AJÁNLOM AZ OLDALT
Álmomban megint az állatkertben jártam. A régi emlék, amit el akartam feledni, újra és újra megpróbált feltörni. Ott volt a nagyi, az apám, a húgom. Ugyanazok a fenyegető jelenetek játszódtak le, amelyek ellen nem tehettem semmit, csupán végignéztem őket. Elengedték a kezem, én pedig kicsi voltam és vékony. Átbújtam a korláton, és befértem a rácsok között, de nem tudtam, hogy mi lakik ott. Hosszú perceknek tűnő másodpercek következtek, amikor valaki sikítani kezdett, majd egyre többen, ettől pedig megijedtem. Hátranéztem. Tucatnyi ijedt arcú ember integetett és mutogatott felém, de ekkor valami morogni kezdett. Ahogy már oly sokszor ebben az emlékben, újra megfordultam…
Sikoltva ébredtem ugyanabban a pózban, ahogy elaludtam. Csak alig pár óra telhetett el. Ez az álom vég nélkül kísértett kiskorom óta, de sosem volt még vége, csak a rettegés maradt utána. A párna leesett a földre, és hirtelen nem tudtam, hogy miért vagyok itt. Már hajnalodott, az égen szürke derengés jelezte a nappal közeledtét, miközben a Hold már lemenőben volt…
Hirtelen ugrottam fel, ahogy eszembe jutott a farkas és az éjszaka történtek. Ijedten rohantam a garázshoz, lélegzetvisszafojtva felkattintottam a lámpát, majd keresni kezdtem az állatot, de már nem láttam ugyanott, ahol hagytam, csupán egy sötétlő vérfoltot a földön.
Talán lelépett volna?
Mielőtt megnyugodhattam volna, a konyhából halk nyöszörgés és csörömpölés szűrődött, mire rémülten a zaj irányába indultam.f
Hogy került ez oda?
Elképzelni sem tudtam, hogy mire számítsak, vagy miként juthatott volna ki innen, még ha csak kilincsre zártam is az ajtót, de azt lehetségesnek tartottam, hogy a fájdalomtól megvadult. Olvastam már ilyet. Csak óvatosan lestem be a konyhába, de a látvány, ami elém tárult, minden addigi képzeletemet felülmúlta.
Amit láttam, az már sem nem volt farkas, sem nem volt még ember.
Csomóban kihullott fehér és véres szőrpamacsok hevertek mindenfelé, a görnyedt, szenvedő test tehetetlenül fetrengett a konyhakövön, miközben lehetetlenül kicsavarodott. A világos bőr kezdett előtűnni, és a farkas jegyei egyre felismerhetetlenebbek voltak, de a kettő tagadhatatlanul egyet alkotott.
- Ne nézd! – kérte a hang esdeklőn, de nem bírtam elfordulni. Dermedten álltam az ajtófélfába kapaszkodva, és figyeltem, ahogy a test teljesen átalakul, majd nem mozdul újra, amikor a fájdalom miatti sokktól elájul.
Odakint már egészen kivilágosodott, és Heine eszméletlenül feküdt a földön, kezében görcsösen kapaszkodva abba a vékony takaróba, amivel a farkast (amivel őt!) takartam be éjszaka. A csapda ejtette seb már az ő alkarján kezdett újra vérezni, és ettől magamhoz tértem.
A nappaliból egy újabb plédet kerítettem, összeszedtem a maradék kötszert és fertőtlenítőt, majd közömbös arccal visszamentem hozzá. Nem úgy nézett ki, mintha hamarosan felébredne, ezért nyugodt szívvel álltam neki kitisztítani a gyulladtnak tetsző sérülést, de túl mélynek tűnt ahhoz, hogy az orvos ne lássa.
- Rendbe fog jönni – nyöszörögte egész halkan, csukott szemmel az aléltnak hitt srác.
- Persze, meg a Jézuska is létezik. Ne szórakozz velem – feleltem komoran.
- Csak engedj meleg vizet a fürdőben, és segíts eljutnom addig. Megfagyok.
- Nem csodálom – morogtam, aztán teljesítettem kérését a földszinti fürdőben. Ahogy a hatalmas tükörbe pillantottam, karikás szemű, erősen sápadt arcú, kócos lány nézett vissza. Nem emlékeztettem önmagamra, de ez ebben a percben nem tudott érdekelni. A kádban gyorsan felgyűlt a forró víz, így hamar visszatérhettem a még mindig földön ücsörgő sráchoz.
Reszketve magára terítette a takarót, de ez láthatólag nem sokat segített rajta.
- Gyere – kértem, mire hatalmas szemekkel nézett rám. – Ígérem, hogy nem nézek oda – sóhajtottam, elvégre tisztában voltam vele, hogy meztelen. Lehajoltam, és karját vállamon átvetve, közös erővel botorkáltunk el a fürdőszobába.
- Innen menni fog – állította a kád peremére ülve, még mindig kitartóan takarva magát a leamortizált pléddel.
- És ha belefulladsz?
- Szégyenlősebb vagyok, semmint hogy itt tartsalak – nevetett keserűen, de látszott, hogy bizonytalan. Ennek ellenére ráhagytam a dolgot. – Esetleg addig szerezz néhány viselhető rongyot. Elise-nél kellene lennie pár darabnak tartalékban.
- Rendben – mondtam, majd bezártam magam mögött az ajtót.
Fogalmam sem volt, hogy mit illene reagálni a „most-változtam-át-farkasból” dologra. Az ijesztett meg, hogy mennyire könnyen tudomásul vettem. Talán már előre sejtettem? De ez baromság.
Elise szobájában a hatalmas tölgyfa szekrényhez léptem, és addig kutattam benne, amíg a precízen összehajtott ruhák legutolsó sorában egy nagyobb dobozt nem találtam, tetején fekete filccel ráírva, hogy vészhelyzetre. Ez határozottan az volt. Néhány póló és nadrág volt csupán benne, mindegyiken egy apró cetli, névre címezve. Sorban Naska, Carl, Luka, Mika és végül Heine. Csak egy farmer és fekete póló volt. Felmarkoltam az utolsó kupacot, de voltak itt női göncök is legalul, ugyanígy névre szólóan. Nem értem rá tovább foglalkozni ezzel. Gyorsan visszazártam a dobozt, majd visszatettem a helyére. Tehát többen is vannak, tűnődtem. Anyám pedig mindüket ismeri, tudott a létezésükről. Keserű érzés kezdett hatalmába keríteni, ahogy erre gondoltam. És Elise most velük van odakint, ebben egészen biztos voltam. Vajon a vadászok elkerülték őket?
Tétova léptekkel a fürdőhöz mentem, majd kettő kopogás után résnyire nyitottam az ajtót.
- Bevihetem? Mármint a ruhákat.
- Csak add be – kérte.
- Ugye tudod, hogy most lesznek kérdéseim – folytattam, miközben beadogattam a felcímkézett rongyokat. Éreztem, hogy dühös vagyok és fáradt, de még nem tudtam, hogy melyik lesz erősebb.
- Csodálkoztam volna, ha csak simán természetesnek veszed a dolgot. Talán könnyebb is lenne – válaszolta Heine odabentről, és hangjában többféle érzelem tükröződött.
- Neked talán ez normális.
- Nem. Ez SOSEM NORMÁLIS – jelent meg hirtelen az ajtóban, miközben pólóját húzta magára. Mellkasán hegeket láttam eltűnni a ruha alatt. Hátrahőköltem, ahogy kinyílt a fürdő bejárata, és Heine tekintetével néztem szemközt egészen közelről. – Van valami enni?
- Előbb be kellene kötözni a kezed. – Erre ránézett, mintha csak most venné észre.
- Lehet. De ehhez kevés lesz a ragtapasz. Van tű és cérna?
- Pont ettől féltem – sóhajtottam.
¤
Mire észbe kaptam, már a konyhaasztal felett tartottam kezemben a varráshoz szükséges anyagokat, és remegő ujjakkal a seb felé tartottam. Heine alaposan elmagyarázta, hogy mit vár tőlem, én meg azt, hogy nem fog menni. De a legkevésbé sem érdekelte tiltakozásom.
- Erre nem veszel rá még egyszer – dohogtam.
- Csak csináld. Megbeszéltük már, csak három öltés. Mintha hímeznél vagy hasonló. Biztosan hímeztél már, ugye? – nézett rám aggódva.
- Nem. – Hallottam, ahogy mélyebb levegőt vesz.
- Mindegy.
- El fog fertőződni, és különben is, hányszor volt már szükséged hasonlóra, hogy ennyire jártas vagy?
- Többször, mint szerettem volna.
- Orvoshoz kell menned vele, és néhány oltás sem ártana. Kezdhetnéd a veszettségellenivel.
- Gyorsabban gyógyulok, mint egy ember – mondta sziszegve a fájdalomtól, ahogy először áthúztam a sebszélen a tűt. Próbált nem pofákat vágni, hogy ne nehezítse a dolgom, de nem sokat ért vele. Szerintem mindketten rosszul voltunk. Csend telepedett ránk, csak a szellő által borzolt lombok lágy hangja hallatszott. Pár perc alatt végeztem az öltésekkel, bár nem volt a legprofibb, majd újrafertőtlenítettem, aztán gondosan bekötöttem a kezét. Nem tudtam, hogy mit tegyek fel először abból a milliónyi kérdésből, ami a fejemben követelt választ magának. Lopva Heinére néztem, de ő az ablakon bámult kifelé, mintha a menekülést fontolgatná.
- Köszönöm – szólaltam meg végül.
- Mit? – pillantott rám értetlenül. Szürke szeme ugyanaz volt.
- Amikor az erdőben segítettél.
- Kvittek vagyunk.
- Te sosem leszel kedvesebb, igaz? – mosolyogtam keserűen, miközben összeszedtem a véres pamacsokat, és kidobtam őket. – A többiek is most…?
- Csak az idősebbek – felelte továbbra is kerülve a tekintetem, mintha neki kellene szégyenkeznie valamiért. Holott én voltam az, aki miatt mindez történt. Ha nem kerülök bajba, a vadászok most nem üldöznék őket. Eszembe jutott, hogy Heine mennyire magabiztosnak tűnt, amikor először találkoztunk, de ahhoz képest most megtörtnek és leleplezettnek tűnt.
- Hogy érted ezt?
- A fiatalabbak nem változnak még emberré, csak egy bizonyos kor után.
- És Elise velük van? Őt nem bántják? – kérdeztem, lassan értelmet találva anyám és nagynéném szavaiban. Mindvégig az orrom előtt volt a válasz, és azt mérlegeltem magamban, hogy az elásott hullák nem kedvezőbb magyarázatot jelentettek-e volna.
- Nem. Az alfa megtiltotta nekik és nekünk is. Ő sokat segít a falkának, főleg a kicsikkel, és nekünk az átváltozás idején. Nézd, én sajnálom, hogy láttad. Nem kellett volna…
- Rántotta megfelel? – tereltem el a szót, és háttal állva neki, a tojások után kezdtem kutatni a hűtőben.
- Persze. De…
- Segíthetnél. Teríts meg, aztán vágj fel néhány zöldséget. Van gomba és sajt a hűtőben.
- Nem te mondtad, hogy vannak kérdéseid? – csattant felháborodva.
- Akkor válaszolj rájuk, ha kérem. Semmi szükség arra, amit most csinálsz – mondtam, majd begyújtottam a főzőlapot.
- Miért, mit csinálok? – dühöngött. – Végignézted, ahogy emberré változom, és te ezt rendben találod? Különben is, hogy lehettél olyan ostoba, hogy egy farkast behoztál a házba, amikor tök egyedül vagy itthon?! Meg is ölhettelek volna! Eszednél voltál?
- Végre kezdesz önmagad lenni – nevettem halkan, miközben felvertem a tojásokat. Bár nem néztem rá, éreztem, ahogy alábbhagy idegessége. – Azt már egyébként is megbeszéltük, hogy nem vagyok normális, nem igaz?
- Én nem…
- De ha már ennyire válaszolni akarsz – szakítottam félbe -, egy dolgot szeretnék megtudni. Amikor először jártam az erdőben, meg tegnap, amikor kerestem… kerestelek, az a hang a fejemben. Téged hallottalak? – kérdeztem bizonytalanul. Nem akartam, hogy hülyén jöjjön ki, de ezt nem lehetett máshogy felvezetni.
- Lehet – morogta rajtakapottan, és hangjában egy pillanatra a farkast is felfedeztem. Szinte nevetni támadt kedvem, ahogy Heine zavarba jött.
- Csak lehet?
- Amikor először beszöktél az erdőbe, csak véletlenül éreztem meg a nyomodat. Utánad mentem, és láttam a falka nyomait is. Ők még fiatalok, és nem ismerik a szabályokat.
- Ott nem csak fiatal farkasok voltak – jutott eszembe.
- Az Seneca volt – morogta. – Ő más, mint mi. Bármikor át tud változni, de semmi keresnivalója nem volt ezen a területen. Emberként nem tehettem volna semmit, de odatévedt egy igazi farkas is. Amikor összeverekedtek, észrevettem, hogy hallod a gondolataim. Engem is meglepett, de elvégre te vagy a leszármazott.
- Leszármazott?
- Ezt nem reggeli közben kellene megbeszélnünk. Ráadásul Elise-nek kell erről mesélnie.
- Összevesztünk. – Heine érthetetlen pillantással nézett rám.
- Min?
- Nem érdekes. Azt csodálom, hogy te még nem olvastál a fejemre mindent.
- Az átváltozás után még időbe telik… tudod, hogy…
- Mi? Hogy szekálni kezdj?
- Hogy tisztán emlékezzek – sóhajtotta halkan, miközben leült, és én a tányérokra szedtem a reggelit. Kócos, vizes haja mindenfelé meredezett, fájdalmas kifejezésű arcával pedig bármelyik telenovella főhősének elmehetett volna. Nem akartam faggatni, mert lerítt róla, hogy nehezen tudna most válaszolni. Másrészről gyötört a bűntudat, hogy Elise mennyire dühös volt, amikor elment pár napja itthonról, és most már részben értettem is, hogy miért.
Kora reggel volt még mindig, én viszont kimerültebb voltam, mint bármikor. Magamba mélyedtem, amikor leültem Heine mellé, és kerestem, hogy mit érzek. A sok akadály, amit lelkemben felépítettem, végül ellenem fordult. Heine észrevette vívódásom, de nem akart, vagy nem tudott közbeszólni. Annyiban már biztos voltam felőle, hogy nem a kedvességéről és együttérzéséről híres. Ő emberként is őrizte a farkas vonásait és durvaságát.
- Te is hallasz engem? – vetettem fel zavartan.
- Most nem. – Legalább ez megnyugtatott.
- Ezután mi lesz? Mégis mit kell tennem?
- Először is, talán ehetnél. Aztán fürödj le, mert pont olyan szagod van, mint egy farkasnak.
- Most komolyan emiatt szólsz be nekem? – skáláztam felháborodva, mire visszafogottan nevetni kezdett. Határozottan jól állt neki. – Miattad van farkasszagom, te eszement!
- Tudom – komolyodott el. – És még mindig azt gondolom, hogy teljesen beteg vagy, amiért ezt tetted. – Szólni akartam, de teljesen lefagytam, amikor ép kezével váratlanul végigsimított arcomon, pont ott, ahol Daniel ütött meg. – De köszönöm.
Éreztem, hogy elpirulok nézésétől, és félre kaptam tekintetem, miközben hallottam, amint roppant jól szórakozik rajtam.
- Aludnod sem ártana – állapította meg evés közben. – Mary hol van?
- Egy barátnőjénél. Ha tudta volna, hogy a vadászok egészen idáig eljutnak, biztosan nem ment volna el.
- Idáig?
- Be is kopogtak, de te akkor… te nem voltál olyan állapotban. Látták a nyomainkat, de megfenyegettem őket, hogy kihívom a zsarukat, ha tovább maradnak. Rémlik valami az éjszakáról?
Észrevettem rajta, hogy idegesebb lesz a hallottaktól, de megpróbálta erősen leplezni.
- Egyelőre csak hangok és szagok, de később jobb lesz. Az átváltozás éjszakáján mindig pokoli, erre még ezek is a nyomunkba vetődtek. Addig megvan a kép, hogy valamiért elszakadok a falkától.
- Talán neked sem ártana a pihenés, mielőtt elindulsz. Egyáltalán hol laksz?
- Az erdőben van néhány kisebb faház. Eredetileg a vadászok használták, de már évek óta nem jártak olyan mélyen az erdőben. Hárman-négyen ott élünk a falkából, a többiek a táborban, mások jól elvannak a városban is. Bár nem tudom, hogy most mire számítsak, ha visszamegyek. Túl sokan jártak odakint.
- Értem – mondtam, lenyelve az utolsó falatokat.
Amikor végeztünk, csak a mosogatóba dobtam a tányérokat. Nagyon fáradt voltam, de illett volna feltakarítanom a garázst és a konyhát is. Elszórtan vérfoltok, sár és szőrcsomók hevertek, ráadásul egy egész farkasnyi bunda a konyhába vezető útvonalon. Mary és Elise biztosan örülni fog. Két ujjam közé csíptem az orrnyergemet, de nem lett jobb, ugyanakkor Heine észrevette a gondom.
- Majd én rendbe teszem. Menj aludni – javasolta.
- Nem akarom rád hagyni az egészet, de ha ketten csináljuk, gyorsabban megy majd.
- Ha gondolod – húzta fel vállát a srác közömbösen, miközben legalább olyan elgyötörtnek tűnt, mint én.
Alig negyven perc alatt sikerült is kitakarítani. Nem nagyon beszélgettünk a történtekről Heinével. Egyikünk sem volt olyan hangulatban, hogy többet mondjon vagy megtudjon.
- Ilyenkor mindig a teljes bundát ledobjátok? – morgolódtam végül, ahogy a második zacskónyi puha szőrt dobtam ki. A srác sértetten nézett rám, és nem nagyon akart válaszolni.
- Nem a legkellemesebb tevékenység az életemben, elhiheted – felelte keserűen.
- Nem azért mondtam…
- Hagyjuk.
Nem értettem, hogy miért érinti ennyire fájdalmasan ez a téma, de nem is akartam zaklatni ezzel. Nem gondoltam, hogy én lennék az, akivel ezt szívesen megosztaná, de valahol mégis zavart, hogy szinte semmit nem tudok róla. Leszámítva, hogy már kétszer is megmentett, és ő valójában egy farkas.
- Erin! – szólt hozzám Heine, és valamiért megborzongtam, ahogy kimondta a nevem.
- Tessék.
- Már harmadszor szóltam.
- Nem figyeltem.
- Azt láttam. Helyrehozom a konyhát, itt már végeztünk.
- Rendben – nyomtam el egy ásítást, és lehuppantam a kanapéra. Néztem, ahogy Heine elmegy, majd hallottam a csörömpölést is, amikor nekiáll a megmaradt nyomok eltüntetéséhez. Az erdő és farkasszag még mindig mindent betöltött, de már kezdtem hozzászokni. Ledőltem egy díszpárnára, és megpróbáltam gondolkodni, de már nem ment.
Észrevétlenül elnyomott az álom.
