AJÁNLOM AZ OLDALT
Bár Heine említette, hogy néhányan a falkájából az erdőben húzzák meg magukat, az sosem fordult volna meg a fejemben, hogy valaha el kellene hagyniuk azt a helyet. Valójában nem is igazán érdekelt a dolog - egészen eddig. Azonban az, hogy most hozzánk költözzenek be idegenek, nem kis aggodalommal töltött el. Heine magabiztosan lépkedett előttem a ház felé, én pedig a nyomában haladva figyeltem, amint néhány fura fazon dobozokat pakol a verandán. Tehát hosszabb időre tervezik a dolgot.
Összesen három srácot számoltam össze. A legidősebbnek a második éppen magyarázott valamit, a harmadik pedig vidáman figyelte a jelenetet. Mintha minden rendben lenne. Eleinte észre sem vették az érkezésünk, annyira belemerültek a problémájuk megoldásába, majd amikor mégis feltűnt nekik, hogy új arcok jelentek meg a színen, váratlanul abbahagyták addigi vitájuk.
- Nahát, Heine, épp ideje, hogy visszaértél! – örvendezett az, amelyik eddig lelkesen balhézott. Egyidős lehetett a szólítottal, és szinte az aurájából érezni lehetett a farkast. Rövid, kócos, barna haja volt, zöld szeme pedig világított. – Mondd meg ennek a marhának, hogy én nem fogok a kölyökkel egy szobában dögleni. Még a végén ágyba pisál! – pattogott.
- Aludhatsz a fészerben is – felelte Heine közömbösen.
- Áhh, bekaphatod te is – csattant a srác, mire a legkisebb elégedetten röhögni kezdett rajta. Csak ezután vettek észre engem, ahogy bizonytalanul toporogtam Heine mögött. Hirtelen nagyon, nagyon kicsinek éreztem magam ezen a bolygón. – Te meg ki vagy? – nézett rám kutatva a zöldszemű fiú, mintha betolakodó lennék. Tekintetéből sugárzott a pimaszsággal kevert kíváncsiság.
- Bizonyára ő lesz Erin – válaszolta meg az eddig hallgatag, komoly tekintetű, mélykék íriszű srác. Közelebbről megnézve, tényleg idősebbnek nézett ki, mint a többiek, és úgy éreztem, ő lehet a banda esze is.
- Örvendek – nyögtem, amikor a harmadik, eddigi boldogan üldögélő legfiatalabb elém ugrott, és leplezetlenül szaglászni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy hogyan reagáljak erre, de Heine kisegített. Megragadta a kölyök pólóját a nyakánál fogva, majd egyszerűen ellökte tőlem.
- Ezt most mért kellett? – nyafogta az érintett, majd megdörgölte az orrát. – Pont olyan szaga van, mint neked, csak kicsivel jobb.
- Tényleg? – érdeklődött a pimaszabb tekintetű sejtelmesen vigyorogva. – Mégis mit műveltetek ti ketten?
- Befogod vagy kicsinállak – morogta Heine a fogai között, majd elindult a házba, engem a társai között hagyva. Sosem lesz figyelmesebb, állapítottam meg keserűen, ahogy utána néztem.
- Hát akkor, nagyon örülünk, Erin – mondta bugyiszaggató mosollyal a zöldszemű. – Az én nevem Luka. Ez a komor idióta Carl, a pincsi pedig Naska. Szóval te voltál, aki összehímezted a nagymenőt?
- Megpróbáltam – válaszoltam bizonytalanul, és éreztem, hogy a pillantásaik kutató kereszttüzében lassan elpirulok.
- Na, ne szerénykedj. Eddig nagyon titkolózott, de kezdem érteni. Már eleve az sem kis áldozat, hogy elviselted azt a seggfejt – magyarázta, mire Mary megjelent homlokráncolva az ajtóban.
- Ebben a házban nem tűröm a káromkodást! – figyelmeztette Lukát, aki bocsánatkérően nézett rá. Bizonyára nem ez volt az első eset.
- Még meg kell szoknom.
- Ajánlom is, különben a bozótban fogtok éjszakázni. Erin, bejönnél segíteni? – kért kedvesebb hangon nagynéném, mire hálásan pillantottam rá.
Már egészen más illata volt a házunknak, pedig még egy napja sem voltak itt ezek az alakok. Némán követtem nagynénémet az emeletre, miközben a vendégeink miatt dünnyögött valamit magának. Látszott, hogy nincs elragadtatva. Ami az illette, bennem is több kimondatlan kétség felmerült ezzel az egésszel kapcsolatban.
Mary a szobájában válogatott ruhákat néhány felcímkézett dobozba, és ehhez kellett az én segítségem is.
Kíváncsian néztem körbe, mert még sosem jártam ebben a helyiségben, legfeljebb csak futólag néztem be. A falakat vidám zöld tapéta burkolta, a berendezés visszafogott volt, de kellemes, a polcokon néhány könyv, a falakon képek és préselt, szárított virágok porosodtak. Mary nem szerette az eltúlzott díszítést, ennek ellenére meglepett, hogy egyetlen fotót sem láttam még a családról sem.
- Mit szólsz hozzájuk? – kérdezte hirtelen, miközben a szekrényből egy tengerkék blúzt vett elő.
- A fiúkhoz? Egyelőre nem tudom. Vagyis, hát izé… Furcsák – válaszoltam végül bizonytalanul. Akárhogy néztem is, ők nem voltak emberek, és a legkevésbé sem tetszett, hogy itt fognak trollkodni. Leültem az ágyra egy nagyobb ruhakupac mellé, majd hajtogatni kezdtem a rongyokat a tetejéről. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene gondolnom. Biztos jó ötlet, hogy itt maradhatnak? – Meddig is lesznek itt?
- Éppen ez az, ami engem is foglalkoztat.
- Nem nagyon örülsz nekik – állapítottam meg.
- Elise ötlete volt ez az egész, amikor megtudta, hogy nincs hova menniük. Máskor talán nem tiltakoztam volna ellene, de láttad milyenek – sóhajtotta Mary gondterhelten.
- Miért?
- Neveletlenek, zajosak, és kitaposták a virágaim nagy részét.
Tehát innen fújt a szél. A nagynéném mindig is nagy becsben tartotta a kertjét, és ha ezek kárt tettek benne, akkor nem volt csoda Mary ellenkezése.
- Kinek válogatod a ruhákat?
- A falka néhány női tagjának. Ezt is anyádnak köszönhetem – morogta. – Idehoz egy falkányi farkast, holott már régen megállapodtunk, hogy a házunk tabu. Mindent fel fognak dúlni!
- Hátha nem – próbálkoztam, de hiába volt: Mary hitetlenül és dühösen nézett rám. Ráadásul én sem hittem, amit mondtam.
- Még nem ismered őket. Ezenkívül más problémáink is lesznek így – mondta volna, amikor odalentről éktelen csörömpölés hallatszott. Mindketten a zaj irányába fordultunk.
- Pont erről beszéltem – dohogott nagynéném, majd leviharzott, hogy rendet tegyen.
Amint magamra maradtam, letettem az addig kezemben tartott gyűrött pulóvert, és inkább az ablakhoz mentem. Az idő még utoljára kellemesen meleg volt, a szellő lágyan ringatta a függönyöket, és élveztem a villanásnyi békét. Néha a legmozgalmasabb percben, amikor váratlanul megállunk, észrevesszük, hogy az idő figyel minket az elmúló pillanatokban. Aztán rámosolyogva, akár egy régi barátra, együtt rebbenünk tova. Csak akkor tudunk értékelni, ha már tudjuk, elkéstünk vele.
Oda kellett volna figyelnem, de engem csak a messzeségbe nyúló erdő érdekelt. A fák levelei már sárgulni kezdtek, és eszembe jutott, hogy mennyire gyűlölöm a tél fagyos szürkeségét. Egy pillanat, ami még nem jött el.
Már lassan két teljes hónapja itt voltam, és nem hiányzott, hogy valaha is visszamenjek apám családjához. De ha Elise-nek igaza lesz, akkor nem maradhatok a saját jól felfogott érdekemben. Életemben először éreztem igazán, hogy tartozom valahová, és hogy szeretnek, de ez is csak ideiglenes.
Vajon az a rosszabb, ha sosem szeretnek, vagy az, ha igen, de elveszítem?
¤¤¤
Estére helyreállt a béke, még ha nehezen is. Heine ugyan megint eltűnt valahova, de Elise hazaérkezésével a fiúk végre lenyugodtak. Elképesztő volt nézni, ahogy minden szó nélkül engedelmeskednek anyámnak, holott megfékezhetetlennek tűntek. Vajon egyszer én is olyan leszek, mint ő? Magabiztosan, megértően és vidáman beszélgetett velük vacsora közben, miközben én csak némán figyeltem gesztusaikat. Elise bárkivel könnyen kapcsolatot teremtett, amit valószínűleg nem is vett észre, és cserébe őszinte csodálatot láttam a három srác szemében. Valamiért nekem mindig nehezen ment a barátkozás. Ráadásul Elise lehetett már ennyire könnyed, hiszen hiába próbáltam nem rágondolni, tudatom mélyén ott suttogott ki nem mondott feladatom. Az, amire most csak én voltam képes.
Miattuk kell nekem megtörnöm az átkot, pedig még csak észre sem veszik, hogy itt vagyok, ugyanannál az asztalnál? Nem mintha azt várnám, hogy körülrajongjanak, de fájt, hogy valószínűleg semmit sem jelentek majd nekik egy áldozaton kívül. Kinek könnyebb így? Én nem voltam hasonlóra képes, mint Elise, nem váltottam ki senkiből ilyen érzéseket, pedig mindig csodáltam azokat az embereket, akik a puszta megjelenésükkel jó hangulatot teremtettek.
Elment az étvágyam, amikor a gyomromban mázsás köveket éreztem. Szinte érintetlenül hagytam az ételt, és kicsit hamarabb elbúcsúztam a többiektől. Még Mary is megenyhült a vidám társaság irányába, és nem igazán foglalkoztak velem az elmélyült sztorizgatás közben.
Kissé csalódottan mentem a szobámba.
Sosem voltam a középpontban, inkább elbújni szerettem volna, miközben mégis lázadtam. Furcsa önellentmondásként nehezedett ez rám. De talán sokkal inkább az a hülye voltam, akire bármit rákenhettek, akit bármire könnyen rávehettek. Tudtam, hogy mi a rossz, de nem érdekelt. Senkit nem érdekelt.
Töprengve vetettem magam az ágyra. Fáztam, de melegem is volt. A sötétség körülöttem végtelennek tűnt, és rettegés fojtogatott, amint a semmittevő percekben elhazudott gondolatok törtek a felszínre. Ezt már nem lehetett megállítani.
Vajon tényleg meg kell halnom? Eddig nem is tűnődtem rajta, hiszen olyan távolinak tűnt az egész.
A párnámba suttogtam, majd újra és újra elmondtam ezt a mondatot. Igen, kimondva még kegyetlenebb volt, de mégis olyan hihetetlen. Csak Heinét ismertem, ő viszont sokszor segített már rajtam, sőt, meg is mentett. Ő nem volt számomra gonosz. De hogyan működik ez a dolog? Ki teszi meg? Hogyan?
Ki hallott már olyat, hogy egy hozzám hasonló fiatal lánynak ilyen életcélja lenne? Talán csak rosszul értelmeztem Elise szavait?
Szerettem volna ennyiben hagyni a dolgot. A lelkem lángok nélkül izzott a kétségektől, és amikor már nem bírtam tovább, kiugrottam az ágyból, majd lesiettem az emeletről, egyenesen ki az udvarra. A társaság még mindig vidáman cseverészett odabent az asztal körül. Nem értettem, hogy miről beszélgetnek, de nem is számított. Én nem hiányoztam hozzá. Sóhajtva leültem a veranda lépcsőire, majd az eget kezdtem kémlelni.
A Hold fogyó fázisban figyelt odafentről. Évmilliók óta állhatatosan és türelmesen nézi, amint a dolgok változnak, életek születnek és elmúlnak. Mennyiben számítana az ő szemszögéből az én sorsom? Valószínűleg semennyire.
Álmélkodva hallgattam az erdő éjszakai hangjait is, a szellő lombborzongató susogását, és váratlanul halk morgás szűrődött felém. Azonban nem rémültem meg, mert tudtam, hogy ezt csak a fejemben hallom. Egy másik elfojtott emlék, ami ellenem fordult. Az állatkert, ahol történt valami. Olyasmi, aminek a végét szerettem volna megváltoztatni, mert nem csak félelmetes volt, de szégyelltem is. Bátorságot érezve magamban, végigfutattam az emlékeket, kezdve nagyanyám hideg kezével, egészen a vékony rácsokig, amiken átbújtam, majd a sikoltozásokig. Valami morgott, amikor megfordultam.
Már tudtam.
Hogy is feledhettem el?
- Mi lett a vége? – kérdezte hirtelen egy hang mögöttem, mire ijedten ugrottam fel. A sötétben nem láttam, de megismertem Heine hangját, és amikor a sápadt holdfény kirajzolta arcának körvonalait, valós kíváncsiságot olvastam le róla.
- Minek?
- Annak az emléknek. Máskor is gondoltál már rá.
- Honnan…? – suttogtam rajtakapva, ahogy eszembe jutott, hogy Heine valamiért időnként hallja a gondolataimat. Hát persze, hiszen Virginia leszármazottja vagyok. Egy újabb elcseszett képességem.
- Elég hangos voltál, nem én tehetek róla.
Nem válaszoltam, csak visszaültem a lépcsőkre, majd némán magam elé bámultam. Egy varangyos béka ugrált a fűben, közben zavartan észleltem, ahogy Heine leül mellém egészen közel, felhúzott lába pedig a vállamhoz ért. Már egészen hideg volt, és éreztem a fiúból áradó meleget, valamint sajátos erdőillatát. Ő mindig is farkas lesz. Senkihez sem tartozik. Valahol megnyugtatott, hogy itt van mellettem, mégis elbizonytalanított.
- Szóval? – figyelmeztetett a levegőben függő kérdésre. Haboztam egy percig, majd rájöttem, hogy nincs értelme eltitkolni. Így vagy úgy, de előbb-utóbb minden összeomlik bennem. Hangom halk volt és ingatag.
- Miután Elise szó nélkül elment tíz éve, apánk nem igazán foglalkozott Hannával és velem. Sokat nyafogtunk, gyakran az agyára mentünk. Egyszer azonban elvittek minket az állatkertbe, amikor már túl sokat nyaggattuk őt és a nagyit, hogy anyánk hova lett. Azt hitte, ezzel elkerülheti a válaszokat. Reggel volt, és munka előtt végigsprinteltük az egészet. A nagyanyám erősen fogta a kezem, amikor szerettem volna jobban megnézni az állatokat, azonban egyszer csak Hanna sírni kezdett, apa pedig nem bírt vele. Akkor egy pillanatra elengedtek, és nem foglalkoztak velem. Gondolkodás nélkül elindultam közelebb az állatokhoz, aztán bemásztam néhány rácson. Apám nem vett észre, ellenben tucatnyi ember sikoltozva, érdeklődve gyűlt össze odakint, amikor kiszúrtak. Olyan hangosak voltak, hogy rájuk figyeltem, és ekkor már nem csak az embereknek tűnt fel a jelenlétem…
Éreztem, ahogy akaratlanul is megremeg a hangom. Még sosem meséltem ezt el senkinek, és furcsa volt, hogy éppen Heinének árulom el. Nem mertem rá nézni, és ugyan egyetlen szót sem szólt, de tudtam, hogy figyel. – Farkasok. Azok éltek ott. Végül a gondozó bejött, és kivitt engem, apámat pedig alaposan elkenték a felelőtlenségéért. Nem tudom, hogy miért nem bántottak, amikor minden néző biztosra vette, hogy nekem akkor végem lesz. Talán örültek is volna, ha végignézhetik a műsort, aztán szemtanúként bekerülhetnének a tévébe – nevettem keserűen. – A fater végül beperelte az állatkertet, amit meg is nyert, de tudtam, hogy ő tehet az egészről. Ez volt az első, amikor nagy hülyeséget csináltam, és onnantól nem voltam képes megállni. Azt akartam, hogy fájjon neki, amiért nekem is fájt és igazságtalan volt.
Ahogy elhallgattam, csak a békák neszezését lehetett hallani. Továbbra sem akartam Heinére pillantani, és ő láthatóan nem tervezett semmit hozzáfűzni. Ostobának éreztem magam, ugyanakkor könnyebb is volt, hogy végre elmondhattam valakinek.
A konyhában még mindig felhőtlenül érezték magukat, és ebben a pillanatban olyan volt, mintha Heine és én a világ peremére szorultunk volna. Én tudtam, hogy miért vagyok itt, az ő indokait viszont nem ismertem.
- Kölyökkoromban minden olyan egyszerű volt – szólalt meg végül a srác. – Ezernyi illat, örökölt emlék, egyszerű ösztönök vettek körbe. Nem kellett semmivel törődnöm, csak hogy túléljek és megtanuljam, hogyan tegyem ezt. Az erdőn kívül semmi nem létezett számomra. Azt sem fogtam fel igazán, hogy a szüleimet a másik falka elpusztította, mert a közösségben mindig óvtak minket. Aztán egyszer eljött a nap, és az akkori telihold végén emberré változtam. Akkor még mindig kicsi voltam. Nem emlékszem, hogy valaha is féltem volna jobban. Idegenek segítettek rajtam, akik évek alatt megtanítottak, hogy hogyan éljem túl így is, ha nem lehetek farkas. Azonban az erdő hívása mindennél erősebbnek bizonyult. Akkor még nem ismertem Elise-t, nem lehetett parancsolni nekem, és sok ostobaságot elkövettem. Azt hiszem, túl gyakran hoz az ember rossz döntéseket ösztönök és gondolkodás nélkül, a következményeket pedig nem kerülheti el. Bonyolult így az élet, és sokkal színtelenebb, mint a farkaslét.
- Tehát te nem szeretsz ember lenni? – néztem rá kérdőn. Szürke szeme fájdalmat sugárzott, és ahogy belenéztem, bűntudat lett úrrá rajtam, amiért nem biztos, hogy szeretném megmenteni őt és a többi társát.
- Mostanában nem tudom erre a választ. Ha korábban kérdezted volna… - hallgatott el. De a ki nem mondott szavak azt jelentették, hogy nem, akkor nemet válaszolt volna.
- Miért? Most miért nem tudod? – bukott ki belőlem váratlanul. Azonban éreztem, hogy valamiért csak fájhat ez a felelet, így még azelőtt leintettem Heinét, hogy válaszolni tudott volna. – Inkább hagyjuk. Elég késő van már, és amit ilyenkor beszél az ember, mindig megbánja – nevettem zavartan, majd felálltam mellőle. – Tényleg ilyenek vagyunk mi, emberek – suttogtam legvégül, és elindultam vissza, anélkül, hogy hátranéztem volna.
A szobámban a korábbi fojtogató sötét enyhült, most üres jégveremnek tűnt az egész. Heine sok fájdalmat túlélhetett, és mindezt a családunknak köszönheti. Ők semmit sem tettek. Magam sem értettem, hogy miért, de szerettem volna, ha ő nem gyűlöl ezért. Ha egyszer azt mondaná, szeretne ember maradni.
Azért, mert én arra kérem.
