2. fejezet

Illúzió

A népes reptér parkolójához érve Dave azonnal kipattan a kocsiból és az aula felé kezd el rohanni. Félúton járva veszi csak észre, hogy minket ott felejtett a parkolóban egy fa törzsének támaszkodva.

– Dave, ha azt hiszed rohanni fogunk utánad, akkor tévedsz!

– Igen Dave! Sally ekkora súllyal nem tud veled lépést tartani! Várd csak be!

– Matthi, ugye tisztában vagy azzal, hogy ütőtávon belül vagy és nem érdekel a parkolóban várakozó emberek véleménye?

– Úgy sem mered megtenni, öreglány! Fel sem érsz!

– Erich, most megüssem? – fordul felém felpaprikázott nővérem, inkább megerősítésért, mintsem az engedélyemet kérve.

– Feljelentelek családon belüli erőszakért, ha bántod az öcsémet! – válaszolom végül mindennemű szépítés nélkül.

– Én meg feljelentem az édesanyátokat emberkínzásért, amiért titeket rám bízott! – dörren ránk Dave előttünk toporogva, a halántékát dörzsölgetve idegesen.

­– Na, de Dave! – háborodunk fel egyszerre testvéreimmel Dave szavai hallatán, amiben azért van némi igazság, de erről neki nem kell tudnia.

– Semmi, „na de Dave”! A húgom hamarosan itt lesz, én meg óvó bácsit játszom és titeket fegyelmezlek! Nyomás befelé és nincs apelláta! – int le minket menet közben, mielőtt mindhárman reklamálni kezdenénk.

 Na, igen, nálunk családi vonásnak számít az ellenkezés. Ritka, ha mindhárman egyetértünk, de ha néhanapján előfordulnak ilyen esetek, akkor közösen sztrájkolunk. Egységben az erő alapon, és három tajtékzó Glöckner láttán, csak egy totál idióta nem hátrálna meg, na meg persze Dave.

Apu sem tudott nekünk sosem ellentmondani, amikor esténként a tévéműsorok között keresgélve rátalált valami számára érdekes dokumentumfilmre, amit Matthi csak röviden úgy jellemzett, hogy: „– Apu, ez egy nagy rakat tehénlepény és jobban járnánk mindannyian, ha most fognád a távkapcsolót és sebtében váltanál.” Mi a nővérünkkel egyetértve bólogattunk, és kiegészülve az öcsémmel kórusban felszólaltunk, hogy új műsort kérünk. Három gyermeke akaratának, még az apánk is fejet szokott hajtani az erőfölény miatt jórészt, és új műsort keres.

Néma csendben haladunk egymás mellett a reptér tágas aulája felé, végig Dave komoly tekintetét figyelve. Egy idő után, mosolyogva mustrál minket és hirtelen nevetésben tör ki velünk együtt a helyzeten, amit ő maga idézett elő. Úgy tűnik, akként érezte, hogy már kellően sokáig játszotta az érett, felelősségteljes felnőttet, emellett sosem tudott egy percnél tovább haragudni ránk.

– Kicsit több komolyságot, kérem! Dave, nem tűri a gyermekded viselkedést!

– Így van Erich! Köszönöm, hogy kiállsz mellettem!

– Már csak azt volna jó megtudni, hogy mikor lettél te ennyire felnőtt és fegyelmezett.

– A kishúgom tizenöt perc múlva ér ide. Ha nem mutatom meg neki a komolyabb énem, oda a tekintélyem.

– Véleményem szerint szimplán röhejes vagy. – közli vele nevetve Matthi.

– Dave szívem, a tekintélyed már rég elveszett. Már évek óta a kishúgodé a felelősségteljes felnőtt szerepe otthon.

– De…

– Nincs semmi de! Tudod te is hogy ez így van.

– Sally, ne a fiúk előtt! – súgja oda Dave enyhén piros ábrázattal. – Tényleg oda lesz minden tekintélyem!

– Dave, ezzel már rég elkéstél. Az sem számít túlzottan férfiasnak és tekintélyt parancsolónak, hogy ha behódolsz Sallynek.

Öcsémmel való egyetértésemet két bólintással adom Dave tudtára, a segélykérő tekintetére válaszolva.

– Most szerintem pont nektek nem kell bemutassam, hogy milyen erőszakos és akaratos tud lenni!

– Nem zavar, hogy itt állok melletted alig egy méterre? –csattan fel hitetlenkedve Sal és karamell színű szemeit összeszűkítve mered Davre, ami elég félelmetes látványt nyújt. Horrorfilmbe illő jelenet tárul a családunk révén, a reptéren tartózkodó emberek elé, és ezt észrevéve Dave bájos mosolyt varázsol az arcára, kihúzva magát a slamasztikából.

– Szeretlek!

– Akkor jól halottam, hogy mit taglaltál az öcséimnek. Én is szeretlek szívem!

Dave kisfiúsan mosolyog Sallyre, mintegy behódolását jelezve felé, hogy két lépéssel mellette teremve magához húzza és kiengesztelje.

A két „öreg” ránk ügyet sem vetve kapnak egymás ajkai után, a reptéren tartózkodó öreglányok legnagyobb megdöbbenésére. Az előbbi „Glöckner-Wolfberger- szappanoperát” elnézve nem erre a végeredményre számítottak, hogy őszinte legyek, mi sem.

 Ahogy őket nézzük boldogság lesz rajtam úrrá; ahogyan az öcsémmel egymásnak dőlve mosolyogunk, tudom, hogy ugyanazt gondoljuk: büszkék vagyunk arra, hogy két, ilyen felnőttnek nevezett lökött egyén a mi családunkhoz tartozik, még ha sokszor leégetnek is minket a jeleneteikkel.

Azért félelmetes, hogy néha mit tudnak produkálni.

– Vajon Elise is olyan kerge, mint olykor Dave? – csúszik ki véletlenül a számon a kérdés váratlanul, ami már régóta érdekel.

Látszólag az öcsémet is foglalkoztatta ez a kérdés, mert pár másodpercig mérlegel, mielőtt válaszolhatna.

– Szerintem igen, de az sosem baj, ha egy lány el tudja magát ereszteni. Legalább jól fogunk vele szórakozni. Remélem azért ő nem szokott olyan jeleneteket rendezni, mint most épp Dave és Sal, mert akkor kénytelenek leszünk letagadni, bármilyen jó fejnek ismerjük meg.

– Apropó Dave és Sal. Nem kellene nekik szólni, hogy ne nyilvánosan essenek egymásnak? Azért mégiscsak a reptéren vagyunk, ami hemzseg a gyerekektől.

– De kéne. Vállalod vagy én legyek a bátor?

–Te legyél!

– Gondoltam! – ingatja fejét rosszallóan az öcsém, holott látszik rajta, hogy szívesen megy a nővérünkkel kötekedni.

Ez a feladat mindig az öcsémre hárul, nekem nincs szívem szétszakítani őket, még ha valóban arcpirítóan viselkednek is.

– Öreglány! – kocogtatja meg a vállát gonosz mosollyal. – Fejezzétek be a nyálcserét Davvel, mert Erichhel így is már háromszor látogattunk el a mosdóba, és elhiheted nekem, hogy nem a vizelettartásunkkal van baj. Kösz szépen előre is!

Sally felnézve bosszúsan mered az öcsénkre.

– Fújd fel magad Matthi!

– Inkább az, minthogy titeket nézzelek! Undorító! Nem zavar, hogy most reggeliztünk?

– Akkor fordulj el! – tanácsolja kedvesen Dave, amit persze nem hagyhatok szó nélkül, ikerségi kötelékünk ezt megköveteli tőlem, ahogyan Matthi várakozó tekintete is.

– Nem még mi alkalmazkodunk hozzátok! Egy öt év körüli kislány az imént ment el itt és látott titeket. Tuti megállt a növekedésben a látványotoktól! Megrontottátok szerencsétlen kis ártatlan lelkivilágát, ha egyenesen nem törtétek össze. Ezentúl valószínűleg pszichológushoz kell majd járnia. Hozzáteszem: miattatok. – közlöm a hamis információt a nővéremmel és Davvel.

Erre még a nagyszájú nővérem sem tud mit válaszolni, ezért elszégyellve magát helyet foglal Davvel egy üres padon. Matthivel követve a két nagy példáját leülünk melléjük, az embereket szemrevételezve közben. Ez ösztönös beidegződés, az évek során megtanultuk, hogy minden egyes bokor gyanús lehet, főleg ha egy tettre kész paparazzó lapul mögötte. Hát igen, ilyen a sztárok élete.

Maga a reptér egy tágas hely, tele szoba és dísznövényekkel, benne rengeteg különböző emberrel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, ha nem a velünk szemben ülők és álldogálók népes csoportja.

Pont előttünk egy valószínűleg skót házaspár üldögél két kisfiúval. Az egyik fiúcska az apuka a másik az anyuka ölében ül, miközben az anyukájuk egy mesekönyvből olvas fel nekik. Az anyuka szorosan hozzásimul a férjéhez, a vállaik összeérnek, a kicsik egymás kezét szorongatva hallgatják a mesét, miközben a szülők olykor-olykor végigsimítanak vöröses-szőke göndör hajukon.

A családtól nem messze két afroamerikai nő van, gyönyörű, színes öltözékben, ami, talán a törzsük népviselete lehet és vidáman nevetgélnek. A jobb oldalon ülő hevesen gesztikulálva mesél, lehet, hogy épp egy nyaralásról vagy egy jól sikerült partiról. Közeli barátok, esetleg testvérek lehetnek a bizalmas hangnem és a külső hasonlóság folytán.

Kicsivel távolabb egy fiatal szőke hajú férfi és egy gesztenyebarna hajú nő áll egymással szemben, látszólag haragszanak egymásra, sejtésem szerint, nem olyan rég veszhettek össze, mégis látszik rajtuk, hogy szeretik egymást, és összetartoznak. Ahogy dühödt arckifejezéssel, mégis gyengédséggel a tekintetünkben merednek egymásra, ajkukat egy vékony vonallá préselve mérgükben, az mindent elárul róluk. Csak idő kérdése és a férfi valószínűleg magához vonja a nőt egy békülő csókra, amire amaz már régóta vár.

Vajon mi hogy mutatunk kívülről? Mint három testvér és egy látszólag nem a mi vérünkből való férfi, vagy mint egy család? Vajon mások is látják, hogy ragaszkodunk egymáshoz és szeretjük egymást? Mit látnak, ha rám néznek? Egy fiú vagyok a szemükben, aki fél mosollyal az arcán mélázva figyeli a családját illetve a környezetében ácsorgó embereket és várakozik valakire? Vagy meglátják bennem a sztárt és gyanúsan méregetnek az álruhám ellenére?

Sosem lehet tudni.

A várakozásról egy éles kép ugrik be. A reptér színes forgatagát szemlélve, teljesen elveszve a gondolataimban, hirtelenjében egy másik helyre kerülök. Messze járok, egy távoli helyen. A környék és a helyszín hasonlít egy regényemben leírt tájra, amit az este olvasgattam. Az kép jelenik meg valamiért a lelki szemeim előtt, amikor a főszereplő nő egy fekete lovon ülve várja az ellenségét, hogy leszámolhasson vele. A nő gyomra remeg az idegességtől, még a pislogás is a nehezére esik. A percek óráknak tűnő lassúsággal telnek, mire megérkezik az ember, akire oly régóta várt. Várakozás közben a nő úgy érezi magát, mintha ki akarnák végezni, pontosabban mintha várna a végzetére. Vagy lehet, hogy ezek az én érzéseim?

Én is várok valakire, és nekem is olyan érzésem támadt hirtelenjében, mintha ki akarnának végezni. A percek itt is lassan telnek, ami nem csak engem, Davet is megviselik. Sallyt ölelve lázasan, kipirult arccal beszél az öcsémhez, néha lepillantva az órájára, amit a húgától kapott két éve a születésnapjára. Ritkán hordja az órát főleg akkor, amikor ünnepek vannak, vagy egy fontos megbeszélése van, de a mai nap kivételt képez ez alól. Ha jobban belegondolok, ez a nap Dave számára mindenképpen különleges, bár lehet csak azért vette fel, mert a húgának akar ezzel a kis gesztussal kedveskedni.

– Tisztelt utasaink, kérjük, Önöket őrizzék meg a hidegvérüket, a következőkben is. Sajnálattal közöljük a hírt, hogy a Párizsból Berlinbe tartó tíz órás repülőgép, Németország határánál lezuhant. Amennyiben hozzátartozójuk a gépen utazott, kérjük, legyenek türelemmel, mert pontos adataink még nincsenek az utasok listájáról. Hogyha már több információnk lesz az áldozatokról illetve a sebesültekről, tájékoztatjuk Önöket.

A bejelentés követően a reptéren a kérés ellenére anarchikus állapot tör ki. A francba is a megérzéseimmel a kivégzésekről!

Ezután az események valószerűtlenül lassan peregnek elfeledtetve velem minden gondolatot a regényemről és Dave órájáról.

David kitágult pupillával, hitetlenkedve mered rám a testvéreimmel egyetemben, mintha tőlem várnák a megerősítést vagy a cáfolást. Felfogva a hangosbemondó közleményét reményét vesztve fogja fejét, előre-hátra dülöngélve ismételgeti a húga nevét. Sally őt ölelve halkan, megnyugtató szavakat sugdos a fülébe, miközben Dave folyamatosan azt kántálja, hogy nincs többé, elveszett. Összetört, így nincs ereje őrjöngeni.

 Matthivel egymásra nézünk, nem vagyunk képesek tovább nézni a megőrülni készülő Davet. Fokozatosan kezd alattam is összecsúszni a talaj, de ahogy látom Davet lassacskán összeomlani, tudom, hogy tennem kell valamit, különben én is megőrülök. Szédülök és émelyegek, nem akarom elhinni, hogy Elise élete véget ért. Forog velem a reptér, a gyomrom gombostűméretűre zsugorodott. Talán Dave is így érezheti magát, ha nem rosszabbul. Tengerkék szemeiben fájdalom ül, nem csillog úgy, mint rég. Sally a könnyező Davet nézve fogja csak fel, hogy mi történik és ő is sírva fakad. 

Matthi kétségbeesetten mered rám, minden kétséget kizáróan ő is hasonlóan érez, mint én. Azt hiszem a síró nővérünk látványa üt ki teljesen, hogy mozdulni sem bírok, de tudom, amilyen gyorsan csak tudunk, cselekednünk kell az öcsémmel. A testem átvéve az irányítást automatikusan cselekszik. Az öcsém szavak nélkül is megért és velem együtt mozdul.

Dave és Sally kezét megragadva, mint egy őrült, úgy rángatjuk ki őket a reptér aulájából. A sok síró ember látványa még rosszabbá varázsolja az amúgy is kellemetlen, fojtogató gyászt. Legalább ettől a borzalomtól meg tudom kímélni a félőrült Davet.

Szinte menekülünk az öcsémmel a sok bánatos ember között, akik valószínűleg hozzánk hasonlóan, Davhez hasonlóan, elveszítették épp az imént egy szerettüket.

 A rohanásunknak köszönhetően feltűnik egy park, ahol a bábként magunk után húzott Davet és Sallyt le tudjuk ültetni egy padra.

Testvérünket és Davet Matthire bízva, rohanok vissza a recepcióshoz, magam sem tudom miért. A lábam önálló életre kellve mozgatja a testem, de lehet, hogy az agyam egy ilyen esetekre tervezett része kapcsolt be az elhaló érzékeimet pótolva.

Az elmémben több ezer gondolat és érzés cikázik, lehet, hogy én is kezdek megőrülni. Küzdök egy olyan nőért, akit nem is ismerek és eddig csak fényképeken láttam. Ha nem lennék elkenődve, talán mosolyognék ezen, hisz ez abszolút nem jellemző rám, de most nem is a szokásaimról van szó, hanem egy életről. Egy olyan nő életéről, aki a szeretteimnek fontos.

Az információs pultot meglátva szaporábbra veszem a lépteimet. A recepciós lányhoz érve rögtön a lényegre térek, nem akarom megváratni a félőrült Davet, emellett az öcsém sem bírja sokáig két síró és tébolyult felnőttel.

– Elise Wolfberger. Mit tudnak Elise Wolfbergerről? – kiáltok kicsit hevesebben a kelleténél a lányra mindennemű udvariaskodás nélkül. Úgy tűnik az én idegeimet is megcincálja ez az ügy bekapcsolt titkos agyrész ide vagy oda.

– Attól, hogy kiabál, nem lesz jobb a helyzet! Én utána nézhetek, de még nincsenek információink. És így…

– Követelem, hogy adjanak valami hírt Elise Wolfbergerről, különben szétperelem a seggét ennek a kócerájnak az igazgatójának, azzal az ürüggyel, hogy egy világhírű zongoristáról nem adtak információt. Ugye tudja, hogy én nyerném meg az ügyet? Egy híres ember életéről van szó. Szóval legyen okos és csipkedje magát! – parancsolok rá ellentmondást nem tűrő hangon, önmagamat is meglepve ezzel.

Saját magam meglepettségét palástolva a viselkedésem miatt, mereven bámulok az előttem ijedten pislogó lányra. Hogy megsürgessem, felhúzom az egyik szemöldököm és biccentek a monitor felé, mintegy jelzésként, hogy mire vár még. A lány elpirulva kapja el zöld tekintetét az arcomról. Ez a kis gesztus kis önelégültség érzését váltja ki belőlem, de a háttérből felhangzó sírás hallatán amilyen gyorsan jött múlik el ez az érzés. Életemben nem voltam még ilyen határozott és fenyegető, mint az elmúlt két percben.

– Igyekszem! Pillanat.

– Ez a beszéd kisasszony.

Pár másodpercnyi szorgos billentyűzetcsapkodás után a lány arcán a felismerés jelével fordul felém.

– Ön véletlenül nem a Flaute billentyűse? – kérdezi némi zavarral a hangjában lélegzetvételnyi szünetet követően.

– Az lényegtelen, hogy én ki vagyok. – hárítom bosszúsan a kérdést. – Csupán az számít, hogy Elise-ről híreket halljak lehetőleg minél gyorsabban.

– Szóval igen! – mosolyodik el, amit más körülmények között csábítónak találtam volna, most azonban rettenetesen kiborít. Elise-szel kellene foglalkoznia, nem azzal, hogy billentyűs vagyok-e vagy sem, még ha igaza is van!

– Ha azt mondanám, igaza van, az min változtatna?

– Gyorsabban menne a keresgélés és a telefonhívás néhány autogram kiosztása közben. – néz rám nyájasan mosolyogva.

A fiatal lány szavait hallva leblokkolok. Az emberi szemétség éppen a szemeim előtt öltött hatalmas méreteket, bár ezen nem is kellene annyira meglepődnöm. Én itt lehetséges áldozatról érdeklődöm, ez a csitri meg autogramért cserébe segítene készségesen. Jól állunk. Szánalmas!

– Kérem a lapokat, és amíg én írok te buzgón keresgélsz! Ha holnap az újságokban azt fogom látni, hogy kitudódott: otthon vagyok Berlinben emellett hírbe hoztak Elise-szel, hidd el nekem, hogy megtalállak és kirúgatlak. Nekem csak egy szavamba kerül, neked viszont, lehet, hogy a megélhetésed forog kockán.

A szavaimat átrágva felsőbbrendűen néz rám.

– Ha lehet, olvashatóan írj!

– Ha lehet, gyorsan keresgélj! Nem érek rá! – mordulok rá türelmetlenül.

Öt, számomra óráknak tűnő perc elteltével a lány várakozóan néz fel rám. Aláírom neki a maradék három lapot és várakozóan bólintok.

– Elise kisasszony nem utazott a repülőn.

A szavaitól a szívemről hatalmas kő esik le. Felocsúdva a könnyedségtől fordulok a kijárat felé.

– Kösz! – vetek oda egy köszönetfélét és lélekszakadva futok tovább Davehez. A megkönnyebbülés érzése hullámként tör be az agyam leghátsóbb zugaiba is, miközben azt ismételgetem, hogy Elise él.

A parkban Dave, még mindig magába roskadva ül két oldalán a zokogó nővéremmel és a sápadt öcsémmel. Matthi sosem bírta nézni az emberek szenvedését, a külső lazaság ellenére nem olyan kemény legény. Engem látva megkönnyebbül, a síró nővérünk és Dave helyett rajtam tartja inkább a szemét.

Mellé érve kis mosollyal az arcomon a vállára teszem a kezem és a légzésem csillapítva Dave felé fordulok.

– Nem volt a gépen. Elise nem volt a gépen!

– Meghalt.

– Dave! Elise nem volt a gépen! Hallod?!

– Összedőlt.

– Dave! – adok neki egy jókora kijózanító fülest, minek hatására végre a szemembe néz. – A húgod még él! Nem volt ott a gépen! Érted? Életben van!

– Él.– ízlelgeti elcsigázottan a szavakat, mint aki megerősítésre vár.

– Igen Dave, él.

– Biztos? Erich, ugye nem szórakozol velem?

Tengerkék szemeiben harag lángja lobban fel miközben megragadja az ingem gallérját és az arcához húz. A vörösre sírt szemeiben remény csillan meg, szinte eszelősen mered rám. Úgy kapaszkodik belém és a szavaimba, mintha az árban én lennék az egyetlen mentőöv. Őrült tekintettel bámul az arcomba, mint aki bármelyik pillanatban képes arra, hogy megöljön. Életemben először félek Davtől, talán nem is alaptalanul.

A szorítása a nyakam körül egyre szorosabb lesz, a testvéreim halálra váltam merednek hol rám, hol a nyakamat szorongató Davre. Matthi szemében a rettegés szinte visít, talán jobban fél, hogy ma véget ér az életem, mint én. Furcsa módon a testvéreimmel ellentétben nekem nincs halálfélelmem, de örülnék neki, ha elengedné a nyakam, mert ha így folytatja fulladásos agyhalált kapok félelem ide vagy oda.

Mindenki megkönnyebbülésére Dave telefonjának a hangja hasít a levegőbe, megszabadítva engem a szorongató satuból. Pont jókor csörrent meg a telefonja, ha tovább szorongat, biztosan megfulladok.

A telefonja után esetlenül kutatva elengedi az ingem gallérját, a próbálkozásai ellenére nem sikerült még kivennie a zsebéből, úgy remeg a keze. Halvány mosollyal az arcomon félrelököm a matató kezeit és a tenyerébe nyomom az éktelenül csörgő mobilt. Hálás tekintettel néz fel rám, miután félrevonulok, hogy újra lélegezni tanuljak.

– David Wolfberger. – szól bele a telefonba, miután rájön, hogy a némaságát nem érti meg senki.

– Te jó ég Dave. Mi ez a kriptahangulat? Sally ellátta a bajod? – hangzik fel a telefonvonal másik végén egy élettel teli, magas női hang. A hangot hallva a szívemről, ha lehetséges még egy mázsa súly esik le. A vonal túlsó végén a teljesen élő Elise kuncog. Dave hitetlenkedéssel kevert megkönnyebbüléssel mered maga elé még mindig.

– Te élsz. Nem halltál meg. Te élsz!

A szavai végét már kiabálja, miközben tengerkék, sajnálkozó tekintetét rám szegezi. Sápadt arcába ismét költözött némi szín, fokozatosan kezdi visszanyerni eredeti színét.

– Még szép, hogy élek. Ha hulla lennék, nem biztos, hogy így beszélgetnénk. Tudod Dave, egy hulla nem beszél…

– Élsz!

– Az Isten szerelmére Dave! Ki mondta neked azt, hogy eltettek láb alól? Hát mondtam neked reggel olyat, hogy meg akarok halni? Ne szórakozz velem!

– Nem, de…

– David Wolfberger, te lökött vagy. Horrort néztél este? Sally, hogy engedhetted neki, hogy horrort nézzen? Tudod te is hogy milyen utána; egy hétig teljesen megszállottan viselkedik.

Elise szóáradatától mind a négyen nevetésben törünk ki. Ebben a hahotázásban minden érzésünk benne van: megkönnyebbülés, öröm, remény, szeretet.

– Liese, a tíz órás Párizsi gép a német-francia határon lezuhant. Azt hittük rajtavesztél te is. Megijedtünk.

A hír hallatán Elise felsikkant, néhány másodpercig szóhoz sem jut. Talán Davhez hasonlóan ő is lesápadt.

– Te jó ég! Istenem Dave bele sem merek gondolni, hány ember vesztette az életét ma. Te viszont tudhattad volna, hogy nem vagyok a gépen! Küldtem neked egy sms-t kora hajnalban a hívásom után tizenöt perccel, hogy csak a holnapi géppel megyek haza, mert közbejött még valami fontos dolog. Nem nézted a telefonod?

– Melyikre küldted Liese?

– A Nokiádra Dave. A hiper-szuper- modernre. Nem igaz, hogy nem nézted meg!

– A Nokia a nagyinál van Frankfurtban.

– Akkor a nagyi biztos boldog. Te meg most már nyugodj meg, nincs semmi bajom bátyus! Remélem nem csináltál semmi őrültséget. Melegen ajánlom, hogy Sally éljen még mire hazaérek, különben saját kezűleg öllek meg David Wolfberger! Ugye nem bántottál senkit dühödben?

– Nem…

– Megfojtogatta Erichet. – közli Matthi könnyed hanglejtéssel félbeszakítva Davet, holott kettőnk közül ő jobban félt attól, hogy esetleg Dave kezeitől fogok meghalni alig tizennyolc évesen.

– Normális vagy Dave? – csattan fel Eliz hitetlenkedve. – Nem, nem hiszem, hogy az vagy! Komplett ember ilyet nem csinál!

– Azt hittem, hogy meghaltál, kiráncigált az öccsével a parkba, eltűnt tíz percre, amikor visszajött közölte, hogy élsz, mert nem voltál a gépen, utána akkora maflást kaptam tőle, hogy ha fal van a közelemben, akkor az adja a másikat. Azt hittem csak szórakozik velem, hogy lenyugodjak. Te mit tettél volna a helyemben? – dühöng felháborodva Dave, jóformán kiabálva az így is felpaprikázott hangulatú húgával.

 Minden kétséget kizáróan, így vezeti le a stresszt, ami az elmúlt percekben felgyülemlett, de azért a húgát sem kell félteni kiabálás ügyében.

– Megköszönöm neki, hogy volt annyi esze, hogy érdeklődjön, és nem állok neki még fojtogatni!

Elise hangneméből süt, hogy komplett idiótának tartja a bátyját, emellett valóban aggódik a testi épségemért. Szinte magam előtt látom Elise-t, amint ugyanolyan hatalmasra nyitja a szemeit és lüktet az ér a halántékánál, ahogy jelen esetben Davnek.

– Elise, most mondjam azt, hogy te nem vagy normális? Idegösszeomlást kapok, mert azt hiszem, hogy meghaltál, erre közli Erich, hogy élsz! Féltem.

Dave szavai őszinteségről árulkodnak, a mondat végét már nem ordibálja a csípős közeg ellenére. Nem próbálja palástolni az érzéseit, nyíltan beszél rólunk. Nem igyekszik azon, hogy erősnek mutassa magát, amit egy férfitól elvárnak.

Én soha nem tudnék ilyen nyíltan beszélni a félelmeimről és az érzéseimről, még ha annyira szeretnék valakit, mint amennyire Dave szereti a húgát.

– De élek Dave és kutya bajom. Már nincs miért félned!

Elise csitító szavai Davet teljesen lenyugtatják, az ő hanghordozása is megváltozik. Az elmúlt tizenöt perc alatt most először elmosolyodik. Elise úgy beszél Davvel, mint egy anyuka a gyermekével, aki fél a vihartól: szeretetteljesen, nyugtatóan. Ettől a hangtól még a leggonoszabb ember szívét is melegség tölti el, nemhogy Davét.

– Mikor érsz haza? – folytatja Dave teljesen nyugodt hangvétellel.

– Holnap reggel kilenckor indul a gépem, így az ellenőrzésekkel együtt negyed tizenegykor legkésőbb látjuk egymást a reptéren. Addig meg nyugodjatok le!

– Rendben, vigyázz magadra!

– Dave?

– Tessék.

– Erich hallja, amit mondok?

– Igen! Átadom neki a telefont és leveszem a kihangosítást. Szia!

Dave a telefonján pár gombot megnyomva, mosolyogva adja át a telefonját legnagyobb meglepetésemre.

– Erich!

– Igen?

– Köszönöm, hogy a bátyám helyett intézkedtél és mellette voltál és bocsáss meg neki, amiért megfojtogatott. Egy hülye őrült.

– Semmiség volt! Tudod, örülök, hogy élsz! Vigyázz magadra hazafelé! – válaszolom mosolyogva, majd a vonalat bontva leülök a színét visszanyert, kérdő tekintetű öcsém mellé, mielőtt bárki bármit kérdezhetne. Jól esett Elise-szel beszélni, még ha zavarba is jöttem attól, amit mondtam neki. 

A telefonját elrakva Dave csendes imát mormolgat magában, láthatóan megviselte, hogy egy nap kapta meg a húga halálhírét és cáfolták meg az elmúlását. Ez bármely embert megviselte volna, nem hogy Davet, akinek a húgán kívül, jóformán nincs senkije.

Davet nézve szinte hallom, amint a húga hozzá beszél szeretettel és aggodalommal teli hangján. Így telefonon keresztül is érezhető volt, hogy Elise mennyire szereti a bátyját, és a poénkodás ellenére, mennyire megviselte a bátyja fájdalma.

Emlékszem, amikor kisgyermekek voltunk és elestem a kikövezett utunkon. Nagyon szép nyári nap volt és én kint játszadoztam a kutyánkkal, mert aznap én voltam a soros a sétáltatásban és a fésülésében. Ahogy kint rohangáltam a hatalmas bernáthegyivel elveszítettem az egyensúlyomat és a lábamban megbotolva hasra estem. Először az hittem csak a tenyerembe állt be néhány kisebb kavics, de amint felálltam láthatóvá vált, hogy kicsit nagyobb sérüléseket sikerült szerezzek. A térdemen nagyon csúnyán felszakadt a bőr, ezért ömlött belőle a vér. Az öcsém és én kilenc, a nővérünk tizenöt éves volt ekkor. Nagy nehezen felkeltem és a fájó tenyeremet dörzsölgetve elbicegtem a bejárati ajtónkig. Minden lépésnél iszonyatosan fájt a lábam, amelyiken jóformán libegett a bőr, mint utólag kiderült, sikerült úgy essek, hogy kilenc centiméter hosszan nem maradt bőr a térdemen.  Amikor meglátták a testvéreim házba belépve, hogy vérzem, mindketten elkezdtek sírni, mondhatni helyettem sírtak. Odarohantak mellém. Sally a kora ellenére majdhogynem őrjöngött; olyan erősen kapaszkodott belém, mintha attól félne, hogy valami elragad tőle. Matthi a lábát átkarolva sírt, a nővéremmel együtt átérezte a fájdalmamat. Sally mellettem maradt és vigasztalt, hogy nem lesz semmi baj míg Matthi édesanyánkért rohant. Anyu először azt hitte, hogy mindhárman megsérültünk, mert mind a hárman sírdogáltunk, de mint kiderült számára, a testvéreim értem sírtak, én meg a sebem ellenére a testvéreim fájdalma miatt. Addig hullatták a könnyeiket mellettem kuporogva, míg anyu ki nem tisztította és fertőtlenítette a sebet a lábamon, majd miután látták, hogy már nincs semmi baj, abbamaradt a sírás mindhármunk részéről. A nővérem megölelgetett az öcsémmel karöltve és megígérte, hogy ezen túl jobban vigyáz rám. Az öcsém elvállalta, hogy két hétig velem fog kutyázni, hogy ne erőltessem meg a lábam, nehogy felszakadjon a sebem.

Miközben a lábammal bíbelődött, anyu csendesen mosolygott és sírt egyszerre. Amikor megkérdeztem fáj-e valamije, hogy sír, felnevetett, és leült elém a fürdőszoba szőnyegre. Az arcomat simogatva próbálta önmagát megnyugtatni, ami csak néhány percnyi próbálkozás után sikerült. Az ölébe húzott, én a karjai közéfészkelve magam dőltem a mellkasának. Úgy tartott a karjai között, mint kisiskolás koromban, amikor féltem a vihartól.

Néhányszor végigsimítva az arcomon, mosolyogva kezdett el beszélni a sírástól rekedtessé vált hangon.

„– Azért sírok kisfiam, mert három olyan fantasztikus gyermekem van, mint amilyenek ti vagytok. Büszke vagyok rátok. Tudod, a testvéreiddel nem csupán abban hasonlítotok, hogy olyan gyönyörű karamella színű a szemetek és szőke a hajatok, hanem abban is, hogy végtelenül szeretitek egymást. Neked fáj a lábad, és ők sírnak. Hát mi ez, ha nem önzetlen szeretet? Büszke vagyok arra, hogy a civakodásaitok ellenére, ennyire szeretitek egymást.”

Ez a pár mondat örökre az emlékezetembe vésődött, mert akkor, abban a pillanatban annyira büszke és boldog voltam, hogy két, olyan testvérem van, mint az enyémek, hogy képes lettem volna átölelni a nagyvilágot és tudom, hogy Sally és Matthi is így érzett, mert bár elbújtak a fürdő ajtaja mögött végig ott hallgatóztak egymást ölelve.

Azóta, minden este hálát adok az Istennek Sallyért és Matthiasért, mert, ahogy édesanyánk is kifejtette, a civakodásaink ellenére nagyon szeretjük egymást. Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha egy reggel arra ébrednék, hogy nincsenek testvéreim, csak mert az élet kiszámíthatatlan és sosem lehet tudni mikor ad és vesz el az embertől. Nem élném túl a veszteséget.

Elise és David estében is bizton merem állítani, hogy ha Elise-nek valami fáj Dave sír helyette, ha Davnek fáj valami Elise sír. Ez esetben Dave sírt, a mindig erős és önmagát tartó Dave, a férfi, akire felnézünk az öcsémmel. Talán ha Elise látja a bátyját olyan állapotban, mint amilyenben az előbb volt, beleőrül a fájdalomba. Sőt, ez nem is kérdés. Elise biztosan összeroppant volna, ahogy én is, ha valamelyik testvéremet ilyen mértékben szenvedni látom.

Várom már a percet, hogy találkozzak Elise-szel. Talán kiderül, hogy jobban hasonlítunk egymásra, mint gondolnám, de nem szabad magam illúziókba ringatnom. Még nem.