1.     fejezet

Tollasbál

Napkelte és Napnyugta. Egy újabb nap kezdete és egy történésekkel teli nap vége. Minden egyes napnyugtakor véget ér valami. Némely embernél egy fájdalmas nap elmúlását jelenti, van, akinél végre véget ért egy újabb unalmas, egyhangú nap; van, akinél a remény utolsó magjának elhalását jelenti. Szomorú dolgok nem igaz?

 De a napnyugta nem csak negatív dolgokban bővelkedik! Az ember fia igazán csak napnyugtakor tud elgondolkodni azon, vajon ma mit cselekedtem jól és mit cselekedtem rosszul; kinek ártottam, kinek tettem jót; át tudja gondolni az életének szépségeit és hibáit; és csak napnyugtakor tudja az ember igazán értékelni a másnapot, egy új nap eljövetelét.

Én személy szerint szeretem a napnyugtát. Számomra nem csak valaminek az elmúlását jelenti, hanem reményt egy szebb holnapra.

A hajnali napkelte és az esti napnyugta mindig le tud nyűgözni. Amikor a fények, árnyak, és színek játékát nézem, olyan érzésem van mintha testestől-lelkestől szabad, gondtalan és boldog lennék. Csodálatos az a látvány, ahogy a fény győzedelmeskedik hajnali sötétség ellen, és ahogy este a nappali fények teret adva az éjszaka feketeségének és csillagainak, ezernyi színnel távoznak el a horizontról. Sokszor ülök ki az erkélyemre, hogy e természeti jelenséget végignézzem.

Ilyenkor csak három dolog létezik: az éjszakai vagy hajnali égbolt az alant elterülő várossal, a gondolataim és én.  Az efféle csendes magány nyugtatólag hat a lélekre, ha behunyom a szemem egy erősebb széllökésnél és kiállok az erkélyen elejére olyan érzésem van, mintha szabadon szállnék. Ilyenkor nem kell lepleznem az érzéseimet, nem kell egy fal mögé bújnom, hogy ne aggódjon értem a családom, ezekben a percekben önmagam lehetek, az igazi Erich Glöckner.

A fonott hintaszékemből lassan felállok, az erkélyem szélére lépegetek, hogy a szemem lehunyva, csak a hajnal neszeire tudjak koncentrálni. A korláthoz érve a hűs szellő felerősödik összekócolva a hajam. Szeretem azt az érzés, ahogy belekap a szellő a hajamba végigsimítva az arcom és a nyakam.

A szél simogatásától ellazulva engedem, hogy a hajnal neszei elöntsék az agyam leghátsó zugait is. Madarak csicsergése, a korán kelő munkások járműinek dorombolása és a nővéremék nevetgélésének hangjai váltják fel az éjszaka tücsökzenéjét.

Csoda, hogy ilyen korai órában fent vannak; a családban csak rám jellemző a hajnali ébredés, így, mint oly sok mindenben, ebben is kilógok a sorból.

 Tovább hallgatózva, a szobám irányából halk koppanásokat észlelek. Elszakítom a tekintetem a színes horizontról és hatalmasat sóhajtva az ajtóm felé veszem az irányt, ahol sejtéseim szerint a nővérem és a vőlegénye Dave álldogál, készen arra, hogy már kora hajnalban traktáljanak.

 Ahhoz képest, hogy papíron elvileg már felnőtteknek számítanak már vagy kerek hét éve, elég lököttek. Az öcsémmel, Matthiasszal néha komolyabb viselkedést tudunk produkálni, mint a két „felnőtt”, de hát nem mindenki lehet százas egy családban.

A sejtésem helyesnek bizonyult – Sally és David kócos hajjal, pizsamában, kéz a kézben ácsorognak az ajtóm előtt csak rám várva. Kissé meglepve mérnek végig, hogy önmagamhoz képest gyorsan nyitottam ajtót nekik.

Rájuk mosolyogva beinvitálom őket a szobámba egy könnyed intéssel. A várható piszkálódás ellenére örülök a látogatásuknak.

Míg a szobámban körbetekintve letelepednek a kényelmes kanapémra, a szokásos napi műsort elkezdve, hogy megbotránkoztassam Sallyt, kaján mosolyt varázsolok az arcomra, amit egész eddig csak neki tartogattam.

– Nem tudtok halkabban huncutkodni? Komolyan mondom, felfordul tőletek a gyomrom!

– Csak irigykedsz!

– Hippo kisasszonyra? Bocs Dave, de Sally nem az esetem!

– Öcsi, nem félted az életed?!

– Kéne? – Nézek rá végigmérve látványosan, miközben gondolkodást színlelek. Néhány másodpercnyi hatásszünet után végül megadom neki a kegyelemdöfést, amire várt. ­– Most átgondolva, inkább nem kötekednék veled, mert erőfölénybe vagy. Tudod, lehet, hogy csak öt kiló, de azért az öt kiló, az öt kiló.

Megállapításomra a nővérem arca pirosas színben kezd el tündökölni.

Dave, nővérem enyhén vörös ábrázatát figyelve nem állja nevetés nélkül, ami persze a durcáskodó Sallynek is feltűnik és még haragosabb lesz.

Sallyt a harag szebbé teszi, és ezt nem csak azért mondom, mert a nővérem. Karamell színű szemei csillognak a dühtől, napsütötte bőre a vörös árnyalataiban pompázik. Rövid szőke üstöke az ég felé meredezve állt be reggel, mintha konnektorba dugott újjal aludt volna el az éjjel.

– Dave, ugye este szeretnél mellettem aludni? Vagy valld be, ha az öcsém ágya esetleg jobban vonz téged!

– Sal, ez övön aluli volt! – Kiáltunk fel Davvel egyszerre méltatlankodó arckifejezéssel, a nővérem legnagyobb megelégedettségére. Úgy tűnik, ő ezt a helyzetet sokkal jobban élvezi, mint mi.

– A te megjegyzésed is övön aluli volt! Ne packázz velem, különben…

– Különben? Rám ülsz?

– Akár! – ugrik rám teljes erővel leterítve a kanapémra. – Így megfelel?

– Tökéletes, de ha két percnél tovább ülsz a hátamon, nem biztos, hogy jól fogom magam érezni! Összenyomsz a mázsás súlyoddal! – Jegyzem meg halkan, és hogy Sal átérezze a nem létező szenvedéseimet világfájdalmas képet vágok hozzá.

Ennél, az ikertestvérem Matthias sem tudta volna jobban kivitelezni ezt az egészet, holott ő mestere a nővérem cukkolásának és a színészkedésnek. Úgy látszik valamit azért én is tanultam tőle az évek alatt, bár a nővérem nem igazán értékeli a profi szereplésem. Vagyis értékeli, ha annak számít egy, az arcomba nyomott díszpárna.

A párna alatt az arcomon önkéntelenül is egy hatalmas mosoly terül el. Sikerült ismét jól indítani a napot. Ez kis incidens naponta lejátszódik köztünk, amikor az öcsémmel otthon tartózkodunk éppen. Nálunk a szeretet abban nyilvánul meg, hogy a testvéreimmel és Davvel csipkelődünk egymással, őrületbe kergetve a másikat.

Mint mindig most is a nővéremé volt a döntő szó, (figyelembe vesszük a fiúkkal, hogy egyedüli nőstény a házban) az arcomba gyűrt párna esetünkben felér egy hadüzenettel.

– Na, abból nem eszel öreglány! Párnacsata! – kiáltok fel mintegy csatakiáltást hallatva, és a harc hevében égő nővérem alól kiugorva teljes párnakészlettel felfegyverkezve Dave felé fordulok Sal legnagyobb meglepetésére, és hogy Dave se maradjon ki a jóból, egy zöld párnával törlöm le az arcáról az elégedett vigyort.

Talán a hangoskodásunkra felébredő öcsém erre a mozdulatomra toppan be a szobámba még a csipáit törölgetve. A Dave arcán csattanó párnát látva felfogja, mi készülődik éppen és elvetemült vigyorral az arcán tudatja velünk szavak nélkül, hogy ebből ő sem marad ki.

– Párnacsata? Rendben, benne vagyok! Fiúk a lányok ellen!

Felkészítve ugrásra a térdeit kap a szóban forgó háború eszközei után, de Dave egy intéssel megállásra készteti.

– Értékelem Matthi, hogy ilyen lelkes vagy, de csak a nővéred nőnemű köztünk!

– Épp ezért leszel te is a nővérünkkel Dave!  Elvégre, aki a virágokat pátyolgatja, az nem állíthatja magáról, hogy ízig - vérig férfi! – közli Davnek a tervét, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy férfiként a nővérünkkel egy csapatban lesz.

Matthi kijelentése felér egy hadüzenettel, így kirobban az I. párnaháború, ami közel fél óráig és két törött vázáig tart.

Anyu két, féltve őrzött vázáját sikeresen összetörve fáradtan terülünk ki egy tárgyra, ami az ágyamra hasonlított eredetileg.

Az ágyamon egymás hegyén-hátán fekve próbáljuk kipihenni a tollasbál fáradalmait. Mindannyian kócosak, tépázottak és fáradtak vagyunk a vadulástól, de mindent pénzt megért ez a reggeli csatározás, mert mosolyogva tudunk nekiindulni a napnak.

Néhány nyögés és akadozó, nevetéssé vált lélegzetvétel után, Davnek sikerül megtörnie a szoba „csendjét”.

– Hamarosan itt lesz a húgom is, Elise.

Az öcsémmel összenézünk Dave kijelentésén és néhány másodpercig mérlegelünk.

Elise-t még nem volt szerencsénk megismerni, így azt sem tudjuk milyen ember. Az újságokban nem írnak róla sosem rossz kritikát, emellett Dave elmondása alapján is kedves, jó fej csaj. A hazatérése mindenképpen változatosságot jelent, talán a barátunk lesz, ezért a hír pozitívumnak tekinthető.

Úgy látom az öcsém is így vélekedik erről, mert az arcán derűs mosoly virít. Természetesen az arcára nézve gonoszkodó kifejezések is feltűnnek, kizárt, hogy ezt hagyja néhány keresetlen szó vagy ellőtt poén nélkül.

– Király! Ő is jön párnacsatázni? Mert ha igen, akkor szereznünk kell még párnákat a szomszéd szobából.

– Nem Matthi! Hazajön Franciaországból!

– És ez azt jelenti egyből, hogy nem fog velünk háborúzni?– méltatlankodik öcsém tettetve, hogy felháborítja a két felnőtt megállapítása.

– Matthi, – kezd bele nővérem önmagához képest is türelmesen. ­– Elise repülőgépe három óra múlva fog leszállni a berlini reptéren. Érted?

– Igen! És utána jön velünk párnacsatázni?– mosolyodik el a nővéremet felhúzva idegileg az öcsém, mire jutalmul egy kisebb fajta fülest kap jutalmul. (Nálunk a füleseket is kategorizálva osztják.)

– Ha már elsőre megértetted, miért kérdezel vissza?

– Mert élvezet téged idegesíteni! – adunk választ szinte egyszerre az öcsémmel összepacsizva Sally feje felett. Ettől mindig kellően ki szokott borulni.

– Látszik, hogy egypetéjű ökrök, pardon, ikrek vagytok!

– Látszik, hogy éjszaka nem volt semmi közted és Dave között! Frusztrált vagy! – vágok vissza neki kaján mosollyal az arcomon az öcsém legnagyobb megelégedettségére.

Visszaszólásomat megértve nővérünk arca Davehez hasonlóan zavarba jön az egyébként zöldes-kék szobámmal éles kontrasztot alkotva. Ritka az ha Sallyt sikerül pirulásra késztetnünk, azonban ha valamilyen csoda folytán mégis sikerül, nem tanácsos ott tartózkodni a közelében…

Az öcsémmel egyre gondolva, vadszamár vágtában igyekszünk kimenekülni a szobámból a veszélyes légkör ellenére jóízűen nevetve. A kora hajnali megbotránkoztatás sikeres volt. A szobámból kiérve a tágas folyósóra Matthi önmagát meghazudtolva, nem rögvest a konyha felé indul meg, hanem megáll előttem.

– Azt hiszem, amíg észhez térnek az öregek, mi ráérünk felöltözni és új beszólásokat gyártogatni.

– Véleményem szerint ezzel elkéstünk! – mosolyodok el egy párna csattanását hallva az ajtómon, amitől deja vu érzésem támad.

 Nem ez az első eset, hogy kiborítjuk az öcsémmel a nővérünket.

– Elég gyorsan feléledtek! – lepődik meg az öcsém a fejét oldalra billentve. – Úgy látszik, ők is fejlődnek, nem csak mi!

– Lehetséges. Most azonban amilyen gyorsan csak tudunk, lépjünk le innen! Hagyjuk őket magukra, hátha pótolják azt, amit az este kihagytak!

Matthias elmerengve néz egyenes a szemembe az enyémhez hasonló kisebb fintorral és gunyoros mosollyal az arcán a kijelentésemet hallva.

– Hogy te milyen önfeláldozó és jószívű vagy Erich! A végén még te leszel a példaképem. De most komolyan! Hogy van erőd hagyni, hogy azok ketten ott bent, szabadon garázdálkodjanak az ágyadban?!

Matthi kérdéséből nem kis méltatlankodás hallatszik, némi büszkeséggel vegyülve a hősiességem miatt, de a büszke pillanat nem tart sokáig, mivel Sal és Dave jelenik meg kéz a kézben a szélesre tárt ajtómban.

– Úgy kedves kisöcsém, hogy a bátyád hallotta, amint felállunk az ágyról és elindulunk felétek. Különben is! Szerinted mi történne Erich ágyában, amit a bátyádnak el kellene viselnie?

– Ezt inkább reggeli után fejteném ki! Sajnos a gyomrom még nem fogékony reggel a banya hancúrra! – néz ártatlanul a nővéremékre, mintha csak azt közölte volna az imént, hogy az ég, kék, majd a felrobbanni készülő nővérünk arcát mustrálva kapcsol, hogy ingoványos talajra tévedt és megindul a szobája felé. Már félúton jár, mikor visszafordulva kiölti a nyelvét az öregekre, miközben rákacsint a fortyogó Sallyre.

Ezen a ponton kezdem én is azt érezni, hogy amilyen gyorsan csak tudok távoznom kell a nővérünk közeléből különben robban, üt, vág, felnégyel, kerékbe tör és kivet minket a kutyák elé, hogy a végül a gyomrukban végezzük uzsonnaként.

Megjegyzem: jól.

š – — ›

Fél óra elteltével a reggeli zuhanytól, a „romos” szobám rendbetételétől és a párnacsatától felélénkülve üldögélek a még mindig haragos nővérem és a jókedvű Dave társaságában, a konyhában.

A konyhán hála istennek még nem söpört végig a „Sally és Matthi hurrikán”, egyrészt mert a nővérem túl elfoglalt ahhoz, hogy mindent előszedjen és összekenjen vajjal, nutellával, lekvárral és miegyébbel, másrészt a rombolóbrigád másik fele, még nem ért le. Különben kezdhettem volna úgy a reggelit, hogy pakolok utánuk.

Dave első ránézésre nagyon jól szórakozik Sally morcos ábrázatán, emellett a húga hazatérésének köszönhetően szinte ragyog a boldogságtól. Lerí róla, hogy izgatott és tűkön ül, amely érzés a nővéremre is átragadt részben a harag mellé.

– Sal, meddig fogsz duzzogni? – töröm meg a konyhában uralkodó kellemes csendet először.

– Én nem is duzzogok!

– Akkor mit csinálsz? Meditálsz?

– Nem!

– Most, hogy mondod tényleg nem. Azon a szerencsétlen, védtelen paradicsomon vezeted le a dühöd!

– Nem is! – szúrja át a kést a mérgében összevagdalt paradicsomon. – Szobrászkodok!

A szobornak nevezett valamit nézve Davvel egyöntetűen elborzadunk. A nővérem sosem az alkotói kreativitásáról vagy a kézügyességéről volt híres.

– Kíváncsi vagy a véleményemre Sal? – bökdösöm meg a vállát a nevetésemet sikeresen visszatartva, mire ő is elmosolyodik.

– Igen.

– Ez a paradicsomszobor baromi ronda.

– Tudom! – nevet fel derűsen a fejét a vállamra hajtva. – A szomszéd nénit ábrázolja.

Magyarázatát hallva óhatatlanul feltör belőlem és Davből a nevetés, mert bár a paradicsom a gőgős szomszéd nénihez hasonlóan tényleg csúnyácska, Sally csak így próbálta a dühét levezetni.

– Gyere, had öleljelek meg öreglány!

– Megígéred, hogy a mai nap már nem piszkálsz többet? – néz fel rám könyörgő tekintettel.

– Garanciát nem tudok vállalni, de megteszek minden tőlem telhetőt! – vágok angyali képet nővéremnek, miközben szorosan magamhoz ölelem őt.

– Mielőtt megkérdeznéd, ez Matthire nem vonatkozik! Az ikerségi állapotunk erre tudod, hogy nem terjed ki.

– Hát persze! – mosolyodik el rosszallóan Davet is magához húzva, én meg, ha lehet, még jobban hozzábújok.

Szeretem amikor Sally így magához ölel minket, mert ezekben a pillanatokban tudatosodik bennem, hogy mennyire szeretnek. Bár a szüleink Amerikában dolgoznak orvosként, a nővérünk minden tőle telhetőt megtesz, hogy úgy érezzük, mi így is egy család vagyunk. Ha valamiben nem szenvedünk hiányt az a szeretet. Teljes erejével azon van, hogy az öcsémet és engem megóvjon mindentől és mindenkitől, aki, és ami csak ártani tud nekünk. Sokszor, mikor lent pihen a nappaliba veszem csak észre mennyire fáradt, azonban ezt sosem mutatja ki, mert az a hitvallása, hogy egy menedzser, sosem lehet fáradt. Hihetetlenül erős nő, és tiszteljük az öcsémmel azért, hogy védelmez minket, holott nincs könnyű dolga. Nehéz két olyan testvért a széltől is óvni, akik egy befutott metálbanda tagjai.

Egyszóval a családban ő a szeretetkazán.

A testvéreim közül én képviselem a jó hallgatóságot és a megbízhatóságot. Bármi történik a testvéreimmel, hozzám fordulnak, vész esetén én intézkedek. Én vagyok Mr. Megbízhatóság Sally szavaival élve.

Az öcsém az ikerségünk ellenére a tökéletes ellentétem. A nővérünkhöz hasonlóan szétszórt és folyamatosan fülig ér a szája, az időpontokat sosem képes betartani, (ha nem lennénk ikertestvérek, talán a szülinapomat is elfelejtené, ugyanis Sally születésnapját is minden évben elfelejti), kedveli a nagy társaságot és minden egyes embert képes nevetésre bírni.

Én csak árnyéka vagyok az öcsémnek, nekem csak a testvéreimmel megy a nevetés és a szórakoztatás. A legtöbb ember furának is tart amiatt, hogy nem tudok teljesen felszabadultan viselkedni, ha sokan vesznek körbe, holott ez nem azért van, mert nem vagyok emberbarát, csupán ilyen a természetem. Jobban szeretem a háttérből figyelni az eseményeket, kerülve a középpontba kerülést, holott ez sokszor elkerülhetetlen, már csak a zenekar miatt is.

A családi idillt egy tompa puffanás szakítja félbe. Nővéremmel egy emberként ugrunk fel és kezdünk a lépcső irányába futni Davvel a sarkunkban a legrosszabbra számítva.

A nappaliban hatalmas felfordulás fogad minket. A földön szanaszét hevernek az alkotódarabjaira tört virágcserepek, rajtuk a virágföldtől feketéllő öcsémmel.

– Uram atyám, Matthi mi a fészkes fenét műveltél?- kiáltja Sally az összetör virágcserepek és felgyűrődött lépcsőszőnyeg láttán.

– Én csak próbáltam sietni, de a virágcserepek voltak olyan rendesek és nekem jöttek! Ezek után még a szőnyeg is elgáncsolt, és ígéretemet betartva Erichnek, repültem le hozzátok. – nyög egy fájdalmasat az öcsém mire Davvel felnevetünk. Azok a növények tényleg veszélyesek az öcsém komikus esésétől eltekintve, nem egyszer botlottam meg bennük én is lefelé jövet.

 Sallyt már kevésbé szórakoztatja az öcsém sutasága, tekintve, hogy a féltve őrzött virágai hevernek „halottan” a mamuszos lábai előtt.

– Nem röhög, együtt érez!

– Bocs Matthias, de ez sem nekem, sem a testvérednek nem megy!

– Legalább ne nevetnétek egy hadi sebesültön!

– Na, jó nem nevetünk, ha utána eltakarítasz magad után, és megveszed nekem ezeket a méregdrága virágokat! – mered rá a nővérünk szúrós tekintettel nyomatékosítva a szavait.

Sally kijelentését általános megilletődés követi, elsősorban hogy ezekért a virágokért ölni tudna. Már az egy kisebb vagyonba került neki, hogy ne pusztuljanak el a németországi klímától, de úgy tűnik a hátát hevesen dörzsölgető öcsém szenvedő arca meglágyította a szívét.

– Sal a takarítás még oké, de a virágvételes felét nem lehetne, mondjuk elfelejteni? – mosolyog angyalian még mindig a földön heverészve.

– Te takarítod az egész házat jövő héten, és akkor elvan felejtve! Örülj neki, hogy a reggeli beszólásod után, nem két hetet mondtam!

– De mi lesz Frau Schmiedt munkájával?

– Ne aggódj fizetett szabadsága lesz, és nem veszel el tőle semmilyen munkát. Amúgy minden elismerésem azért, hogy ilyen lelkiismeretes, és gondoskodó lettél. Egy háromnegyed órája, még mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül szólogattál be nekem! – ölti ki a nyelvét Sally és Daviddel együtt vigyorogva, illegetve magát elvonul a konyhába.

Az ilyen jelenetek láttán sokszor fogalmazódott már meg bennem az a kérdés, hogy akkor most ki a gyerekesebb: mi az öcsémmel, vagy Sally Davvel. Én az utóbbira szavaznék.

– Szép volt öcsi a mentési kísérleted, de nem elég hatásos! Lehet, hogy reggel nem kellett volna úgy kiakasztanod.

– Mindig is te voltál kettőnk közül a gondolkodó és az eszes, te húztál ki minket csávából. Valahogy sosem tudtam jó kifogást találni. – tápászkodik fel a földről lesöpörve magáról a felesleges virágföldet. – A reggeli beszólást meg megérdemelte. Nem is sejted, hogy fültövön csapott, amikor felvetettem, hogy Elise is párnacsatázik-e velünk.

– Szerintem még örülnöd kéne, hogy egy hét házimunkával megúsztad nyakleves ide vagy oda. Azok a virágok egy kisebb vagyonba kerültek Sallynek. Emellett a paradicsomszobrát sem láttad!

– Milyen paradicsomszobrot? – hökken meg egy pillanatra Matthi.

– Egy paradicsomon töltötte ki a dühét! Azt mondta a szomszéd nénit faragja ki belőle!

– Azt megnéztem volna!

– Gyönyörű és élethű szobor lett.

– El tudom képzelni. –nevet fel velem együtt az öcsém a döbbenet első hullámai után, mert ismerve Sallyt el tudja képzelni, amint egy nagykéssel bökdösi a kezében szorongatott agyonvagdalt paradicsomot. Mi tagadás, kissé flúgos a családunk.

š – — ›

Alig hogy eltakarítottuk az öcsém vandálkodásának nyomait elindultunk az álruhánkat felöltve a reptér felé. Nem tudom megmondani, hogy miért, de Sal és Dave izgatottsága ránk is átragadt. Az öcsémmel arra a következtetésre jutottunk két előtt poén közben, hogy ez azért lehet, mert még nem láttuk Elise-t.

Ahhoz képest, hogy David már öt éve egy párt alkot a nővérünkkel Elise-t még sosem láttuk személyesen, csak fényképeken, amit David egy-egy újságból vágott ki illetve azokon a képeken, amelyek mindig vele voltak a pénztárcájában. A telefonja lemerem fogadni tele van fényképekkel a húgáról, de sosem mutatja meg nekünk, ismeretlen okokból. Ezt a képes dolgot azért tudom ilyen biztosan, mert Dave minden harmadik szava úgy kezdődik, hogy Elise, nagyrészt az utóbbi napokban emlegette sűrűn. Aki ilyen megszállott, az tuti tart magánál néhány képet. Minél többet mesél róla David, annál biztosabb vagyok abban, hogy Elise-t az öcsémmel kedvelni fogjuk, bár az is lehet, hogy Dave csak túloz a beszámolói alkalmával, elvégre csak a húgáról van szó, nem? Ha viszont mégsem, lehet, hogy akár jó barátok is lehetünk, már ha elfogad minket, engem.

Talán két és fél év elteltével végre közel tudom magamhoz annyira engedni, hogy ő is megkedveljen engem.

Elise egy ismerős idegen, de megfordul bennem az a gondolat vagy érzés is, hogy ma az érkezésével talán valami meg fog változni, habár ez nagyon valószerűtlenül hangzik, így a kocsi hátsó ülésén ülve, de reménykedni csak szabad.

Reménykedés. Régóta nem tudok semmiben reménykedni, és ahogy belegondolok, kezd ez a dolog részemről eléggé szánalmassá válni.

Ugyan min tudna változtatni Elise, egy lány, akit csak a fényképeken láttam? A válasz az, hogy semmin.

Azt hiszem a szám szegletében ülő keserű mosoly késztette arra az öcsémet, hogy megszorítsa fejét ingatva a vállam. Ezekben a pillanatokban áldom az eget, hogy ikremmel mindig tudjuk, mit érez a másik. Most ő is érzi, hogy mi fáj, de nem szabad a múltra a gondolnunk. Most még nem.

Talán később, ha már nem temet maga alá az ár.