A nyelvtan óra rettentő unalmas volt. Miss Verona ötvenes évei közepén járó, de annál sokkal idősebbnek tűnő tanárnő volt, enyhén görnyedt tartásával, régimódi szemüvegével és már-már dohos szagával. Szerintem sosem volt férje, legkevésbé pedig családja. Mindig elkeserített valamiért, ha ilyen emberekkel találkoztam. Azonban az ő esetében nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet az ok és okozat. Ráadásul rossz szokásává vált, hogy amikor óra közben fenyegetően közöttünk sétált, legtöbbször engem szúrt ki, hogy fölém hajoljon, majd májfoltos kezével mutatva megnézze, hogy pontosan hol is tartunk a könyvben. A víz vert ki tőle, ahogy halk macskaléptekkel, váratlanul tette mindezt. Sosem voltam jó nyelvtanból, de úgy tűnt, az osztály nagyobbik része sem.

Péntek volt és odakint szikrázó napsütés, amolyan utolsó napok a szürke ősz kezdete előtt. És mi bent rohadtunk egy fullasztó tanteremben, egy mazoista boszorkánnyal. Unottan firkáltam füzetem szélére, és egyre nehezebben ment a koncentrálás. Pedig még csak most kezdődött a tanév.

Éppen befejeztem a felskiccelt farkas utolsó vonásaival, amikor fejemnek egy apró galacsin csapódott, majd a padlóra hullott. Szúrós tekintettel néztem a támadás irányába, mire Grace integetett visszafogottan, hogy olvassam el a hozzám passzolt levelet. Óvatosan lehajoltam érte, majd kezembe rejtettem, amikor Miss Verona újfent a könyvemre bukott. Éppen az egyik társunk lassú kivéreztetésén dolgozott, így nem nagyon figyelt senki másra.

Amikor visszatért a szenvedő fiúhoz, gyorsan kisimítottam a papírfecnit, és olvasni kezdtem a precíz gyöngyírást. Grace a kifejezetten jó tanulók közé tartozott.    

„Tegnap délután D. elhívott a bátorságpróbára.

Még sosem voltam olyanon. Te nem jössz?

Nem mintha félnék vagy ilyesmi, de biztos jó buli lesz. Írj. G.”

- Basszus – suttogtam, mire a tanárnő éppen rám nézett. Egy pillanat alatt észrevétlenül összegyűrtem a levelet, majd a padomba csúsztattam.

- Parancsol, Miss Holloway? – kérdezett vissza.

- Se… semmi – mosolyogtam lehengerlően. Nem jött be.

- Akkor talán felelhetne a kérdésre, amit Mr. Tomkins az imént nem tudott.

- Hogyne – feleltem zavaromban. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom, de nem kellett aggódnom, Miss Verona krokodilmosollyal megvárta volna a választ. A hosszú csend miatt többen kuncogni kezdtek hátul, amitől csak még idegesebb lettem. Határozottan belekezdtem, hogy éppen válaszoljak valamit, amikor a csengő megelőzött. Márpedig amint megszólalt, a boszorkánynak nem volt többé hatalma. Az osztály nagy része felpattant, és tornádóként hagyta el a termet. Az én kezem is megragadta valaki, majd kirángatott a még mindig gyilkosan rám tekintő nő elől. Csak a folyosón vettem észre, hogy Grace markolássza a csuklómat.

- Ez durva volt – állapította meg. Őszintén igazat adtam neki. – Na, mi a véleményed?

- Miről?

- A levélről! Pontosabban, amit írtam.

- Ja, hogy az.

- Mi van veled? Elvarázsoltak? Menjünk enni, aztán majd elmondod – lelkesedett.

Az ebédlőben teltház volt, de mindig akadt néhány üres asztal a „sehova-nem-tartozók”-nak. Nyugodt szívvel ültem oda, mellém pedig Grace huppant le. Természetes vörös, ezúttal begöndörített fürtjei groteszkül ugrándoztak enyhén szeplős arca körül.

- Nos? Akarsz jönni? – sürgetett újra.

- Nézd, én nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Daniel és a bandája? Legjobb lenne, ha te is kihagynád.

- Most meg mit játszod itt magad? Láttam, hogy többször is beszélgettél velük! – csattant hirtelen a lány. Váratlanul kezdett megvadult vörös fúriára hasonlítani, ahogy felfújta magát.

- Nem én kezdeményeztem velük.

- Szóval akkor nem akarsz jönni?

- Eszemben sincs. Ismerem a fajtájukat – sóhajtottam, mert igazat állítottam. Pont az ilyenek miatt voltam most itt. Borzongva piszkáltam a tálcámon lévő ebédet. Az Addams Familyben láttam utoljára hasonló állagú ételt.

- Persze a sokat látott chicagói! Te mindent tudsz, már csak azért is, mert messziről jöttél. Pletykálnak ám dolgokat rólad, ha nem tudnád.

- Nem érdekel.

- Naná. Én akkor is megyek este.

- Nem azért mondom, hogy ne keveredj bele, mert rosszat akarok – mondtam nyugodtan, bár már közel sem voltam az. Értettem, hogy Grace mit akar, de ha megy, ha nem, ezzel nem fogja megoldani. Azonban minden szavam hasztalan volt. A lány anélkül, hogy egy falatot is evett volna, a leadóba vitte tálcáját, majd még a menza ajtajából gyűlölködőn visszanézve rám, elviharzott. Nevetés szűrődött felém, mire észrevettem Daniel és barátai kárörvendő arcát. Valószínűleg végig minket figyeltek. Felmutattam feléjük középső ujjam, aztán én is elindultam.

¤

¤

Az utolsó óra után már hiába kerestem Grace-t, talán hazament készülődni. Abban biztos voltam, hogy semmiképpen nem fogja elfelejteni ezt az estét, arról Danielék alaposan gondoskodnak majd. De arról már nem voltam annyira meggyőződve, hogy ebbe bele kellene avatkoznom. Végtére is mi közöm hozzá? A Nap lemenőben volt, ahogy kiléptem a suliból. Mary autóját már láttam a sarkon bekanyarodni, de még volt néhány percem. Kiszúrtam Danielt, amint autója mellett feszít, és éppen a csomagtartóban pakolászik valamit, ezúttal társai nélkül. Sietve indultam felé, hogy számon kérjem.

- Mit akartok csinálni vele? – kérdeztem dühösen, amikor mellé értem. A srác annyira megijedt váratlan megjelenésemtől, hogy kiegyenesedve beverte fejét a csomagtartó ajtajába.

- Óh, hát te vagy az? – dörzsölte tarkóját. – Kivel mit akarunk csinálni?

- Ne add a hülyét. Miért hívtad el Grace-t? Semmit nem ártott nektek.

- Féltékeny vagy? Téged is hívtalak, és ez még mindig áll, ha szeretnéd – mondta nagyképűen.

- Mondd neki, hogy mégse menjen! – követeltem.

- Eszednél vagy? Ilyen jó bulit nem fogunk kihagyni – hajolt közelebb. – Tudod te, hogy milyen szórakoztató lesz halálra rémíteni? Olyan kis ártatlan volt, ahogy örült, amikor szóba álltam vele. De ha te is jönnél, itt a számom. Nehogy összevesszetek rajtam. Csak csörgess meg, és repülök érted, cica.

Elvettem a felém nyújtott cédulát Daniel számával, és búcsúzásként szívesen leköptem volna. Mary dudált, ideje volt indulnom, de hátrálva sem vettem le a szemem a srácról.

- Nem a lányoknak kell hősöket játszani. Te sem leszel az – kiáltotta utánam vigyorogva.

Mit mondhattam volna erre? Igaza volt.

¤

¤

Elise szokás szerint nem volt otthon, amikor hazaértünk. Kezdtem megszokni ezt a felállást, elvégre amúgy sem jelentett túl nagy változást az elmúlt évekhez képest.

- Tulajdonképpen hol van ilyenkor? – kérdeztem Maryt vacsora közben.

- Az erdőben – kaptam a választ.

- És mégis mit csinál ott?

- Amolyan segítő munkát – hazudta nagynéném nagyon-nagyon rosszul. De már tudtam, hogy erre a kérdésre nem fogok egyszerűen választ kapni. Igazából abban sem voltam biztos, hogy érdekel egyáltalán. 

- És hol alszik, például? – próbálkoztam tovább, néhány borsószemmel játszadozva a tányéromon.

- Többen is élnek az erdőben, biztosan náluk.

- Te még sosem mentél vele?

- Nem. Az az ő dolga, én addig a házra vigyázok – mosolygott, de hangjában furcsa él érződött.

- Ma telihold van. Nem fél ilyenkor?

- Miből gondolod? – nézett rám csodálkozva.

- Heine mondta, hogy a helyiek még ma is félnek teliholdkor. Tudod, babonák meg ilyesmik miatt.

- Szerintem anyád semmitől sem fél. Kicsi korunkban is mindig túl bátor volt – nevetett. – Mindig ő védett meg, amikor bántottak. Egyszer még egy fiút is megvert. Gondolhatod, hogy akkoriban ez mekkora botrány volt, ráadásul egy ilyen városkában.

- Sejtem. Te miért nem mentél el innen?

- Én nem voltam olyan szerencsés, hogy egy messziföldi idegen belém szeressen. – Mintha láttam volna a szemén egy pillanatra a vádló keserűséget, amit talán ő sem akart beismerni. - Pár évig voltam férjnél, de hamar elváltunk. A szüleink pedig rám hagyták a házat. Lehet, hogy sosem alakulhatott volna jobban. – Elmorzsolt egy könnycseppet, amiről azt hihette, nem láttam, majd az órára pillantott. – Ejnye, már késő van, ideje lenne lefeküdni.

- Biztos sokat tudnál még mesélni – sóhajtottam, miközben felálltam és a mosogatóba tettem a tányért.

- Ez igaz. De nem ma. Fáradt vagyok – ásította, majd kifelé indult a konyhából. – Esetleg nem mosogatnál el?

- Persze, nem gond.

Amúgy is vadul pörögtek gondolataim. Anyám körül, aki srácokat ver laposra; nagynénémről, aki sosem lett boldog; és Grace, aki már lehet, hogy az erdőben van, és ki tudja, mit akarnak vele csinálni. Gyorsan végeztem a tányérokkal, majd visszamentem a szobámba. Mary szobájának ajtaja alatt halvány fény szűrődött ki, jelezve, hogy nagynéném még nem alszik. Így már értettem, hogy mire célzott, amikor azt állította, nem mindig volt jóban Elise-szel. Vajon én mit éreztem volna a helyében?

Csendben magamra zártam az ajtót, aztán az ablakhoz léptem. A telihold büszkén virított a sötétkék égbolton, fényével bevilágítva a hegyeket és az egész völgyet. Máskülönben gyönyörű látvány lett volna, de csak Danielék jártak a fejemben. Nem értettem, hogy mi aggaszt annyira. Hiszen Grace tud vigyázni magára, vagy ha nem, a maiból meg fogja tanulni. Ennél keményebb tapasztalatot nem szerezhet máshol. De mégis… És én miért tennék bármit is olyanokért, akiket nem is ismerek?

Tűnődve néztem néhány percig az aranysárga Holdat, majd a szekrényből kivettem egy kényelmes farmert és fekete felsőt, hozzá egy elnyűtt edzőcipőt. Hátizsákomba néhány létfontosságú dolgot dobáltam, amiket a legutóbbi erdei kalandom óta szereztem be, többek között iránytűt és térképet, hátha szükségem lesz rájuk. Végül megragadtam telefonom, zsebbe csúsztattam, aztán füleltem. Mary úgy tűnt, hogy végül lefeküdt.

Csendben kilopakodtam, majd a bejárat melletti szekrényről elvettem a kulcsokat, és bezártam magam mögött az ajtót.

¤

Mary korábban azt mondta, hogy gyalog sincs messze a város. Szerettem volna hinni neki. Mivel a vaksötétben viszont nem jutottam volna messzire, elemlámpát kattintottam, és futva elindultam. Már számtalanszor láttam az utat, bíztam benne, hogy így is elboldogulok. Ami sokkal inkább aggasztott, hogy az út nagyobbik részét mindkét oldalról erdő övezte. Már nagyon is jól tudtam, hogy mivel találkozhatok, ha nincs szerencsém.

Próbáltam semmi másra nem koncentrálni, csak az aszfaltra, amin futottam. Semmi sem követ, nem lesz baj, mantráztam. Izmaim kezdték újra megszokni, hogy dolgozzanak, így sportosabban bírtam az utat, mint korábban. Éjjeli madarak röppentek fel a fákról a vaksötétben, amitől megijedve csak még gyorsabbra vettem az iramot. Talán semmi sem lehet rémisztőbb éjszaka, mint egy kihalt út és maga az erdő. Érthető volt, hogy miért ott rendezik meg a bátorságpróbának kinevezett játékukat. És Grace-nek talán fogalma sincs arról, hogy miről szól ez az egész.

Kicsit nyugodtabb lettem, amikor végre a város fényei is feltűntek. Már nem voltam messze az iskolától sem, ezért kicsit kifújtam magam, és elővettem a mobilom. Beütöttem Daniel számát, és megnyomtam a hívás gombot. Nem kellett sokat várnom, szinte azonnal felvette.

- Tehát, hogy döntöttél? – kérdezte, amikor meghallotta hangomat.

- Megyek – feleltem határozottan. – Gyere a sulihoz.

- Máris, cica. – Aztán letette.

Előre átkoztam magam ezért a hülye húzásért. Senki nem járt már ilyenkor a városban rajtunk kívül. Valamiért eszembe sem jutott, hogy a zsarukat hívjam.

Daniel nem vert át. Félrészegen kihajolt dögös terepjárója ablakán, és úgy csápolt nekem, amint észrevett. Apuci pénzét lelkesen szóró kicsi fiú volt ő, menő autóban, szép barátokkal, jól érezvén magukat, ha másokat bánthatnak.

- Milyen csinosra kicsípted magad – állapította meg, és észrevettem, hogy részeg. – Már várnak a többiek.

- Gondoltam – dohogtam, majd beszálltam az anyósülésre, és magamra csavartam a biztonsági övet. Egy csontrészeg mellé beülni sosem jó ötlet, de gyanítottam, hogy nem lesz más választásom. Daniel behörrentette a motort, de mielőtt indult volna, a sebváltó helyett a combomon simított végig. Nem szerettem, ha inzultálnak, ezért finoman visszahelyeztem kezét a saját térfelére.

- Na, mi baj?

- A farkad simogasd. Nem indulhatnánk már?

- De sürgős lett hirtelen – vigyorgott. – Nyugi, nem lesz messze.

Felbőgette a gépet, aztán cirka százas kezdősebességgel kilőttünk. Az autó tényleg tudott, de nem hittem, hogy túlélem, ha frontálisan felcsavarodunk egy oszlopra. Rövid, boldogtalan életet élt, közli majd rólam az újság. Körmömet a műszerfalba vájtam, és imák után kutattam a fejemben.

- Sejtettem, hogy el fogsz jönni. Nekem nehéz ellenállni – mondta, majd rám nézett.

- Az utat nézd, seggfej!

- Ne rinyálj, pici. Nem lesz gond.

- Nem vagy te akkora arc, mint amekkorának képzeled magad.

- Biztos ez?

Éppen feleltem volna, amikor Daniel le is fékezett egy kivilágított, hatalmas ház előtt. Bár sokkal nagyobb és szebb is volt, mint Mary háza, színtiszta közöny és elnyomás sugárzott belőle. Minden oldalról óriási ablakok engedték be napközben a fényt, most azonban csak a lámpák égtek odabent. Hangos zene és ujjongás szűrődött felénk.

- Faterék nincsenek itthon – nevetett Daniel, amikor mindketten kiszálltunk. – Valahol Európában nyaralnak, ahogy az év nagyobbik felében szokták.

Ahogy a gondosan tervezett és rendben tartott előkertben végigmentünk, már messziről láttam Messa arcát, amint elégedetten kacagva beszélget barátnőjével. A kastély méretű épületben tombolt a buli, többen részegen táncoltak a kertben elszórtan is. Csodálkoztam, hogy a hangzavar miatt miért nem vonultak még ki a rendőrök, de végül is láttam már ilyet. Ezt a fiút soha senki nem meri számon kérni, amíg az apja nagy ember. Mikor közelebb értünk, Messa észrevett, majd oldalba bökte társát, és szúrós szemmel kezdtek méregetni.

Daniel fel akart futni a verandára, de már az első lépcsőben hanyatt esett. Egyikünk sem segített neki feltápászkodni.

- Tehát tényleg eljöttél – állapította meg jegesen a lány. Élesen csengő hangját nem nyomta el az odabent tomboló gépzene. Gyanítottam, hogy engem nem a buliba hívtak.

- Ja.

- Ismered a szabályokat?

- Reméltem, hogy megosztjátok velem indulás előtt – feleltem, de elterveztem, hogy amint beteszem a lábam az erdőbe, megkeresem Grace-t, és ha kell, erővel rángatom ki onnan. A részletek kidolgozásával még nem voltam készen. A lány nem akart azonnal válaszolni, csak amikor Daniel mellé ért, és szájon csókolta. Észrevettem, hogy a veranda túlsó felén két fiú bevesz valamit. Ezek a partik mindig ugyanolyanok.

- Melissa cica-mica, mondd már neki – kérte a srác.

- Te részeg vagy?! – sziszegte a szőke, alig hallhatóan.

- És akkor mi van?

- Rendben – rázta meg aranyló sörényét Melissa. – Sorsolunk, hogy kivel mész be. Alig egy órányira innen északra, elrejtettünk valamit. Ha vissza tudod hozni, nyertél.

- Grace már bent van?

- Kicsoda?

- A vörös – mondta neki Daniel, miközben egy újabb sört ciccentett. Ma este már biztosan nem az elsőt.

- Ja, hogy a kis lúzer? Persze. Már vagy fél órája. Kivel is ment?

- Deannel – nevetett a másik lány. Semmi jót nem sejtettem ebből. Melissa elővett néhány fogpiszkálót, aminek színezett vége volt, és a verandáról felém tartotta a jelöletlen végével. Kéket húztam.

- Az én vagyok! – ujjongott Daniel, mire barátnője dühösen nézett rám. Nem igazán értettem a dolgot.

A srác ügyetlenül lebotorkált a lépcsőkön, majd karon ragadott, és vonszolni kezdett hátra. Az ő házuk mögött is átmenet nélkül kezdődött az erdő. Hagytam, hogy Daniel vezessen a kővel leszórt úton, majd elértük az első fákat.

Még utoljára felnéztem a teliholdra, mielőtt beléptünk volna az ösvényre.