A suli után hazaérve, minden túl csendesnek és fullasztónak tűnt. Mary a kertben dolgozott, Elise pedig Isten tudja, hol járt. Ábrándozva ültem a Will által javasolt könyv felett, miközben már kettesével lapoztam benne. Annyi biztos volt, hogy sokat megélt, régi példány lehetett, sok helyen aláhúztak benne mondatokat, vagy éppen melléírtak. Tartalmát tekintve alapítás, főbb személyek Wolfvalley történetében, hiteles forrásokkal teletűzdelve. Magam részéről semmi érdekfeszítőt nem találtam a mezőgazdaság helyi felvirágoztatásában. Talán indiántörténetek után kellett volna kutatnom, azokban sok meseszerű fordulat van. Idegesen kócoltam a hajam, ahogy nem jutottam előrébb.

Hirtelen fűrészelés és kalapácsolás zaja ütötte meg a fülemet. Hát erről beszélt a nagynéném: Heine megérkezett. Fáradtan hintáztam a széken, várva az inspirációt. Kezembe vettem a könyvet, majd becsaptam és újra az asztalra téve, véletlenszerűen felnyitottam valahol. Semmi. A kopácsolás túlfeszítette az idegeimet. Már csak a különóra rémképe tartotta bennem a lelket.

Megint eljátszottam ugyanezt, majd újra és újra. Végül az utolsó próbálkozásnál a képeket kezdtem nézegetni, talán nem eredménytelenül. Lángoló boszorkány festménye jött szembe velem. Márpedig ez mindig jó jel, ha hasonló kutatások foglalkoztatják az embert. Amint a remény újra felcsillant előttem, izgatottabban kezdtem olvasni a sorokat.

A felfedezések idején ezen a területen egy elszigetelt indán közösség élt, sokáig nem háborgatva az idegenektől. Nincs ebben semmi különös. Azonban amikor az első európaiak idejöttek, a kor szokásai szerint kérdezés nélkül irtották ki a falut, persze anélkül, hogy fogalmuk lett volna bármiről is. Mindössze néhány asszonyt és gyereket tartottak meg rabszolgának. Viszont hamar kiderült, hogy a településre sok veszély leselkedik. A völgy első bevándorolt lakói folyamatos harcban álltak a farkasokkal, amik az erdőt lakták, és rendszeresen megritkították az állatállományt. Ellenben hiába vadásztak rájuk teljes erőből, a farkasokat nem tudták kipusztítani. A letelepedés utáni évtizedekben gyors fejlődés vette kezdetét, a lakosság és a település is egyre nőtt, így az erdőt szép lassan elkezdték kitermelni és felégetni. Ekkor kezdődtek a látványos farkas támadások. Egyszer például a főtéren két gyereket és három felnőtt férfit martak halálra, máskor a házak közelében ólálkodtak.
A kereszténység közben szép lassan bekígyózott ide is, ahogy a fejlődés fellendült. Talán éppen ezért, két évszázaddal később, még a salemi boszorkányper előtt egy évtizeddel, megvádoltak egy fiatal nőt, akit a keresztségben Virginiának neveztek el, hogy boszorkányként átkot hozott a falura, az ördöggel szövetkezett, a farkasokat pedig familiárisként tartotta, és általuk tucatnyi embert küldött a halálba. Az akkori korban ez hihető vád volt. A könyv szerint hatalmas jelentősége volt annak, hogy a nő indián ősöktől származott, ráadásul feltételezések is voltak, miszerint a helyi paptól szült gyermeket. Hamar máglyára ítélték a kislányával együtt, de utóbbit nem találták meg a per után. Beszélték, hogy a boszorkány értett a farkasok nyelvén, és őt sosem bántották a vadak. Miután elégették, hatalmas vadászatot szerveztek, de hiába járták hetekig a környező erdőket, alig néhány farkast tudtak csak elpusztítani. Ezzel igazoltnak tartották vádjaikat. Később az állatok kisebb létszámban visszatelepültek, de addigra már a boszorkányüldözések is elcsendesedtek, így nem indultak újra ellenük.
Ennyi.
- Hol van ebben a legenda?! – csattantam, majd a földre vágtam a könyvet. Dühösen trappoltam le a konyhába, hogy kávét főzzek. Bármit, csak ne kelljen még egy sort olvasni abból a sok baromságból. Többre számítottam.

Végül csapkodva nekiálltam mosogatni is, legalább lekötötte a gondolataimat. Ez nem holmi elképzelt mese volt, csupán egy elvakult kor nevetséges ábrándja, kitalált tényekkel és vádakkal. Persze ettől még megírhatom a dolgozatot, de kevésbé szerény történetben bíztam az elején. Magamban dohogtam, és csak későn vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül. Heine döbbent, talán ábrándos arccal állt a konyhaajtóban, és engem méregetett. Idegesen fordultam felé.
- Mit akarsz? – kérdeztem gyilkos hangulatban.
- Azt hittem, hogy mosómedve tombol, de csak te vagy az.
- Menj a francba.
- Igazából Mary küldött be megnézni, és nem tudom, hogyan tálaljam neki, hogy az unkahúga megveszett, és fúriaként irtja az edénykészletet – felelte ártatlanul. Nagyot sóhajtva, lassan letettem az éppen mosogatott serpenyőt.
- Nincs valami dolgod?
- Szomjas vagyok – mondta vállat rántva, majd leült a kihűlőben lévő kávém mellé. Gyűlölködve figyeltem, ahogy beleiszik. – Lehetnél kedvesebb is.
- Veled?
- Velem – vigyorgott sötéten.
- Épp az én bögrémből iszol.
- Erről beszélek. És különben is, Mary említette, hogy van valamiféle házi feladatod, amihez az én segítségemet szeretnéd kérni.
- Nem szeretnék én tőled semmit.
- Értem – sóhajtott lemondóan. – Akkor oldd meg magad – javasolta, és tovább iszogatta a kávémat. De a mindentudó vigyort nem törölte le a képéről, ezért mérlegelni kezdtem. Talán tudna valamit?
- Tehát akarsz segíteni?
- Nem.
- Akkor meg?! – trilláztam felháborodva.
- Kérj meg. Szépen. – Éreztem, hogy tikkelni kezdek. Mi a fenét művelek? És ő mit művel?
- Legyen – vágtam rá. – Segítenél?
- Hízelegj jobban.
- Te egy beteg állat vagy!
- Ugyan már, mitől jöttél ennyire zavarba? Egészen kipirultál – röhögött. Ér ennyit az a sorsverte dolgozat? Egy hónap különóra. – Máskülönben nem vagy alku pozícióban. Elise még nem tud arról, hogy az erdőben jártál, igaz?
- Zsarolsz?
- Igen. Szóval megcsinálod, amit kérek, mert beszélni fogok.
- Dögölj meg – jelentettem ki büszkén, majd felé hajítva vállamról a konyharuhát, visszaindultam a szobámba. Azonban a srác még röptömben elkapta a karom, és visszarántott az ajtóból.
- Mondtam már, hogy legyél kedvesebb – tanácsolta, egészen közel hajolva az arcomhoz. Egy pillanatra mélyen ezüstös szemébe néztem, és nem tetszett, amit ott láttam. Nem tudtam a kifejezést rá, vagy nem akartam tudni. Valószínűleg észrevette magát, mert engedett a szorításon. – Kijössz és segítesz nekem. Legalább lesz egy kis színed, te szédült tyúk – jelentette ki, aztán kirángatott a szikrázó napsütésbe.

Nem válaszoltam. Még mindig lebénított, amit a tekintetében éreztem. A kerítésig vontatott, majd egy vödör zöld festéket adott a kezembe, hogy fessem le a kész léceket. Morogva ecsetet ragadtam, és csalódottan nekiálltam.
- Talán túlságosan is elkényeztettek odahaza – állapította meg Heine, mikor deszkákat hozott, hogy felszögelje az alapra. Fehér inge megviselt volt, néhol zöld festékes és fűrészporos. Nyakában tucatnyi láncot viselt, akárcsak karján. Valahogy illett sajátos aurájához, amiből szinte nyers szabadság áradt. Igen, már tudtam, hogy ezt így nevezzem. Azonban furcsának találtam, hogy bár egész nyáron a szabadban dolgozhatott, bőre porcelánfehér volt.
- Nem tudsz te semmit – sóhajtottam egészen halkan, de így is meghallotta.
- Biztos szörnyű életed volt egy gazdag családban. Miért is kellett eljönnöd? Nagyon untad magad otthon?
- Ahhoz képest, hogy ennyi időt töltesz itt, nem meséltek neked semmit? – néztem rá sötéten.
- Nem pletykálni szoktam jönni.
- Hát persze – morogtam, és visszatértem a festéshez. Olyan emlékek próbáltak erővel feltörni, amiket nem akartam a jég fölé engedni.
- Akkor miért?
- Apám meghalt. Nem kellettem többé. – Fél szemmel felsandítottam, hogy mi a reakciója, de semmit nem láttam rajta. Közömbösen méregette a léceket.
- És?
- Volt néhány botrány, ami miatt végleg úgy döntöttek, hogy jöjjek – nyögtem ki végül, mintha a fogamat húznák. Nem hiszem el, hogy erről beszélek, ráadásul pont vele! Éreztem, hogy zsibbasztó fájdalom sugárzik végig rajtam, kezem megremegett, de folytattam a munkát. – Chicagóban én voltam a bűnbak. Olyannal vádoltak, amihez speciel semmi közöm nem volt.
- Mindenkivel előfordul – felelte érdektelenül.
- Nem, ez nem. Ilyen nem.
- Rossz társaság?
- Főként. Csak azzal gyanúsítottak, hogy én gyújtottam fel a gimi tornatermét.

Mintha villám áradt volna szét ereimben, az emlékek perzselni kezdtek belülről. Néhány arc, akikkel barátkoztam, felhívtak aznap éjjel valami fals indokkal, és mire odaértem, már minden lángolt. Egy lány pedig bent maradt, rémlett fel a fájdalmas igazság. Én próbáltam volna segíteni, de már nem lehetett. De képtelen voltam kimondani. Soha senkinek nem tudtam elmondani.
- Bár mindenki engem vádolt, a zsaruk nem tudták bizonyítani, amit nem lehetett, ennek ellenére mindenki tovább hibáztatott. Nem maradhattam tovább. Igazából azt hittem… Abban reménykedtem, hogy minél nagyobb zűrt kavarok, annál inkább kivívom a figyelmét… – suttogtam magam elé, ahogy apám lemondó arca felderengett. És mit értem vele? Senki nem akart megmenteni. Senkinek nem kellett az, ami voltam.

Szédültem. Morgás és lángok tompították el hallásom és látásom. Nem győzhettem ellenük. A tűz megégette a bőrömet, magam előtt láttam, amint felcsapnak a ruhámon és elemésztenek. Fájt, ahogy neki is fájhatott... Ez nem tisztítótűz volt, hogy semmissé tegye a bűnömet, hanem a pokol tüze, ami magával ránt. Egyre nehezebben kaptam levegőt, már nem láttam a kezemben tartott ecsetet. Menekülj, fuss el innen!

„Nyugodj meg” – suttogta válaszként egy hang a fejemben. Nem tudok, feleltem. Az a tett kísértett, amit nem én követtem el.

¤
¤

Sötétség vett körbe, körülöttem ismerős arcok villantak fel. Láttam, hogy fény ég valahol, és hamar rájöttem, hogy ugyanazok a lángok, amiket az emlékeimben őriztem.

„Nézz szembe velük, Erin.”

Ismerős volt ez a hang. Igen, az erdőben is őt hallottam. Nevetni támadt kedvem a gondolatra, hogy tizenhét évesen tudathasadásos lettem. Remek. A család örülni fog.

Lassan érzékelni kezdtem a környezetem, a sötétség oszlott, magával ragadva a rémképeket. Ágyban feküdtem, valaki a homlokomhoz ért. Meleg és gyengéd volt a keze.
- Jobban vagy? – kérdezte valaki halkan, majd ahogy magamhoz tértem, kiderült, hogy normál hangon beszél. Kinyitottam a szemem, és Heine arca töltötte be a látóterem. Ijedtemben váratlanul felültem, mire hangosan koppant a koponyám, ahogy lefejeltem a srácot. Félholtan aléltam vissza a párnára, de Heine is anyázva bukott le a földre.
- Baszki! – dohogta az ágy mellől, szenvedő hangon. Pár perc múlva már biztosabb pozícióból rázott meg, hogy élek-e. – Te elmebeteg liba! Előbb rohamot kapsz, most meg hirtelen túl eleven vagy?!
- Ja – nyögtem, puhába temetett arccal. - Csak hagyj meghalni.
- És mit mondok majd Marynek? Kapard csak össze magad, mielőtt rám fogja, hogy a festékgőztől lettél rosszul.

És még csak nem is értem aggódik! Tényleg túl sokat képzeltem. Szédelegve (és óvatosan) újra felültem, és észrevettem, hogy a szobámban vagyok.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Fogalmam sincs. Egyszer csak zihálni kezdtél, motyogtál valamit valami tűzről, aztán úgy tűnt, elájultál, úgyhogy behoztalak. Utána meg lefejeltél. Mégis mi borított ki ennyire?
- Nem tudom – hazudtam. Pedig dehogynem tudtam.
- Akkor pihenj. Nem örülnék, ha megint előttem csinálnád ugyanezt – mondta, majd felállt, hogy menjen. Nem akartam egyedül maradni, ahhoz túlságosan féltem, hogy újra átélem.
- Azt mondtad, hogy segítesz, ha kérlek. – Értetlenül nézett vissza rám. – Azzal a históriás dologgal, amit Mary is említett neked.
- Nem kértél elég szépen – vonakodott.
- Akkor elmondom nekik, hogy festeni kényszerítettél, a párától meg rohamot kaptam – mosolyogtam cukrosan, felemlegetve tulajdon szavait.
- Meséljek nekik az erdei túrádról?
- Tudod bizonyítani?
- És te? – vágott vissza, de ekkora már a csata eldőlt. Lágyan lengette a szellő a függönyt, amikor Heine kihúzta a székemet, leült, majd felvette a földre hányt könyvet.
- Még csak kicsit sem kedvellek – állapította meg közömbösen. – Nyafogós vagy, hazug és gonosz.
- Te meg bunkó, arrogáns és pökhendi. Egy darabig sorolgathatjuk egymás hibáit, de azzal nem jutunk előrébb. Mit szólsz? Legyen béke?
- Ki ajánlotta ezt? – lengette meg a könyvtári kötetet.
- Mr. Caswell. Valami kutatómunkát végzett éppen.

Heine halványan elmosolyodott magában, mintha valami rejtett tartalma lenne annak, amit mondtam.
- Miről akarsz hallani? – kérdezte végül. Jobb ötletem nem lévén, a korábban olvasott boszorkányos történet jutott eszembe. Több mint a semmi. Elmondtam neki, amit megtudtam, és feltűnt, hogy arcán alig észrevehetően, de megvonaglik néhány izom. Talán ő is baromságnak gondolta, feltételeztem, de amikor megszólalt, komoly volt a hangja.
- Ez az egyik leghírhedtebb eset, amit mindenhol felemlegetnek, ahol Wolfvalley is szóba kerül. Érthető, ha azt vesszük, hogy gyakorlatilag ártatlanul kivégeztek egy nőt. Mai napig nem lehetnek büszkék rá a helyiek.
- De ez csak tény, nem mese. Nincs ebben semmi, ami kicsit is misztikus lenne.
- Nos, azt beszélték akkoriban, hogy az a nő értett a farkasok nyelvén. Ez azért elég furcsa, nem gondolod? Nem segített a perben az sem, hogy indián ősöktől származott, és nem tartotta a keresztény szokásokat sem. A pap erősen ellene hangolta a közösséget, amikor az asszony már fogságban volt. Az eretnekeket el kellett fojtani, bármi áron. Ez nem volt meglepő, hiszen százezrek haltak meg később így.
- A könyv szerint a tiszteletestől szült gyereket – szúrtam közbe.
- Ezt nem bizonyították, de nem lehetetlen – sóhajtotta. – Ami biztos, hogy a gyereket is meg akarták égetni, mert féltek, hogy örökölte anyja képességeit, és esetleg bosszúból rájuk küldi a farkasokat. Viszont nem találták meg. És a farkasok is eltűntek. Párat ugyan megöltek, de a jelentős többségük egyszerűen eltűnt. Ezt már kevesebb helyen említik. A szóbeszéd szerint, a nő átkot bocsájtott az erdőre és az összes ott élő farkasra, még mielőtt megégették volna. Az pedig megmentette őket. Sokáig rettegtek még az itt élők, de aztán valahogy kiveszett a tudatukból.
- Mit tett velük? – kérdeztem lelkesülten.
- Emberré változtatta őket – felelte mereven rám nézve. – Remélte, hogy így majd el tudnak menekülni, és beolvadhatnak a környező településeken a lakosok közé. Állítólag a lányát is rájuk bízta, hogy később ő törje meg a bűbájt, ha már felnő, mert azt nem akarta, hogy örökké szenvedjenek.
- De miért volt baj, hogy emberek lettek?
- Az otthonuk az erdő volt, hívta őket, de nem mehettek többé. Emberként már nem. Azonban sehol nem fogadták be őket a falvakban sem, mert érezték rajtuk, hogy mások. Gyűlölettel kezelték őket, akárhová mentek. Amikor néhány falka visszatelepült az erdőbe, sokan újra aggódni kezdtek. A legtöbben mai napig messze elkerülik teliholdkor.
- A lánnyal mi lett?
- Senki nem tudja. A történet csak eddig tart. Elég lesz? – zárta le túlságosan is hamar.
- Igen, azt hiszem, ezzel már jutok valamire – tűnődtem. – Köszönöm. És így már azt is értem, hogy miért annyira furcsa ez a hely. Te is az vagy – állapítottam meg őszintén.
- Gondolod? – kérdezett vissza közömbösen, majd felállt, és a könyvet visszatette az asztalomra. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, ahogy visszafordult, és hirtelen belemerültem csillogó ezüst szemeibe. Ez most más volt, mint nem sokkal azelőtt. Ez most nem volt rémisztő. Azonban ahogy jött, váratlanul el is tűnt minden jóindulat belőle, és pont olyan ridegen és metszően nézett rám újra, mint eddig bármikor. - Nekem most már mennem kell, ezer dolgom van még. Ha lehet, inkább mégse segíts.
- Nem kell aggódnod – biztosítottam.

Visszadőltem a párnára, ahogy Heine kiment a szobából. Behunytam a szemem, és elképzeltem ezt a különös történetet.

Vajon a lány végül megtörte az átkot?