AJÁNLOM AZ OLDALT
Álmomban minden rendben volt. Nem emlékeztem arra, hogy ki vagyok, nem fájt, nem nyomasztott semmilyen feladat. Egyedül én voltam a nyugtató sötétségben, ami melegen körbevett. Aztán lassan derengeni kezdett, hogy valami nincs rendben. Attól, hogy nem tudom, még utolér a végzet, bármit teszek, vagy éppen nem teszek. Ez nem fog elmúlni. Szemem előtt felrémlett az erdő, a fák között pedig ott vártak az ellenségek, mert az életem árán kell megszabadítanom őket. Végül feltűnt a fehér farkas, de nem féltem, sokkal inkább csalódott voltam. Csak egy eszköz vagyok.
Könnyes szemmel ébredtem, ahogy a reggeli fény beáradt az ablakon. Jól tudtam, nem kell ébren lenni ahhoz, hogy sírni tudjunk. Az ágyból is tökéletesen ráláttam, hogy az égen hamuszürke, keserű felhők gyülekeznek, hosszú és tompa esőt ígérve. Semmi kedvem nem volt felkelni, pláne a tegnap este kihallgatott beszélgetés és egy ilyen álom után. Vajon megreggelizzek, mielőtt csomagolni kezdenék, vagy startra készen menjek le Elise elé?
Nem tudtam dönteni.
Végül kopogás zavarta meg az elmélkedésem, és Mary lépett a szobába. A másik oldalamra fordultam, közben próbáltam alvást szimulálni. Nem tehettem valami jól, mert leült mellém az ágyra, és halkan beszélni kezdett hozzám.
- Ami történt, nem a te hibád, Erin. Már régóta folyik az ellenségeskedés mindkét oldalról. Sajnálom, hogy belekeveredtél mindebbe. Tudod, Elise nagyon fél, de nem hinném, hogy helyes döntés lenne részéről elküldeni téged. – Mintha kitalálta volna, hogy mi nyomja a szívemet. Volt ebben valami kétségtelenül hátborzongató.
- Talán mégis – suttogtam leleplezetten, arcomat a párnába fúrva.
- Neked kell elhatároznod. Elise már lemondott erről évekkel ezelőtt, de te még nem. Még mindig dönthetsz. Ha el akarsz menni, azt csakis te fogod kijelenteni, hiszen nem vagy már gyerek, és ugyanúgy ennek a családnak a része vagy.
- Mi lesz most velem, hogy megharapott…? – tettem fel a kérdést hirtelen, hiszen fogalmam sem volt, hogyan működik ez a farkasoknál. Vajon így is átváltoznak?
- Ne aggódj, hamar rendbe jössz. Teszünk rá néhány gyógynövényt.
- De én nem fogok… izé… nem leszek….? – néztem Maryre kétségbeesve, mire elnevette magát. – Most mi olyan vicces?
- Nem leszel farkas. Persze azzal, hogy Seneca ezt tette, kihívást küldött a falkának. A részleteket leginkább Heinétől kérdezd. Nem kell sietned, most csak mi vagyunk itthon. Pihend ki magad.
- Rendben – sóhajtottam, majd fejemre rántottam a takarót. Nem reménykedtem, hogy Heine túl beszédes lenne.
Halványan hallottam még, amint Mary távozik, aztán újra elnyomott az álom.
¤
Dél körül élőhalottnak éreztem magam, ahogy letámolyogtam a konyhába. A kiállhatatlan idő ellenére Mary a kertben szorgoskodott, talán a télre készítette fel az elszáradt vagy lefagyott növényeket. Nem igazán értettem hozzá, de valahol meg tudtam érteni. A szabadban dolgozva az ember kevesebbet gondolkodik, ami jelenleg számomra sem lett volna rossz ötlet. Azonban túl hideg volt, így inkább a szobámban akartam maradni.
A hűtőből tejet halásztam elő, a polcról pedig valami müzlit, mert nem volt még kedvem ebédelni. Előkotortam a kedvencnek kijelölt zöld tálkámat, és kedvetlenül indultam visszafelé, amikor a konyhaajtóban a zöld szemű sráccal találtam magam szembe. Határozottan csengett fejemben, amint Mary azt állítja, rajtunk kívül mindenki elvan. Elsőre Lukát váratlanul érte jelenlétem, arca még álmatagnak tűnt. Ruhájából ítélve ő is a benti életmódot tartotta ma szem előtt, ahogy alaposabban felmértem.
- Látom, jobban vagy – vigyorodott el kutató pillantásom állva, miközben az ajtófélfának dőlt, és ezzel elzárta az utat előlem.
- Bocs, hogy is hívnak? – kérdeztem lekezelőn.
- Jaj, cica, ne már! Heinéből elég egy is. Mi lenne, ha inkább visszafordulnál az asztalhoz, és beszélgetnénk? – nevetett. Gyanakodva engedelmeskedtem, majd megvártam, amíg ő is hasonló reggelit kerekít magának, és leül velem szemben. Szinte fuldokoltam, amint lehetetlenül zöld íriszeit az enyémbe fúrta. Mintha átlátna rajtam. A felettünk égő lámpa halk zúgása telepedett ránk néhány percre. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek vele, végül mégis megtörtem a csendet:
- Elise hol van? – érdeklődtem, bár magam is jól tudtam, hogy nincs itthon. Valójában nem érdekelt különösebben, hogy éppen mi van a többiekkel, de ezt a helyzetet nem bírtam.
- Odakint – felelte egykedvűen, de közben nem nézett félre. Egyre jobban irritált fojtogató hallgatásával.
Újabb perc csend.
- Csak te vagy itt? – puhatolóztam tovább, holott azt akartam volna tudni, egyáltalán mit akar tőlem?
- Jelenleg igen – válaszolta.
Megint nem jutottunk előrébb.
- Valami bajod van velem?
- Nem, nincs – nevetett fel.
- Akkor meg?
- Csak keresem benned annak a nyomait, hogy boszorkány lennél.
- Nem vagyok boszorkány.
- Ja, mert az ősöd sem volt az – cöcögte gúnyosan. – Mind azok vagytok. Mondjuk vasorrod tényleg nincs.
Először meglepődtem merész kijelentésén, majd nem bírtam tovább. Erre semmi szükségem nem volt a napok óta tartó önmarcangolásom után. Otthagyva az érintetlen kaját, felálltam, és tüntetőleg kivonultam a konyhából. Csak a nappali közepéig jutottam, amikor sietve beelőzött, és szembe fordult velem.
- Oké, sajnálom, ez rosszul kezdődött – mondta esengve, de nem hatódtam meg. – Mondták már, hogy időnként, nos… bunkó vagyok. Esetleg kezdhetnénk elölről?
- Hol vannak a társaid? – tudakoltam gyanakodva, továbbra sem túl barátságosan.
- Naska Heinével ment, Carlról meg fogalmam sincs. Amíg nincsenek itthon, talán összebarátkozhatnánk – megint – kacsintott mosolyogva. Még mindig kételkedtem, amikor levetette magát a kanapéra. A tévében valami ostoba rajzfilm futott. Luka kérdőn felnézett rám, majd megpaskolta maga mellett a helyet, mire kelletlenül leültem.
- Na, így már sokkal jobb – állapította meg.
- Persze – sóhajtottam. Feszengve éreztem magam. Neki is pont olyan különös kisugárzása volt, mint a többieknek, és csak a tegnap esti incidens jutott eszembe róla. Mind egyformák.
- Heine mondta, hogy nehéz eset vagy.
- Meglep, hogy egyáltalán említett. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy nem kedvel.
- Igaz, nem túl barátságos. Amennyire ismerem, mindig ilyen elcseszett volt. Nagyjából egy időben változtunk át – mesélte, mintha ez a téma természetes lenne. Bár tény, hogy tudtam a titkukról, még mindig szokatlan lett volna erről hétköznapi módon csevegni.
- Meddig maradtok?
- Nem tudjuk. A vadászat még nem ért véget.
- Sajnálom.
- Ugyan mit? – nézett rám kérdőn.
- Azt hiszem, hogy az én hibám.
- Előbb-utóbb úgyis ez lett volna belőle.
- Mintha kicsit túl könnyen vennéd – morogtam. A rajzfilm főhőse éppen győzelmet aratott a gonosz felett.
- Vádoltak már hasonlóval.
- Én… kérdezhetek valamit? – vetettem fel hirtelen.
- Ki vele! – nevetett, majd rám pillantott.
- Amikor Grace és én az erdőben menekültünk, és találkoztunk a falkával… ott… ti is ott voltatok?
- Grace?
- Egy osztálytársam.
- Ez most hogyan jutott eszedbe?
- Csak tudom, hogy Heine ott volt. De ti is?
- Természetesen, hiszen mi is a falkába tartozunk. Nagy szerencséd volt, mert nem tűrjük a betolakodókat. Általában nem támadunk, azonban sosem lehet tudni, hogy nem az életünkre akarnak-e törni? Muszáj megvédenünk a területet, és nem csak a másik falkától. Most komolyan, miért érdekel?
- Semmi különös – hazudtam. Részben hálás voltam, mert segítettek, de mindez eltörpült a gondolat mellett, hogy az a fiú, aki ránk támadt, valószínűleg meghalt. Luka pedig mindezt túl könnyen veszi.
A tévében valami főzős műsor következett, mire a srác nekiállt kapcsolgatni. A gondolataim túlságosan is lefoglaltak. Csak némán ültem, és észre sem vettem, hogy közben közelebb helyezkedett hozzám. Mikor oldalra pillantottam, kutató tekintetével kerültem szemközt.
- Minden oké? – érdeklődött. A tévé már nem szólt, és vészjósló csend vett körbe.
- Ja.
- Aha – hitetlenkedett. – Lehet, hogy nem értek hozzá túlzottan, de ennyire vak még én sem vagyok – hajolt felém. – Mondd csak, tényleg igaz, hogy Heine gondolatait emberi alakban is hallod?
- Én… nem tudom… talán… - feleltem, miközben zavarba jöttem, ahogy még közelebb húzódott.
- Az én fejemben is tudsz olvasni? – suttogta, amikor már az arcomon éreztem forró leheletét, és hallottam, ahogy mélyebb levegőt vesz. Nem, ez nem lehet. Nem itt, nem ő…!
- Nem… Most nem…
Magam sem tudtam biztosan, mi ellen is tiltakoztam, a pillanat azonban hamar elszállt. A bejárati ajtó csapódására riadtam fel, mire Luka is vigyorogva húzódott el tőlem. Viszont ahelyett, hogy ettől megnyugodtam volna, Heine elsőre fájdalmasan kérdő, majd dühös pillantásával találkoztam. Mintha lerántottak volna a víz alá.
Heine nyomában a fiatal kölyök, Naska lépett be, és értetlenül figyelte a ledermedt Heinét, utána az elégedetten vigyorgó Lukát. Magam részéről leginkább elsüllyedtem volna, ehelyett megmoccanni sem mertem.
- Jó napotok volt? – szólalt meg Luka, miközben hangjából felsőbbrendűség áradt.
- Menj készülődni, Erin – mondta nekem Heine olyan kimérten, ahogy eddig még sosem. Víz alá húztak és fojtogatnak is.
- Mégis hova? – kérdeztem, mire lesújtóan nézett rám.
- A falkához. Igyekezz!
További kérdések nélkül felálltam, majd leléptem. A lépcsőket már kettesével szedve siettem a szobámig. Amint magamra zártam az ajtót, végre kifújtam magam, és a fal mellett lecsúsztam a földre. Egész testem remegett, ahogy Heine pillantása jutott eszembe, mégsem értettem, mi történt.
Mi volt ez az egész?
¤
¤
Alig fél óra múlva halkan kopogtak az ajtómon. Már felöltöztem és összeszedtem magam, bár fogalmam sem volt, hogy mire számítsak Heinétől, a falkától, ettől az egésztől. A tegnapi harapás helye vészjóslóan lüktetett. Naska várt odakint, és küldött ugyan egy bátorító mosolyt, mégsem tudtam értékelni. Azt sem értettem, hogy miért zaklatott fel ennyire ez az egész?
A nappaliban Mary éppen Heinével vitatkozott, Lukát már nem láttam.
- Nem viheted el csak úgy! – tombolt nagynéném. – Odakint hideg van, és hamarosan be is sötétedik. Ráadásul az erdőbe?!
- Majd alaposan felöltözik – közölte a fehér hajú srác, és ahogy Naska mögött én is leértem, szerettem volna, ha Mary meggyőzi az igazáról.
- Elise beleegyezett ebbe? – folytatta kitartóan Mary.
- Az alfa adta ezt a parancsot. – Nagynéném erre valamiért elhallgatott. – Nincs jogod felülbírálni. Kész vagy? – kérdezte tőlem Heine fagyosan, mire csak bólintottam. Ez elég is volt, azonnal hátat fordított Marynek, aztán egyszerűen kiviharzott az ajtón, nyomában a kölyökkel.
- Minden rendben lesz, Erin – suttogta mellém lépve nagynéném, és bátorítón megölelt, ezzel utamra bocsátva. Mintha előre sejtette volna, hogy mi vár rám.
Még sosem féltem ennyire elhagyni a házat. Egyenesen az erdőbe mentünk, miközben egy utolsó pillantást vetettem hátra, félve attól, sosem látom újra.
Nem éreztem jól magam. A fák most ridegek és fenyegetőek voltak, egy olyan birodalom őrei, ahova nem tartoztam. Talán sosem fogok. Heine vérfagyasztó aurája szikrákat hányt a levegőben, még Naska is úgy látszott, inkább lemarad tőle, miközben sebesen haladtunk az ösvényen.
- Nem kell aggódnod – biztatott, bevárva, hogy utolérjem.
- Könnyen beszélsz – válaszoltam, aggódó pillantást vetve Heine hátára. A fiú nem felelt, nem volt mit, inkább csak együtt érzően hallgatott. Kreolos bőre tökéletes ellentétben volt a mostani színtelen időjárással. Csak egy vékony kabátot viselt, egy szakadt farmerrel és egyszerű pólóval. Közönséges, vagány tinédzsernek néztem volna, ugyanakkor neki is megvolt az a furcsa kisugárzása.
- Messzire megyünk? – kérdeztem halkan.
- Eléggé. A falka búvóhelye végtére is nem lehet szem előtt.
- Mit akarnak tőlem?
- Azt csak az alfa tudja.
Nos, abban legalább biztos voltam, hogy ezzel a válasszal nem nyugtatott meg. Vajon a vadászatot kérik rajtam számon? Vagy máris feláldoznak?
Alig másfél órás séta után az erdő ritkulni kezdett, a fák között kisebb faházak is szemet szúrtak. Most kifejezetten örültem, hogy jó formában vagyok. A magasabb ágakról kötelek lógtak, és nevetés zaja törte meg az addig ránk telepedő csendet. Valójában az sem lepett volna meg, ha Robin Hood is előugrik az egyik bokorból. Naska előrerohant Heinéhez, miközben torkomban dobogó szívvel próbáltam felmérni a környéket.
A vállam sajogni kezdett, ahogy a farkasok szaga erősebbé vált.
- Gyere, már várnak! – kiáltott felém Naska mosolyogva. Heine csak hidegen rám pillantott, majd előrement. Bátortalanul követtem őket, keresztül az egész táboron. Több tucat alakot számoltam össze, akik mind gyanakodva néztek rám, miközben abbahagyták addigi munkájukat. Bárhol máshol szívesebben lettem volna ebben a percben, de legalább az kiderült, hogy Elise hova tűnik el rendszeresen. Néhány faház előtt gyerekek rohangáltak, de amint kiszúrtak, ők is érdekesebbnek találtak minket a játék helyett. Néhányuk felém indult volna, de a szüleik a semmiből előteremve, megakadályozták őket.
Biztatóan kezdődik ez az egész.
Egy nagyobb faházhoz érve ledermedtem, amikor anyámat láttam a tornácon várakozni, oldalán egy férfivel, aki derekánál fogva átölelte. Hirtelen nem tudtam mit érzek. Dühöt? Félelmet? Irigységet? Nem vettek azonnal észre, így volt időm a boldogan mosolygó Elise-t és a mellette álló, sötét hajú, magabiztos kisugárzású fazont felmérni. Akaratlanul is összehasonlítottam apámmal, és az rögtön nyilvánvaló volt, hogy a maguk életében mindketten vezető szerepet töltöttek be. Elise tudott választani, állapítottam meg gúnyosan.
Valamiért nem tudtam nem gyűlölni azt a férfit, pedig még egyetlen szót sem szólt. Anyám miatta hagyott el minket, ide menekült. És bár tisztában voltam vele, hogy mindez nem ilyen egyszerű, nem akartam mást gondolni. Időt akartam. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, mert a szemükben legfeljebb egy eszköz voltam, és senki, de senki nem fog megvédeni tőlük. Egyedül én dönthetek, jutottak eszembe Mary szavai.
Elise és a férfi végül észrevettek.
Az alfával találkozott a tekintetünk, és bármekkora tekintélyt vagy erőt sugárzott is felém egészen sötétbarna szeme, álltam a pillantását. A levegő megfagyott körülöttünk, amikor egyikünk sem engedett. Hiszen ő akar elvenni tőlem mindent – az életemet is. Márpedig nem adom olyan könnyen. Hittem ebben, mert nem tehettem mást.
Aztán váratlanul minden megváltozott. Hallottam őt a fejemben, és éreztem, amit érez. A szeretet, ami Elise-hez és a társaihoz köti. A bátorságot, amivel küzd és próbál megvédelmezni mindenkit. A bizonytalanságát és a rejtett félelmeit. Végül pedig azt a szívet szaggató fájdalmat, ami lelke mélyén lakozott, a vágyat, hogy újra az erdő része lehessen. Ez utóbbi pedig erősebb volt minden másnál.
Túl sok volt ez nekem. A rám törő érzésektől menekülni akartam, de ahogy hátráltam, megbotlottam, és elestem volna, ha valaki nem fog meg. Pár pillanattal később ijedten vettem észre, hogy Heine az, de megköszönni sem volt időm, olyan gyorsan elengedett. Helyette az alfát figyelte, ahogy mindenki más is. Az viszont engem, felismerhetetlen arckifejezéssel. Hangja mély volt és tiszteletparancsoló, amikor megszólalt.
- Erin, köszöntünk a falkában.
