vergődő nedves törülköző, illetve a gyógyszeres doboz.
Valamiért végtelenül abszurdnak tűnik a feltételezés, hogy Daryl Madkins, aki fapofával közölte velem, nehogy megpróbáljak bármit kideríteni róla, önként gondoskodott Ianről. És mellette aludt el.
Dühösen csörtetek el a villanykapcsolóig. Ököllel belevágok. A szoba elsötétedik, miközben én jó ideje először úgy térek nyugovóra, hogy azt kívánom, bárcsak valaki más lennék.



Ian


Nyugtalanul szürcsölgetem a capuccinómat. Velem szemben Madkins egy vajaskiflin nyammog, nem zavartatva magát a légkör feszültsége miatt. Davisre téved a tekintetem, aki egy erősen túljátszott vigyor kíséretében kérdőn pillant rám vissza. Elkeseredett, féloldalas mosolyra húzom a számat. Nézelődök egy kicsit az asztalok között, hátha találok valamit, ami eltereli a figyelmemet. McGlone-nál állapodom meg, aki három lány társaságában fogyasztva el a reggelijét éppen egy pincérnővel flörtöl. Vajon hogy nem érdekli azokat a csajokat annak az arrogáns féregnek a faragatlansága? Ráadásul, ha mindez nem lenne elég, közben valaki mást mustrál. Átható pillantásait követve nem sok hiányzik, hogy kiköpjem a kávémat. Mit stíröli ennyire Madkinst? Ez már tényleg sok…
- Hé, történt valami közted meg McGlone között? – tudakolom. Az ártatlanul falatozó Daryl a szeme sarkából Tylerre sandít. A srác erre azonnal elkapja a fejét.
- Semmi különös. – Azzal lezártnak tekinti a beszélgetést. Kényelmetlenül fészkelődöm a székemben. Itt valahogy semmi sem stimmel. Legközelebb felnézve a bögrémből az igazgató fiacskájának képe köszön rám vissza. Zavarodottan felmérem a többiek reakcióit. Madkins halál nyugodt, mint általában, Davis arcáról viszont leolvad a vigyor, helyét álcázatlan megvetés veszi át.
- Ráérsz egy percre? – Daryl felelet helyett felegyenesedik, és magunkra hagy minket Hagnerrel.
- Kíváncsi vagyok, mit akarhat – könyököl az asztalra Davis, hangját átitatja a Tyler irányába táplált az ellenszenv. Egy idő után megunja a páros vizslatását. – Történt valami érdekes tegnap, amíg nem voltam itt? – A témaváltás váratlanul ér. Megköszörülöm a torkomat, és iszok egy kortyot.
- Semmi különös. Daryl segített levinni a lázamat, más nem történt. – Hagner kétkedve felvonja az egyik szemöldökét. – Tényleg semmi különös – nyomatékosítom az állításomat. Végül is az embereknek szokásuk beszélgetni egymással, mi is ezt tettük, semmi mást.
Davis széke megnyikordul, amint eltolja magát az asztaltól.
- Mész valahová?
- Elhozom Darylt McGlone-tól. Ma megakarom őt tanítani snowboardozni. – Zsebre dugott kézzel elballag. Pár lépéssel később még visszafordul. – Ja, és remélem, hamar rendbe jön a lábad! – Megszeppenten bámulok utána. Ez most valami olyasmi volt, mintha az orrom alá dörgölné, hogy nem mehetek velük a sérülésem miatt? Nagyokat pislogva figyelem, amint Hagner elhívja Madkinst az igazgató csalódott fiacskájától. A lerázott srác ingerülten belerúg a bárpultba. Daryl meglepően kapós mostanság…