A szobámban ébredtem fel, a Nap már magasan járt odakint. Nyöszörögve a másik oldalamra fordultam. Aludni akartam még. Mindenféle ostoba, rövid álom járt a fejemben, de tudtam, hogy amint jobban magamhoz térek, mindet el fogom felejteni. Valahol meg is nyugtatott, hogy így lesz. Élveztem az ágy puhaságát, valamint a párnám hűvösét, ahogy horzsolt arcomhoz ért. Nem volt minden csak álom?

Erre kinyitottam a szemem, mint akibe villám csapott. Fájt az oldalam, a lábam az izomláztól, a tenyerem az esésektől. Csak egészen lassan, már-már tapintatosan tértek vissza előző esti kalandom emlékei. Sok dolgot nem értettem. Szédelegve felültem, kitornáztam magam az ágy szélére, és szemmel kutattam viselhető ruhadarabok után. Hosszú percekbe telt ezután, mire sikerült felállnom és felöltöznöm. Amikor végeztem, az íróasztalomon árválkodó, macskakaparással írt, majdnem üres papírosra tévedt a tekintetem. A házi dolgozat!

Első ijedtemben számolgatni kezdtem a napokat, és arra a következtetésre jutottam, hogy semmiképpen sem lehet több szombatnál. Még van időm bőven.

A szép, felhőmentes ég szinte elvakított, ahogy az ablakon kinéztem a hátsó kertre. De valójában mást szerettem volna látni. Az erdő nyugodt volt, békés közönyt árasztott, amint rápillantottam a végtelen zöldre.

Mintha semmi sem történt volna, annak ellenére, hogy minden sajgó porcikám bizonyíték volt ennek ellenkezőjére. 

Azonban nem akartam erre gondolni, helyette pedig eszembe jutott, hogy mennyire éhes is vagyok.

Nem tudtam, hogy mire számítsak a tegnapi után. Bizonyára nem fognak hátba veregetni, pláne azok után, hogy több házi szabályt is megszegtem az éjjel folyamán. Bementem az erdőbe, és ha már ott jártam, bajba is keveredtem.

Csendben osontam le a lépcsőn a konyhából szűrődő hangok irányába. Úgy éreztem magam, mint a kisgyerek, akit nem büntettek meg azonnal, hanem csak később akarták szembesíteni a tettével. Az utolsó fokoknál elbizonytalanodtam. Otthon tudtam volna, hogy milyen szankciók következnének, de itt nem. Ez most teljesen más volt.

Nem bujkálhatok örökké.

Könnyednek közel sem mondható léptekkel álltam meg a konyhaajtóban. Mary egy könyvbe jegyzetelt, miközben néhány gyomot válogatott, Elise pedig nekem háttal állva mosogatott. Nem reménykedtem, sejtettem, hogy bizonyára az erdőben is elérték a hírek. A békés pillanatból, mintha a légy is feldermedt volna a levegőbe, amikor halkan köszöntem. 

- Jó reggelt! - Mindketten rám meredtek, de egyikük sem tudott mit szólni elsőre, így én törtem meg a csendet. – Mi történt a kórházban?

Mintha minden szó felsértette volna a nyelvemet, miközben kimondtam őket. Mary lemondóan nézett rám, de anyám arcán megláttam, hogy kitörni készül. Talán jobb is túlesni rajta.

- Hogy… mi… történt? – ismételte vádlón csodálkozva, de éreztem, hogy nem a kérdésemre fogok elsőre választ kapni. Nyeltem egyet, és vártam a vihar kirobbanását. – Erin, el tudod te képzelni, hogy mi tettél? Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? – mondta, majd felém lépett egyet fenyegetően. – Belegondoltál egyáltalán, hogy mekkora kárt okoztál a te kis esti kiruccanásoddal?

- Nem igazán szórakoztam – feleltem halkan, de ez csak olaj volt a tűzre.

- Azt el is hiszem! Meg is ölhettek volna! Ők nem ismernek kegyelmet! – üvöltötte Elise.

- Szerintem csak megerőszakolni akartak – szúrtam közbe. Nem mintha ez utóbbi végeredményben sokkal kisebb probléma lenne. De szerintem nem hallotta. Ő nem, de Mary igen.

- És most, hogy tudják, hogy itt vagy és létezel, mindennél nagyobb bajba kerültünk!

- De hiszen osztálytársak vagyunk. - Csodálkozva néztem anyámra, nem igazán értve, hogy pontosan miről is beszél. Ennek ellenére nem akart meghallani, sem pedig megmagyarázni. Semmi sem változott.

- Ráadásul ezt találtam az egyik kardigánodban! – mondta, majd a széktámláról lekapva az elnyűtt ruhadarabot, kiszórt a zsebéből egy marék csillogó csigaházat. Azokat, amiket az első túrám alkalmával gyűjtöttem. Szótlanul álltam parázsló tekintetét. – Erre van valami magyarázatod?

- Én csak…

- Halljam, mióta nézel hülyének minket? Abban reménykedtem, hogy nem lesz baj, de látom, hogy tévedtem! Te nem akarsz megváltozni. – De igen, én nagyon is akartam.

- Te mondtad már az elején, hogy sajnálod, hogy ide jöttem – mondtam elfúló hangom, ahogy eltört bennem valami.

- Lehet, hogy így is van! Meg fognak keresni, érted?! – Kérdőn néztem fel lassan feltörő könnyeim alól, mire nagynéném közbeszólt.

- Elég legyen, Elise! – förmedt rá nővérére, mire az a „ne-szólj-közbe” nézésével pillantott rá. – Talán illendő lenne Erint is meghallgatni, mielőtt minden szó nélkül nekirontasz. Hidd el, eleget kapott már másoktól. Ráadásul, ha eddig nem mondtál neki semmit, ne vádold meg azzal, hogy semmiről sem tud! Ez ugyanannyira a te hibád is.

Elise lefagyott, hogy a húga nem az ő pártját fogta.

- Rendben, hallgasd csak meg. Nekem viszont el kell rendeznem a zavart, amit okozott! Nem lett volna szabad hagyni, hogy kiderüljön, itt van! Remélem, te is tudod, hogy ezután mi fog következni.

Ezzel felkapta az egyik székről néhány holmiját, majd kiviharzott a konyhából, kettesben hagyva nagynénémmel. Zavartan néztem rá, ahogy konstatáltam, megint csalódott bennem valaki, ezúttal azonban alaptanul. Leroskadtam a székre szemben nagynénémmel, és segélykérőn néztem rá. Mary gyengéden ért a kezemhez, mintha erőt sugározhatna át belém.

- Ne vedd magadra, amit mondott. Megvan a maga oka, amiért így reagált. És az első kérdésedre felelnék először. Amikor Henderson őrnagy ki akart kérdezni, nem voltál olyan állapotban, hogy segíthess neki, de őt ez nem érdekelte. Valószínűleg az lehetett az oka, hogy az unokaöccse tűnt el. De őszintén szólva, az a fiú, legalábbis amennyire én látásból ismerem, jellemzően rossznevű alakokkal lógott. Nem csoda, ami történt. Az őrnagy elvesztette a fejét, és a biztonságiak kikísérték. Mindenesetre te addigra a kimerültségtől elájultál, úgyhogy hazahoztalak.

- Köszönöm.

- Nincs mit. De most azt szeretném, hogy mindent őszintén mondj el nekem. – Külön nyomatékot adott az „őszinte” szónak. Csak bólintani volt erőm, majd belekezdtem.

Elmeséltem onnantól, hogy Danielt megismertem, majd azt, amikor Grace berágott rám, amiért nem értettem vele egyet, és a szökésemet is tegnap estéről. Aztán a bulit, az erdőt, hogy a fiúk ránk támadtak, és végül is erről szólt az egész. Sajátos beavatást rendeztek nekünk. Azonban közel sem voltam túl részletes, és ez Marynek is feltűnt.

- És a farkasok? Találkoztál velük? – Haboztam a válasszal. Mégis honnan tudta, hogy ott voltak egyáltalán? Őrültségnek hangzott volna kimondani, hogy azok a vadállatok azért nem támadtak rám, mert értettek engem. És nem is akartam túlértékelni a szerepem ebben az egészben.

- Igen – feleltem végül. – Ott voltak. De te honnan…?

- Bántottak?

- Nem. Engem nem. És Grace-t sem.

- De a fiúkat igen?

- Én nem is értem, hogy mi történt. Azt hiszem, csak megvédett… megvédtek – javítottam gyorsan. Nem akartam a fehér farkasról beszélni, mert valahol mélyen úgy tekintettem rá, mint aki csak az enyém, akit csak én ismerek, bármilyen butának hangzott is a dolog. – De Elise mégis miről beszélt? Ki jönne el értem?

Mary tétovázni kezdett, ahogy rám nézett a kérdés hallatán. Aztán így felelt:

- Időben meg fogod tudni, hogy mi ez az egész. Ami viszont biztos, hogy ennek nem lesz ennyivel vége. Nem fogom szépíteni, a Hawkins család gazdag és sok kapcsolata van. Az a srác meg fogja úszni – simított végig liluló arcomon. – A legjobb lenne, ha pár napig nem mennél vissza a suliba.

- Úgy érted, amíg ez el nem múlik? – utaltam a képemen viruló véraláfutásra.

- Teszünk rá keserűgyökeret, de igen, így is mondhatjuk. Majd telefonálok a suliba. Ami súlyosabb kérdés, hogy mi történt a másikkal?

A kérdésre bevillant elém a rémkép, ahogy Deant összemarják.

- Attól tartok, ő… nem. Bántották őt. Nagyon.

Nagynéném megértően bólintott, mire zavarba jöttem. Végül is egy fiatal fiú haláláról beszélgettünk, aminek úgy voltam szemtanúja, hogy valahol TUDTAM, mi történik. Erre sokféle reakció lehetett volna, de a megértés nem az elsők között szerepelt.

- Rendben.

- Nagyon nincs rendben! – csaptam az asztalra. – Miféle elátkozott helyen éltek ti? – tört ki belőlem a zokogás. – Elise sosincs itthon, te úgy teszel, mintha mindenről bölcsen tudnál, miközben valakik megsérültek, az a srác valószínűleg halott, és mindenhol azok a rohadt farkasok vannak! Kik vagytok ti?

Mary felállt, majd átjött az én oldalamra, és magához ölelt. Ilyet már hosszú-hosszú évek óta senki nem csinált. Eljöttem Chicagóból, remélve, hogy anyámmal talán megismerjük egymást, de ehelyett alig láttam, és most már tudtam, esély sincs helyrehozni azt, ami tíz éve megszakadt. Egyedül a nagynéném állt ki mellettem.

- Nem kell félned. Bár Elise nem hiszi, de elég erős leszel, hogy megbirkózz mindezzel. Ha bízol benne, a kérdéseidre lesz válasz, de talán nem mindig olyan, amilyet várnál. Van, amire csak te vagy képes, ha pedig szükséged van rá, segítséged is lesz. Nem kell mindig olyan dühösnek vagy kétségbeesettnek lenned, Erin. Tegnap este elég bátor voltál, hogy meg akard menteni azt a lányt, akit alig ismersz, dacára annak, hogy tudtad, mennyi tiltást is szegsz meg vele. Én hiszek benne, hogy helyes döntéseket fogsz hozni, hiába nem tűnnek annak az elején.

Lassan lecsillapodtam, hallgatva Mary nyugtató szavait. A felét sem értettem annak, amit mondott, mégis bátorítónak találtam monológját.

- És most mi lesz? – kérdeztem pár perccel később, még mindig szipogva kissé.

- Két nap múlva véget ér a telihold – felelte nagynéném sokatmondóan, miközben az órára pillantott. – És készülődni sem ártana.

- Mihez?

- Hogy fogadjuk a rendőr urakat. Sok kérdésük lesz számodra, de válaszolj belátásod szerint.

Értetlenül néztem rá, amikor csengettek, majd kopogtak is az ajtón. Tudta volna? Mary rám kacsintott, és elment, hogy beengedje a zsarukat.

A két férfi sokkal fiatalabbnak tűnt, mint a tegnapi őrnagy, az egyiküket még egész jóképűnek is mondtam volna más körülmények között. De rossz érzés fogott el, ahogy rájuk pillantottam a konyha ajtajából. Alaposan körülnéztek, talán a szakma tette, és engem is hamar kiszúrt a magasabb, dús fekete hajú, szögletes arcú pacák. Látszott rajta, hogy nem egy karót nyelt már le, talán az előléptetés reményében. Remegő térdekkel visszamentem az asztalhoz, és leültem. Ma itt játszódik le minden. Megvártam, ahogy a köszönés és bemutatkozás szokásos köreit lejátsszák, és végül uralkodó pozícióban leüljenek velem szemben. Mary végig a közelben állt, amit nagyra értékeltem ebben percben.

- Azért jöttünk, hogy a tegnapi esetről felvegyük a vallomásod – kezdte a jóképűbb, akit Kingsonnak hívtak. – Ugye nem bánod, ha Erinnek szólítunk.

- Nem.

- Nos, a barátaid tegnap óta jobban vannak, bár Dean Madisont még mindig nem találjuk. Te milyen viszonyban álltál vele?

- Most hallom először a nevét – feleltem őszintén.

- Tehát nem ismerted?

- Nem.

- Elmesélnéd, hogy mi történt tegnap este? – vette át a szót a másik kissé sürgetően. Ennek már kevésbé volt lehengerlő a modora. Volt már gyakorlatom a rendőrségi kihallgatásokban, így ismertem a szokásokat. Ez a fickó mindenképpen bűnöst akart keresni, függetlenül az igazságtól.

- Daniel Hawkins hívott pár napja, hogy menjek el erre a hülye játékra, amit ők szerveztek, de nem egyeztem bele. Grace Whitmant is megkérdezték, ő úgy döntött, hogy menni akar, pedig próbáltam lebeszélni. Nem tetszett a dolog, és amikor aggódni kezdtem, utolsó pillanatban felhívtam Danielt, hogy vegyen fel a sulinál éjszaka. El is vitt magukhoz, ahol buli volt. Aztán a háztól ketten indultunk el. Én csak Grace-t akartam megtalálni. Tudom, talán eleve a rendőrséget kellett volna hívnom – hízelegtem.

- És aztán?

- Amikor beljebb jutottunk az erdőben, furcsán kezdett viselkedni velem, mire megijedtem. Éreztem, hogy ivott. Nagyon dühös volt valamiért. – Láttam, ahogy Kingson az arcomat kezdi vizsgálni, és bizseregni kezdett Daniel ütésének a helye, de nem említettem meg. Erősen bíztam benne, hogy hisz nekem. -  Elfutottam, majd Grace sikolyát is hallottam, és felé vettem az irányt. Akkor láttam azt a Dean srácot életemben először, és akkor is sötét volt. Egy nagyobb ággal megpróbáltam leütni, de csak épphogy megszédült tőle. Végül valahogy mégis leráztuk őt, és Grace-szel visszamentünk a házhoz, ahol már kint voltak a rendőrök, aztán egy nő nekem esett.

Röviden, hab nélkül tényleg ennyi volt. Több okból sem akartam többet mondani, Mary pedig nem szólt közbe. Nem bíztam a rendőrökben.

- Sajnálom, ami történt. Grace Whitman a sokkos állapota miatt szinte semmire nem emlékszik – mondta Kingson, mialatt néhány papírt igazgatott. Jó is, hogy említette, elvégre minél előbb meg kell látogatnom Grace-t. Pontosabban mielőtt emlékezni kezdene. – Daniel Hawkins pedig állítja, hogy egy farkas támadta meg. Te találkoztál hasonlóval?

- Nem – feleltem úgy, mintha alaposan átgondolnám, hogy láttam-e bármi hasonlót. – Farkassal nem. De ha így lett volna, ön szerint itt lennék most? – kérdeztem vissza, mire Kingson elmosolyodott, a másik azonban nem. Ő nem akart hinni nekem.

- Talán egy kóbor eb lehetett. Elvégre sokan babonásak errefelé, Mr. Hawkins pedig eltúlozta a vérfarkasról szóló meséjét. Bár tény, hogy valami összemarta őt – állapította meg a férfi.

- Ezt mondta?

- Kissé valóban ittas volt, mi pedig nem sintérek vagyunk, hogy kutyákra vadásszunk – lökte nevetve oldalba társát, mire a komorabbik is felengedett egy kicsit. -  Ezt bízzuk csak a hivatásosakra.

- Hogy érti? – érdeklődtem, remélve, hogy nem vetem el a sulykot. Kingson közlékenynek tűnt, és úgy látszott, nem rajong Danielért.                      

- Még nem értek haza Mr. Hawkins szülei külföldről, de telefonon már sikerült elérni őket. Talán már csak órák kérdése, hogy visszatérjenek. Az apja lelkes vadász, és valószínűleg körülnéznek az erdőben az elkövetkezendő napokban. Jobb, ha nem mész be egy darabig, mert mindenre lőnek, ami mozog. Nem tudom, hogy az állatvédők mit fognak ehhez szólni, ez legyen az ő dolguk. De ha te csak ennyit láttál, akkor köszönjük. Nem szeretnénk tovább zavarni. Ami pedig a bántalmazást illeti, ha feljelentést szeretnél tenni, a közeljövőben kellene ezt elintézni. Ha jól tudom, a kórházban készültek felvételek a sérüléseitekről.

- Köszönöm – mondtam egy gyámoltalan pillantás kíséretében.

Mary kikísérte őket, miközben én lehajtottam fejem az asztalra. Gombóc gyűlt a torkomban, de nem azért, mert hazudtam, hanem mert ismerős történet bontakozott ki előttem. Mintha kés döftek volna a szívembe, amikor arra gondoltam, hogy azok a farkasok megvédtek minket, de a rossz embertől. Ha Daniel apjának ekkora hatalma van a helyiek fölött, akkor a fiát ért sérelemért megtorlást követel majd. Vadászni fognak a falkára, és erről én tehetek. Már csak egyetlen ütőkártyám volt Daniellel szemben. 

Nagynéném szótlanul jött vissza, nem vádolt, amiért nem mondtam el a teljes igazságot.

Úgysem hitték volna el.