Egy réten nyíló kicsiny virág

Kivel elbánt csúnyán a világ

Mégsem kesereg, mert tudja: még nem szenvedett eleget.

Ezért csak álldogál, várja és várja

Lekókadt levelét szélesre kitárja

Talán már maga sem tudja miért!

Egy szirom hullásáért vagy fénylő napsugárért?

 Arra jár a Nap

Nézi bús fejét s felkacag.

Rámosolyog, simogatja

Édes szóval hívogatja.

– Ugyan miért bánkódsz kedvesem?

Nézd inkább fényem s jöjj velem!

Egy messzi-messzi tájra

Ahol még leledzik az ember százezer csodája

S nem ér többé el a keserű pofon

Mert minden lélek csak egy szerető rokon,

És nem lesz a szívednek több rémálma

Mert az mind egy szálig az én szívembe szállna!

Szirmod sem hullna! Soha többé! Egy sem!

S nem létezne a szó: ez az én szenvem!

Mert ha félne is a remegő lelked

Majd teszek róla, s mosolyod felkel,

És nap, mint nap simogatom arcod

Csak kérlek, kérlek, ne add fel a harcot!

Hisz ha nem is tudod: szeretlek téged!

A szívemben csak a te neved fér el!

Csak kérlek, kérlek, nézz a Napba

Engedd, hogy a lelked szálljon mosolyogva

És a Fénysugaram sose engedd el

Cserébe nem kell már soha szenvedned,

Csak egyszerűen bízz bennem!

A barátom vagy, a kincsem…

Az én legszebb Napraforgóm…

2012.03.21