AJÁNLOM AZ OLDALT
Másnap iskola után lelombozva sétáltam a különórára, amit Mr. Caswell elrendelt. Tudtam, hogy Grace ma hamarabb végzett, így ő már biztosan ott volt. Mintha csak megérdemeltük volna. Az acélszürke, vizes időben minden ruhám átnedvesedett, hajam lelapult és felgöndörödött. Pocsékul érzetem magam, de nem ez zavart leginkább. Egész nap képtelen voltam kiverni a fejemből Heine tegnap esti szavait, és azt az érzést, hogy minden az én hibám.
De így is, úgy is megfizetem az árát.
A helyi könyvtár poros könyvillata most fullasztó közönnyel nehezedett rám, amikor néhány perc késéssel beléptem az elegáns üvegajtón. Nem segített hangulatomon. Talán ennek az épületnek a kisugárzása ütött el leginkább Wolfvalley többi létesítményétől. Egy másik könyvtáros fogadott, mint legutóbb, azonban az előző alkalomhoz hasonlóan, ez a nő is legalább olyan kábultan viselkedett, amikor megkérdezte, mit keresek. Finoman útba igazított, de nem tartott velem. Will és Grace már néhány könyv felett görnyedt, mikor hozzájuk értem. Gyanakodva körbelestem, és gyomrom tűhegynyire zsugorodott, amint egy polc mellett Daniel hátat fordító alakját is megláttam.
Tehát mind megérkeztünk a sajátos büntetésre.
- Erin, éppen a Wolfvalley történetével foglalkozó könyveket válogatjuk – mondta Will elfoglaltan jegyzetelve valamit. Nem érdekelt, hogy pontosan miért kell itt lennünk, de sejtettem, hogy a kutatásaival kapcsolatban használja ki a segítségünket. Grace rám pillantott, és amikor a tanárunk nem láthatta, a lány sokatmondón körbeforgatta a szemeit. Nyilvánvaló volt, hogy nem végzünk egyhamar. Amikor reggel otthon előhozakodtam a büntetés hírével, Marynek nem tetszett a dolog, azonban Elise nem tiltakozott. Hiszen mindez a tudás érdekében történik, nem igaz? Amúgy is van elég bajuk a zajos falkával, akik bevették magukat a házunkba, és legalább addig sem leszek útban. Azért megegyeztünk, hogy a suli parkolójában valamelyikük felvesz kocsival, és már ez is több volt, mint amit ma vártam volna tőlük.
Zavartan Daniel irányába néztem, aki a legkevésbé sem lelkesen válogatta a szekrényeken sorba rendezett köteteket. Nem volt kétségem afelől, hogy előbb-utóbb, muszáj lesz beszélnem vele. Felrémlett, ahogy legutóbb Heine leakasztotta rólam, azonban ő most nem volt itt. Egész nap sikerült gondosan elkerülnöm az aranyifjút, de biztos voltam benne, hogy ez nem csak az én részemről igényelt odafigyelést. Azonban itt már nem volt hova futni. Miután Will egy sürgető pillantást küldött felém, kelletlenül engedelmeskedtem. Csak néhány művet kell levennem a polcról, és kész is. Nincs benne semmi különös.
Ugyanakkor Daniel mellé állva, már egyáltalán nem voltam ebben olyan biztos. Nem tőle féltem, hanem attól, amit megtehet büntetlenül. A srác hideg szemmel rám nézett, majd visszafordult a címkék olvasásához. Kezében két könyvet szorongatott, és lerítt, hogy ő sem élvezi jobban ezt a helyzetet. Megpróbáltam minél messzebb húzódni tőle, de lehetetlen volt, amikor ugyanazt a példányt néztük ki magunknak, és egyszerre nyúltunk érte.
- Keress másikat – javasoltam.
- Majd esetleg te. Vagy most nem vagy olyan bátor a barátod nélkül? – vetette vissza.
- Szánalmas vagy – suttogtam. – És mindenkinek elmondom majd, hogy mit tettél az erdőben, ha nem éred el, hogy abbahagyják a vadászatot. Mindössze ennyit akartam neked mondani legutóbb is.
Daniel arcán megvonaglott néhány izom, majd végül gúnyos mosolyra húzta a száját. Szabad kezével a karom megragadva, feltűnés nélkül egy másik sorba húzott, ahová sehonnan sem láthattak ránk. Idegesebb lettem erre a gondolatra, de tudtam, hogy most semmit nem tehet velem.
- Múltkor nem sikerült befejeznünk a beszélgetést, ha jól emlékszem – mondta halkan, de érződött, hogy dühös a korábbi vereségtől. Csalódtam is volna, ha nem így alakul.
- Én azt nem nevezném „beszélgetésnek”. De tőled pont ennyi telik.
- Pofa be! Melissa kiderített rólad néhány dolgot. Chicagóban nem voltál olyan jó kislány, és ha köpni mersz, biztosíthatlak, hogy mindenki tudni fog arról, ki voltál és mit műveltél.
- Menj a pokolba – sziszegtem. Próbáltam határozottnak tűnni, ennek ellenére a szívem mégis hevesebben kezdett verni, a torkom pedig kiszáradt, miközben elképzeltem, hogy kiderül, mivel vádoltak. De cserében vajon megállíthatnám a mészárlást? Tudtam, nem hagyhatom Danielt nyerni.
- Sejtelmem sincs, hogy mi közöd van azokhoz a dögökhöz, de ki fogom deríteni.
- Ha beleavatkozol, csak te fogsz ráfizetni – csúszott ki a számon, és ezzel is megerősítettem abban a hitében, hogy igenis van valami a háttérben. Eszembe jutott, talán hagyhatnám is a vesztébe rohanni.
- Itt bujkáltok? – jelent meg hirtelen Grace, és mi rajtakapottan néztünk először rá, majd sokatmondón és gyűlölködve egymásra. A lány nem tett megjegyzést, látszólag nem érdekelte, hogy mit csinálunk. – Mr. Caswell hív titeket, és jobb, ha igyekeztek, mert reggelig maradhatunk! – Mielőtt bármit felelhettünk volna, elviharzott, én mégis hálás voltam a puszta jelenlétéért.
- Csak a te szerencséd, hogy itt vagyunk – morogta Daniel, majd Grace után indult, és magamra hagyott kétségeimmel.
¤
Will végül csak kora estig tartott minket vissza, és épp sötétedés után léptem ki újra a szabadba. Hetekig így lesz ez, mindössze egy hülye dolgozat miatt, ami mindent felkavart. Grace-ért az apja jött, Daniel pedig gyalog, paprikás hangulatban indult haza a másik irányba. A tanárunk, mint kiderült, egy helytörténeti összefoglalón dolgozik, amivel egykori egyetemi professzora bízta meg mostanában. Nekem a legkevésbé sem tűnt érdekfeszítőnek a dolog, miután magamtól is tisztában voltam a környék sajátos múltjával. Mi több, akaratlanul is a résztvevőjévé váltam.
¤
Visszafelé, a sulinál megbeszélt találkozó felé igyekezve, pokoli düh rontott rám. Egy éve még nem hagytam volna, hogy egy Danielhez hasonló idióta így sarokba szoríthasson. Ennyire sosem voltam kiszolgáltatva, miközben próbáltam nem szégyent hozni anyámra és Maryre. Őket nem akartam megbántani. De vajon megéri mindezért? Úgy éreztem magam, mint egy olcsó telenovella magatehetetlen főhősnője.
Egy üzlet előtt megállva, a kopasz próbababákra szuszakolt ruhákat kezdtem nézegetni. Odabent egy fiatal eladólány a kasszát zárta, és hirtelen a húgomra emlékeztetett. Tavaly ő is épp egy ilyen butikban dolgozott, miközben valamiért borzasztóan élvezte a rengeteg cicomát és a vevőkkel való cukros hízelgést. Képtelen voltam ezt megérteni, majd kigúnyoltam, aztán eszméletlenül összevesztünk. Pedig nem az ő hibája volt, hiszen ismertem őt annyira, hogy tudjam, Hanna szereti az ilyesmit. Tudtam, mekkora fájdalmat okozok neki a megjegyzéseimmel, de talán akkor sem bántam jobban a dolgot, mint most. Mégis furcsa lenne ennyi idő után bocsánatot kérni tőle emiatt.
Mindig az idősebbnek kellene okosabbnak lennie, nemde?
Belegondolva, hogy már több hónapja nem beszéltünk, csak megerősödött bennem ez a gondolat.
Mögöttem egyszer csak koppant valami, mire riadtan fordultam meg. Láttam, amint egy oposszum csörtet el az egyik szemétgyűjtő mellett. Elindultam, azonban képtelen voltam megnyugodni. Furcsa érzés lett úrrá rajtam, és amikor visszanéztem, a jeges rémület száguldott végig a hátamon. Annyira gondolataimba mélyedtem volna, hogy észre sem vettem, amint valaki követ?
Néhány feltűnőbb kirakatnál lassítva, próbáltam újra ártatlanul magam mögé lesni, mintha csak véletlenül tenném, és beleszédültem, ahogy nem is egy, de három fura férfi járt a nyomomban. Mióta? Még csak leplezni sem próbálták a jelenlétük, pláne az irántam való érdeklődést. Megszaporáztam lépteim, de amennyire láttam rajtuk, nem tartottak attól, hogy elfutok. Nem lenne hova, ezt mind tudtuk.
A mélyülő félhomályban értem a parkolóba, ahol még nem láttam Mary autóját. Idegesen néztem körbe bármilyen esetleges fegyverként használható dologért, feleslegesen. Már nem volt esélyem lelépni, de abban egészen elszántnak hittem magam, hogy legalább valamelyikük arcát összekarmolom. Ez azonban pont ugyanabban a pillanatban foszlott semmivé, midőn az egyik férfi váratlanul termett előttem, a másik kettő pedig elégedett vigyorral figyelte ijedt reakciómat.
- Te vagy Erin? – kérdezte az, amelyik piszok gyors volt. Hatalmas termete már meg sem lepett, pézsmaillata még annyira sem. Hosszú, szőke hajából loncsos fonások lógtak az arcába, jeges kék szeme gúnyosan villant rám. Emberbőrbe bújt farkasok.
- Ne hozd rá a frászt, Nestor – hallottam egy ismerős hangot. Eddig fel sem tűnt, hogy a hármas egyik tagja a korábban látott Seneca. Most is pont olyan elhanyagolt és dermesztő volt, mint azon a hajnalon, amikor először találkoztunk.
- Nem én tehetek róla, ha ilyen félős – nevetett a szólított. – A leszármazottnak egyébként sem árt egy kis bátorság. Legalábbis azt állítottad, hogy ő az, nem igaz?
- Az alfának bizonyíték is kell – vinnyogta a harmadik. Ő sokkal soványabb és betegesebb kinézetű volt, mint a másik kettő, ráadásul nagyon nem látszott normálisnak. – Vigyük el neki valamijét? Mondjuk a fülét vagy egy ujját.
- Hülye! – csattant Seneca. – Nem eshet komolyabb bántódása, amíg a farkashold el nem jön – magyarázta, közben pedig gúnyos mosollyal figyelt engem. Magamban rimánkodtam, hogy Mary jöjjön, de hiába. Hátráltam volna, azonban már közrevettek, pont úgy, ahogy a farkasok szokták az áldozatukat. Egy hang sem jött volna ki a torkomon, hogy legalább segítséget kérjek.
- Nézd már, elvitte a farkas a nyelvét? Mit csináljunk vele? – tűnődött Nestor. – Esetleg hagyjunk rajta valami jelet? Az biztos nagyon bosszantaná a másik falka vezetőit.
- Nem rossz ötlet – ragadott karon Seneca, majd mielőtt észbe kaptam volna, maga elé rántott, és felvillanó agyaraival beleharapott a vállamba. Az éles fájdalom tőrként futott végig testemen, lebénítva minden idegszálam. Sikításszerűséget hallottam, de biztos voltam benne, hogy nem tőlem jött. A rémülettől elhomályosuló látással figyeltem, amint anyám képe úszik a látóterembe.
Hirtelen gyengeség lett úrrá rajtam, és amint Seneca elengedett, térdre rogytam a hideg betonon. Orromba benzin és a vér fémes szaga kúszott.
- Mit képzelsz, mit művelsz? – kiabált Elise, és éreztem, hogy lehajol mellém.
- Semmi közöd ehhez – figyelmeztette Seneca vészjóslóan.
- Ő a lányom, nagyon is van közöm hozzá. Honnan vetted a bátorságot, hogy bántani merd?! Te utolsó…
- Nem léptem a területükre, úgyhogy hiába vagy a másik alfa szajhája, nem tehetsz semmit. Ti vagytok a béke hívei, nem mi. Szeretettel várunk, ha harcolni akartok – nevetett a férfi. – Bár legutóbb is csak ti húztátok a rövidebbet, amennyire emlékszem.
- Igen, igen, így van – trillázta őrült hangon a cingár. Tépett barna haja foltokban hiányzott a fejéről.
- Neked kuss van! – intette le Nestor, majd megfogva a szólított hadonászó karját, bosszús arccal kezdte az ellenkező irányba húzni. – Ideje lenne mennünk – figyelmeztette Senecát is hirtelen feltámadó aggodalommal a hangjában.
- Hogyne – felelte támadóm, majd váll rándítva elindult a másik kettő nyomában.
Elise szó nélkül térdelt mellettem még egy percig, és amint lábra tudtam állni, elvezetett a kocsihoz. Észre sem vettem, hogy megérkezett volna. Az anyósülésre ültetett, majd megvizsgálta a harapást is. Nem lehetett túl súlyos anyám arckifejezéséből ítélve, bár attól még pokolian fájt.
- Minden rendben lesz, Erin – suttogta, de már nem figyeltem. Hazáig csak foltokban érzékeltem a külvilágot.
¤
¤
Ép oldalamra fordulva, kábán ébredtem a saját ágyamban. A történtek mindössze rossz álomnak tűntek elsőre, de a vállam még mindig fájt, így rögvest megbizonyosodhattam, hogy valóságos volt az egész. Odakint már késő lehetett, a szobám nyitott ajtajából pedig lámpafény festette meg az előttem lévő falat. Halk beszélgetés szűrődött Elise és Heine felől. Azt gondolhatták, hogy még mélyen alszom, és nem is akartam, hogy mást higgyenek, amikor hirtelen a nevem szóba került. Elise suttogva beszélt, de a srác hanghordozása dühösnek tűnt. Kíváncsi voltam, ezért fülelni kezdtem, hogy közben levegőt sem mertem venni.
- Nem tehetsz semmit – mondta anyám. – Bárcsak lehetne… De te is tudod, hogy mekkora veszteségeket okoztak már.
- Ez egy üzenet volt. Szó nélkül hagyni bármi hasonlót, hatalmas szégyen lenne a falkának. Ez az én feladatom…
- Felejtsd el, egyedül nem indulhatsz ellenük, pláne nem most, amikor szükségük lesz rád. Lehet, jobb lenne, ha Erin egy időre hazautazna. Itt nem tudjuk megvédeni – magyarázta Elise elcsukló hangon. – Ez az egész az én hibám – fakadt halkan sírva. Egy deszka nyikordult, így Heine bizonyára vigasztalni próbálta.
- Előbb-utóbb úgyis elkerülhetetlen, hogy szembekerüljünk velük. Ezt az alfa is tudja. Már nem maradt sok időnk felkészülni, márpedig egészen biztos, hogy eljönnek érte. – Szavaira úgy éreztem, mintha sziklák alá szorultam volna. Pontosan tudtam, hogy mire gondol.
- Nekem kellene megóvnom őt mindentől. És sem Erint, sem Micaht nem akarom elveszíteni – zokogta Elise.
- Nem lesz semmi baj – felelte a srác, és erre azon kezdtem tűnődni, amit tegnap este válaszolt nekem.
Ha ő nem akar ember maradni, ugyan miért védene meg?
