Daryl


Görnyedt háttal, képemen egy mérhetetlenül gondterhelt ábrázattal andalgok be az üres tanterembe. Elvánszorgok az ajtóhoz közeli, elnagyolt tanári asztalig, és felpattanok rá. Felhúzott lábamra támaszkodva a jobboldali ablaksoron keresztül vizsgálom a hófedte fákat, valamint a rajtuk és az égboltot sűrűn átszőtt fellegeken át beszűrődő, gyenge napfény keltette árnyékokat. Elkeseredett sóhaj szakad fel a tüdőmből.
Gond hátán gond. Nem csoda, hogy nem álcázza magát minden második lány fiúnak, aztán költözik be egy hímekkel telezsúfolt kollégiumba. Pedig bizonyos szempontból, egyes személyeknek persze, egész csábítónak tűnhet az ötlet. Őket is csak egy tényező akadályozza meg a kivitelezésben, aminek értelemszerűen én híján lehetek, miután itt ücsörgök a Prince Művészeti Akadémia épületében. Ez a tényező pedig nem más, mint az ép ész. A józan paraszti ész, mely jó esetben meggátolja az ember lányát saját sírjának megásásában.
Az ellenkező irányból érkező halk zörej felé fordítom a fejemet. Nyakigláb osztálytársam az ajtófélfának támaszkodva bámul felém kifejezéstelen pofával. A farkasszemezést egy doboz Coca-Cola felém repülése szakítja félbe. Reflexszerűen elkapom a nagy sebességgel száguldó italt.
- Kösz… – nyögöm megilletődötten a kezemben landolt piát fixírozva.
- Nincs mit. – Ráérősen beljebb ballag. A szemközti, tőlem pár méterre álló padnak dől hátsófelével. Noha a monstrum, melyen helyet foglaltam pluszban egy kisebb emelvényen terpeszkedik, még így sem jutok jelentősebb magasságbeli előnyhöz. Újabb hangos sóhaj kíséretében pattintom fel az üdítős doboz tetejét.
- Szóval – kezdek bele egyelőre megtartva higgadt stílusomat –, miért is akartad, hogy én alakítsam a női főszereplőt? – Kortyolok egyet a kólából, közben ügyelek a szemkontaktus fenntartására. Joshua közönyössége a saját fiú alteregómra emlékeztet. Elég rossz hatással van a közérzetemre általános halvérűsége. El nem tudom képzelni, szobatársaim, miként bírták ki apatikus énem mellett olyan hosszú ideig.
- Illik rád – közli egyszerűen, majd ő is juttat magának némi folyadékot. Palástolva meglepettségemet nem mozdítom egyetlen arcizmomat sem. Az italt finoman magam mellé helyezem a sötétbarna falapra. Visszalógatom magam elé az eddig az asztalon pihenő csülkömet.
- Nem hinném – reagálok végül kimérten. Ez így baromira nem lesz jó. Azt megértettem volna, ha Mr. Nőcsábász gyanút fog, elvégre ő Mr. Nőcsábász! Ráadásul legnagyobb sajnálatomra viszonylag sokszor kerültünk egymással „közelebbi” kapcsolatba. Ellenben Joshuával mindössze egy-két szót váltottam, azt sem személyes ügyekben. Amennyiben ilyen kevés információ birtokában is kételyei támadnak a nememmel kapcsolatban, akkor tényleg meg kell fontolnom, nekem való-e a színészi pálya.
- Az arcod nem valami férfias, a testalkatod elég filigrán, és jól színészkedsz. Fogadni mernék, hogy az iskola történelmében te vagy a legalkalmasabb erre a szerepre. – Noha mimikája semmilyen változást nem mutat, tekintetében felcsillan a pajkosság, amit a Davisszel töltött idő után, lassan csukott szemmel is felismernék. Ujjaimmal ritmusosan kopogni kezdek az asztal szélén.
Merjek hinni a csodában? Ilyen megállapítások után ugyanis az kellene hozzá, hogy ne jöjjön rá a többi tanulóhoz képest mennyire túlteng bennem a nőiesség. Én meg még azt képzeltem, meg sem kottyan megtestesíteni a tökéletes férfit. A végén kiderül, hogy jobban el vagyok magammal telve még McGlone-nál is.
- Nem akartam kiütni azt a sok jelentkezőt – vigyorgok rá a srácra szinte már bájosan. Erre Lendrow szája széle baljóslatúan felkunkorodik.
- Valóban? – Nem muszáj hinnie nekem. Addig prímán megvagyok, amíg nem leplezi le a titkomat ország-világ előtt. A legtökéletesebb esetben ő maga sem ébred rá a háttérben bujkáló igazságra. De most komolyan! Nem is igazán társalogtunk. Honnan sejthetné? Ennyire átlátszó vagyok? Félszemmel, óvatosan lesandítok leszorított kebleimre. Na, hogy nem ebből jött rá, az tuti.
- Másnak ezt ne nagyon hangoztasd! – nyúlok ismét az italomért.
- Mit? – Elégedetlenül elfintorodom. Mit, mit? Na vajon…
- Hogy mennyire illenének rám a hasonló szerepek. Ez nem a leghízelgőbb egy pasinak. – Mutatóujjammal egy kört írok le a Coca-Colás doboz peremén.
Mintegy figyelmeztetve engem a közeledő veszélyre, az egyik ablak kivágódik, a frászt hozva rám üvöltő szél tör be a helyiségbe. A váratlan hanghatással párhuzamosan Joshua szeli át a köztünk lévő teret. Ahogy a katedrálisra lép, újból fel kell rá néznem, ami hosszú távon meglepően megviseli a nyakat. Szerencsétlen Yujinak komoly fájdalmai lehetnek egy-egy nap végére…
- Meglepően sok dolog történt veled ebben a félévben – jegyzi meg abszolút eltérve a témától. Szoborszerű ábrázatát egy széles vigyor oldja fel. Kikerekedett szemekkel meredek fel aggasztóan felém villanó, kék íriszeibe. Sötét bőre mellett csak úgy világítanak a világos szemek és a fehér fogsor. Némi fáziskéséssel erőt veszek magamon.
- Csak mint bárki mással – közlöm vele szárazon. Habár ez feltehetően nem így van. Igazából a többi diákéhoz hasonló, eseménytelen mindennapok esélyét megfoganásom pillanatában elvesztettem, mikor jó apám fukarkodott az Y kromoszómával.
- Úgy látod? – vonja föl egyik szemöldökét. Kezeit belemélyeszti az iskolai egyenruha részét képző, sötétbarna nadrág zsebeibe. Tartása az a jellegzetes hímeket jellemző típusú. Mérsékelten görbe hát, ami rejtélyes módon mégis határozott fellépést biztosít. Ez valószínűleg bele van kódolva a génjeikbe, sok minden más, kevésbé vonzó tulajdonsággal egyetemben.
- Úgy – helyeslek. A csevegés kezdi lendületét veszteni, nem mintha egyébként nagyon lett volna neki. Két szótlan srác eszmecseréje az első másodperctől kezdve halálra van ítélve. Nem mintha ez aggasztana. Semmi kifogásom némi magány ellen. Át kell gondolnom néhány ügyet, többek között a stratégiaváltás lehetőségét. Ennyi gyanakvó, fontoskodó alak mellett nem érezhetem magam biztonságban.
- Hmm – kalandozik el látványosan. – Belegondolva, bárkivel megeshet, hogy az első tanítási napon lealázza az igazgató híresen tehetséges fiát a színpadon. – Lövellek felé egy gonosz pillantást. Az az improvizációs feladat, a hülye újságcikk miatt, nem tartozik a legkedvesebb emlékeim közé. Rendesen keresztbe tett a láthatatlanná válási terveimnek. – És tényleg rengeteg elsőéves került már címlapra. – Fokozom a gyűlöletet a tekintetemben. Tényleg nem veszi az adást? – Egyébként milyen ironikus… - Nem hagyhatom a levegőben lógni a hirtelen félbe maradt monológot.
- Ugyan mi?
- Első nap homoszexuális szerelmespárt alakítotok, aztán… - Kézfeje légies könnyedséggel közelíti meg az arcomat, csupán egy-két milliméterre a bőrömtől végigsimít a levegőben. Már-már érzem a tenyeréből áradó meleget, ahogy a mozdulat zárásaként finoman megérint egy arcomba lógó hajtincset. Szemöldökeim döbbenetemben a homlokom közepéig szaladnak, másodpercekig képtelen vagyok lehunyni a szemhéjaimat. Hátra támaszkodva megcsúszom, végül tehetetlenül elterülök háttal az asztalon. Joshua megkerüli a méretes bútordarabot, hogy oldalról gond nélkül fölém hajolhasson. Szerencsére mancsa időközben visszakerült eredeti helyére, a zsebébe. A sokk utóhatása sokáig nem engedi számomra felfogni a cselekedet hátterében megbúvó szándékot. Aztán a déjà vu érzés rávezet a megoldásra.
- Jézusom… - suttogom magamnak az orrom alatt. A fölém magasodó fiú meg sem kísérli mérsékelni a vonásait átformáló elégedettséget. – Mit kerestél te ott?! – rivallok rá összekaparva morzsányi lélekjelenlétemet.
- Csak véletlen egybeesés volt. – Végre kihátrál a magánszférámból, így lehetőségem adódik felegyenesedni. Lecsusszanok az asztalról, és dübörgő léptekkel Joshua elé trappolok. Kintről újabb jeges fuvallat kavarja fel a terem levegőjét, sikoltva szökik be az ablakon.
- Te kémkedtél utánam? – kérem számon a lehető legkomolyabban és legfenyegetőbben fixírozva őt.
- Csak véletlen egybeesés – ismétli meg magát monoton hangnemben, magnó módjára visszamondva a rögzített szöveget. Olyan erőteljesen szorítom ökölbe a kezeimet, hogy körmeim szépen belemélyednek a húsomba. Elkerülendő egy látványos dühkitörést, némán, a szitkokat visszanyelve, hátat fordítok a fiúnak.
- Pedig milyen szép lett volna, ha te alakítod Sarát. – Elengedem a fülem mellett idegesítőnek szánt kommentárját. – A csókjelenetet egyébként is begyakoroltátok korábban. Arról nem is beszélve, milyen jól játszottad el akkor a zavarban lévő szűzlányt. – Menekülésemnek gátat szabnak az önérzetembe maró szavak. Mély levegővétellel friss oxigént juttatok a szervezetembe. Valamelyest normalizálva kalapáló szívverésemet, kimérten fordulok Lendrow felé. Kihúzott háttal, peckesen lépdelek vissza hozzá.
- Örülök, ha tetszett az alakításom – duruzsolom nyugodtan, lágyan a srác mellkasának. – Azonban fogadj meg egy jó tanácsot, és ne nagyon gyere a közelembe! Ugyanis az őrültet legalább ilyen jól tudom játszani. Nem lenne szerencsés, ha bajod esne. – Az utolsó mondatokat egyenesen neki intézem, rezzenéstelenül bámulva fagyos, kék szemeibe. Zárásképpen képtelen vagyok megállni, hogy ne adjam meg a kellő pompát fenyegetésemnek némi bónusszal. A lehető legeszeveszettebbnek tűnő vigyoromat halászom elő a tarsolyomból, ahogy izomból a lábára taposok, majd a keltett zavar közepette a kólámért nyúlok. A sötét folyadék a langaléta képén és fehér ingén köt ki. Egészségére! És nem tud érdekelni a bosszúnak ez a formája, mennyire jellemző a női nem tagjaira. Vissza sem nézek, míg el nem érem a küszöböt. Biztos távolságba érve a veszély forrásától, még elmondom a záróbeszédet.
- Jack szerepére nagyobb esélyed lett volna. Természetednél fogva jobban illik rád egy bunkó, beképzelt tuskó karaktere, aki azt hiszi, mindent irányíthat maga körül, és joga van beleszólni mások életébe. – Lenézően végigmérem őt tetőtől-talpig. – Simán kenterbe vernéd McGlone-t. – Ezzel a véleményem szerint kegyetlen kijelentéssel teszek pontot a megtorlási hadművelet végére. Ha már nem vegyülhettem el anno, akkor legalább hadd ne kelljen eltűrnöm az elkényeztetett ficsúrok szekálását. Tyler McGlone-ból egy is sok.



Ian


A tornaterem falairól visszaverődik az üvöltő zene, pedig ezt a baletthoz tervezett áriát visszhang nélkül is éppen elég nehéz lenne élvezni. Ötödszörre futok neki hiába a szaltónak, és ötödszörre huppanok rá formás popómra. Kábán kifekszem a matracon. Kellett nekem zeneszak mellé a tánc is! Jobb lett volna modellnek állni. Alsónaciban pózolni a kamerák előtt még mindig klasszisokkal kényelmesebb ennél az ugrándozásnál. Egyáltalán mióta követelmény, hogy tudjunk bukfencezni a levegőben?!
A fehérre mázolt plafont mustrálom egy repedés vagy folt után kutatva lázasan. Végül be kell érnem a monoton, egyszínű mennyezet, lehangoló látványával. A magnó végre valami pergősebb számra vált, ez azonban önmagában kevés, hogy mozgásra késztessen, viszont megteszi helyette a közvetlenül mellettem landoló Davis. Halálra vált képpel legurulok a parkettára.
- Nem látsz a szemedtől?! – ordítok rá haveromra szélsebességgel talpra pattanva. – Nem elég nagy ez a kibaszott matrac neked?! Muszáj pont engem becéloznod?! – üvöltök tovább, mint a fába szorult féreg, ezzel vezetve le a halál közeli élmény során felgyülemlett adrenalin-többletet.
- Nyugalom! – Hagner meglepetten pislog rám. Érzékelhetően nem számított ennyire heves reakcióra a részemről. Mély levegővételek segítségével legyűröm a rajtam felülkerekedett sokkot. Megbékélésemet látva, Davis újabb akrobatika mutatvány keretében szemlélteti velem, hogyan fest egy szaltó, mikor az ember nem fenékre érkezik utána. Grimaszolva megtapsolom az előadást. Kis nagyzolós!
- Én mára végeztem! – jelentem be ingerülten, elbattyogva a padon hagyott cókmókomig. Lendületesen ülőhelyzetbe vágom magam. Hogy én hogy utálok veszíteni!
- A vizsgáig valahogy össze kell hoznod – emlékeztet figyelmesen Hagner. A nekem jobb oldalt sorakozó bordásfalak egyikén csimpaszkodik majmokét megszégyenítő ügyességgel. Térdemre könyökölve a tenyeremre támasztom az államat. Rühellem a vizsgákat!
- És te hogy állsz a Hamlet monológgal? – Davis összevont szemöldökeiből ítélve sikeres találatot vittem be. Nem én vagyok az egyetlen, aki le van maradva a felkészüléssel.
- Szarul – vallja be őszintén. Arrébb lendül párat, majd egy hosszúra sikeredő ugrással ér földet.
- Kérdd meg Darylt, hogy segítsen! – javaslom a legkézenfekvőbb megoldást.
- Talán azt kéne. – Egy cigánykerék tökéletes kivitelezését követően becsatlakozik hozzám a padon. Fintorogva sandítok rá.
- Élvezed, mi?
- Én? Ugyan, dehogy – feleli szerényen, mialatt egy leplezetlenül elégedett vigyor terül szét az arcán. Hova is lennék ilyen megértő cimborák nélkül? Be kell látni, baráti köröm fura figurákra korlátozódik. Mintha felvételi követelmény lenne a csoportba, hogy ne legyél normális. Vagy csak nemes egyszerűséggel vonzom az idiótákat.
Átvetem a vállamon a hátizsákomat. Nemsokára kezdődik álmaim netovábbja, a kimondhatatlanul izgalmas történelemóra Mr. Cook vezénylésével. A tanár úrnak mellesleg az állományban töltött hosszú évek sem bizonyultak elegendőnek, hogy leessen neki valahára: bizony nem az élvezetes előadásmódja kelti fel diákjai figyelmét, sokkal inkább a röhejesen hiányos fogsora és a nem kevésbé nevetséges nyakkendőgyűjteménye, melynek véleményem szerint legfigyelemreméltóbb darabja, a pink, macikkal díszített csokornyakkendő.
- Csodálom, hogy még nem bolydultak fel a kedélyek – ér be engem a folyosón Hagner.
- Miért? – pillantok rá, miután leellenőriztem a mobilomon az időt. Hál’ Istennek még nem vagyok késésben. Mr. Cooknál kellemetlen lenne csengetés után betoppanni, mivel az említett tanerő az ezt a hibát elkövető nebulókat rendszerint személyre szóló lecseszésben részesíti. Ennek egyetlen hátránya, hogy a pasas a fogai között tátongó monumentális réseken tetemes nyálmennyiséget képes zúdítani a gyanútlan áldozatra. Nem éppen erre a fajta zuhanyra vágyik reggel az ember…
- Három hónap és itt a tavaszi szünet, előtte meg a fesztivál. – Amint tudatosul bennem az említett események közelsége, megszakad az ütemes menetelés. Földbe gyökerezett lábakkal idézem vissza az első évemben szerzett tapasztalatokat.
- Megint egy perc nyugtunk sem lesz. Ráadásul nagyon valószínű, hogy Daryl sem ússza meg… - adok hangot félelmeimnek. Davis szintén előre rettegve az esetleges következményektől, aggódva ráncolja a homlokát.
- Nem kéne figyelmeztetnünk Madkinst? – Pár percig elmerengek ezen az opción. Alaposan átrágva magamban az eshetőségeket, legyintek egyet.
- Nem hinném, hogy mennénk vele bármire. – Azzal gondolatban elszántan nyugtatgatva magamat, folytatom a sétát.


Fáradtan, megviselt ábrázatot öltve vánszorgok végig a folyosón az énekóra színhelye felé. A hónom alatt szorongatott tankönyveket és papírkötegeket már csak a Szentlélek tartja a helyükön. A kínzásnak is beillő dupla dózis történelem, illetve irodalom után nem sokat dob egyébként is hajszál híján depresszióba hajló közérzetemen a fagyos tél a maga szürke borújával, amely ügyesen beszivárog az épület belsejébe. Az emberek többsége zombiként császkál össze-vissza teremből terembe. A szünet utáni első hetet amúgy sem jellemzi soha felhőtlen jókedv és zsibongás, nem ám, ha még a vizsgák is a nyakunkba szakadnak.
A célállomás előtt Daryl szúr szemet. Szobatársam legnagyobb meglepetésemre ezúttal nem erőlteti meg magát érzelmei kendőzésével. Arcáról tisztán leolvasható a döbbenet, mialatt a számomra ismeretlen, magas, sötét bőrű sráccal beszélget. Igyekszem észrevétlenül közelebb lopózni hozzájuk, hátha csurran-cseppen némi információ. Akciómat nagyban megkönnyíti az élőhalottak tömeges vonulása.
- Nem hiszem el… És Nancy komolyan belement? – kérdezi hitetlenkedve. A kétméteres monstrum fapofával bólint. Itt meg mi van? Mikor jött divatba a pókerarc?
- És Tyler? Ő mit szólt? – faggatózik tovább Madkins, túlharsogva az általános alapzajt. A termetesebb fickó megjelenéséhez tökéletesen illő, mély tónusban szólal meg.
- Nem volt elragadtatva.
- Azt gondoltam. Én sem lennék, ha sunyi módon elhappolnák a szerepemet, miután egyszer már nekem adták.
- Nem sunnyogtam – reflektál ezúttal hangosabban, egy minimális érzelmet vegyítve ellenkezésébe. – Ő is ott volt.
- De mégis, hogy jössz te ahhoz, hogy külön meghallgatást szerveztess magadnak?! – Daryl a vita hevében minden visszafogottságát sutba dobja. Nem fukarkodik se a gesztikulációkkal, se a sokatmondó arckifejezésekkel. Kezd érdekelni, ki lehet az ipse, aki ennyire kihozta őt a sodrából.
- Bárki más is igényelhetett volna hasonlót, csak eddig senkinek nem jutott eszébe! – A dolgok elfajulásának és a Madkinsből előbukni készülő, minden bizonnyal epésnek szánt riposztnak, Yuji vörös kobakjának a képbe kerülése szab gátat. Shimura a zajos pároshoz képest igencsak visszafogottan közli mondandóját, így lecsúszok róla. Pár szó, majd néhány bólintás, és Daryl távozik az alacsony fiú kíséretében. Gyorsan lecsapok az egyedül maradt óriásra.
- Helló! – köszönök rá. Akkor kezdek kételkedni a spontaneitás hatékonyságában, mikor szívélyes üdvözlésemre pusztán egy egyhangú ábrázatot kapok válaszként, majd a srác rögtön visszatér a távolodó Madkins vizslatásához. Ebből a helyzetből nehéz értelmes társalgást indítani. Eszméletlenül nehéz.
- Honnan ismered Darylt? – teszek újabb elkeseredett kísérletet a kommunikálásra. A fiúról valamelyest lehullik a flegmaság leple, ahogy szája szélében egy alig észlelhető mosoly bújik meg.
- Osztálytársak vagyunk. Joshua Lendrow. – Nekem továbbra is féloldalasan állva, felém nyújtja a kezét. Fogadom a gesztust.
- Ian Wackerly. Daryl…
- Szobatársa – fejezi be helyettem a mondatot. – Tudom, ki vagy. – Elkerekedett szemekkel meredek fel rá. Lehet, hogy ez valami egyéni tévképzet, viszont nekem elég vészjóslóan cseng ez a „tudom, ki vagy”. De legyen, fogjuk rá a paranoiámra!
- Daryl talán említett? – Maradjunk a realitás talaján. Ez nem egy film, és valószínűleg Joshua sem akar az életemre törni, hogy megbosszuljon egy ősrégi sérelmet, ami valójában a megboldogult dédnagyapám lelkén szárad.
- Nem éppen. Daryl egyébként sem az a beszédes típus. – Rosszat sejtve kémlelem ismét rideg tekintetét. – Bár bizonyos helyzetekben elég szépen megered a nyelve.
- Mire célzol? – érdeklődöm határozott hangnemben. Nagyon nem tetszik nekem ennek a kölyöknek a stílusa. A hideg futkároz tőle a hátamon.
- Például, ha kificamodott bokával ott akarják felejteni az erdőben, a nedves avaron csücsülve. – Vontatottan fordulok a mostanra már kajánul vigyorgó gyökér felé. Ezt nem hiszem el… Szoborrá dermedek, egy árva szót sem tudok kipréselni a torkomon. Ezt tényleg nem hiszem el… Lendrow megunja a banánt, és úgy dönt, nem várja ki sokszorosan késleltetett reagálásomat. Mint aki jól végezte dolgát, büszkén odébb sétál.
Elmém mozijában visszapörgetem a hajnali túrázásunkat Madkinsszel. A képsorok közé utólag beillesztem Joshuát, amint egy fatörzs takarásában rejtőzik, onnan néz végig mindent, sunyin bazsalyogva. Biztonságban érzi magát a kis rejtekhelyén. Belül ördögi röhögésben tör ki, tudva: megéreztem a jelenlétét, mégsem tehetek ellene semmit.
Krimiből pszicho-thriller. Egyre jobb!



Davis


Daryl lábai újra magasra lendülnek, majd a világoskékre festett fal fékezi meg őket. Az ágyam végében törökülésben kuporogva várakozom a döntő bizonyítékra, amit egy mell-leszorító kötés kivillanása jelenthet. Ellenben Madkins elővigyázatossága a legapróbb részletekre is kiterjed, így a nadrágba tűrt póló megbízhatóan eltakarja viselője felsőtestét. Szobatársam vagy huszadszorra ismétli meg a már rutinossá vált mozdulatsort. Hátrébb sétál egy-két lépést, felemeli a karjait, aztán nekilendül. Az egyetlen probléma a pozitúra megtartása. Hiába a támaszték, Madkins pillanatokon belül újra visszaérkezik a szőnyegre.
- Ne segítsek? – ajánlkozom megelégelve a tétlenkedést.
- Nem kell. – Séta közben nyújtózkodik párat. – Egyébként nem is tudtam, hogy drámaszakos vagy a tánc mellett. Ian említette, hogy meg kell tanulnod valami monológot. – Lehuppan saját ágyának szélére, szemeivel várakozóan fürkész engem.
- Hamlet – sóhajtom.
- Az jó szívatós. – Egyetértve magával még bólogat is a megállapítás mellé. – És ha engem kérdezel, azzal a hülye koponyával nem sokat dobtak rajta. – Feláll, és odabattyog elém. Színpadnak használva a fekhely és a fal közötti teret, kihúzott háttal előretartja a kezét.
- „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.” – A híressé vált mondatot behajlított ujjainak célozza. – Ettől miért lenne izgalmasabb? – fordul felém, egy széles mozdulattal oldalra hajítva a láthatatlan kelléket. – Még egy tükörrel is jobban jártak volna. Az ember ilyeneket amúgy sem koponyáktól kérdezget. – Daryl kommentálásaitól a színdarab egész viccesnek hat. Jobban belegondolva, annak a koponyának tényleg nem sok értelme van.
- És te hogy adnád elő, hogy érdekesebb legyen? – tudakolom őszinte érdeklődéssel méregetve az előttem álldogálót. Előrekönyökölök a lábaimra.
- Pontosan ez a lényeg! Hogy teszel egy egyébként halál komoly, hosszú szöveget élvezhetővé? Igazából emberfüggő, de annál, hogy kiállsz, és ledarálod, minden jobb. – Teljes átéléssel magyaráz, már-már hebrencs előadásmódjáról Nancy jut eszembe. Vigyorogva rám pillant. – Tartok egy kis ízelítőt – jelenti be izgatottan. – Először is, Hamlet nem éppen az a teljesen épelméjű figura, ezért szerintem nyugodtan túlzásokba lehet esni. – Megköszörüli a torkát, karjait háta mögött összekulcsolja. Tekintetével először a padlót pásztázza fel-alá járkálva, pillanatokkal később lelassít, kezeit karba fonja mellkasa előtt.
- „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.” – Mintha tényleg csak magának beszélne, elmerengően ismétli meg a sort. – „Akkor nemesbe a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét, s nyilait;” – A menetelést abbahagyva, finoman megérinti felsőjét a szíve felett, hangja lágy, beletörődő. – „vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki?” – A mondat közben összeszorítja az anyagot ujjai között, szavai erőt sugároznak, elszántságot. A fegyver szónál, jelképesen kardot ránt. A hősies beállás görnyedt testtartásba megy át, Hamletből hatalmas sóhajtás tör elő. Megrázza a fejét, és lemondó grimasszal így szól: - „Meghalni – elszunnyadni – semmi több…” – A bemutató érezhetően nem kap megfelelő befejezést. A színész helyette visszavált szokott énjére. – Inkább nem untatlak tovább – vereget vállba mosolyogva. Még mindig eltátott szájjal, gyermeki csodálattal bambulok fel rá. Legszívesebben tapsolnék, már ha nem dermesztett volna le az ámulat.
- Ejha! – sikerül végre kipréselnem magamból egy elég szánalmas hozzászólást.
- Tetszett? – Totál fellelkesül, korát meghazudtoló energikussággal örvendezik a pozitív visszajelzésnek.
- Még szép! – vágom rá. – Bár nem hinném, hogy nekem menne. De mindenesetre ösztönzően hatott. – Madkins kissé túljátszott meghatottságában beletúr a hajamba, mintha a kistestvére lennék vagy hasonló. Az egész nem tart tovább pár másodpercnél, ugyanis ahogy észhez tér, már rántja is arrébb a kezét. Zavartan körbekémlel a helyiségben. Végül a kézenállás gyakorlásának folytatás mellett dönt.
- Hadd segítsek! – ugrok talpra rögvest. Daryl a földön guggolva fontolgatja az ajánlatot. Hosszas mérlegelést követően, megadóan bólint.
- Mit csináljak?
- Csak ugyanazt, mint a falnál. Én elkaplak, és utána megpróbállak elengedni. – Talán az összhang hiánya vagy az én szerencsétlen elhelyezkedésem okozza, de az első nekifutás elég fájdalmas véget ér. Daryl páros lábbal orrba rúg. A lány a véletlen ütközésnek hála, mérhetetlen pánikban tör ki.
- Jól vagy? – Közelről megvizsgálja szaglószervemet, nem szenvedett-e maradandó károsodást. Percekig megakad a felkészülés, mialatt én nyugtalankodó szobatársamat igyekszem meggyőzni róla, hogy semmi bajom.
- Biztos? – kezd végre lenyugodni.
- Biztos! – a lehető legderűsebb arcomat öltöm fel. Madkins megkönnyebbülten fellélegzik.
- Akkor jó.
- Folytathatjuk? – Daryl felemelt mutatóujjal jelzi: még nem áll készen.
- Hív a természet. – Értetlenül pislogok rá.
- Hogy mi? – Tájékozatlanságom kiveri nála a biztosítékot. Fáradtan homlokon vágja saját magát.
- Hugyoznom kell! – ordítja végül a képembe. Megrökönyödötten követem végig tekintetemmel a fürdőszobában eltűnő Madkinst. Ez sem volt éppen a legnőiesebb megnyilvánulása. A „hív a természet” dumát meg életemben nem hallottam még mástól. Összerezzenek, ahogy egy ismeretlen, rezgő hang rázza fel a szoba csendjét. Követve a zaj forrását, az éjjeliszekrénynél lyukadok ki. Kihúzom a berregő fiókot, melyben egy ősrégi mobiltelefon vergődik megállíthatatlanul. Mint aki éppen valami nagyon rosszban sántikál, félszemmel felmérem a terepet magam körül. Darylnek egyelőre nyoma sincsen, így végül lemondva az illedelmességről, fogadom az egyértelműen nem nekem szánt hívást.
- Igen? - veszem fel.
- Szia, Daryl! – visítja bele egy cérnavékonyságú női hang. Mielőtt tiltakozhatnék a téves beazonosítás ellen, a kis csaj már mondja is a magáét. – Nicole vagyok. Emlékszel még? Biztosan. Hisz nem volt az annyira nagyon régen. Képzeld, a napokban visszaköltözünk a városba. Gondoltam, találkozhatnánk. Na, mit szólsz? – Ismét elorozzák a lehetőségemet a helyzet tisztázására. A háttérből egy kevésbé fülsüketítő illető megrovása szűrődik át, amit az iménti lánykának címez. Nem értem pontosan, mit beszél.
- Daryl? – tudakolja halkan egy fiú a vonal másik végéről. Ezek után hiába lenne itt a tökéletes alkalom a magyarázkodásra, inkább kihagyom. Némaságba burkolózva átruházom a társalgás továbbvitelének feladatát az ismeretlen srácra. – Itt Peter. – Fogalmam sincs, ki lehet az, viszont a hangjából ítélve igencsak zavarban van. A telefont a fülem mellett tartva, elsomfordálok a fürdőszoba ajtajáig. A hallgatózástól nem leszek okosabb, ezért csupán remélni merem, hogy Madkins nem kap rajta.
- Hogy vagy mostanában? – érdeklődik Peter akárkicsoda. Úgy fest, eddig tartott a kémkedés. A hangutánzás tudniillik nem tartozik az erősségeim közé. – Hallottam, hogy iskolát váltottál. – Ebből kettő dolog derül ki. Egy: ha minden igaz, Daryl előzőleg egy másik gimnáziumba járt. Bárcsak tudnám, melyikbe… Úgy kideríthetnék róla egyet s mást. Kettő: bárki anyám kínja is ez a fickó, valamilyen úton-módon minden bizonnyal tartja a kapcsolatot a Madkins famíliával.
- Ott vagy még? – A kérdés elhangzásával egy időben Daryl tűnik fel a küszöbön. A törölközőt a földre ejti, és egy vadmacskákét idéző ugrással rám veti magát a mobilért kapva. Még időben feleszmélek. Az ősidőkből fennmaradt készüléket, minél messzebb tartom el gazdájától, oda sem nézve megszakítom közben a hívást. Madkins elszántan próbál hozzájutni tulajdonához. A heves csapkodás következtében az ágyon kötünk ki, és kis összetűzésünkből igazi birkózás kerekedik.
- Ugye nem néztél bele?! – faggatózik Daryl. Kísérlete, hogy ujjaival a matrachoz szegezzen újra és újra kudarcba fullad. Ahhoz még elég jó erőben vagyok, hogy magam alá gyűrjek egy csajt. Megfordítom hát a felállást, és két oldalt mellé térdelve a hasztalanul vergődő Madkins fölé kerekedem.
- És ha igen? – cukkolom csibészes mosollyal. Daryl váratlanul kiszabadul jobb karjával. A meglepetés erejének segítségével megragadja a pólóm nyakát, és ismét elfelejtve a hölgyekhez illő magatartást, lefejel engem. A visszavágási vágytól fűtve, meg egy parányit talán az erőmet is fitogtatva, ezúttal keményebben szorítom őt le.
- Mi a büdös francot művelsz?! – zendül fel Ian a hátam mögött idegesen. Pillanatnyi lemerevedésem kapóra jön Madkinsnek, aki ezúttal ügyesen visszabitorolja portékáját. Visszaszerezve lelki békéjét, várakozóan átkémlel felettem Wackerly irányába.
- Kérdeztem valamit! – kiált rám Ian ezúttal fizikai erőszakhoz folyamodva. Kíméletlenül lerángat engem a saját ágyamról és egyúttal a közben higgadtságát maradéktalanul visszanyerő Darylről is. Komolyan megrémisztenek egy pillanatra haverom szinte őrülten villogó szemei. A vérengzést Madkins fékezi meg.
- Csak összebirkóztunk a telefonomon – löki félre Ian, a fölsőmet szorító kezét. A vadállat fokozatosan visszaszelídül, bár az enyhe zavarodottság nem tűnik el a képéről.
- Bocsi. Kicsit félreértettem – vakarja meg a tarkóját.
- Semmi. – Még némiképp a korábbiak hatása alatt állva, kótyagosan figyelem tisztes távolságból a közben csevegni kezdő Iant és Darylt. Oké, hogy a szituáció több volt, mint félreérthető, és rendben, hogy Wackerlyben beindultak a védelmező ösztönök látván, mit művelek, de szerintem akkor is túlreagálta. Vagy csak azért lenne, mert túlzottan is ismer engem és a dühkitöréseimet? Elképzelhető. Azok után, amiket anno rendeztem még egész jogos is a viselkedése. Már csak az érdekelne, mennyire alakultak volna másként az iménti események, ha nem Daryl az áldozat. Vagy éppenséggel, ha Ian tisztában van az igazsággal.