AJÁNLOM AZ OLDALT
Vannak pillanatok, amikor apró, feleslegesnek hitt részletek eredete hirtelen roppant fontossá válik. Például anyám szemében az az aranysárga árnyalat, amikor egy számomra idegen férfira mosolygott. A vonásai, amiket ebben a percben nem ismertem fel. És a fájdalom, amit magam sem tudtam, hogy miért éreztem. Azonban nagyon is értettem, hogy mi az, amit magam előtt látok.
Most hogyan kellene viselkednem?
Nagyot sóhajtottam, majd egy határozott lépést tettem az alfa felé. Elise az oldalán állt, miközben egyszerre meglepett és reménykedő arccal nézett rám.
- Örülök, hogy itt vagy – kezdte a férfi. – A nevem Micah.
Bár hallottam már róla, sosem gondoltam bele, hogy milyen lesz az első találkozás. Talán nem is hittem, hogy megtörténik. Elise már többször megemlítette, de sokkal inkább gondoltam valamiféle képzeletbeli alaknak, semmint egy élő, eleven lénynek, az pedig eszembe sem jutott, hogy együtt fogom látni őket. A düh némán erősödött bennem.
- Miért kellett eljönnöm? – kérdeztem vádlón. Semmi kedvem nem volt itt lenni, és azt akartam, hogy ezt Micah is tudja. Egy másodpercre a mögöttem álló Heinére siklott a tekintete, azután megfordult, és egyszerűen bement a faházba – Elise nélkül. A fehér hajú srác azonnal követte, és szemével jelezte, hogy én is menjek. Mintha magamtól sétáltam volna a csapdába.
Mielőtt beléptem volna az ajtón, még egyszer találkozott a tekintetem anyáméval. Olyan kicsinek és törékenynek tűnt ebben a percben, hogy szinte megsajnáltam.
Szinte.
A háznak nehezen nevezhető bungalóban meleg volt, a levegő pedig fülledt. A fa nyirkos szaga alig érezhetően, de a farkasokéval keveredett. Az alfa egy elnyűtt kanapéra ült, amit egy nagyon csúnya pléd takart, Heine csak mellé állt, nekem pedig az asztal mellett adtak helyet. A lak nem nyerte el a bizalmam. Micah erős férfinak tűnt, sötét szeme vadságról és hatalomról árulkodott, ugyanakkor valami hasonlót is vártam egy vezetőtől.
Hirtelen felrémlett apám a tengerkék szemével, és az is, hogy időnként olyan acélos árnyalata volt, amivel vágni lehetett volna. Ehhez képest az alfa tekintetéből sokkal inkább a nyers erő áradt.
És nekik pont az én segítségem kell?
Az egyik ablak az odakint játszadozó gyerekekre nézett. Eszembe jutott, amit korábban Heine mondott: csak egy idő után változnak emberré. Vajon könnyebb lenne minden, ha mindez sosem történne meg velük? Hiszen boldognak tűnnek.
- Erin! Idefigyelnél? – hallottam Heine bosszankodó hangját, mire felé fordultam. – Ne most álmodozz, ha lehetséges.
- Nem hagynál békén csak egyszer az életben? – vágtam vissza. A srác dühösen bámult rám, de nem válaszolt, a pillanatra beálló csendet pedig Micah mély hangja törte meg.
- Később essetek egymásnak. Komoly dolgokról kell beszélnünk.
- Igaz, és még arra sem felelt, hogy mit keresek itt – emlékeztettem, miközben fintorogva arrébb toltam egy koszos poharat az asztalon. Elise biztosan nem takarítani járt ide, de nem igazán akartam ebbe belegondolni.
- Úgy hallottam, igen sok részlettel tisztában vagy már arról, hogy mi folyik itt.
- Ha az átváltozásra gondol, illetve arra, hogy nekem mit kell tennem, akkor igen. – A hangom nem enyhült, és az alfán látszott, hogy taktikát vált. Előrehajolt, és bizalmasabb stílusban folytatta. Talán ő sem gondolta eddig végig, hogy anyám mellett engem is meg kell szoknia.
- Sajnálom, hogy hirtelen ekkora teher került a válladra, Erin. Ez nem lehet egyszerű, de végül is éppen azért hívtunk ide, hogy segítsünk.
- Attól tartok, hogy ezt nem értem – mondtam, miközben kutatón figyelt engem. – Hogy segíthetne nekem?
- Tulajdonképpen csak nemrég derült ki, hogy itt vagy. Sem Elise, sem Heine nem árulta el, és ez nem volt megfontolt lépés sem az édesanyádtól, sem a bétától, figyelembe véve, hogy mi lehetett volna a következmény – magyarázta, mialatt szemrehányón nézett a mellette toporgó srácra. Heine zavartan lehajtotta a fejét, néhány hajtincse pedig így éppen eltakarta az arcát. – Persze azok után, ami az erdőben történt, minden egyértelművé vált. Ami pedig a Senecával történt incidenst illeti, nem hagyhatjuk, hogy bármi hasonló játszódjon le újra. Az ő érdekeik természetesen nem egyeznek a mieinkkel, éppen ezért mindent meg fognak tenni, hogy csapdába csaljanak vagy éppen nyílt harcot provokáljanak.
- Hogy érti, hogy nem egyeznek? Maguk talán nem akarnak visszaváltozni? Mármint ennek semmi értelme, ha… - bukott ki belőlem, mire az alfa mindentudón elmosolyodott, majd felállt, és az ablakhoz lépett. A kicsik még mindig odakint kergetőztek.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy hajlandóak lennénk feláldozni egy kislányt? Tény, hogy mi eredendően farkasok vagyunk, de hosszú évszázadok alatt megtanultuk, hogyan éljünk emberként. Ráadásul legtöbbünknek megvan az oka, hogy miért akar ember maradni.
Erről eszembe jutott, ahogy Elise-szel láttam nemrég. Neki ez volna a magyarázata? És Heine? Vajon a falkavezér tudja, hogy ő mit érez?
- Bár most sokukat láthatod itt, majdnem mind Wolfvalley-ben vagy a környező városokban élnek. A falka tagjai általában egymást választják párjuknak, de még így is inkább maradnak emberek, mint a farkasok. Persze nem mindenki ért egyet velünk. Évekkel ezelőtt a falka kettészakadt, éppen ezért vagy veszélyben. Voltak, akik bármit megtettek volna azért, hogy újra farkasok legyenek. Találkoztál már velük, Seneca is közéjük tartozik. Az erdő másik felén telepedtek le, messze innen a hegyekben. Egyelőre viszont nem tőlük kell igazán tartanunk, hanem a vadászoktól. Ki gondolta volna, hogy ez újra megtörténhet?
Éreztem, ahogy lassan elsápadok. Hiszen pont úgy vadásztak rájuk, mint több száz évvel ezelőtt. Az alfa az ablak mellett a falnak dőlt, és kifelé figyelt. Egyetlen másodpercig látszott csupán, hogy ő rá is hatalmas felelősség hárul.
- Sajnálom – szólaltam meg részvétteljesen, és bár határozottabbnak szántam, csak suttogásnak hatott.
- Ezekben az időkben talán éppen az átok ment meg minket – sóhajtotta. – Mindenesetre sok mindent ki kell még derítenünk. Már ne induljatok vissza, hamar be fog sötétedni. Elise majd mindent megmutat.
Hirtelen elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy rövidesen vaksötét lesz odakint, de zavart, hogy nem akartam idegen helyen aludni, ráadásul váltóruhát sem hoztam. Azonban Micah többet nem mondott, és feleslegesnek éreztem magam ahhoz, hogy tovább maradjak. Csendben felálltam, majd anélkül, hogy bármit mondtam volna, kimenekültem a szabadba. Nem tudtam, merre megyek, képtelen voltam figyelni bármire magam körül.
Mintha elszívták volna belőlem a feszültséget, csak a tompaság kongott bennem, de tudtam, hogy amint elmúlik, ezernyi kérdés fog feltörni bennem. Bár sokra kaptam most választ, még időbe telik, mire feldolgozom. A legtöbben az én koromban azon aggódnak, hogy a végzős bálra milyen ruhát vegyenek fel, kit hívjon el, kik társaságát keresse. Mintha elvettek volna tőlem valamit, amiről még én sem tudtam, hogy fontos.
- Minden rendben? – hallottam magam mögött anyám hangját.
Megfordultam, de nem feleltem, csak némán bámultam rá.
- Sajnálom ezt az egészet.
- Nem kell – feleltem gépiesen. – Nem tehetsz róla. De ma már nem jutok haza, szóval...
- Megmutatom, hol lesz a szállásunk.
Értékeltem, hogy nem erőltette a témát. Elise már kiismert ennyire, vagy egyszerűen csak nem tudott mit kezdeni velem. Nem számított.
Megfogta a kezem, és úgy vezetett egy kisebb faházhoz. Meleg kezéből úgy éreztem, erő csordogál belém, és még arról is elfeledkeztem, milyen volt őt nemrég Micah oldalán állni. Valójában nem hibáztathattam semmiért, és talán még örültem is, hogy most itt van.
Kértem tőle egy pólót, amiben aludhatok, majd miközben csinált néhány szendvicset, a táborról mesélt.
- Egészen jól kialakították. Még vizet is vezettek be a patak felől, meg van villany generátorról. Persze nem minden házban oldották meg, úgyhogy ez a kunyhó is csak alkalmi vendégeknek van. Amúgy sok tehetséges és hasznos végzettségű tagja van a falkának, hogy az ilyesmi ne legyen gond.
- Hogyhogy még nem találták meg őket?
- Nem vezet ide feltűnő ösvény, ráadásul csak gyalog közelíthető meg. Ha pedig valaki rá is talál, valamiféle kempingnek gondolhatja.
Hirtelen nevetésben törtem ki, mire Elise furán nézett rám.
- Én meg komolyan azt hittem, hogy valahol a bokrokban meg sátrakban játszotok indiánosdit.
- Akkor legalább ez tisztázódott – mosolygott. – Nekem még dolgom van odakint, csak később jövök. Addig foglald el magad valamivel, de ne kóborolj.
Ráhagytam a dolgot. Amint elment, megettem egy szendvicset, ami kellően borzasztó volt, hogy inkább körülnézzek a házban. Két heverő, mellette kisszekrény, aztán egy nagyobb, tele könyvekkel, valamint apró konyhaszerűség volt az egészben. Ezt a viskót tényleg csak ideiglenes szállásnak használhatták. A kötetekhez léptem, de mivel semmi érdekeset nem találtam a lexikonok és erdőrendezésről szóló szakirodalom között, inkább bevackoltam magam néhány porszagú plédbe. Olyan volt ez az egész, mint egy elcseszett, egycsillagos kirándulás. Nem akartam gondolkodni, és hagytam, hogy a jóleső melegben elnyomjon az álom.
¤
Zajokra és kiáltozásra ébredtem, mire riadtan ugrottam fel az ágyról. A vállamon a seb újra fájt, de próbáltam nem foglalkozni vele. Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy hol vagyok. Már tényleg besötétedett odakint, Elise-nek pedig még nyoma sem volt.
Nagyot sóhajtva rendeztem el érezhetően kócos hajam, majd újra hallottam a kinti kiabálást, ezúttal azonban közel sem tűnt ijesztőnek. Óvatosan lestem ki az ajtón, és kiderült, hogy csak a néhány házzal arrébb gyújtott tűz felett vitatkoznak lelkesen. Sült szalonna illata és vidám hangulat töltötte be a levegőt. Kíváncsian kimentem a tornácra, és néhány percig figyeltem az odaát gyorsan bővülő társaságot. Ha nem tudtam volna ezekről az emberekről semmit, egyszerű baráti társaságnak gondoltam volna őket. Joggal, hiszen valóban azok voltak, mindössze akadt egy közös titkuk, ami akaratuk ellenére is összekötötte őket.
Magamban mosolyogva nyújtóztattam ki tagjaimat. Csípős hideg volt, így hamar felébredtem tőle, és Elise intése ellenére, inkább sétálni indultam.
Már nem maradt sok idő.
Két alak igyekezett nevetve a tűznél gyülekezők felé, és amikor elmentek mellettem, csak halványan rám mosolyogtak. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy egész este a nevetésük hallgassam. Az ellenkező irányba siettem, hátha megtalálom az anyámat, de amikor az erdő felé néztem, Heine távolodó alakja tűnt fel. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy a reggel történtekre és a srác különös viselkedésére gondoltam. Nem tudtam, mit kellene tennem, de valamiért nem szerettem volna, hogy elmenjen, és mire észbe kaptam, már futva igyekeztem utána.
Talán csak egy másik boldogtalant keresek?
Arrafelé tartott, amerről engem is idevezettek, miközben tüntetőleg nem akarta észrevenni, hogy követem. Halkan és óvatosan lépkedett, ügyesen kikerülve a gyökereket és ágakat, sötét öltözéke pedig már-már láthatatlanná tette a fák között. Egyedül haja és bőre világított lehetetlenül.
- Nem állnál meg? – kiabáltam utána, hangosan csörtetve a bozótban, igazi városi módjára. Valami azt suttogta bennem, hogy megőrültem. Hiszen mit mondhatnék neki?
- Menj vissza! – felelte anélkül, hogy hátranézett volna. Nem volt más választásom, feltűnően hanyatt vágódtam egy bokorban, majd elcsukló hangon felsikítottam.
- Megsérültél? – jelent meg felettem pár másodperc múlva, mire elégedett vigyorral felnéztem rá. Dühösen felsóhajtott, ahogy megértette. – Semmi bajod, igaz?
- Tudtam, hogy visszajössz.
- Na persze.
- Akkor csak reméltem.
- Tápászkodj fel, és húzz vissza – figyelmeztetett, mikor felálltam, és leporoltam a farmerom.
- Miért, te hova mész?
- Nem hinném, hogy közöd van hozzá – mondta, azután hátat fordított, és újra elindult.
- Ja, mert te vagy a béta – kiáltottam dühösebben. – Mit jelent ez egyáltalán? Eddig ezt nem is említetted. Meg azt sem, hogy nem akar mindenki megölni, pláne farkas maradni. Vagy esetleg csak te akarod, hogy ne így legyen?
Ez már hatott. Ledermedt előttem néhány méterrel, és bár nem láttam az arcát, biztos voltam benne, hogy célba találtam. Már hosszú ideje tudni akartam, hogy ő mit felelne erre a kérdésre.
- Ez nem ilyen egyszerű – suttogta maga elé, azonban így is hallottam. A távolból a vidám társaság zaja alig szűrődött el hozzánk.
- Amikor az alfa szemébe néztem, egy pillanatig én is éreztem AZT. Már értem, milyen érzés, hogy…
- Nem, valószínűleg fogalmad sincs – tiltakozott, aztán csalódottan rám nézett. Igaza volt. A távolság nem csökkent köztünk.
- Akkor mit tanácsolsz? Rohanjak az ellenséghez, és törjem meg az átkot?
- Nem azt mondtam, hogy ezt tedd! Ne forgasd ki a szavaimat, Erin. Neked nem lenne szabad itt lenned.
- Nem én akartam idejönni! – védekeztem volna, de félbeszakított.
- Félreértesz. Azért nem kellene itt lenned, mert ezzel csak esélyt adsz nekik, hogy bántsanak, nem érted? Nekik erőt ad a vágy, hogy újra farkasok legyenek, de a mi falkánkban ugyanez elég erős, hogy emberek maradjunk?
- Miért aggódsz ezért ennyire? Te csak az alfát követed, vagy van okod? – vetettem fel. Éreztem, hogy lassan átfagyok egy szál pulóverben, valahogy mégsem fáztam igazán. Ez Heinének is feltűnt, amikor közelebb jött. Levette a kabátját, és szó nélkül rám terítette, mielőtt meglepetten hátrálhattam volna. Kezével homlokráncolva végigsimított az arcomon, majd elégedetlenül felsóhajtott.
- Valószínűleg lázas vagy. Nem kellene itt kint járnod.
- A kérdésemre felelj! – követeltem.
- Nem tudom – válaszolta, miközben szemében láttam az őszinteséget.
- Akkor hogy bízzak meg benned?
Eszembe jutott, hogy nem egyszer megmentett már. Hagyhatta volna, hogy Daniel megtámadjon. Széttéphetett volna, amikor farkasként, sérülten bevonszoltam a házba. De akkor valahol mélyen tudtam, hogy nem fog ártani nekem. Ezzel szemben most, ahogy ember volt, nem sejtettem, mire számítsak tőle.
- Tehát végül elfogadtad, hogy ki vagy – állapította meg halványan elmosolyodva, ami szinte azonnal eltűnt az arcáról.
- Ez nem válasz.
- Menjünk vissza – javasolta hirtelen, majd elindult visszafelé a táborba. Erőltethettem volna, hogy feleljen, de nem lett volna értelme. Ennyire már ismertem őt.
- Szóval az alfa dühös rád? – próbálkoztam a társalgással.
- Miért lenne?
- Mert egy csomó mindent nem mondtál el nekem.
- Elég sokat tudsz már.
- Persze. Még meztelenül is láttalak – értettem egyet, próbálva lépést tartani vele. Erre ő is elvigyorodott, de nem dobta vissza a labdát. – Most komolyan, te vagy a kisfőnök?
- A falkában mindenkinek megvan a maga helye, és ha emberek vagyunk is, betartjuk ezeket a rangokat. Az alfa dönt mindenről, én pedig védem a többieket. Ennyi a dolgom.
- És Elise? Ő hova tartozik?
- Valaha ő is olyan helyzetben volt, mint te.
- Kicsit furcsa ebbe belegondolni – sóhajtottam, ahogy lassan visszaértünk a táborba, de hamar feltűnt, hogy nem az addigi szállásom felé tartottunk. – Mégis hova megyünk?
- Csak gyere – felelte Heine a maga sajátos modorában.
Gyanakodva követtem egy távolabbi, romosabb állapotú kunyhóig, ahol a ház mögött, közvetlenül az erdő szélén álltunk meg. Nem értettem a dolgot, hiszen eddig is a fák között sétáltunk. Heine érdeklődve várt valamit, de nekem nem volt elég türelmem, hogy a sötétséget bámuljam. Kezdtem fáradni, és sokkal jobban lekötött a srác kabátjából áradó meleg. Tényleg nem voltam túl jól. Percekig csak némán álldogáltunk, majd összerezzentem, amikor hirtelen megszólalt.
- Látod?
- Mit?
- Lassan mozogj! – utasított, aztán közelebb hajolt hozzám, és hátulról egyik karjával átölelve irányított. Elsőre zavarba jöttem, ellenben rögtön megértettem, amikor valami halkan közeledni kezdett felénk. Nagyon lassan, óvatos léptekkel, erősen szimatolva osont hozzánk egy kicsi, bolyhos farkas. Apró szemei játékosan csillogtak, amikor néhány méterre megállt tőlünk, majd incselkedve vakkantott, és még egy társa előkerült.
Tehát tényleg nem változnak át azonnal.
Egymást licitálva játszottak velünk, néha egészen közel, karnyújtásnyira merészkedve. Megbabonázva figyeltem őket, de nem maradtak sokáig. Rövidesen egy idősebb nőstény farkas jelent meg, mire mindketten hozzá szaladtak.
- Ő Zora – szólalt meg Heine egészen halkan. – Az anyjuk.
A nőstény gyanakodva nézett minket, mintha azt méregetné, veszélyt jelentünk-e, de végül eliramodott a kicsikkel együtt.
- Nem azt mondtad, hogy csak a fiatalok maradnak farkasok? – vetettem fel, amikor teljesen eltűntek, és Heine is csak ekkor engedett el.
- Az anyák sem szoktak, amíg a kicsinyük nem elég érett. Az évszázadok alatt sok utód bukkant már fel, és bár nem törték meg az átkot, adtak különféle „kedvezményeket”.
- Én is képes lennék rá? – néztem rá csodálkozva, amikor feltámadt bennem a gondolat, hogy akár tehetnék valamit értük.
- Talán. Nem tudom.
- És az miért van, hogy csak a te gondolataidat hallom, ha hallom egyáltalán?
Láthatóan Heinét is meglepte a kérdés. Szürke szeme kutatón figyelte arcom, mintha életében először látna.
- Még sosem… sosem próbáltuk – felelte hirtelen zavartan, majd elfordult tőlem.
- Mit is?
- Talán csak gyakorlás kérdése – válaszolta immár a megszokott hangszínén. – Ha lesz időnk, foglalkozhatunk vele, de ma már biztosan nem. Menjünk aludni.
- Azért köszönöm.
- Mit? – nézett rám újra gyanakodva, amikor visszaindultunk.
- Hogy megmutattad őket.
- Szívesen.
- Erre még szükséged lehet – vettem le a kabátját, amint elég közel értünk a kunyhómhoz.
- Holnap korán indulunk vissza, úgyhogy pihend ki magad. Ráadásul lassan suliba is kellene menned.
- Tudom, tudom – adtam fel, szembesülve Heine reménytelenül hangulatromboló stílusával.
Láttam, hogy valamit mondani akarna, de végül csak bólintott, aztán magamra hagyott.
Nem értettem miért, de még egy darabig mosolyogva álltam a faház ablakában.
