Daryl


Alsó ajkamra harapva, homlok ráncolva meredek egyenesen előre, a kopottas, „Madkins” felirattal ellátott névtáblára. Jobb kezem a kilincs elérése előtt pár milliméterrel megdermedt, míg a bal erősen bőröndöm fogantyújára markol. Mély levegővételekkel szippantom be a lépcsőház ismerősen dohos levegőjét. Végül leeresztett szemhéjakkal, lendületesen benyitok.
A megviselt linóleumon felhalmozott, össze-vissza heverő lábbeliken rosszalló tekintettel pásztázok végig. A sok cipellő kész akadálypályát képez a nappaliig, melyen csak nagy nehézségek árán tudom átküzdeni magamat. Végigbukdácsolok a rövid, ám annál veszélyesebb szakaszon. A táskámat ráérősen a falnak támasztom, miközben a szobában összegyűlt társaság némán követi minden mozdulatomat. Csomagjaimtól megszabadulva, kihúzott háttal pillantok a dermedten engem fixírozó rokonokra.
- Megjöttem – jelentem be győzedelmesen, egy bugyuta vigyor kíséretében.
- Daryl! – hangzik fel szinkronban. Apró karok sokasága fonódik a lábaim és a csípőm köré. Ellágyult mosolyomat kis híján elcsúfítják az előtörni készülő örömkönnyek. A végletekig meghatódva leguggolok a gyerkőcökhöz, hogy mindegyiküket egyszerre szoríthassam magamhoz.
- Istenem de hiányoztatok! – Szerencsétlen testvéreim a fulladás szélére kerülnek, úgy összepréselem őket. Hosszú percek telnek el így, mielőtt óvatosan leválasztom magamat róluk. Anyai büszkeséggel mérem végig húgomat és öcséimet, alaposan megfigyelem, milyen változások mentek rajtuk végbe. Kezdve Leo újonnan kinőtt elülső fogaival, egészen Joey plusz öt centijével bezárólag. Rossz belegondolni, ezeken az apróságokon kívül még mi mindenről maradtam le. Ennyit képtelenség pár napnyi szünet alatt bepótolni…
- Isten hozott itthon, kicsim! – harsogja apám a kölykök háta mögül derűsen. Felnézek rá, és megállapítom, hogy hajának mennyisége és pocakjának mérete feltehetően fordított arányosságban állnak egymással. Amennyivel az előbbi csökkent, legalább annyival nőtt az utóbbi. Késve bólintok a köszöntésre. Üdv itthon, Daryl! – ismétlem meg magamnak gondolatban. Üdv itthon!
Az idilli pillanatot tisztaságmániám ítéli halálra, ugyanis kíváncsiskodó nagyszülők ide vagy oda, képtelen vagyok eltűrni az előszobát uraló káoszt. Dúdolgatva rendezem sorba a cipőket, dolgom végeztével a szekrényre hajított kabátokat kezdem el rendszerezni a fogason. Egészen mostanáig fel sem fogtam, mennyire imádom ezeket a málló vakolatú, elszíneződött falakat, a szétesőben lévő bútorokat és összességében mindent, ami ezt a helyet alkotja. Újabb örömhullám söpör át rajtam, fülig érő szájjal ugrándozok fel-alá, ujjaimmal az időközben megnőtt hajtincseim közé túrok, visszaadva nekik a megszokott kócosságot. El sem hiszem, hogy végre itthon vagyok! Végre valahára én vagyok én! Nem a végletekig apatikus, gőgös, újgazdag ficsúr, nem az az alattomos alak, aki mindenkinek a szemébe hazudik, hanem csak egy egyszerű csaj a sok közül. Négy hebehurgya kistestvér nővére, két csóró, tutyi-mutyi szülő kölyke és egyszerűen egy tök átlagos, gimnazista lány. A boldogság kellemesen hűvös fuvallata meglebegteti bő, sötétkék pólómat.
- Daryl… - Régről derengő hang üti meg a fülemet. Megrökönyödve fordulok a bejárat felé. Boldogság fuvallata a francokat! Ez csupán a huzat, amit ez a senkiházi okozott a feltűnésével.
- Shonna. – Arcizmaim nemtetszést sugárzó grimaszba torzulnak. Nővérem márkás magassarkúja halkan kopog, ahogy beljebb merészkedik. Finom mozdulatokkal leemeli a piros svájcisapkát festett szőke, göndör fürtjeiről. Alaposan áttanulmányozom az öltözékét, a minőségi anyagból készült szövetkabátot, a rövid rakott-szoknyát. Elidőzök egy darabig az arany karkötők vizsgálatával, majd megtörve a csendet, felcicomázott testvérem szemébe nézek, már-már felnyársalva őt szúrós pillantásommal.
- Úgy látom, jól megy sorod – vetem neki oda gúnytól csöpögően. El sem hiszem, hogy ez ugyanaz a személy, akivel én a gyerekkoromat töltöttem… – Teljesen kivirultál! – teszem hozzá a legkevesebb jóindulat nélkül. – És mondd csak, mi járatban?
- Anya hívott meg. – Hát persze! Miért is ne hívta volna? Végül is ez a nőszemély nem tett semmi rosszat, azon kívül, hogy egy szép napon fogta magát, kisétált az ajtón, és közölte: ne várjuk vissza. Volt ez úgy fél éve, azóta se híre, se hamva. Mert ugye az egyetem az jó buli, azonban a tandíj kifizetéséhez szükséges lóvét munkával kellene megkeresni. Dehát ilyen szépen manikűrözött körmökkel csak nem dolgozhatott! A szüleimnek meg aligha állt módjában finanszírozni a költséges tanulmányait. Shonna ezt személyes sértésnek vette. Nincs pénz? Hát akkor, agyő!
- Daryl! – Felbukkanó édesanyám ölelésre emelt karjai megragadnak a levegőben, megpillantva elsőszülött gyermekét. – Oh, Shonna! Hát eljöttél. Vedd le a cipődet, és gyere beljebb!
- De… - próbálna szóhoz jutni a tékozló leány, ám anyám hatásosan meggátolja ebben.
- Te pedig szépen velem jössz! Sok a dolgom, el kell a segítség. – A vállamnál fogva megpördít, és egészen a konyháig taszigál.
- Nem kellett volna meghívnod. – Nem rejtem véka alá a duzzogást. Rosszalló félmosollyal veszem át a felém nyújtott kötényt. Anyu figyelmen kívül hagyja elégedetlenkedésemet, helyettem inkább a tűzhelyen fortyogó levesre összpontosít.
Az apró helyiség jelentősen tágasabbnak tűnik most, hogy az étkező asztal a rokonokra való tekintettel áthelyezésre került. A plafonon az égő, mely már évek óta búra nélkül árválkodik, kétpercenként felzizzen, és elhalványul. Fenyegetően felpislantok rá, mintha ezzel rábírhatnám a hiba kiküszöbölésére.
- Mit csináljak? – tudakolom hátam mögött a csomózással bajlódva. Anya fél kézzel fűszerez, fél kézzel szebbik étkészletünk darabjairól törölgeti le az egy év alatt rájuk telepedett porréteget. A nagy munkálatok közepette a pulton sorakozó hús és zöldségek felé biccent.
- Kockázd fel őket! – adja ki az utasítást. Engedelmesen nekilátok a feladatomnak. Noha rengeteg kérdésem lenne, a legfontosabbat nincs szívem feltenni. A nagyi állapotáról érdeklődni elég hangulatromboló lenne. Azt pedig a saját szememmel is tisztán látom, hogy az idős hölgy nincsen éppen a helyzet magaslatán. Két hagyma felaprítása között átkémlelek a nappaliba a vállam felett. Lana a nagymama ölében mesél valamit, heves gesztikulálásokkal téve izgalmasabbá a történetet, míg az idős asszony ráncos kezeivel, finoman simogatja unokája kobakját. Az arca sápadtabb, mint ahogy emlékeimben élt, a szemei alatt sötét karikák ülnek, és mintha vékonyabb is lenne.
- És? Milyen volt a sítábor? – Összerezzenek. Gyorsan visszaterelem figyelmemet a vágódeszkára, nehogy édesanyám kiszúrja a képemre költözött aggodalmat. Semmi szükség rá, hogy azt higgye, én itt már jó előre készülök a gyászra.
- Hát… Az egyik szobatársamnak már első nap sikerült lesérülnie. A másik ragaszkodott hozzá, hogy megtanítson snowboardozni. Önhibáján kívül ez nem igazán jött össze. – Lendületesen szórom az információkat a hús felvágására koncentrálva közben. – Aztán az egyik felsőbb éves, akivel sikerült belekeverednem egy kisebb incidensbe, megint – Az utolsó szót halkan, sóhajtva teszem hozzá. -, tőle szokatlanul rendes módon, megkísérelte megbeszélni velem a dolgot. Bár értékelem a próbálkozást, de én legszívesebben fátylat borítanék az egészre. – Mondókám végére érve, illetve késemmel kegyetlenül kivégezve a csirkemellet, felpillantok anyámra. Arcvonásai palástolhatatlan meglepettséget tükröznek.
- Két szobatársad is van? – A levest kevergető fakanál tehetetlenül süllyed el a lábasban.
- Igen. Miért? – Összevont szemöldökökkel mustrálom édesanyám kikerekedett szemeit. Hirtelen észbe kap, megrázza a fejét.
- Semmi – rendezi vissza vonásait. Ellenben engem nem hagynak nyugodni a fakanál nyelét ismét megszorító, remegő ujjak. Nem igazán értem, mire fel ez a heves reakció, de rossz előérzetem van vele kapcsolatban.
- Anyu… - Kísérletemet, hogy mélyebbre ássak, a betoppanó Shonna hiúsítja meg. Óvatosan cserkész be minket, baloldalán egy húszas éveiben járó, középmagas pasassal.
- Izé… - Tekintete zavartan cikázik köztem és anyánk között. – Szóval, anya, Daryl, ő itt a barátom Grant. Grant, ő itt az édesanyám és a húgom. Már meséltem róluk. – Gyorsan elnyomom a fintort, amit az utolsó mondat eredményez. Hát persze! El tudom képzelni, milyen hízelgő dolgokat hordhatott rólunk össze. Fapofával nézem végig, amint a barna hajú fickó eltúlzott udvariassággal, a nyálasság határát erősen súrolva bemutatkozik jövendőbeli anyósának. Míg ők közelebbről is megismerkednek, én lövellek egy angyali mosolyt kifogástalan sminkben parádézó nővérem felé. Kedvességem egy döbbent arc formájában talál viszonzásra.
- Örvendek – nyújtja ezúttal felém a mancsát Grant. Bűbájos ábrázatomon mit sem változtatva, fogadom a gesztust.
- Szintén. – Ajkaim lassan, fokozatosan visszatérnek eredeti pozíciójukba, a már annyira megszokott, flegma hatást elérve. – Már igazán kíváncsi voltam, ki az a balfácán, aki hajlandó pénzelni az idióta nővéremet. – Ezután halálos némaság ereszkedik alá közénk. Anyám tanácstalanul mozgolódik segítséget remélve, Shonna tátott szájjal, földbe gyökerezett lábakkal álldogál. Legújabb ismerősömnek szintén szerfelett szokatlan nyers stílusom és a méltatlan bánásmód, amiben részesítem. Bár engem nem feszélyez a légkör szinte már tapintható feszültsége, a többiek hallhatóan fellélegeznek felcsendülő telefonom közbeavatkozására. Kirántom kacsómat Grant egyre gyengülő szorításából.
- Ha megbocsátotok. – Komótosan, egyenes háttal elballagok. Tojok rá, hogy karácsony van! Én akkor sem vagyok hajlandó jópofizni ezzel az álszent párossal. Nyalogassa valaki más a sebeiket! Durcásan előhalászom farmerem zsebéből az időközben elhallgatott készüléket. Magamban felolvasom a szöveges üzenet tartalmát.

„ Szia, Daryl! Először is, tudom, hogy nem adtad meg a telefonszámodat. Önállósítottam magam. Másodszor, hogy megy a főzőcskézés? Elképzeltelek kis kötényben. Egyszerűen röhejes! Egyébként csak annyit akartam, hogy: BOLDOG KARÁCSONYT!”

- Alá sem írta – kuncogok a szobám felé haladva. Amint becsapódik mögöttem az ajtó, és egyedül maradok, tökéletes időzítéssel újabb üzenet érkezik. Rápillantva a mobilom kijelzőjére olyan hangos hahotában török ki, hogy annak valószínűleg még a kint tereferélő vendégsereg is fültanúja lehet. A röhögéstől eltorzult pofával vizslatom a képet. Ian, amint a kutyája mellett guggol, aki így mellesleg még nála is magasabb. Fejükön mikulás sapka, és Joey méretes nyelve beteríti gazdája fél arcát. A legröhejesebb az egészben mégis a Wackerly orra alatt és állán virító, filccel felvitt, pöndörödő bajusz valamint hegyes kecskeszakáll. A fotón egyértelműen látszik, hogy nem saját kezűleg készült. Hirtelen ötlettől vezérelve bepötyögöm a küldő fél telefonszámát, és tárcsázom azt. Kicsöng párszor, mielőtt felvenné.
- Daryl? – szól bele szobatársam megilletődötten. Megköszörülöm a torkomat, elkerülve az itthon használt, lányos hangom okozta lebukást.
- Megkaptam az SMS-t. Neked is boldog karácsonyt! – A túloldalon zavart csend köszönt be.
- Mi… Milyen SMS-t? – hebegi. Nagyokat pislogva lehuppanok az ágyamra. Lábaimat törökülésbe húzom.
- Nem te küldted? De erről a számról jött… - Oké, ez így elég kellemetlen. Nem hittem volna, hogy nálam valaha be fog ütni az ilyesféle kislányos zavar.
- Hogy az a… - Ianből még telefonon keresztül is árad a megvilágosodás érzete. – ANYA! – ordítja ingerülten. A háttérből alig hallhatóan egy női hang szabadkozik:
- Te írtad! Én csak segítettem elküldeni.
- Izé… Hát… Szóval… - Szerencsétlen Wackerlytől egyetlen épkézláb mondatra sem futja.
- A fénykép mikor készült? – próbálom kisegíteni szorult helyzetéből a téma elterelésével.
- Milyen fénykép?
- A mikulás sapkás, veled meg Joey-val. – Valami koppanás hangzik fel a vonal másik végén.
- Az valamikor most… Azt sem tudtam, hogy lefényképezett… - Ez a lányos zavar egész vicces dolog tud lenni, mikor nem éppen téged kínoz.
- Mondd csak, a kecskeszakállról és a bajuszról tudsz?
- ANYA! – szakítja át kis híján a dobhártyámat a felkiáltás. Nos, valahogy sejtettem, hogy nem az ő kézügyességét dicséri az ál-arcszőrzet. – TE MEGINT ÖSSZEFIRKÁLTÁL AMÍG ALUDTAM?! – Visszatartva a kacagást, háttal kiterülök a matracon. Iannél jobb módszert keresve sem találhattam volna a gondolataim elterelésére. Amíg az ő szerencsétlenkedésén derülök, addig sem esz a fene Shonna miatt.


Davis


Leügetek a hosszú lépcsősoron, átszelem az előteret. Karácsony estére senkit nem vártunk látogatóba apámmal, ezért meglepetten nyitok ajtót a vendégnek. A jövevény talpig pirosban, amolyan mikulásruha-félében várakozik. Bájosan rám mosolyog.
- Mit keresel itt? – suttogom magam elé teljesen a sokkhatás befolyása alá kerülve. – És… szoknyában? – Az alul fehér bundával díszített, rövid ruhadarab a kelleténél többet enged látni a hosszú lábakból. Amit jobban belegondolva, férfi létemből adódóan, nem is igazán nehezményezek.
- Gondoltam, meglátogatlak. – Ugyanazzal az elbűvölő mosollyal a szája szegletében beslisszan a köztem és az ajtófélfa között lévő résen. Köpni-nyelni nem tudok a döbbenettől. A lány tűsarkúja még dob a köztünk fennálló háromcentis magasságkülönbségen, így valósággal fel kell rá néznem. A hall közepén megtorpanva, kíváncsian körbekémlel a házban. Szempillái hosszabbak a szokottnál, ajkain élénk színű szájfény csillog.
- Mi ez az egész? – értetlenkedem újra és újra megbámulva különös szerelését. Vagy talán inkább azt, ami abból kilátszik…
- Eljöttem, nehogy egyedül érezd magad. – Füle mögé tűr egy a szemébe lógó hajtincset. Hatalmasat nyelek, ahogy helytelennél helytelenebb ábrándok rohamoznak meg.
- Mégis mit művelsz?! – Számonkérésem sokkal inkább saját magamnak címzem mintsem neki. Újabb a torkomban keletkező gombócot kell legyűrnöm, mikor Daryl leveszi magáról a kabátot, és kiderül: mindössze egy apró top rejtőzik alatta. Szégyentelenül legeltetem a szememet sima, világos bőrén. Feleszmélve gyorsan visszaterelem arcára a tekintetemet. Madkins mosolya vigyorrá szélesedik, a lámpák élénk fényében megcsillan hibátlan fogsora. Felgyorsulnak az események. A kabát a padlón köt ki, ő pedig váratlanul csuklón ragad engem. A nappaliban, nem messze a hatalmas, feldíszített karácsonyfától, a plafont bámulva fékez le. Érdeklődve követem a példáját, és megvizsgálom a mennyezetet. Az onnan csüngő növény hatására eláll a lélegzetem.
- Fagyöngy? – Bár nyilvánvalóan az, azért felteszem a kérdést. Mást egyébként is képtelen lennék kipréselni magamból. Pillanatnyi elmeállapotomat tekintve, ez is dicséretes teljesítmény.
- Fagyöngy – helyesel Madkins. Fel sem eszmélek egy másodperc múlva már forró ajkak tapadnak az enyémre. Hiába próbálom meggyőzni magamat, hogy nem vagyok kanos, az ujjaim irányíthatatlanul a hajába túrnak. Daryl a csókot továbbra sem szakítva meg, kibújik a cipőiből, így újra egy magasságba kerülünk. Tenyerével végigsimít a hátamon, érintése nyomán felizzik a bőröm, megfeszülnek az izmaim.

Hangos huppanás, és lihegve nyitom fel a szemhéjaimat. Izgatottan, csalódottan, de leginkább rémülten ülök fel az ágyamban. Zaklatottan felmérem a terepet.
- Mondtam, hogy figyelj oda! – kiált fel idegesen Madkins, aki Ian ágyán ücsörögve fordul a srác felé, elégedetlen pillantásokkal jutalmazva meg őt az akciójáért. Wackerly halkan szitkozódva elkezdi összeszedegetni a bőröndjéből kiborult cuccokat. Daryl lemondóan visszafordul előre. Félszemmel felém sandítva, beköti a cipőfűzőjét.
- Rémálom? – szegezi nekem a kérdést, mire automatikusan visszaidézem a tudatalattim gyártotta képeket. Hát az biztos, hogy rémes volt… Rémesen kínos. Plusz rémesen valósághű.
- Valami olyasmi – nyögöm. Remélem, a fejem egyelőre még nem tervez a fejembe tódulni.
- Hogy kipirultál. Csak nem valami illetlent álmodtál? – Hát erről ennyit. Ábrázatomat a lehető legijesztőbbre alakítva kommentálom Ian hozzászólását. Ha a tudomására jutna, egész pontosan milyen álomképekből riasztott fel az imént, na, abból lenne aztán balhé. Valójában bárkinek mondanám el, kitörne a káosz.
- Illetlent? Az a srác, aki utálja a nőket? Erősen kétlem. – Valahogy nem tudok örülni Daryl segítségének… Fáradtan összeborzolom a sörényemet.
- Mentek valahova? – A jobboldali falnál sorakozó könyvespolcokat stírölöm, mintha valami végtelenül érdekfeszítőt fedeztem volna fel.
- Futni – avat be tömören Madkins. Halkan megnyikordul az ágy, ahogy talpra pattan.
- Mehetünk? – Még éppen beleesik a periférikus látóterembe az ajtót kitáró Ian.
- Akkor mi megyünk. Szia! – köszön el Daryl. Egy darabig hallom a folyosón zengő, egyre távolodó hangjukat, amint Madkins megint Ian valami baromságáról fejti ki a véleményét, nem kimondottan tapintatosan. Miután a zsibongás végleg elhal, ernyedten visszahanyatlok a matracra.
Mi a fészkes fene ütött belém? Mi a frász történt azzal a hülye agyammal, hogy ilyen esztelenséget műveljen?! Egyáltalán mióta álmodik az ember ilyesmit a barátjával kapcsolatban? Azért lenne, mert Daryl lány? Hmm… Szóval, ha Ian csaj lenne… Áh, dehogy! Beleborzongok a felvetésbe. Ez már tényleg a kétségbeesettség legfelsőbb foka.

Eredménytelenül igyekszem minden energiámat a táncba fektetni. Egyre-másra elkalandozom, és a felbukkanó gondolatok hatására legszívesebben a tükörbe verném a homlokomat. Addig fejelném saját magamat, míg sikerül kitörölnöm azokat a kellemetlen képzelgéseket.
A zene üvölt a háttérben, az egész helyiséget berezonálva. A táncterem közepén állok, széles terpeszben, a szemközt feszengő önmagamat fixírozva rosszallóan. Teszek egy mozdulatot a karommal, de oda a dinamika. Ebből nem lesz edzés, az egyszer fix.
- Mi újság? – higgadtan fogadom a beljebb settenkedő Yuji kérdését. Nehéz olyan helyiségbe észrevétlenül belopózni, amelyiknek az egyik falát végig tükrök borítják. Nem fordulok felé, éppen csak vetek rá egy kósza pillantást.
- Semmi. – Ennek a tökkelütöttnek sikerül mindig a legalkalmatlanabb időpontokban megtalálnia. Mindenesetre biztató előjel, hogy ezúttal emlékszem a nevére.
- Úgy láttam, a sítáborban egész sokat lógtál együtt Daryllel. – Reagálásra számítva elnémul egy percre. Miután meg sem mukkanok, folytatja. – Sikerült kideríteni valamit róla?
- Itt nem én szoktam nyomozgatni – fintorodom el. A japán csávó letáborozik a hátam mögötti padsorra. Csintalan vigyor telepszik az arcára.
- Azt hiszem, nem vagyunk éppen egy hullámhosszon. – Milyen elmés megállapítás! Örülök, hogy ez az egyébként totálisan egyértelmű tény benne is megfogalmazódott végre.
- Akkor mondjuk, leakadhatnál a frekvenciámról. – Melegítőnadrágom zsebeibe mélyesztem a mancsaimat, úgy pördülök felé. Mellkasa előtt összefont karokkal, idegesítően kedélyes ábrázattal néz velem farkasszemet.
- Én csak külső megfigyelő vagyok. Maximum néha-néha kívülről megrángatok egy-két zsinórt. – Agyamra megy ez a kölyök a temérdek metafórával és értelmetlen hablatyolással. Nem lehetne kertelés és költői eszközök nélkül kibökni, mit akar? – De te állandó szereplőnek számítasz, mint Daryl barátja. – Ledermedek. Ez az első, hogy rajtam kívül más is a barátomnak titulálja Madkinst. Mivel ezzel ideiglenesen bevágódott nálam, szótlanul eltűröm, hogy tovább folytassa a zavaros monológját. – Elég passzív voltál, ezért még meg is osztottam veled némi információt, hátha… - Nyitva hagyja a mondatot. Hátha, mi? Hátha még jobban összezavarodok vagy hátha valami idiótaságra szánom el magamat, és érdekesebbé teszem neki a történéseket? – De azt egy szóval sem mondtam, hogy nyomozgatnod kellene. Nem evidens, hogy a barátok megosztanak egymással egyet s mást? – Szemeim teniszlabda nagyságúra tágulnak. Jó, tegyük félre azt a hülye álmot, ilyesmi bárkivel megeshet néhanapján. Legalábbis merem remélni… Mindegy! Akárhonnan nézzük, Daryl a haverom! Barátok vagyunk!
- Te egy zseni vagy! – borzolok bele a törpe hajába, mielőtt fültől fülig érő vigyorral a képemen kiviharoznék a teremből.
Kit érdekel, ha Madkins néha berág rám a kíváncsiságom miatt? Senkit! Kit érdekel, ha néha idegesíti a közeledésem? Engem aztán nem! A végén így vagy úgy, de mindenképpen meg fogom ismerni a legapróbb hibáit és hóbortjait is, ugyanúgy, ahogy Iannel is tettem. Mert barátok vagyunk és pont.



Ian


Sunyi vigyoromat félig-meddig sikerül elrejtenem a mellettem kocogó Daryl elől. Eljátszom a jó kisfiút, a hóval borított tájat analizálva, miközben azt tervezgetem, mikor fogom végre beelőzni versenytársamat. Látszólag ártatlanul csodálom a fehérbe burkolt növénytakaró és a letakarított salakpálya érdekes kontrasztját, ám Madkins átlát az álcámon.
- Meg ne próbáld! – figyelmeztet egy gyanakvó pillantást vetve felém. Sértődötten csücsörítve, lassan oldalra fordítom felé a fejemet.
- Mégis mit?
- Beelőzni.
- Már miért tenném?
- Mert egy barom vagy. – A mondat olyan váratlanul ér, hogy majdnem sikerül kigáncsolnom saját magamat. Megszeppenten tátogok szobatársamra. Mióta bevett szokása nyíltan sértegetni engem? Úgy ócsárol, mintha mi sem lenne természetesebb!
- És, ha le akarlak előzni? Nincs abban semmi! – Daryl fáradtan megnyomkodja a halántékát, lenézően hunyorít rám. Hosszas szemmel verést követően aztán váratlanul megtorpan. Szemöldök ráncolva visszanézek rá, és már mennék is tovább, azonban egy méternél messzebb nem jutok. A nyakamon megszorul a sál, mire én a hirtelen rántás hatására a jéghideg talajon kötök ki. Kétszeresükre tágult pupillákkal kémlelek le az engem fojtogató anyagra.
- Áh! – nyilall belém a felismerés.
- Áh! – figuráz ki Daryl. – Legközelebb talán hozz magadnak külön sálat! Ha ezt valaki látná… - Nem telik tőlem többre egy bárgyú mosolynál. Kissé zavartan feltápászkodom, vigyázva nehogy a „nyakörvem” ismét balesetet okozzon. Talán hülye ötlet volt ugyanazt a sálat használni… De ha egyszer olyan rohadt hideg van! Ez a vacak amúgy is vagy öt méter hosszú, kár lenne egy főre elpazarolni.
- Pihenjünk egy kicsit – javaslom, mikor megpillantom, hogy közel járunk az éppen futott kör végéhez. Madkins lazít közös pórázunk szorításán. Ezt nem igazán gondoltam át – suhan át az agyamon, mialatt Daryllel körültekintően tartjuk a megengedett távolságot.
Ülőhely híján a pálya szélénél meredeken emelkedő füves területet bambulva ácsorgunk egy helyben. Madkins kétpercenként tudatja velem sokatmondó tekintetén keresztül, mennyire nincs ínyére az én téli maraton ötletem. Jó, talán egy kicsit tényleg elragadott a hév. Túl régóta nem hívtam ki semmiben, kezdtek jelentkezni az elvonási tüneteim.
- Davis mostanában furcsán viselkedik – teszek egy tökéletesen nem ide illő megjegyzést a sötét, gomolygó felhőkkel tömött égboltot mustrálva.
- Hmm. – Daryl kifejező válaszai mindig megadják a beszélgetés lendületét. Hát igen, a srác bizonyára minden társaság központi mókamestere.
- Tylerről nem is beszélve. – Esetleg leeshetne neki a párhuzam. Mármint még nekem is átjött, hogy azok ketten kizárólag miatta művelnek fura dolgokat, pedig én aztán tényleg sík hülye vagyok megfigyelés terén.
- Nem tűnt fel. – Aha, persze. Ha belegondolunk, nem volt ám olyan feltűnő, amit a sítáborban rendeztek. Hogy Davis minden adandó alkalommal elráncigálta őt mellőlem, de főleg McGlone mellől, meg hogy az igazgató fia szégyenszemre állandóan ott lihegett a nyomukban. Valójában szegény Tyler csak azért maradt hoppon, mert neki már nem maradt azokból az adandó alkalmakból, miután Hagner az összeset lestoppolta.
- Történt valami köztetek? – bököm ki végül a kérdést, ami már egy jó ideje furdalja az oldalamat.
- Azon kívül, hogy lesmárolt a színpadon mindenki előtt? Nem, semmi. Miért kérded? – Elégedetlen fintorral fogadom a kitérést.
- Davisre céloztam.
- Hát, akkor ezt elvétetted.
- Nagyon mókás kedvedben vagy ma… - dünnyögöm az orrom alatt ingerülten. Tekintetem megpihen a hóban felejtett lábnyomainkon. Madkinsnek a magasságához
képest elég kicsik a lábfejei. Újabb megsemmisítő tény maszkulin mivoltára nézve.
- Szerintem – vált át komolyabb hanghordozásra – Davis még nálad is önzőbb. – Eltátott szájjal fordulok felé. Ez mit akar jelenteni? Egyre valószínűbbnek tartom, hogy tényleg történt valami. Egyébként meg nem is vagyok önző, kikérem magamnak!
- Mire célzol? – próbálok kicsikarni belőle valami magyarázatot. Beszél itt nekem rébuszokban! Bőven elég az a rengeteg sokszorosan átvitt utalás, amivel az irodalom órán untatnak minket szüntelenül, nem hiányzik az ő rejtélyeskedése is.
Daryl már szólalna meg, ellenben ekkor egy idióta max sebességgel lecsörtet a lejtőn, esztelenül kalimpálva. Pár másodperccel később szobatársammal egyszerre tántorodunk meg a nyakunk köré fonódó karok és a kettőnk között kifeszítette sálban, mint hálóban fennakadó alak miatt.
- Mi a fene?! – Lesandítok az ámokfutóra. – Davis? – Haverom valami eszméletlenül idétlen vigyorral a pofáján, ködös tekintettel néz fel rám. – Te beszívtál? – A feltevés még aktuálisabbá válik, ahogy Hagner majdhogynem leteríti Darylt, ezúttal rá korlátozva az ölelés-áradatot. Madkins tanácstalanul pislog bele a nagyvilágba, egyelőre rezzenéstelenül tűrve a belőle a szuszt is kiszorító fiú támadását.
- Többet nem fogok kutakodni utánad! Mert egyszer úgyis el fogod majd mondani! – kürtöli világgá vidáman Davis. A vékony, ebből kifolyólag könnyedén összeroppantható áldozat testi épségét féltve, a pólója hátuljánál fogva lehámozom róla a teljesen elragadtatott Hagnert.
- Te nem fagysz meg, ember? – Végigmérem az egy szál fölsőben és nadrágban lézengő srácot, és egyszeriben megtámad a fagy. Az említett meglepetten a mellkasához kap.
- Elfelejtettem a kabátot! – Ugyanazzal a lendülettel, amivel megérkezett, elszáguld.
- Végül is igaza van. Már csak másfél év – suttogja maga elé elmerengve Daryl.
- Tessék?
- Semmi.
- Na!
- Tényleg semmi.
- De mi másfél év? – kíváncsiskodom tovább belemászva a magánszférájába.
- Tizennyolc hónap – érkezik a felelet a szokott semmitmondó stílusban.
- Ne kezd már megint! – Nem ráz le engem ilyen könnyen! Megindulva visszafelé a koleszba, már bombázom is őt a következő kérdésekkel.


Tyler


Talán ezt hívják a sors iróniájának? – elmélkedem a szövegkönyvet lapozgatva. A féléves vizsgadarab ezúttal egy jó kis szerelmi háromszögre alapoz. Hurrá! Végül is most pont erre vágytam a legjobban. Daryl Madkins vetélytársát és testvérét alakítani egy személyben, mindezt egy csöpögős jelenetekkel és bensőséges párbeszédekkel teletűzdelt színdarab keretein belül. Álom a köbön! Hatalmas sóhajjal levágom magam mellé, a színpad szélére a papírköteget. Fásultan körbehordozom tekintetemet a nézőkkel lassan feltöltődő termen. Ez az előadás egy bizonyos, nem elhanyagolható okból a számos érdeklődő mellett rengeteg jelentkezővel is büszkélkedhet. Segítségével megúszható a féléves drámavizsga, és ez remek motiváció a kihívásoktól menekülő, lusta diákoknak. Hülye egy rendszer. Bármilyen piszlicsáré szerephez jut az ember, már biztosította is a békéjét az év végéig. Már ha nem cseszi el élesben. Azt Nancy rendszerint hosszú heteken át tartó kínzással torolja meg.
Végigpásztázom a környéket Madkinst kutatva. A srácnak egyelőre nyoma sincs. Jóllehet nem éppen ilyen körülményekre vágytam, legalább lesz időm végre normálisan tisztázni vele a problémákat.
Szinte mindenki jó előre tudja, kik fogják alakítani a főbb karaktereket. A női főszereplő persze más kérdés. Ezt a kiváltságos szerepkört kizárólag az elvetemült potyázók vállalják magukra, a barmok, akiknek máskülönben semmi esélyük normális jegyekkel átevickélni az új félévbe. Természetesen ez engem a legkevésbé sem érint. A lényeg, hogy Daryllel minden bizonnyal sok próbánk lesz együtt. A sok próba pedig sok lehetőséget jelent a beszélgetésre. Kezd nagyon idegesíteni ez a mostani semmilyen helyzet, igazán ideje lenne túllépni rajta. Nem mintha eddig nem próbáltam volna. Ha nem lenne az a hidrogénezett, elcseszett pióca…

Hosszas gondolkodás és lelki felkészülés vezetett a próbálkozásig, de végül egy mély levegővétel után csak sikerült őt megszólítanom.
- Ráérsz egy percre? – Nem fintorgott rám, nem reklamált, némán követett, amit jó előjelnek véltem.
Már előző nap szerettem volna tiszta vizet önteni a pohárban, ellenben néhány dolog közbe jött. Például Madkins fura beszámolója a gyerekek szexuális beállítottságáról, illetve az én későbbi lerészegedésem. Utólag örültem Daryl éjszakai távollétének, mikor egy tök ismeretlen csaj mellett ébredtem. Nem hinném, hogy az eset sokat szépített volna az egyébként is gyatra megítélésemen.
- Szóval? – sürgetett karba font kezekkel. Ahogy azokkal az átható szemekkel engem fixírozott, hirtelen tovaillant a határozottságom. Ez a szemét képes minden dicséretes tulajdonságomat kikapcsolni, míg végül nem marad más, mindössze egy gerinctelen, hülye köcsög, aki mellesleg beszélni is csupán makogva képes.
- Arról az incidensről lenne szó. Szóval… Valójában… - Egyik szemöldökét felhúzva várakozóan mustrált tovább. Ez persze nem segített ki. – Bocsánatot akartam kérni. Igazából nem az van, amire gondolsz.
- Miért? Mire gondolok? – Nyeltem egy hatalmasat, amitől nyeregben érezhette magát, ugyanis még egy halvány mosolyt is megeresztett.
- Nos… Nem is ez a lényeg! – Jobb kezemet kihúzva a zsebemből megpróbáltam a szomszédos bárpultra támaszkodni, azonban miután kis híján lelöktem egy poharat, inkább meggondoltam magam. Értékes másodpercek vesztek oda, mire újra összekapartam az értelmesebbik énemet. – Az egész azért volt, mert…
- Daryl! Gyere, menjünk! – fojtotta belém a szót az agresszív, tejfölfejű barom. Madkinsnek megmukkanni sem maradt ideje, már cibálták odébb.
És ez a jelent folyamatosan megismételte önmagát. Eredményképpen nem jutottam egyről a kettőre. Daryl valószínűleg továbbra is utál engem, nekem meg még mindig nem sikerült rájönnöm semmi hasznosra.

Kimagyarázni magamat, megtudni, mi köze Madkinsnek anyámhoz, kinyomozni, miért kezelem ösztönösen lányként őt – sorolom fel magamban sokadszorra az előttem álló, elvégzésre váró feladatokat.
- Kezdünk, emberek! – ordítja Nancy pár lépésre tőlem. Kelletlenül felállok. Daryl az utolsók között érkezik, majd elhaladva mellettem int egyet köszönés gyanánt. Jó, talán annyira nagyon-nagyon nem gyűlöl. Azért még nem élem bele magam…
Kissé szűkösen bezsúfolódunk a színfalak mögé. Automatikusan Madkinst keresem tekintetemmel a tömegben. A falnak dőlve, homlok ráncolva igyekszik memorizálni a szöveget. Legszívesebben hátba veregetném, és közölném, hogy tök feleslegesen töri magát. Ennyi idő alatt senki nem képes megtanulni ennyit, mindenki olvasni fogja, ráadásul evidens, kit választanak. Noha nem is olyan régen előbb vágtam volna ki a nyelvem, minthogy beismerjem, de végeredményben a vak is láthatja: a srác kivételesen jó színész.
A nézőtér elsötétedik, a színpadi világítást felkapcsolják. Kényelmes tempóban elbattyogok az emelvényre vezető lépcsőig, várva a bekonferálást.
- Rendben, akkor kezdjük a válogatást. Elsőként a testvérpár szerepére jelentkező tanulókat szólítom. Tyler McGlone, Daryl Madkins és Joshua Lendrow. – A harmadik név hallatán megütközöm. Még egy jelentkező? Ki az a merész idióta, aki ennyire szeretné leégetni magát?
Észbe kapva folytatom a menetelést.
- Kezdjük! Tyler mint Jack és Joshua mint Garry. – Beletelik egy kis időbe, mire megemésztem, mire vállalkozott ez a szerencsétlen hülye gyerek. Ha Madkinsnek engem sikerült úgy megaláznia első nap, egy ilyen kis senkiházit megesz reggelire. A sajnálat üzenetét hordozó tekintettel mérem végig a tagbaszakadt fickót.
- Második felvonás, első jelenet – adja meg az instrukciókat Nancy, azzal félre vonul. Gyorsan átfutom a sorokat, amennyire lehet belevésem őket az emlékezetembe. Egy torokköszörülést követően felnézek a velem szemben állóra. Ez a Lendrow rohadt magas…
- Mindig mindent átengedtem neked. A legapróbb dolgoktól a legnagyobbakig – kezd neki.
- És? Kértem én valaha is, hogy tegyél így? – Futva belekukkantok a szövegkönyvbe.
- Nem lehetsz ennyire önző! Katy egyébként sem egy tárgy! Miért mindig az kell neked, ami az enyém?! Ez már beteges… Menj orvoshoz! – Elsőéveshez képest egész jól nyomja.
- Én is tudom, hogy nem tárgy! Éppen ezért nincs jogod helyette dönteni. – Kénytelen vagyok improvizálni egy kicsit. – Ha engem akar választani, akkor engem fog. – Újra a kezemben pihenő füzet támogatására szorulok.
- Hogyha egy olyan érzéketlen, bunkó nőcsábászra vágyott volna, mint te, akkor eleve nem velem kezd el randizni. Nem gondolod? De mit is érdekelnek téged mások és az érzéseik? – Felváltva bambulok hol a papíron futó sorokra, hol a rendületlenül rám koncentráló Joshuára. – A képedet sem látom évekig, se egy telefon, se egy e-mail, aztán felbukkansz a semmiből, és megpróbálod felforgatni az életemet! Tekintettel lehetnél másokra! A pokolba is, Jack! – Belém fagy a szó. Ez az égimeszelő szó szerint idézi a szövegkönyvet! Negyed órája sincs, hogy megkaptuk, ő pedig minden egyes szót vissza tud mondani segítség nélkül! A háttérben várakozó Daryl felé sandítok. Az arcára döbbenet ül ki a kezében tartott lapokat böngészve.
- Azt hiszem, ennyi elég lesz. Köszönjük! – Nancyt első ránézésre egyáltalán nem lepte meg a srác produkciója. Szokott könnyedséggel tapsol meg minket. – Daryl, te jössz! A feladat ugyanaz. Folytathatod onnan, ahol abbahagyták. – Madkins kissé határozatlanul botorkál előre. Pont elcsípem, amint Lendrow egy elégedett, nagyképű mosolyt villant felé.
Ahogy Daryl közelebb ér, a sötétbarna íriszekben felcsillanó elszántságot veszek észre. Megadóan beletörődök a sorsomba. Amúgy is éppen híján vagyok a jó pontoknak Madkinsnél, nem árt kicsit visszafogni az egómat az előrehaladás kedvéért.
- Játszd el nekem a lányt! – utasít suttogva. Meglepettségemben hátrálok egy lépést. – Sarat, te idióta! A női főszereplőt! – Ja, vagy úgy…
- Melyik jelenet?
- Második felvonás, hatodik jelent. – Villámgyorsan átfutom az említett részt.
- Megbuggyantál?! – akadékoskodom öklömnyi nagyságú szemeket meresztve. Ennek elmentek otthonról! Elgurult a gyógyszere!
- Nem kezditek? – tudakolja Nancy. Lassan a nézők sorai között is felhangzik a türelmetlen susmorgás. Fogcsikorgatva, kényszeredetten nekilátok.
- Azt hittem, jobban bízol bennem ennél. – Félve Nancy felé pillantok, akinek mimikáján tükröződik a meghökkentség. A nagyérdemű hasonló érzelmi állapotban lehet a duruzsolásokból ítélve. Nem csoda. Életemben először kísérlek meg női hangot varázsolni magamnak, vagy legalább valami ahhoz hasonlót.
- Nem benned nem bízom, hanem az öcsémben. – Remek, Daryl még improvizál is! Nem könnyíti meg a dolgomat.
- De a megcsaláshoz ketten kellenek, ugye tudod? Csak mert az öcséd…
- Te nem ismered őt! – Darylről süt a színtiszta gyűlölet és kétségbeesettség keveréke. – Fogalmad sincs, milyen önző és képmutató tud lenni! Semmit sem tudsz! – üvölti teli torokból egyre közelebb trappolva hozzám.
- Ne ordibálj velem! – Ez Madkins specialitása. Képes érzelmeket kicsikarni a partneréből, néha a másik tudta nélkül. Én vagyok rá az élő tanú.
- Sajnálom… - Megáll előttem úgy két méterrel, tenyerét a homlokára téve eltakarja a szemeit. – Én csak… Én csak félek.
- Mégis mitől? – Ennyit a szövegről. Madkins sem lesz az írok kedvence.
- Újra veszíteni. Annyi mindent megkapott, amiről én csak álmodtam. Bármit megtehetett, amit csak akart! És ha téged is elvesz, akkor végleg nem marad semmim. Ráadásul…
- Ráadásul?
- Akkor tényleg utálnom kell majd őt. – Karját tehetetlenül visszaereszti maga mellé.
- Te sírsz? – őszinte megrökönyödöttséggel próbálom kisilabizálni, nem csalnak-e a szemeim.
- Én aztán nem! Kemény férfi vagyok. A kemény férfiak nem sírnak! – Zengi hangosan, kihúzott háttal, könny áztatta arccal.

Hiába csinált teljesen mást, mint amit kellett volna, Daryl tehetségét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nancy amúgy is él-hal a lázadókért, lévén ő is egy közülük. Végül mégis szorosabb lett a verseny, mint arra számítottam.
Kiérve a díszteremből a sarkon túl megpillantom Joshuát és Darylt. Utóbbi számonkérően mered fel a napbarnított bőrű égimeszelőre. A kíváncsiságom megálljt parancsol menni igyekvő lábaimnak.
- Ezt meg hogy érted? – kérdi emelt hangnemben Daryl. Ábrázatát tanulmányozva azt mondanám, elég feldúlt lehet a lelki állapota.
- Ahogy mondtam.
- De ez abszurd! Mégis miért kellett volna nekem… - Madkins pillantása felém téved, mire gyorsan nekisimulok a falnak, hátha elkerülöm a figyelmét. – Beszéljük, meg ezt máshol! – A kémkedésnek lőttek.
Felkorbácsolt érdeklődésemmel egyedül maradva, gyanakodva meredek a távolodó páros után. Valamelyik résre nyitott ablakon besüvít a szél, kísérteties hangokat keltve. A két srác árnyéka megnyúlik a lámpafényben, furcsa formát ölt. Az egésztől bizarr érzésem támad.