Nem az fáj, hogy így elhagytál,
Dögevőknek odadobtál,
Rám tapostál, eltemettél,
Hogy szép szóval sem illettél.
Nem az fáj, hogy nem kerestél,
Hogy rám többé nem nevettél,
Hogy magamra hagytál engem,
Nem érdekelt szenvedésem.
Nem az fáj, hogy nem maradtál,
Hogy nem reám várakoztál,
Hogy a sorsunk nem forrt össze,
Hogy nem tudom, visszajössz-e.
Nem az fáj, hogy nem szerettél,
Hogy másokkal boldog lettél,
Hogy nem vittél el magaddal,
Nem bántottál csúf szavakkal.
Nem az fáj, hogy lelkem beteg,
Bár az eszem még gyermeteg,
Mégis bezárult örökre,
Felröppent a fellegekbe.
Nem az fáj, hogy nem vagy velem,
Ez az élet, nincs kegyelem,
Tovább mentem, panaszkodtam,
Mindig másra akaszkodtam.

Csak az fáj, hogy bánat bántott,
Magával a mélybe rántott,
De a kezed nem nyújtottad,
Sebzett lényem elárultad.
Csak az fáj, hogy nagyot estem,
Belesajdult fáradt testem,
Nem volt, aki meggyógyítsa,
Bús szívemet bátorítsa.
Csak az fáj, hogy tudtál róla,
Úgy vágytam egy kedves szóra,
De más jött, a csúf igazság:
Soha nem is volt barátság.
Csak az fáj, hogy nincs több remény,
Hisz az élet nagyon kemény,
Tovább megyek, ennyi jutott,
Viszlát! Szívem ennyit mondott.