A sötétben talán semmi sem rémisztőbb, mint egy idegen erdő. A fák, amik napközben békésen emelkednek az ember fölé, ilyenkor sejtelmesen ropognak és nyikorognak a legkisebb fuvallattól is, a lehulló ágak és levelek ijesztően zörögnek az avarban. A Daniel házában rendezett buli zaja egyre távolodott tőlünk, ahogy a keskeny ösvényen sétáltunk egyre mélyebbre. A Hold fénye alig jutott be a gyérülő lombok között, csak elemlámpáink fénye adott világosságot.

Baglyok huhogtak felettünk, és megint éreztem azt a különös pézsmaillatot, amit a legutóbb is, amikor mélyen az erdőben jártam. Továbbá feltűnt, hogy néhány éjjeli madáron és rajtunk kívül, semmilyen állat nem neszezik körülöttünk. Talán éppen ezért, minden apró zajra ijedten kaptam fel a fejem. Egyre jobban gyötört az érzés, hogy figyelnek. De ki tenné itt?

Jeget izzadtam, ahogy ebbe újra és újra belegondoltam.

- Mit is mondott Melissa, merre rejtettétek el azt a valamit? – kérdeztem halkan a sráctól, hogy ezzel is lekössem magam. Pedig tökéletesen emlékeztem.

- Nem kell parázni. Már nincs messze.

- Mintha az állította volna, hogy egy óra járásra innen.

- Fene tudja már azt – nevetett hangosan Daniel.

- Grace is erre indult?

- Mit érdekel téged a pedálgép? Ennyire jó barátok vagytok? Bízhatsz benne, hogy jól szórakozik – röhögött. 

Nem feleltem, mert épp mintha puha léptek zaja szűrődött volna az egyik bokorból. Hirtelen odavilágítottam, de semmit nem láttam, csupán egy lekopaszodott kökénybokrot. Talán csak paranoiás lettem?

- Csak nem félsz? – gúnyolódott Daniel, észrevéve reakcióm. Ő bezzeg nem aggódott. Már elég messze voltunk a háztól, és kezdett fullasztó érzés hatalmába keríteni, ahogy a srácra néztem. Sejtenem kellett volna...

- Menjünk tovább – javasoltam, és mentem volna előre mellette, de hideg kezével erősen megragadta karom. A lámpa a földre esett, vakon megvilágítva a bozótot. Ahogy a srác közelebb hajolt, éreztem rajta az alkohol bűzét.

- Szerintem megérkeztünk – suttogta a nyakamhoz hajolva, majd beleszagolt. Bár nem voltam kifejezetten gyenge fizikumú, nem bírtam kiszakadni szorításából. Egyre közelebb nyomult hozzám, míg egészen testemhez nem dörgölte magát. Fél fejjel lehetett magasabb nálam, és jó kondiban volt. Végül mindkét karjával szorosan magához ölelt, akár egy anakonda. Kiszabadult kezemmel próbáltam eltolni magamtól, de hasztalan volt minden próbálkozásom. Hátrálni kezdett velem.

- Ugyan, ne kéresd már magad! – vinnyogott, majd egy fához lökve, ugyanazzal a mozdulattal megpróbálta letépni rólam a pólót. Az anyag nem adta könnyen magát, ahogy én sem. Arcon karmoltam, mire felsivított és teljes erőből megütött. Éreztem, amint vér serken elharapott számon, szédültem, és a földre csúsztam.

- Mit képzelsz, te ribanc? – üvöltötte, ujjaival végigsimítva az arcán virító halovány horzsolásokon. – Azt hiszed, ezt csak úgy megúszod?

Karomat elkapva talpra rángatott, és újra a fának támasztott, hiába ellenkeztem volna továbbra is. Semmi más nem jutott el az agyamig, csak hogy ezt túléljem. Daniel arca embertelenné torzult a dühtől, miközben ruhámat próbálta szaggatni. Kezdtem ledermedni, agyam lassan hiába küldte az utasítást a testemnek.

- Eressz el! – kiabáltam, de hiába. Már régen elvesztette a fejét. Eszembe jutott, amit délután kiabált utánam: én nem leszek hős.

Dehogynem!

Végül maradék erőmet összeszedve, lendületből rúgtam belé, épp annyira, hogy kiszabadulhassak karjaiból. A meglepettségtől és fájdalomtól elengedett, mire észvesztve futásnak iramodtam. Még felocsúdott annyira, hogy vállon ragadva próbált volna visszarántani, de már nem sikerült. Vakon rohantam a sötétben, miközben ő üldözött kiabálva. Nem értettem mit üvöltözik, nem is érdekelt. Csak próbáltam minél inkább lehagyni. 

A telihold fénye egyre erősebben világította meg az utat, amint a fák is ritkulni kezdtek, és egy kisebb tisztás nyílt ki előttem. Bár csak a menekülésre tudtam koncentrálni, hirtelen fehér villanást láttam a magas gazból előtörni. Ijedtemben sikoltva buktam fel valamiben, és éreztem, hogy térdem és tenyerem is lehorzsolódik. Remegve, dermedten néztem fel, magam előtt alig fél méterre egy fehér farkassal.

Az a farkas?

Sokkal nagyobb volt, mint amilyenre emlékeztem. Némán vártam, hogy támadjon, nem maradt erőm küzdeni, de ahelyett, hogy bántott volna, csak csendben figyelt, majd közelebb lépett és szaglászni kezdett – engem.

Behunytam a szemem, magamban kérlelve, hogy ne öljön meg, legalább ő ne akarjon. Bőrömön éreztem gyanakvó szimatolását, vizes orrát, bundája erős pézsmaszagát és hűvösét. Félve kilestem a szemhéjam alól, mire egészen közelről a szemébe nézhettem.

Szürke írisz.

Különös érzés fogott el, de ekkor váratlanul Daniel is megérkezett. Megláthatott, de valószínűleg csak engem, mert magabiztos. lassított léptekkel közeledett, erősen lihegve. A fehér farkas észrevéve őt, dühödten hátrált el tőlem, majd a nedves talajon lendületet véve, kirobbant mellőlem.

Még akkor is vacogva feküdtem a földön, amikor Daniel visítását, morgást és dübögő léptek zaját hallottam. A srácnak esélyem sem volt, de nem is foglalkoztam vele. Csak azt akartam, hogy vége legyen végre. Azonban, amikor az egyenlőtlen küzdelem robajába távoli női is sikoltás is belevegyült, kellően magamhoz tértem. Messa és barátnője nevetett, amikor azt mondták, Grace is egy fiúval indult útnak. Hátrahagyva Danielt és az őt tépkedő farkast, a segélykérés hangja felé kezdtem rohanni. Át a mezőn, újra a fák közé jutottam, talpam alatt ropogtak az ágak, és sejtelmem sem volt, hogy az ösvényen haladok-e még. Arcomba gallyak csapódtak, amikor bokrokon kellett átküzdenem magam, és olyan lehettem, mint Hófehérke menekülés közben. Végül a sápadt holdfényben néhány bokron túl megláttam Grace-t, amint hiábavalóan küzd a Dean nevezetű sráccal. A fiú nagyobb termetű volt, mint Daniel, és figyelembe véve, hogy mennyire messzire elhozta a lányt, biztosra akart menni. Lassítottam, és ösztönösen megvizsgáltam a környezetet. Mindig az a vadász, aki többet lát.

Egy vastagabb karót kaptam fel, ami biztosan nem törik majd el, és a közelükbe lopóztam, egyenesen a srác háta mögé. Éppen sarokba szorította áldozatát, tökéletesen fedetlenül hagyva a mögötte lévő területet. Grace sírt, miközben egy fa tövébe kuporodott, a fiú viszont nevetve élvezte hatalmát felette. Halkan osontam, levegőt sem vettem. Dean mögé érve elroppant egy gally a talpam alatt, pont jókor. A srác váratlanul rám nézett, mire teljes erőmből fejen vágtam. Őrület lángolt a szemében. Az ütéstől elhanyatlott az avarban, Grace pedig csodálkozva nézett fel rám.  De nem volt időnk.

Azonnal megragadtam a zokogó lány karját, és futni kényszerítettem volna, de a hanyagul plombált alak éppen magához tért annyira, hogy elkapja lábam, és a földre rántson. Négykézláb kúszott, hogy fölém helyezkedjen, amikor valami gyors és erős lerántotta őt rólam. Grace halkan sikított, majd elnémult. Tudtam, hogy mitől.

- Végünk – suttogta elhalón, amikor felálltam, és védőn elé álltam. A sötétben nem lehetett látni, hogy hányan vannak a falkában, de azt még megállapítottam, hogy idősebbek és nagyobbak is voltak, mint amilyenekkel én találkoztam napközben. Hol voltak ezek akkor? Dean csontja roppant, harsogott, ahogy húsát tépték, üvöltése pedig lassan elhalkult.

- Ne öljétek meg őket! – kiabáltam a dögöknek, bár nem hittem, hogy lesz hatása. És mi lesz, ha mégis kinyírják ezt a két mocskot? – Ne tegyétek! – kértem elfúló hangon, mire abbahagyták a srác szétszaggatását. Láttam, hogy valószínűleg már hiába, de megpróbáltam kizárni elmémből a felismerést. Helyette gyanakodva felénk kezdtek nézegetni. Lefagyva néztem, hogy közelednek, és éreztem, ahogy Grace egyúttal a vállamba kapaszkodik rémületében.

- Ne… Minket se bántsatok…

- Ne beszélj hozzájuk! – könyörgött halkan Grace.

- Hagyjatok elmenni – mondtam határozottabban, amikor egy halovány pillanatig az az eszement ötlet suhant át az agyamon, hogy ezek értik, amit mondok.

De továbbra is erősen szaglásztak, morogtak, és majdnem észrevétlen pillantásokat váltottak egymással. Nem értettem, hogy mire várnak, ha ölni akarnak. Én biztos nem tétlenkedtem volna. Hamarosan a fehér farkas is előkerült, pofája és szügye a sötétben feketéllett a vértől. Némán néztük egymást, majd hátrálni kezdtem Grace-szel.

- Mit művelsz? – szipogta rettegve a lány.

- Bízz bennem – kértem, bár magam sem hittem el egészen, hogy minden rendben lesz. – Csak lassan menjünk innen.

Nem követtek, csupán mozdulatlanul figyeltek minket, ahogy újra a tisztás felé lépkedtünk. Sejtelmem sem volt, hogy mire számítsunk, de végül alig fél óra múlva kijutottunk az erdőből.     

Fel sem tűnt, hogy Danielt nem láttam visszafelé, nem mintha érdekelt volna.

A Hawkins házhoz visszaérve, már messziről láttam a rendőrautók kék-piros villogóját.  A buli biztosan véget ért. De ki értesítette a hekusokat? Fáradtan sóhajtottam, majd még mindig kézen fogva vezetve a rémült Grace-t, szembenéztem a következményekkel.

Két alak futott felénk, egy nő és egy férfi, majd ahogy hozzánk értek, üvöltve elkaptak, és rázni kezdtek. Grace a földre sodródott, és legalább olyan értetlenül bámult, mint én. Nem igazán tudtam hova tenni őket, de gyanítottam, hogy Dean szülei lehettek, mert a távolban Daniel is szemet szúrt. Éppen mentőautóba pakolták, ezüstszínű fóliaszerűséggel betakarva. Három rendőr kellett, hogy lefejtsék rólam az idegbeteg szülőket, majd Grace-szel együtt egy másik mentőhöz vezettek. Valaki pokrócot terített rám, aztán egy fiatalabb orvos a zúzódásaimat és horzsolásaimat kezdte vizsgálgatni.

- Ezek nem farkasok nyomai – állapította meg kollégájának, aki Grace-t vette kezelésbe. Egyettértően bólintott a másik is, mire az ideges apa megint nekünk rontott, és kiabálni kezdett a mentősökkel.

- Nézzék meg jól! Biztosan azok az istenverte vadállatok csinálták ezt is!

- Vadállatok voltak, az biztos – morogta halkan a doki előttem, de nem mondott ellent a vijjogó faszinak. – Nincsenek súlyos sérüléseid, de azért bevinnénk a kórházba. Onnan értesítjük a szüleidet, rendben? Hogy hívnak?

- Erin Holloway – nyögtem ki.

Szerettem volna ellentmondani, mert nem akartam a kórházban tölteni az éjszakát, de a tomboló anya újra rázendített, amikor meghallotta a nevem.

- Hogy lehettek ennyire felelőtlenek! Ez a lány – mutatott rám -, ez itt minden baj forrása! Melissa elmesélte, hogy miféle ügyekbe keveredett, mielőtt idejött volna! Ez egy bűnöző! Egy gyilkos! Ő tehet mindenről!

Rendőrautóba hajtogatták – bilincsben. Apa rohant a segítségére, én pedig hagytam, hogy a mentőorvos beültessen a mentőkocsiba, és szélsebesen a kórházba hajtsunk.    

¤

¤

Ha az mondanám, hogy Mary nem volt elragadtatva, akkor túlságosan is szépen fejezném ki magam.

Hajnali négy volt, az ügyeleten nagy sürgés-forgás támadt. A behozatalom után azonnal elláttak, kimosták a sebeimet, bekötöztek, összefoltoztak. Egy orvos kölcsönadta a köpenyét, mert szétcincált pólóm elég gyérül festett. A főnővér pedig mindenféle jó tanáccsal ellátott, hogy megjelenő félben lévő monoklimat mivel ápoljam. Úgy látszott, mintha mindenki tudná, hogy mi történt velem és Grace-szel, de egyetlen szóval sem utaltak rá. Még a zsaruk sem akartak kikérdezni minket. Megtudtam, hogy Grace egyik alkarcsontja megrepedt, két ujja eltört, és őt is alaposan elintézte a társául szegődött srác. Benyugtatózták, hogy aludni tudjon, és a szülei szinte azonnal érte jöttek, de még nem vihették haza.

Mary csak utánuk érkezett, nyomában egy szúrós szemű rendőrrel. Látszott nagynénémen, hogy a legmélyebb álmából ugrasztották ki. Nehezen tudtam eldönteni, hogy milyen érzelmek suhanták át az arcán, amikor a váróban megpillantott engem. Addigra már alaposan tudtam a mosdó tükréből, hogy mit láthat maga előtt. Fapofával vártam a reakciójára.

- Erin… - suttogta maga elé, kezét a szájához emelve. – Istenem, mi történt?

- Hosszú lenne itt elmesélni – sóhajtottam fáradtan. Mary mondani akart valamit, de mögötte toporgó alacsony, zsíros képű, bajszos helyi zsaru elé tolakodott, és fölém állt.

- Lenne néhány kérdésem. A nevem Henderson őrnagy – mondta hidegen, gyanakvó tekintettel méregetve engem. Közömbös arccal bólintottam.

- Hagynia kellene még most – ellenkezett hirtelen Mary, de az őrnagy már előhúzta tollát és jegyzettömbjét. Így megy ez vidéken.

- Ha keresünk valakit, nincs idő a pihenésre. Az egyik barátjukat még mindig nem találjuk – magyarázta önhitten, mire én megakadtam a „barát” szónál. Az a mocsok minden volt, csak az nem. – Tudnunk kell, hogy hol láttad őt utoljára?

- Ahol Grace-re támadt – feleltem mereven a faszira pillantva. Láttam, amint bent reked a levegője.

- Úgy érted, ahol a farkasok támadtak rá. Hol volt ez pontosan?

- Az erdőben.

- És ott hol? – kérdezte egyre dühödtebben.

- Mélyen, az erdőben.

Elhagyta a hidegvére.

- Hol az istenben volt az pontosan? – kiabálta ingerülten. Fél szemmel láttam, amint egy ijedt arcú nővér elszalad, és a portán a telefonért nyúl.

- A fák között – feleltem továbbra is nyugodtan.

- Ne szórakozz velem, te kis…

Nem igazán fogtam fel, hogy mire készült, csupán annyit észleltem, hogy Mary közénk ugrik, mire az őrnagy félrelöki őt, és két fekete ruhás biztonsági nagy sebességgel közeledik felénk. Sok dolog felmerült bennem ekkor.

Például, hogy miért olyan ideges ez az idegen, és miért engem hibáztat a történtekért? Mert lerítt róla, hogy így gondolja. Aztán, hogy mi lehet Daniellel, és vajon megtalálják-e valaha Dean holttestét? Mi fog ebből az egészből következni? Mit tettem?

A kép elmosódott, csak halványan éreztem, hogy a kölcsönbe kapott köpeny gallérja leszakad, amikor a zsíros arcú alak fel akar emelni, majd lefejtik rólam, de közben üvölt valamit. Féltem tőle. Féltem attól, amire sejtettem, hogy képes.

Hol van a farkas, hogy megvédjen?

Az én gyönyörű fehér farkasom.