Másnap délelőtt autóba ültünk Maryvel, hogy bemenjünk a kórházba, bár fogalmam sem volt róla, hogy Grace ott van-e még. Ráadásul Elise sem került elő a (jóformán) egyoldalú vita után. Kissé lehangoltam néztem ki a fejemből, szemmel követve, hogy alig másfél napja pontosan ezen az útvonalon jutottam be a városba. Émelyegni kezdtem.

- Minden rendben? – sandított rám Mary, ahogy remegve vettem a levegőt.

- Persze. Csak nem érzem túl jól magam.

- Biztosan most akarsz találkozni azzal a lánnyal?

- Minél előbb. – Csak gondolatban tettem hozzá, hogy mielőtt eszébe jutnak a részletek, és ezt jelezné a zsaruk felé is. Ugyanakkor nem tudtam, hogy mit is mondjak neki. Beállítani hozzá, és arra kérni minden ok nélkül, hogy ne beszéljen a farkasokról, elég váratlan és ijesztő dolog lenne.

De talán nem lesz másik lehetőségem.

Mary zökkentett ki gondolataimból, amikor megálltunk a kórháznál. Alapjában véve az egész épület pont olyan kicsi és elveszett volt, ami illett Wolfvalleyhez. A modern kor szürkesége áradt belőle, hatalmas ablakai tükörként verték vissza a napsugarakat. Kiszálltunk a kocsiból, majd bementünk a portára. Néhány mentős nevetgélve cigizett a parkoló túloldalán, hiszen bizonyára nem akadt itt túl sok izgalom, leszámítva talán a miénket. Ránk néztek egy pillanatra, épp, amikor belibbentünk az üvegajtón, és hirtelen attól féltem, hogy a végén felismernek.

Szemüveges, fáradt arcú nővér fogadott minket kék kórházi öltözékben, előtte az asztalon egy ízléstelen bögrében kávéval.

- Miben segíthetek?

- Grace Whitmant keressük – mondta Mary.

- Rokonai? Hozzátartozói?

- A barátnője vagyok – állítottam. Furcsa volt kiejtenem, és nem is hittem, hogy így lenne, de a nő unottan pötyögni kezdett a számítógépen. Erősen koncentrált elfásult arcával, ahogy az adatok pörögtek szeme előtt.

- Tegnap hazavitték a szülei – felelte végül.

- És azt tudhatjuk, hogy hol lakik? – Gyanakodva rám pillantott a szemüvege kerete fölött, majd felsóhajtott. Végül is a barátnők ismerik egymás címét, nem igaz? De a nővért nem érdekelte, elvégre ez egy kisváros volt.

- Lead Street 25.

- Köszönjük – hálálkodtam mosolyogva, de éreztem, hogy ideje lelépni.

Újra a kocsiba ülve, Mary szó nélkül vezetett. Rám hagyta a dolgot, és örültem, hogy nem kötekedik.

¤

Alig húsz perc múlva leparkoltunk a Lead Streeten. Békés környék volt, amolyan igazi kertváros kicsiben, természetesen közel az erdőhöz. Alacsony fehér kerítés állt a barátságos, egyszerű ház előtt. Hatalmas gesztenyefa emelkedett az elülső kertben, egy nagyobb ágán kopott hinta lógott. Már-már émelyítő volt. Ezernyi féle virág pompázott a verandán és az összes ablakban is, dacára a közeledő ősznek. Bénító béke és nyugalom áradt mindebből, ahol szinte bárki szívesen felnőne. Szinte.

- Én megvárlak itt kint, rendben? – ajánlotta Mary, mire bólintottam, majd kiszálltam.

Lassú léptekkel elindultam a bejárati ajtó felé, és közben figyeltem, hogy gyanúsan csendes ez a környék. Senki nem járt az utcán, még gyerekek sem játszottak, csupán néhány autó parkolt a felhajtókon, jelezve, hogy itthon vannak a családok.

Becsöngettem és vártam, mielőtt igazán kivert volna víz. Alig fél perc múlva, egy lisztes kezű, lenszőke hajú nő nyitott ajtót, majd zavartan mosolyogni kezdett, amikor leporolta tenyerét.

- Miben segíthetek?

- Grace-t keresem – mondtam kicsit idegesen. Ez az asszony tipikus anya típus volt, aki sütit süt és a suli után érdeklődik, ha hazaér a gyereke. Olyan, amilyen Elise sosem lesz.

- Fent van a szobájában, fáradj be nyugodtan. Mit mondjak, ki keresi? – kérdezte, immár a házban állva.

- Erin Holloway vagyok. Csak érdeklődnék, hogy érzi magát.

- Szóval te lennél az! Grace már mesélt rólad – nevetett kedvesen. – Máris szólok neki.

Azzal felment az emeletre, így nyugodtan szemügyre vehettem a házat belülről is. Aránylag tágas nappali volt balra, ahonnan lépcső vezetett felfelé. Jobbról nyílt a konyha, és onnan ajtó tekintett az apró oldalsó kertre. Átgondoltan és otthonosan kialakított volt minden, a szőnyegtől a falakon lógó képekig. Talán túlságosan is, mint az Ollókezű Edwardban. Mrs. Whitman nem maradt sokáig, és továbbra is mosolyogva érkezett vissza.

- Menj csak fel a szobájába. Az emeleten balra, a második ajtó.

- Köszönöm.

- Én köszönöm, amit érte tettél.

- Az nem sok volt tőlem – feleltem zavaromban, aztán mentem is.

Grace az ágyán ült, éppen egy regényt olvasott. A szobájában édeskés illat terjengett, a nyitott ablakban lágyan lengette a szél a függönyt. A falak halvány barackszínt viseltek, és az egész olyan volt, mintha a gyermekkor is megragadt volna ebben a helyiségben a tucatnyi plüssmackóval egyetemben. Éreztem, amint lassan lezsibbadok.

- Szia – köszöntem. Barátságosan nézett rám, de volt valami ideges a vonásaiban. Vörös haját copfba kötötte, és zöld pizsamát viselt. Nem volt több, csak egy ártatlan kislány. Arcán néhány apróbb horzsolás gyógyulgatott, karján gipsz virított. Próbáltam leplezve nézni, de így is észrevette, hogy azt bámulom.

- Ne aggódj, majd dedikáltatok rá – nevetett. - Örülök, hogy itt vagy – mondta végül, majd hellyel kínált az ágya végében, mire leültem néhány kitömött játék társaságába.

- Csak gondoltam, megkérdezem, hogy mi újság.

- Mi lenne? Egész jó átvészeltem eddigi életem legnagyobb baromságát.

- Előfordul.

- Te megmondtad, hogy ne tegyem, de nem hallgattam rád, és szemét dolgokat vágtam a fejedhez.

- El van felejtve – sóhajtottam, remélve, hogy ejti végre a témát, és igazam is lett.

- Voltak itt a rendőrök – mondta hirtelen elkomolyodva. – Persze nem csoda, hogy eljöttek. Azt a fiút még mindig nem találták meg.

- És? Mit kérdeztek?

- Mindenfélét. Rólad is. Valaki utána nézett a chicagói múltadnak. – Teljesen ledermedtem, ahogy ezt kimondta. Ezzel mintha hirtelen szertefoszlott volna minden reményem, hogy új életet kezdhetek. – Beszéltek valami tűzesetről, meg hogy egy lány meghalt.

- Ez nem az… nem az, amire gondolsz – védekeztem volna, de megállított.

- Ne parázz, nem igazán hittem nekik. Ráadásul itt mindenki a Hawkins család lekötelezettje vagy a feltétlen híve. Tegyenek, ahogy akarnak, de én láttam, hogy mit tettél értem, annak ellenére, ahogy viselkedtem. Olyan lehettem, mint egy taknyos kölyök. Sajnálom, hogy téged is bajba kevertelek.

- Akkor is…

- Majd elmondod, ha el szeretnéd – állította, amitől kissé megnyugodtam. Tényleg naiv volt.

- Rendben. De nekem azt állították, hogy nem emlékszel túl sok mindenre.

- Mert ezt mondtam nekik.

- Tessék?

- Mindenre emlékszem, bár tényleg vannak homályos foltok. Főleg, amikor Dean megtámadott. Éppen ezért is örülök, hogy eljöttél, mert tőled akarok megbizonyosodni valamiről.

- Mi-miről? – dadogtam értetlenül.

- Amikor segítettél nekem, akkor ott… Mármint azok… Oké, tudom, hogy furcsa, meg hülyén hangzik, de… Azok az állatok…

- Farkasok voltak – fejeztem be. Ja, egy egész falkányi farkas.

- És ők segítettek nekünk?

- Úgy hiszem.

- Tudod, amikor telihold van, a környékünk meglehetősen kies, mint most is. Az elmúlt évtizedben elő-előfordult, hogy néhány vadállat betévedt ide a környékről. Persze nem tettek semmi kárt, de az emberek megijedtek. Most pedig ez az eset?! Ezért van ekkora csend. Meg lehet őrülni, de nem fog sokáig tartani. Gondoskodnak róla.

- Hogy érted?

- Levadásszák őket, csak mert az a töketlen kis surmó azt állítja, hogy farkasok harapták meg. Mindenki retteg azóta. – Nem akartam mondani, hogy talán joggal, hiszen Danielt tényleg azok támadták meg. Pontosabban csak egy. Grace hangjában dühöt véltem felfedezni, ahogy ő is jogosulatlannak érezte a vadászatot. – És Dean? Ő ugye… Rá nem emlékszem tisztán, hogy mi lett vele.

- Nem tudom én sem – hazudtam. Pontosan tisztában voltam a történtekkel, és azzal is, hogyha valaha megtalálják egyáltalán, már nem élve, és talán nem is egészben lelnek rá. De Grace nem tehetett róla.

- Mindegy.

- Tulajdonképpen éppen azt akartam kérni tőled, hogy ne említsd ezt a farkasos részt a hekusoknak.

- Nem terveztem, és különben is, hogy hangzana már? Diliházba zárnának. Tudod sok mesét hallottam és olvastam már az erdőről, de eddig nem hittem bennük. Te csináltál velük valamit – jelentette ki.

- Csak reménykedtem, de nem tudom, hogy miért nem bántottak. Talán meglepődtek, vagy ilyesmi. De az jó, ha nem esett komolyabb bajod.

- Mondj, amit akarsz – válaszolta dacosan mosolyogva.

Ennyiben maradtunk. Még beszélgettünk mindenféle semmiségről, aztán eszembe jutott, hogy Mary odakint vár rám. Sietve búcsúztam Grace-től, és futva érkeztem a kocsihoz.

Nagynéném nem haragudott rám, amiért megvárakoztattam. Sőt, mintha vidámabb lett volna.

- Ahogy látom, végül csak összeszedsz néhány barátot – nevetett hazafelé. Békés kora délután volt már, de valami rossz előérzet kerülgetett.

- Ez most nem tűnt egészen dicséretnek – figyelmeztettem, mire felnevetett.

- Pedig annak szántam. És ha már barátok. Tegnap érkezett egy meghívóm az egyik gyerekkori barátnőmtől, aki néhány várossal odébb lakik.

- Mit írt?

- Hogy néhány napot töltsek nála. Igazából minden évben ott töltök pár hetet. Csak azért mondom, mert…

- Ugye most nem tőlem kérsz engedélyt, hogy elmehess? – skáláztam.

- De most Elise nincs itthon, itt volt ez az eset, és most amúgy is büntetésben kellene lenned.

- És te lennél a fegyőr? Kint lakunk az isten háta mögött, ilyen arccal pedig annyira nem vágyom a társaságba. Azt is megbeszéltük, hogy nem megyek suliba egy pár napig. Csak simán kérj meg, hogy őrizzem a házat. Ott lesz még, mire visszajössz.

- Akkor köszönöm. A teliholdnak holnap úgyis vége lesz. Reggel indulok, de másnap délután haza is érek, rendben?

- Igazán nem kell miattam aggódnod.

- Jobb lenne, ha Elise nem egyedül találna rád, amikor visszajön. Nehéz természetű, akárcsak te.

- Legyen, ha így akarod – egyeztem bele.

A házunkhoz vezető úton idegesen kémleltem az erdőt, hogy a vadászok elindultak-e már. Persze nem mintha sokat tehettem volna ez ellen. Mégis bíztam abban, amit Mary mondott, pedig fogalmam sem volt, hogy mit jelent: már csak egy nap volt hátra a teliholdból.

¤

¤

Hétfő reggel automatikusan ébredtem, hogy suliba kell mennem. Még az ágyból is felugrottam, látva, hogy késésben vagyok, de aztán eszembe jutott, hogy ma legálisan lóghatok. A „mások-szenvednek-az-órán-de-én-nem” mosollyal visszabújtam az ágyba, és békésen visszaaludtam. Két órával később Mary ébresztett, hiszen indulnia kellett. Már mindent összepakolt, és felírta a fontosabb elérhetőségeket is. Kifejezetten idegesnek és bűntudatosnak tűnt, amiért elmegy.

- Biztos, hogy kibírod? – kérdezte ezredszerre, miközben a kocsi felé tartottunk.

- Persze. Nem lesz gond.

- Ha bármi van, hívj, és jövök is vissza.

- Ha pedig gyanús alakot látok erre, azonnal telefonálok a zsaruknak, ne aggódj. De sosem érsz oda, ha nem indulsz már el végre – nevettem, ahogy a csomagját segítettem kivinni.

- Akkor, szia – ölelt meg egy pillanatra, aztán beszállt a kocsiba, és integetve búcsúztattam. Hiszen holnap már jön is haza, felesleges ekkora cécó, gondoltam.

Végül egész délután a házi dolgozat vázlata (romjai) felett görnyedtem, hódosan kettérágva egy ceruzát. Reméltem, hogy Mr. Caswell el fogja fogadni, ha mondjuk, holnap vagy holnapután valahogy eljuttatom hozzá. Ihletet várva ücsörögtem, zenét hallgattam, ezredszer is körbesétáltam a szobám, minden apró porszemet letöröltem, de semmi. Sosem voltam jó a fogalmazásokban. A történet már legalább adott volt, hála a könyvnek és Heinének is. Talán nem háláltam meg neki eléggé.

Estefelé nagyjából befejezettnek tekintettem a feladatot. Holnap lesz még időm az utolsó simításokra, állapítottam meg elégedetten a kritériumként megszabott hosszúságot éppen elérve. Börtönből szabadultként menekültem ki a szobámból, korábban megfogadva, hogy addig maradok ott, amíg nem végzek. És most vége. Lementem a konyhába némi nassolnivalóért, aztán alaposan körbejártam mindent. Odakint kezdett sötétedni, és nagyon nem volt merszem kitenni a lábam az ajtón, elvégre megígértem, hogy vigyázok a házra.

Elise szobája előtt torpantam meg először. Körülnéztem a földszinti folyosón, mintha bárki bármikor rajtam üthetne, aztán óvatosan lenyomtam a kilincset. Még sosem jártam anyám szentélyében.

Odabent minden rendezett és visszafogott volt. Néhány könyv sorakozott a polcokon, mellettük agyagból készült szobrok formáltak földöntúli lényeket, némelyiket még én és Hanna csináltuk kicsi korunkban – legalább Elise ennyit megtartott. Az ablak melletti falon egy holdnaptár volt felaggatva már eléggé megviselt állapotban, rajta bekarikázva néhány dátum, aztán pár darab préselt tölgyfalevél, mellettük szárított rózsák feltűzve.

Akárki szobája lehetett volna, aki ezen a környéken él és szereti a természetet.

Az éjjeli szekrényen egykori családi képünk virított. Mind mosolyogtunk rajta, de már nem emlékeztem, hogy hol, mikor és miért készült a fotó. Nem is érdekelt. Elise fiatal kori képe is mellette volt, bár ez keret nélkül, csak elnyűtt fényképként. Kezembe vettem, és méregetni kezdtem a sárguló fotót. Anyám fiatal volt rajta, talán éppen annyi, mint én most, és visszafogottan mosolygott, ahogyan csak egy értetlen, világot nem ismerő lány tud.

Azt hiszem, a közös vonásokat kerestem, miközben az ablaküvegben halványan láttam saját képmásom. Igaza volt Marynek, tényleg hasonlítottunk, de ez nem változtatott semmin. A vérrokonság nem kötelez semmire, még akkor sem, ha az anyámról van szó. Ha meg is bocsájtok, nem fogom, nem tudom elfelejteni, hogy elhagyott minket, és magyarázatot sem adott rá. Egy nap csak eltűnt, akár a hajnali köd a Nap első sugarai, és talán vissza sem nézett. Ilyet nem tesz egy normális ember.

Mikor visszatettem a képet a helyére, zajt hallottam odakintről. Elsőre nem is figyeltem rá különösebben, csak kilestem az ablakon, de ekkor kutyaszerű, elhaló vonyítás is szűrődött. A vadászat elkezdődött, súgta bennem valami, mire az idegességtől zihálva, kirohantam a szobából. Magamra kaptam egy, az ajtó melletti fogason lógó kabátot, majd gondolkodás nélkül futottam az udvarra, azonban amikor kiértem, minden újra csendesnek tűnt.

Talán csak a bűntudat keltette bennem a képzetet, hogy hallok valamit? És mégis mit tehetnék én egyedül, ha igaz lenne?

Lövés dörrent a közelben, és újabb nyüszítés.

Belekapaszkodva a hang általam sejtett irányába, berohantam az erdőbe. Sötét volt már, de még éppen láttam a növények és a csapás körvonalait. A segélykérő nyöszörgés halk volt ugyan, de éppen elég, hogy tudjam, merre menjek. Ekkor tűnt fel, hogy alig száz méterre elemlámpák villannak a fák között, és finomnak közel sem mondható léptek csörtetnek a bozótban. Éreztem, hogy sietnem kell, mielőtt még engem lőnének le.

Megpróbáltam minél jobban ügyelni, hogy ne keltsek gyanús zajt, de elvesztettem a keresés irányát is.

- Hol vagy? – suttogtam egészen halkan, újra és újra. Percekig semmi, aztán összerezzentem, ahogy a fejemben hallottam a hangot.

„Ide” – válaszolt, mire megfordultam, és elcsúsztam a nedves avarban. Épp jókor ültem le a lendülettől, mert fejem felett suhant át egy lámpa fénycsóvája.

- A francba! Merre vagy? – kérdeztem újra.

„Előtted”

Teljesen lefagytam, amikor a fehér farkas (az én farkasom!) feküdt előttem. A sötétben szinte világított vértől mocskos bundája. Alig egy méterre tőle letérdeltem, de nem mertem közelebb menni hozzá. Oldalán hevert, nyöszögő hangot hallatott fájdalmában, és hamar megtaláltam az okát is. A bokorban egy ősöreg csapda rozsdállott, ez meg menekülés közben belelépett az elülső mancsával. Tiszta sor. De én mit kezdjek vele?

Egyértelmű volt, hogy nem maradhatunk túl sokáig leplezve, a közeledő csörtetésből ítélve legalábbis biztosan nem. Ugyanakkor nem is hagyhattam őt itt. Egyre többször villantak fel a bokrokon keresztül a lámpák fényei, és már a vadászok beszélgetésének érthetetlen zaja is hallatszott. A farkas mozdulatlannak tűnt, bár mereven bámult engem szürke szemeivel. Kockáztattam. Feje felé nyújtottam a kezem, és mivel nem akart megharapni, óvatosan végigsimítottam nyirkos pofáján, ami más körülmények között talán egy kisebb csodával is felért volna. Aztán a csapdát kezdtem vizsgálni, miközben reméltem, hogy van valami trükkje a kinyitásnak. Kézzel és lábbal, majd egy vastagabb ággal is próbáltam lefeszíteni róla, mire a végén engedett a szerkezet annyira, hogy éppen kihúzzam a lábát. A csapda fogai mélyen belevágtak a húsba, az állat is felnyüszített, ahogy lefejtettem róla.

Ezt pedig már a vadászok is meghallották.

- Honnan jött? – kiabálta egy mély férfihang, és felénk kezdett villogtatni. Azonnal levettem sötét kabátomat, majd betakartam vele a farkast.

- Maradj mozdulatlan – kértem halkan, remélve, hogy tényleg ért. A közelébe lapultam egy fa tövébe, és néhány apróbb követ markoltam fel a gyökerek közül, majd remélve a legjobbakat, odébb kúsztam pár méterrel. El kellett vezetnem őket a közeléből.

Mikor úgy ítéltem meg, hogy elég messzire jutottam, ívesen az ellenkező irányba hajítottam a kavicsokat, hogy minél nagyobb csörgést keltsenek a bozótban. Ez végül bevált. Három embert láttam, ahogy fegyverük előre szegezve, futva mennek a zaj irányába.

Visszalopakodtam a farkashoz, ami még mindig ugyanabban a pózban feküdt, ahogy hagytam. Ez túlságosan aggasztott, és amikor levettem róla a kabátot, úgy tűnt, a jószág már eszméletlen vagy éppen halott. Idegesen gondoltam végig a megmaradt lehetőségeimet, de már nem voltam túl ésszerű. Ahhoz túl nagy, hogy felkapjam és elvigyem, de a házunk nincs messze. A vadászok sem vették be túl sokáig az elterelést, hallottam, ahogy lassan visszafelé jönnek.

Hirtelen ötlettől vezérelve, a kabátomra fektettem az állatot, majd így próbáltam meg elhúzni. A terv végül egészen jónak bizonyult, simán elcibáltam vele a farkast a hátsó kertünkig. Azonban a nyomot nem lehetett nem észrevenni.

Amint az elemlámpák újra feltűntek, a fáradtsággal nem törődve, gyorsabban húztam a lassan kimúló párát az utolsó pár méteren. Nagy nehezen bevonszoltam a garázsba, majd mindent bezártam magam mögött. A leeresztett kapu mögött állva hallgattam, amint a vadászok máris a kertben jártak.

- Kinek a háza ez? – kérdezte valamelyikük. Csak az emeleten hagytam égve a lámpát, de így legalább biztosak lehettek, hogy van itthon valaki.

- Azt hiszem, a Grey birtok – válaszolta egy másik alak.

- Elise és Mary Grey?

A nappaliba futva, az ablakban lebukva figyeltem őket, és azt is láttam, amikor a vonszolás nyomait vizsgálják. Gyanút fogtak, de nem gondolhatták komolyan, hogy a házban bármi olyan lehet, amit ő keresnek. Ugyan ki tenne ilyet?

Ennek ellenére bekopogtak. Vártam pár másodpercet, lerúgtam saras cipőmet és zoknimat, letöröltem a kezem, majd rohantam, hogy kinyissam az ajtót. Reméltem, hogy nem érdeklődnek, ugyan miért vagyok izzadt, és miért lihegek.

- Jó estét – köszönt egy nyurga, szemüveges fickó, talpig kommandós cuccban, hátán puskával. Társai mögötte toporogtak.

- Jó estét – bólintottam, miközben próbáltam lassan lélegezni.

- Elnézést a zavarásért. Véletlenül lyukadtunk ki itt, és csak érdeklődnénk, hogy láttál-e valami furcsát? Veszélyes állatok vannak odakint.

- Igen, hallottam, ahogy lövöldöznek. Nem igazán tetszett.

- Vadászunk, az pedig ezzel jár.

- Te vagy itthon egyedül? – kérdezte egy másik.

- Megbocsásson, de ehhez semmi köze. És ha a házunk körül mernek újra lövöldözni, hívni fogom a rendőrséget – mondtam határozottan és dühösen, mire meghökkentek.

- Hogy képzeled… - sziszegett volna az egyik pasi a nyurga mögött, de leintették.

- Nem szívesen látok itt idegeneket – folytattam.

- Hát persze – mosolygott fagyottan a beszédesebb. – Sajnáljuk, ha gondot okoztunk, de mi csak a helyiek biztonsága érdekében vagyunk itt. – Itt már vonásaiban is elkomorult. – Szóval, ha bármit látsz, mindenképpen jelezd ezt Matthew Hawkinsnak. Ő vezeti ezt az egészet.

- Remélhetőleg nem lesz rá szükség.

- Reméljük – bólintott csíkká keskenyedő szemmel a férfi. Nem akartam megvárni, amíg a farkas eléjük nem sétál, ráadásként a garázs felől zajt is hallottam.

- Mi volt ez? – fülelt az egyikük gyanakodva.

- Csak a macska. Mostanában rendre felforgatja a házat – hazudtam határozottan.

- Értjük. Szóval, ha bármi…

- Feltétlenül – vágtam közbe. – Viszlát.

Szerencsére a vadászok nem törődtek velem, és a rövid búcsúzás után alaposan bezártam az ajtót. Bár biztosan sejtettek valamit, a gyilkolás fontosabb volt számukra ma este.

Még szemmel követtem, amint távoznak, majd visszasiettem a farkashoz. Az állat magához tért annyira, hogy dülöngélve járkálni kezdett, de nem tűnt úgy, hogy rendben van. Leborogatott néhány alacsonyabb polcot, ez okozta a zajt is. Már nem féltem tőle, de nem is mertem a közelébe menni. Elég bizarrul festett egy sebesült farkas a garázsban, és belegondolva, ilyen elképzelhetetlen lett volna a chicagói otthonunkban. Homályos tekintettel rám nézett, aztán egyszerűen kiterült a földön. Ijedten ugrottam hozzá, de még így sem túl közel. Bundájából a szokásos erős pézsmaillat áradt, és még valami más, ami aggasztott, ugyanakkor ismerős is volt.

Előttem állt még az egész éjszaka, és fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek a sérült farkassal. Elise az erdőt járta, Maryt nem akartam felhívni. Senki nem segíthetett.

A lábán lévő seb túl mélynek tűnt, de nem voltam állatorvos, hogy értsek hozzá. A farkas morgott egy kicsit, ahogy közelebb mentem, de továbbra sem bántott. Úgy tűnt, valami komolyabb baja is van, mint a csapda ejtette sebesülés. Ráterítettem egy kisebb takarót, és felrémlett, hogy hányszor segített már rajtam, és én most mégis annyit tehetek, hogy végignézem a szenvedését.

Csak ekkor kezdtem felfogni, hogy egyáltalán nem volt jó ötlet ez az egész. Ha nem segítek rajta valahogy, akár el is pusztulhat, de akkor legalább engem nem fog megtámadni. Ha pedig jobban lesz…

Nagy levegőt vettem, és miközben nyugtató szövegeket mormoltam (leginkább magamnak), kitámasztottam a bejárati ajtót, hogy mehessen, ha akar. Valahogy a vadászok már nem is tűntek olyan ijesztőnek.

Több mint egy óráig várakoztam mellette, majd visszavonultam a nappaliba, és onnan figyeltem az esetleges zajokat. Belegondolva, akár egy sima kóbor kutya is lehetett volna. Szinte éreztem, hogy vár rám, de semmit sem tudtam tenni, ettől pedig csak rosszabbul éreztem magam.

Már elég késő volt, és kezdtem fáradni. Felhúzott térdekkel, ölemben párnát szorongatva tűnődtem, hogy mi lesz, ha tényleg magához tér. Mit kezdjek vele? Hívnom kellene valakit? Elvégre ez akkor is egy vadállat. Reggelig meg is gondolhatja magát, és simán széttéphet.

És ha tényleg elpusztul?

Ezek és még ezernyi más gondolat cikázott a fejemben megválaszolatlanul, miközben egyre álmosabb lettem. Bár eszembe jutott, hogy sokkal jobb lenne, ha inkább bezárkóznék a szobámba, már nem jutottam el a megvalósításig.

Egyszerűen elaludtam.