13. Az igazság

absentee  2012.04.13. 21:11

Edények zörgésére ébredtem a kanapén, elgémberedett taggal, és egy pléddel takarva. Sötétedett, az idő pedig jócskán lehűlt. Hirtelen fogalmam sem volt, hogy miért alszom itt, vagy mi történt egyáltalán. Egy teljes pillanatig elhittem, hogy csak egy kusza álom volt minden.

Felültem, és égő szemem dörzsölgettem. Még mindig nagyon fáradt voltam, de végre jobban éreztem magam, mint reggel, amikor… 

Szinte egyszerre villant át az agyamon, hogy igenis valóság volt az egész. 

 

Miután felkeltem, tétován indultam el a konyhából jövő zajok irányába. Már nem érződött túl erősen a farkas szaga, és az átváltozás nyomait is sikerült teljesen eltűntetni. Arra gondoltam, hogy biztosan Mary ért haza, de amikor a helyiségbe léptem, Elise főzött éppen. Ledermedve álltam meg az ajtóban, mert ötletem sem volt, hogy mit kellene mondanom. Ha Chicagóban lettem volna, csak egy lemondó fejcsóválás lett volna a reakció. De itt? Abból következtetve, amit ma megtudtam, nem csodáltam volna, ha még mindig dühös rám. Azonban amikor kérdő tekintettel megfordult, nem láttam gyűlöletet a szemében.

- Végre felébredtél – mondta könnyeden, majd visszatért a zöldségaprításhoz. Hosszú haját hátrakötötte, és fiatalos arcán meglátszott az elmúlt néhány nap.

- Heine? – kérdeztem bátortalanul. Nem tudtam, hogy szóba hozzam-e a dolgot egyáltalán, de nem volt veszítenivalóm.

- Pár órája elment. Te még mélyen aludtál.

- Mondott valamit?

 

Elise megállt a munkájában, de nem nézett rám. Keze alig észrevehetően remegett, és nagyot sóhajtott, mielőtt felemelte tekintetét.

- Említette, hogy talán beszélnünk kellene. Azt is mondta, hogy segítettél rajta az éjszaka. És reggel is.

- Talán tényleg beszélhetnénk a dologról – hoztam fel halkan. Nem voltam biztos benne, hogy kíváncsi vagyok a részletekre, de a nem tudás sem biztosít semmit.

- Tudom – felelte, majd ismét elhallgatott. Percekig nem szólt újra, miközben én zavartan toporogtam az ajtóban. Nem akartam közelebb menni, pont jól esett, hogy a nappali sötétsége és a konyha fényessége között várakoztam. Majd egyszer csak belekezdett. – Mielőtt te és Hanna megszületettek volna, nekem is volt egy ilyen beszélgetésem az anyámmal. Engem is végig tiltottak, hogy az erdőbe menjek, de ennek ellenére, és pusztán a lázadás miatt is, számtalanszor megszegtem ezt a szabályt. Eleinte nem tudtam, mi oka van ennek, de aztán engem is beavattak, ahogy minden egyes utódot generációk óta. A te időd is elérkezett, bár reméltem, hogy megóvhatlak ettől. Talán már elkéstem. Pont olyan önfejű és meggondolatlan vagy, mint én voltam annak idején, és ezt előre sejthettem volna – nevetett elhalón. A pillanat olyan törékenynek tűnt ebben a percben, hogy szinte levegőt is alig mertem venni.

- Mondd csak, Erin, amikor láttad Őt átváltozni, mit éreztél? – Hirtelen nem tudtam, mit felelhetnék erre. Látni, ahogy egy farkasból ember lesz, nem mindennapi élmény, de valójában ijesztő higgadtsággal kezeltem a dolgot. – Nos? – sürgetett Elise.

- Nem igazán féltem vagy ilyesmi. Csak meglepett. Nem hittem volna, hogy ilyesmi… hogy ilyesmi megtörténhet.

- Amikor a te korodban voltam, én is átéltem ugyanezt. A mai percig tisztán emlékszem arra a napra, amikor először történt – nevetett. – Beszöktem az erdőbe, mert valamiért a nagyapád megbüntetett. Egy júniusi, forró nap volt, de a fák között sokkal kellemesebbnek éreztem a levegőt. Dühömben egy fa tövébe ültem, és csak hallgattam a levelek susogását, ahogy azelőtt ezerszer tettem. Nem akartam egyhamar visszamenni, és nem vettem észre, amikor elnyomott az álom. Mire felébredtem, már késő éjszaka volt. Életemben először akkor tévedtem el az erdőben, és kétségbeestem. Megpróbáltam volna visszajutni a házhoz, de azt hiszem, csak még jobban elkeveredhettem. Mikor már úgy gondoltam, hogy nem lehet rosszabb, az egyik bokorból egy sötét bundájú, gyönyörű farkas került az utamba. Moccanni sem mertem, mert minden szörnyűséget és pletykát hallottam róluk, de valamiért ösztönösen éreztem, hogy nem akart bántani. Azonban hamar kiderült, hogy elengedni sem. Akkor hallottam először, hogy beszél hozzám. Egy fához kuporodtam, ő pedig velem szemben ült le, feszülten figyelve minden mozdulatom, és így maradtunk egészen hajnalig. Aztán amikor lement a telihold, végignéztem, amint átváltozik. Mire észbe kaptam, egy meztelen férfi állt előttem, eleinte meglehetősen zavarban. Ezután tudtam meg az igazságot.

- És mi lett vele? Mármint a férfival?

- Beleszerettem – mosolyogta őszintén, bár kissé bizonytalanul.

- De apa nem…

- Igaz, apád nem volt farkas. Ő egy menő, városi üzletember volt, akivel pár hónappal később ismerkedtem meg. Aztán hamar összeházasodtunk, hogy kijussak innen.

- Ezt nem értem – sóhajtottam. – Szeretted azt a farkast, és hozzámentél apához? Mi a logika ebben?

- Ne érts félre, én apádat is szerettem. Kénytelen voltam vele menni, mert egy ember és egy farkas sosem élhet együtt, különösen akkor nem, ha olyan feladata van, mint nekünk, a leszármazottaknak.

- Kinek a leszármazottai? – kérdeztem rosszat sejtve.

- Virginia örökösei vagyunk.

- Mármint a boszorkány? – skáláztam. Éreztem, ahogy lassan megfordul velem a világ, de még azelőtt leültem, hogy lábaim cserbenhagytak volna.

- Honnan hallottál róla? – csodálkozott anyám. Felnéztem hatalmas, fiatalon csillogó szemeibe.

- Egy könyvben olvastam, amit a tanárunk ajánlott, aztán Heine is mesélt róla. De hiszen az csak egy mese! – sóhajtottam elgyötörten.

- Nem, nem az. És a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk, amit a lánya nem tudott.

- Te képes lettél volna rá? – érdeklődtem. – Mármint ő nem egy…?

- Mindannyian azok vagyunk, amíg gyermekünk nem születik.

- Miért nem tetted meg, amikor lehetett volna? – kérdeztem kitartóan, hangomban vádló éllel. Elise félrenézett, mintha valami súlyosat követett volna el.

- Szerettem Őt. Ha megteszem, örökre farkassá változott volna.

- De te apához mentél hozzá! – csattantam.

- Mert Micah is erre kért – felelte gondolkodás nélkül, de láttam rajta, hogy azonnal meg is bánta.

- Micah?

- Hidd el, nem volt könnyű döntés. A tiéd sem lesz az, de én nem akarom, hogy megtedd.

- Mi lenne a feladatom?

- Nem kell tudnod, úgysem történhet meg. A farkasholdig még sok idő van.

- De én tudni akarom! – csattantam. – Most az egyszer áruld el nekem az igazat!

- Virginia meghalt, hogy emberré tegye őket – válaszolta szemlesütve. – A leszármazott az életével fizet, hogy az emberek farkasok legyenek ismét. – Éreztem, amint elsápadok, holott talán fel sem fogtam a szavakat. – Erin, én ezt semmiképpen nem fogom hagyni. Ha kell, erővel viszlek el innét – magyarázta Elise, de én már nem hallottam. Próbáltam megemészteni a hallottakat.

 

Csak a halálom segíthet rajtuk? Miféle elcseszett egy átok ez?

- Most felmegyek a szobámba – hallottam saját, suttogó hangomat. Lábaim maguktól vittek, Elise pedig nem akadályozott meg benne. Túl sok volt ez egyszerre, egyetlen napra.

A szobámban az ágyra dobtam magam, és éreztem, hogy a könnyek utat követelnek maguknak. Beletemettem arcomat a párnába, és végre elengedtem magam.

¤¤¤

Másnap hajnalban szinte felpattantak szemeim. Félig álomban mentem lezuhanyozni, majd rendbe tettem magam, hogy hosszú kihagyás után végre tükörképes legyek. Az erdei kaland nyomai már egészen eltűntek rólam, így gyanítottam, hogy ma a sulit sem hagyhatom ki. Egyszerű farmert és fekete ujjatlant halásztam elő a szekrényemből, melléjük egy meleg pulóvert húztam, majd lementem, hogy reggelit kerítsek.

Mintha minden rendben lett volna, azonban az üres, hűvös reggeli konyhában még ott visszhangzott az a néhány szó, ami a megoldást és a halálos ítéletemet is jelentette egyben. De nem akartam foglalkozni ezzel, a kellemetlen emlékek elnyomásában pedig már profi voltam.

 

Igen, csak ehhez értek.

 

Miközben a teát főztem, feltűnt, hogy a verandán lévő hintaágy lendülve nyikorog. Gyomrom hirtelen összeugrott, ahogy megint az a fura fazon jutott eszembe, és az időpont is tökéletesen megfelelt volna neki. Vajon ő is egy farkas volt?

Kíváncsian lestem ki az ablakon, de csak Elise-t láttam odakint, így megfogtam bögrém, és hirtelen felindulásból kimentem hozzá.

- Jó reggelt – köszöntöttem. Álmosan felnézett rám, majd biccentett felém, és odébb húzódott, hogy én is leülhessek.

- Jól vagy? – kérdezte.

- Igen. Bár nem igazán szeretnék most erről beszélni.

- Megértem. Amikor elmentem holdtöltekor, azt hiszem, hogy nagyon igazságtalan voltam veled. Nem akartalak megbántani, sem pedig megvádolni. Te csak segíteni akartál a barátodon.

- Honnan tudod, hogy mi történt? – néztem rá csodálkozva.

- A falka elmondta.

- Hát persze, a falka – mosolyogtam keserűen. – Én is sajnálom, ami történt. Most miattam vadászni kezdik őket.

- Mary megmondta, hogy ez lesz. A sorsot nem lehet ilyen könnyen elkerülni.

- És ő nem olyan? Ő nem érti őket?

- Nem, csak az elsőszülöttek. De ne aggódj, Mary is különleges.

- Hogy érted?

- Tudta előre, hogy el fogsz jönni.

- Mit jelent ez?

- Csak Mary érti igazán. Apádról is mesélt nekem, még mielőtt hozzámentem volna.

- És miért váltál el tőle? – bukott ki belőlem hirtelen a régen rettegett kérdés. Ijedten néztem elkomolyodó anyámra, és már meg is bántam, hogy szóba hoztam.

- Ez bonyolult.

- Én nem…

- Nem, szeretném, ha tudnád – intett le. – A Holloway család, pontosabban a nagyanyád, sosem örült annak, hogy apád egy hozzám hasonló vidéki lánnyal házasodott össze. Szerinte én nem voltam méltó hozzájuk, hiszen sem pénzem, sem rangon nem volt. Persze ezt én is tudtam, de egyrészt szerettem és becsültem apád, másrészről nem maradhattam itt. Sehova nem tudtam volna menni. Talán azt is mondhatnánk, hogy kihasználtam őt – nevette zavartan. – Végül pedig a család legyőzött, és életem legnehezebb döntéseként, ott kellett hagyjalak titeket. Sosem fájt még semmi annyira, de talán megérted, hogy jobbnak láttam, ha apáddal maradsz ahelyett, ami itt várt volna rád. Nem akartam kockáztatni.

 

Éreztem, ahogy szívem dübörög a mellkasomban. Nem tudtam, nem akartam megbocsátani neki, de igaza volt. Én mit tettem volna a helyében? Hiszen a nagyanyám engem is legalább annyira gyűlöl, mint Elise-t.

- Sajnálom, hogy ezt tettem. Nem voltam elég jó anya.

- Nem, nem voltál az – feleltem halkan. – De most már legalább az igazságot tudom, és így… talán nem olyan szörnyű.

- Örülök, hogy végre elmondhattam – válaszolta, mire meglepve pillantottam rá. – Nem is hinnéd, hogy mióta nyomja ez a szívemet.

- El tudom képzelni.

- Nos, rendben. Szép napunk lesz, bár nem hiszem, hogy túl csendes. – Nem értettem sejtelmes mosolyát, de nem láttam okát, hogy foglalkozzak vele. Örültem, hogy végre elterelhetem a gondolataim. - Lassan ideje lenne elindulnod az iskolába. Gyalog nincs olyan közel.

- A fenébe! – nyögtem, ahogy eszembe jutott a házi dolgozat és a leadási határidő. – Rohannom kell – pattantam ki a hintaágyból.

- Erin! – szólt utánam anyám, majd ahogy visszanéztem, felém nyújtotta kezét, amiben volt valami. Kíváncsian elvettem, majd meglepődtem, ahogy a gyöngyszínű csigaházat tartottam a tenyeremben.

- Ez…

- Megígértem, és neked hála, már van belőle bőven. Szép számmal gyűjtöttél belőlük.

- Igaz. És bocsánat. Nem kellett volna ezt tennem.

- Mi már csak ilyenek vagyunk, nem igaz?

 

Válaszként csak rá mosolyogtam, majd a szobámba rohantam a táskámért és a könyveimért.

¤¤¤

A suli végre visszazökkentett a valóságba. A folyosókon szinte észre sem vettek, minden korombeli elfoglalt volt a saját problémáival, úgy, mint pattanások, szerelmi ügyek, népszerűség. A társaimat nem érdekelte az erdő, legkevésbé a farkasok, amikről legfeljebb pletyka szinten hallhattak. Valahol megnyugtatott ez a gondolat, ugyanakkor aggasztott is.

 

Az osztályba belépve, hamar felfedeztem, hogy Grace is visszajött a suliba. Karján gipsz virított, rajta máris néhány apróbb rajzzal. Mosolyogva biccentett felém, miközben leültem a helyemre.

- Mi újság? – jelent meg egy perccel később mellettem. – Jó volt a pihenőidő?

- Állatira – sóhajtottam, az elmúlt napokra visszagondolva. – De hogyhogy itt vagy? Nem kellett volna még otthon maradnod?

- Untam magam, ettől meg nyugodtan tudok közlekedni – mutatta fel gipszelt karját.

- Értem.

- Viszont van nálam súlyosabb probléma is.

- Mire gondolsz? – kérdeztem, azonban ahelyett, hogy válaszolt volna, az ajtón éppen belépő Daniel felé pillantott. A srác egyáltalán nem tűnt megviseltnek, még kötést sem láttam rajta, pedig Heine elég alaposan megtépázhatta. Ő mégis vígan röhögött néhány haverjával, őket pedig Melissa és sleppje követte. Gyomrom összeugrott, ahogy rájuk pillantottam, de nem úgy tűnt, hogy ők tudomást vennének rólunk. Grace-re néztem, aki enyhén elsápadt, mire finoman a karjához értem, hogy kizökkentsem.

- Minden rendben?

- Persze – felelte, és bár mondani akart még valamit, Mr. Caswell is megérkezett. Fekete farmert és egyszerű, kék inget viselt, arckifejezése pedig elég meggyötörtnek látszott, amikor lepakolt és leült az asztalhoz.

 

Szó nélkül kezdtünk bele az anyagba, majd egyhangúan tartotta meg az órát, miközben az első világháború előzményeit vázolta. Látszott, hogy neki sincs több kedve itt lenni, mint nekünk. A csengő szinte megváltóként vetett véget az egésznek. A legtöbben azonnal kirajzottak a teremből, de Will homlokráncolva rendezgette még papírjait.

- Erin, Grace, Daniel! Idejönnétek? – kérte hangosan, várakozva nézve ránk.

Szó nélkül engedelmeskedtünk, a légkör azonban nem akart enyhülni, pláne akkor, amikor Daniel is mellénk állt.

- A dolgozatról lenne szó. A határidőt lekéstétek.

- Jó okunk volt rá, tanár úr – vigyorgott lehengerlőn Daniel, de Mr. Caswell-nél ez nem működött. A korábbinál is sötétebb pillantást küldött a srác felé.

- Sajnálom, nem teszek kivételt. Tudom, hogy nehéz napjaitok voltak, de a szabály, az szabály.

- És ha itt és most adjuk le? – próbálkoztam én is, hiszen a dolgozat kész volt, még ha nem is a legtökéletesebb.

- Nem, már késő. Mindazonáltal a hiányzásotok bepótlására is jobb lesz, ha eljártok a különórára.

- Ez nem létezik – morogta Daniel, aztán Will tekintetét látva, azonnal befogta.

- Holnap este várlak titeket a könyvtárban hattól. Aki nem jelenik meg – és itt a ficsúrra nézett -, hosszabb büntetésre számíthat.

- Értettük – válaszoltuk csalódottan kórusban.

 

A nap további részére alaposan rányomta a bélyegét ez a különös jelenet. Fogalmam sem volt, hogy pontosan mit is takar egy ilyen különóra, de gyanítottam, hogy semmi kedvem nem lesz hozzá. Grace-szel csak az ebédidőben tudtam újra beszélgetni.

- Komolyan mondom, ez meghülyült – állapította meg a lány almát rágcsálva. – Még sosem láttam őt ilyennek, pedig már jó néhány éve tanít.

- Nem sokat tehetünk.

- Ja. És a legrosszabb, hogy Ő is ott lesz – bökött a népes társaságában üldögélő Daniel felé. Tűnődően néztem a fiút néhány másodpercig, aztán rám emelte a tekintetét, amiben most először, komolyságot véltem felfedezni. Nem volt okom sajnálni azok után, amit tett. – Az apja kiterjedt vadászatot szervez, tudtad ezt? – hozta fel Grace, mire éreztem, hogy lábamból kiszalad minden erő.

- Mi van azzal, amit eddig csináltak?

- Az csak a kezdet. Apám nekik dolgozik, ő mondta, hogy mire készülnek.

- Ez nem lehet – suttogtam. – Mivel vehetném rá, hogy ne tegyék? – szaladt ki a számon, azonban Grace nem lepődött meg a kérdésemtől, sőt, mintha együttérző lett volna.

- Fenyegesd meg – ajánlotta. Igaza volt, hiszen Daniel megtámadott engem, amit ha elmondok a rendőröknek, akár kellemetlen helyzetbe is kerülhet. Azonban, ha mindenki a családjuk barátja vagy lekötelezettje, ki lesz az, aki hisz nekem?

- Még meggondolom – sóhajtottam.

- Rendben. Nekem most médiaismeretem lesz, szóval holnap találkozunk – állt fel Grace, majd kecsesen biccentett, és magamra hagyott. Hamarosan én is csalódottan indultam el az utolsó két órámra.   

¤

¤

A nap végéig mindent elkövettem, hogy ne kerüljek Melissáék gúnyos pillantásainak kereszttüzébe. Még élénken élt bennem az a kép, ahogy „sorsot húznak”, miközben pontosan tudják, hogy mit jelent ez. Nem mintha nem lett volna hasonló élményem Chicagóban, de ez most mégis más volt. Vagy csak én lettem az?

Az utolsó kicsengetés után suhanva igyekeztem ki az épületből, és meglepetésemre Mary kocsija már a parkolóban várakozott. Nem gondoltam volna, hogy bárki eljön értem, de megnyugodtam, hogy nem kell egyedül hazamennem. Nagy hévvel indultam a piros Ford felé, mikor hirtelen valaki karon ragadott.

 

Daniel szó nélkül cibálta pulóverem, egészen addig, amíg a suli mögötti, csendesebb részhez nem értünk. Csak üres tantermek ablakai nyíltak ide, és biciklitározók sóhajtoztak üresen. Szívem vadul dobogott a mellkasomban, mert nem tudtam, hogy mire számítsak. Amikor legutóbb hasonlót csinált, a vége az volt, hogy kórházban kötöttem ki. Nem mellesleg ő is.

- Mi a francot akarsz tőlem? – kiabáltam, de egyensúlyomból kilökve, a falhoz taszított, majd karomat a fejem fölé fogta.

- Csak kíváncsi voltam, hogy neked nem esett-e bajod? – sziszegte egészen közel az arcomhoz, és éreztem fullasztó aromájú szagát.

- Elég alaposan elintéztél – köptem felé.

- Úgy látszik, nem eléggé. Ha beszélni mersz bárkinek arról, ami történt…

- Mi lesz akkor? Állítsd le a vadászatot, és akkor hallgatni fogok – javasoltam.

- Nem vagy olyan helyzetben, hogy alkudozz. Tudom, hogy miket műveltél a korábbi sulidban. Gondolod, hogy bárki hinne neked azok után, amit tettél? Nem vagy jobb nálam, hiába játszod meg a jó kislányt.

- Ha úgysem hinnének nekem, akkor mit aggódsz? – nevettem keserűen. 

- Nem vagyok hülye! Csináltál valamit azokkal a dögökkel. Esküszöm, kiderítem, hogy mi volt az.

- Simán részeg voltál, és valami kóbor kutya megharapott. Jobb lenne, ha ezt állítanád.

- Nekem te nem osztasz parancsokat. Csak egy senki vagy – suttogta, miközben egyre jobban szorította karomat. Szemében a magabiztos vadász képe csillant, de közel sem volt olyan, aminek hittem volna. Csak egy nagyszájú majom volt, aki az apja pénzén löncsölt. 

- Ereszd el! – szólalt meg egy szigorú, de számomra ismerős hang mögötte. Éppen elég figyelmeztetés volt ebben a két szóban, hogy Daniel megforduljon, és felmérje azt, aki félbeszakította. Azonban csalódnia kellett. Heine legalább egy fejjel magasabb volt nála, és láthatóan erősebb is. Haját most hátra kötötte, koptatott farmert és fekete pólót viselt. Talán azt, amit én adtam neki. – Úgy látom, jókor jöttem – mondta hidegen, majd egyetlen rántással letépte rólam a másikat.

- Tűnj el innen, haver – szólt neki Daniel lekezelő hangon.

- Különben? – lépett felé egy fenyegető lépést Heine, és az ő tekintetében már nem a hamis gyilkos fény villant. Tudtam, hogy mire készül.

 

Gondolkodás nélkül ugrottam közéjük. Kezemet Heine mellkasára emeltem, éreztem dühödt szívveréseit és szaporább légvételeit, miközben csak némán próbáltam jelezni neki, hogy ne tegye. Először meglepett, aztán kétkedő pillantást küldött felém, majd hátranéztem a riadt Danielre. Heine fenyegetően morgott, épp ahogy egy farkas, de csak alig hallhatóan. Ez is elég volt a mögöttem deresedő srácnak. 

- Menjünk – fogott végül kézen Heine, és határozott léptekkel visszaindultunk a kocsihoz.

 

Nem néztem vissza, így is biztosra vettem, hogy a Hawkins örökös halálra rémülhetett. Én legalábbis így voltam vele. Heine meleg és erős keze szinte fájdalmasan szorította az enyémet. A suli parkolójában maradt néhány diák alaposan megnézett minket, ahogy kéz a kézben tépünk végig, én rettegő arccal, Heine dühösen fújtatva. Sejtelmem sem volt, hogy mi következik, elvégre a fehér hajú srác nem volt ember, de mégis. Nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá, milyen szabályok érvényesek még. Csak a kocsiban tört meg a csend, amikor már pár perce magunk mögött hagytuk a parkolót.

- Miért állítottál le? – dühöngött hazafelé.

- Mert csak magadnak okoztál volna problémát. Mondott valamit, mintha gyanakodna, vagy ilyesmi. Nem vagyok benne biztos, hogy így sem fog bosszút állni.

- Ez a patkány... Azon az éjszakán is… - morogta maga elé.

- Már emlékszel, hogy pontosan mi történt? – kérdeztem, mire némán bólintott. Ezüstös szemei kezdtek megenyhülni.

- A falkában a hozzá hasonlókat szétszaggatjuk, ha nem tanulja meg, hogy hol a helye.

- Majdnem meg is tetted. Immáron másodszor.

- Nem voltam elég alapos.

- Miért nem? – vetődött fel bennem, de nem válaszolt, helyette csak rám nézett egy pillanatra. – Oké, akkor meséld el, hogy mi történt azon az estén, amikor összeszedtelek az erdőben – próbálkoztam másra terelni a szót. Úgy látszott, hogy sikerül, mert végre nyugodtabb lett a légkör.

- Igazából nem sok maradt meg az utolsó éjszakáról, tényleg csak halvány emlékfoszlányok.

- Nem baj, engem érdekel – válaszoltam lelkesen, mire halkan nevetve felsóhajtott.

- Te tényleg nem adod fel, igaz?

- Eltaláltad.

- Rendben – adta meg magát. – Kora este lehetett, amikor zajt hallottunk. A vadászok hirtelen jelentek meg, nem is számítottunk hasonló támadásra. Közénk lőttek, az egyik társunkat el is találták. A falka megrémült, mind szétszaladtunk, és én már csak arra emlékszem, hogy valamiért a házatok felé tartok, aztán valami belemar a lábamba. Azóta megnéztük a környéket, hogy hátha van még csapda elrejtve, és találtunk is néhány rozsdás darabot. Aztán megjelentél, és segítettél. Ennyi – fejezte be, de éreztem, hogy lenne még valami, amit nem akar, vagy nem tud kimondani.

- A karod?

- Megmarad – mutatta fel. Már kötés sem volt rajta, a varrások is hiányoztak, csupán egy vöröslő heg jelezte a komolyabb sérülés helyét. – Mondtam, hogy gyorsan gyógyulok – állította vigyorogva, meglepett arckifejezésemet látva. Megnyugodtam, hogy igaza volt, bár magam sem értettem, hogy miért.

- Mary hazaért?

- A többieknek segít a költözésnél.

- Miféle költözés?

- Tudod, említettem, hogy az erdőben élünk elhagyott vadászlakokban.

- Igen. És?

- Már nem elhagyatottak – mesélte, miközben a házunkhoz vezető rövid földútra tértünk. – A vadászok mindent feldúltak. Nem volt hova mennünk, ezért Elise felajánlotta, hogy nálatok húzzuk meg magunkat.

- Most csak szívatsz?! – trilláztam, de már késő volt. 

 

Leparkoltunk, és amint kiszálltam a kocsiból, éreztem, hogy egykor csendes kis házunk békés hangulata végleg odavész.