Daryl


A karosszékben előttem feszengő fiú világoskék íriszeiben bűntudat csillan. Motoszkálni kezd bennem a testvéri szeretet, ellágyítva idáig dühben tobzódó szívemet. Rosszallóan megrázom a fejemet, de végül megeresztek egy elnéző mosolyt.
- Tudtad, hogy ez lesz, mi? – A rövid, a zselétől sajnos kellemetlenül ragacsos, barna hajtincsek közé túrok. – A végén úgyis mindig megbocsátok. – A srác bánatossága a pillanat tört része alatt tovaillan, helyét önfeledt vidámság veszi át. A színpadi világítás lassan elhalványul, a vörös függönyök két hatalmas zuhataga lomhán közeledik egymás felé, elzárva minket a tapsviharban kitörő közönségtől. Lazítva túlzottan zárt öltözetemen, kigombolom ingem legfelső két gombját. Egy megkönnyebbült sóhajjal térek vissza a valóság talajára. A nadrágomba törlöm a bőrömre ragadt trutyit.
- Kevesebb zselét! – vetem oda fintorogva Joshuának a színfalak mögé menet.
- Nem az én ötletem volt. A stylist szerint illett a karakterhez. – Felvont szemöldökkel, amolyan „ja, persze” pillantást lövellek felé. A nálam jó egy fejjel magasabb Lendrow közelében egész könnyű átérezni, milyen kisebbségi komplexusai lehetnek az alacsony embereknek. Már csupán a testalkatbeli különbségektől is sebezhetőbbnek érzem magam. Joshua pont az a fajta fiú, aki mellett még jobban szembeötlik hímekéhez képest meglehetősen törékeny testfelépítésem.
- Daryl! – ragad karon a stáb egyik tagja, amint a lépcső aljára érek. A szervezőbrigád fel-alá rohangál, próbálva szabaddá tenni a helyet a következő produkció számára. Pár centin múlik, hogy az egyik szorgoskodó nem sodor magával. – Valaki téged keres! – üvölti túl a hangzavart az utamat álló srác. A nyakamat nyújtva átkémlelek a tömeg felett a nézőtérre vezető kijárat irányába. A fekete ajtó előtt egy férfit próbálnak kitessékelni. A nagy felfordulásnak köszönhetően nem tudom beazonosítani a betolakodót. Bólintok egyet a hírhozó kölyöknek. Ahogy átverekedem magam az emberáradaton, homlok ráncolva eltűnődök váratlan látogatóm kilétén. Hogy nem én hívtam meg az előadásra, az száz százalék. Bár az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot a sok stressz hatására, ennyire még nem ment el az eszem. Hosszú küzdelem árán ugyan, de végül eljutok a célszemélyig.
- Nyugi, csak beszélni szeretnék vele – csitítja a pánikrohamban kitört tanulókat az idegen. A túlbuzgó diákok viszont ragaszkodnak hozzá, hogy az illetéktelen haladéktalanul térjen vissza a helyére. Egyik kötekedő osztálytársam vállára helyezem a tenyeremet. Szerencsére mindannyian veszik az adást, és morcosan magunkra hagynak minket. A távozókról elszakítva tekintetemet, pupilláim megakadályozhatatlanul kitágulnak, jelét adva döbbenetemnek.
- Te? – nézek a férfi barna szemébe magyarázatot várva. Shonna nővérem nyálas pasijának ajkai kaján mosolyra görbülnek. Nyugalmamat elveszítve, már-már kétségbeesetten rivallok rá. – Mit keresel itt?! – Grant kétségtelenül élvezi, hogy visszavághat a bemutatkozásakor és a karácsonyi vacsora közben rá irányult beszólásaimért. Nem érkezik felelet, nekem pedig nehezemre esik a higgadtságnak legalább egy minimális látszatát fenntartani. Aggodalmaskodva körbehordozom pillantásomat a környéken ólálkodó, esetleg hallgatózásra vetemedő alakokon. A környező emberkupacból élesen kiválik az égimeszelő Joshua kíváncsiságot tükröző képe. Kézfejeim ökölbe szorulnak tehetetlenségemben. Mi a frászt csináljak? Itt lenne a vége? Pont ez a hülye pondró fogja keresztülhúzni a számításaimat? Mikor a tanácstalanság mocsarában már nyakig süllyedek, Mrs. McGlone felbukkanása váratlanul megment a fulladástól.
- Daryl! – szólít meg az igazgatónő. Közelebb tipegve hozzánk, alaposan végigméri a velem szemben állót. – Ismerősöd? – Nem fárasztja magát olyasvalamivel, mint a kérdést átitató számonkérés leplezése. Gazdája kegyelméért esdeklő kiskutya módjára pislogok a nőre.
- A nővérem pasija… - nyögöm rezignáltan. Mrs. McGlone-ban hál’ Istennek hamar összeáll a kép.
- Majd én lerendezem. – Jóllehet megnyugtató szavait nekem szánja, vadmacskaszerű pillantása közben mégis Granten időzik fenyegetően. Az ellenkezés lehetőségét rögvest elvetem. Mrs. McGlone befolyásának sokkal több hasznát vehetjük a krízis megoldásában, mint az én színészi képességeimnek.
Nyugtalanságomban alsó ajkaimat harapdálom. Elengedem a fülem mellett a gratuláció-özönt, és megállíthatatlanul átrohanok a dísztermen, ki a folyosóra.
Továbbra sem lassítva a tempómon, száguldok el a hatalmas ablaksorok mellett. Lépteim zajától visszhangzik az előtér, majd a koppanások belevesznek a puha hóba. Mindössze reflexeim mentenek meg tőle, hogy a kollégium épületébe érkezve ne hasaljak el a tükörsima járólapon nedves csukáimmal. A lépcsőzéstől enyhén lihegve rontok be a szobába. Gondolkozás nélkül az ágyamra vetem magam, kobakomat betúrom a párna alá, mintha ezzel elmenekülhetnék a gondjaim elől. Gyerekes reakcióm egy struccéra emlékeztet. Állítólag az dugja a fejét a homokba, mikor fél. Elég szánalmas, hogy egy olyan madárhoz hasonlítom magamat, akinek körülbelül diónyi méretű lehet az agya…
Ritmusos szuszogásom és a kint süvítő szél keserves üvöltéseinek monotonságát a bejárat felől érkező zörej töri meg. Nem reagálok. Tovább fekszem mozdulatlanul, cipőstül a biztonság érzetét keltő, puha matracon. Szobatársaim egyike a nyikorgásokból ítélve helyet foglal a közelebbi fekhelyen. Felnyitom szemhéjaimat, noha a vánkos alatt uralkodó sötétségen kívül mást nem igen látok.
- Történt valami? – csendül fel Ian hangja. Lagymatag mozdulatokkal eltávolítom a képemről a párnát. Rögtön a Davis ágyán ücsörgő Wackerlyt pillantom meg elsőként, amint engem méreget érdeklődve.
- Semmi. – Túlzottan egyértelmű hazugságom egy komor grimaszt eredményez részéről. Beletörődve tiszavirág életű magányom kimúlásába, vontatottan feltornázom magamat. Élőhalottakét megszégyenítően laza végtagjaimat tehetetlenül lógatva, fáradtan bambulok Ianre.
- Összefutottam valakivel, akivel nem kellett volna – ismerem be megtörten. Legnagyobb megkönnyebbülésemre elmarad a várt faggatózás. Wackerly a zavaró kíváncsiskodást nem kevésbé zavaró tettekkel pótolja. A csuklómnál fogva kíméletlenül kiragad önsajnálatomból és tétlenségemből.
- Most meg hova viszel? – akadékoskodom a lift felé botladozva. Elrablóm szája szegletében egy sunyi mosollyal fordul hátra.
- Az uszodába. – A rémület jeges zuhanyként zúdul a nyakamba.
- Nem tudok úszni! – vágom rá azonnal. Iant teljesen hidegen hagyja egyébként lényeges hozzáfűznivalóm, kérlelhetetlenül ráncigál tovább. Sikertelenül hozok fel válogatott érveket a megmártózás ellen, szintén eredmény nélkül kísérlek meg kiszabadulni markának erős szorításából. Az udvaron lézengők furcsán megnéznek maguknak minket, de egyikükben sem merül fel, hogy a segítségemre siessen. Talán nem is úszni akar… Talán csak elmerülünk a klóros víz tisztaságának csodálatában… Kit áltatok? Végem van!
Átcaplatunk a tornatermek és fedett pályák sokaságának otthont adó létesítményig. A hatalmas üvegajtóknál még teszek egy utolsó kísérletet a szökésre, mely ismételten kudarcba fullad. Az öltöző küszöbén túl már a saját védőbeszédemet kezdem megfogalmazni. „Engem önszántamon kívül rángattak ebbe bele. Az igazgatónő hibája az egész. Nem mondhattam nemet! A szüleim szegények, és ez volt az egyetlen lehetőségem a kitörésre!” Pityereghetnék hozzá egy keveset, hátha megesik rajtam a szíve.
Wackerly zseniális monológom tervezgetése közepette váratlanul szabadjára enged. Meglepetten átvizsgálom önállóságát visszaszerzett alkaromat, majd kérdőn szobatársamra meredek.
- Mi a frászt csinálsz? – vonom össze szemöldökeimet különös beállását mustrálva.
- Cssh! – int csendre mutatóujját ajkai elé emelve. A fehér csempével borított válaszfalnak lapul, araszolva közelít az uszoda bejárata felé. Habár lövésem sincsen, mire készül, azért merész módon, ám unott pofával, odakullogok mellé. Büszkeségem visszatart a módszer leutánozásától. Daryl Madkins csakis menőn surran. Mikor a finoman fodrozódó vízfelszín látótávolságon belülre kerül, Ian kiles rejtekhelyünk mögül. Ábrázatomon ismét kiütközik a mérhetetlen értetlenség. Wackerly fokozza lopakodó üzemmódja hatékonyságát, azzal, hogy térdre ereszkedve közelíti meg a medence szélét. Bambán követem figyelemmel nevetségesen festő ügyködését. Önkéntes titkos ügynökünknek eltart egy ideig, mire óvatosan visszakúszik hozzám. Jobb dolgom híján kidugom a fejemet a fal mögül. A terem másik végében röhögcsélve lubickoló felsősöket fedezek fel. A padlón szerte-szét hajigált ruhadarabok és üres sörös üvegek hevernek. Tátott szájjal vizslatom iskolatársaim randalírozását. A döbbenetem ellenben csupán akkor hág igazán tetőfokára, mikor a fiúk közé vegyült lányokra téved a tekintetem. Ian villámgyorsan fedezékbe vonul. Arcára kiült csínytevő gyermekekét idéző izgalommal terpeszkedik el a földön, a lábam mellett.
- Az előadásra jöttek vendégként. Barátnők meg mások női rokonai – avat be meghökkent ábrázatomat látva. – Ülj le! – kínál meg hellyel szívélyesen. Zavartan lecsusszanok mellé a hűvös csempék mentén.
- Mit csináltál? – tudakolom kétpercnyi némaságot követően.
- Mindjárt megtudod. – Szobatársam mandulavágású szemeiben pajkosság rejtőzik. Sötétkék pulóvere ujját felhúzva, rápillant a karórájára. – Hmm, nemsokára itt az idő. – Ismét elkap a csuklómnál, és betessékel az egyik sarokba. A fölöttünk lévő ablakon friss levegő szűrődik be, én mégis úgy érzem az öltözőszekrény és Ian közé szorulva, hogy pillanatokon belül megfulladok.
- Most mi… - kezdenék bele, ám a számra tapadó ujjak meggátolnak a mondat befejezésében. Hirtelen velőtrázó sikoly tölti be a teret. Ijedten Wackerlyre nézek, akinek alattomosságról árulkodó vonásai nem segítenek egekbe szökő pulzusomon. Kevés hiányzik morbidabbik fantáziám elkalandozásához.
- Mi a frász ez?! – nyivákol egy női hang.
- Honnan tudjam?!
- Tuti, hogy ti csináltátok! – Az imént még derűsen úszkáló társaság szitkozódva süvít el közvetlenül mellettünk. Mind, egytől-egyig meseszép, kék színben pompáznak. A szerencsésebbek arcbőre megúszta a balesetet. Baleset? Inkább támadás.
Ahogy a hupikék törpikék eltűnnek a színről, Ian a röhögéstől tántorogva valósággal kizuhan szűk menedékhelyünkről. Félelemmel vegyes csodálattal meresztem szemeimet a hangosan hahotázó fiúra.
- Te őrült vagy – deklarálom félig-meddig elismerően.
- Köszönöm! – húzza ki magát büszkén, már amennyire a heves rekeszizom-összehúzódások engedik.
Kárörvendő, Ian részéről gyakorta eszelősnek ható kacajok kíséretében hagyjuk el a tett színhelyét. Ellenben az égkék bagázs hamar gondoskodik jókedvünk elmulasztásáról. Rikító felsőtestű, kigyúrt fazonok várakoznak ránk, akiknek a megjelenésünk hatására a gyilkos düh lángja lobban fel a szemükben. Elég nyilvánvaló, hogy momentán nem lennénk képesek elég meggyőzően mentegetőzni, erre Iannel nagyjából egyszerre jövünk rá. Automatikusan érvénybe lép hát a B terv.
- Futás? – szűri a fogai között visszafojtott hangerővel a tényleges elkövető.
- Futás! – üvöltöm, és ezúttal rajtam a sor, hogy magam után vonjam szobatársamat. Egy szempillantás alatt átszökkenek két terpeszben feszítő, kék bugris között nyomomban Iannel. A lépcsőnél a hölgyemények is meglepnek minket egy kevésbé veszélyes akadálypályával. Némi kerülgetés árán hátunk mögött hagyjuk őket. Mázlista mivoltomat alátámasztja, hogy az utolsó métereken végül mégis megbotlom. Ha Wackerly nem kap el, minden bizonnyal igen közeli barátságba kerülök a kiutat jelentő üvegajtóval.
- Szerinted megkeresnek majd? – kérdem a kolesz felé száguldva.
- Fene tudja… Legfeljebb megkéred Tyler haverodat, hogy rendezze le őket – csipkelődik játékosan. Morcosan fújtatok egyet. Aztán lehet, hogy a végén tényleg az lesz... Ha úgy nézzük, jön nekem egyel. Mégiscsak lesmárolt az egész suli előtt!
A hajsza közben rövid szünetet iktatva be, zihálva kidőlünk a portás fülkéje előtti pulton.
- Ha kérdezik, senki nem rohant erre! – tudatom nyomatékosan az ősz öregemberrel, mielőtt tovább iszkolunk az étkezőbe. Valahogy sikerül tökéletesen egyszerre hátrapillantanunk üldözőink után kutatva, így nekicsapódunk a legközelebbi asztal szélének. Kórusban felszisszenünk, majd elhasalunk a fehér terítőn.
- Szerintem leráztuk őket. – Egyetértően bólintok.
- Kiket? – Kis híján szívroham általi halált halok ott helyben. Falfehérre sápadtan felegyenesedem.
- Davis! – A név hallatán már megkönnyebbülten fordulok hátra.
- A frászt hoztad rám! – torkollom le.
- Az előbb értek véget az előadások. Ugye tudjátok, hogy konkrétan az egész iskola szemtanúja volt, amint kézen fogva végigügettek az udvaron? – Eltátott szájjal összenézünk Iannel. Elfelejtettem elengedni a kezét! Nagyon el lehettünk foglalva a meneküléssel, ha se ez, se a suliból kiözönlő tömeg nem tűnt fel. Ennél prímábban nem időzíthettünk volna…
- Basszus… - bukik ki tettestársamból. Tenyerével erőteljesen homlokon csapja magát.
- Nyugi! A félmeztelen, kék csávók elvonták rólatok a figyelmet. – Ezúttal komiszan pillantunk egymásra.
- Mi történt velük? – érdeklődünk szinkronban, ártatlanul pislogva Hagnerre.
- Az igazgató elkapta őket – feleli egy kicsit furcsállva a viselkedésünket. Rövid hatásszünet után felharsanó nevetésünk betölti az egész termet. Davis felvont szemöldökökkel, karba font kezekkel szemléli a röhögő-görcs elleni, hiábavaló küzdelmünket. Noha nézőközönségünk lassan kezdi megelégelni eszeveszett vonaglásunkat és kacarászásunkat, még mérges pillantásai is kevésnek bizonyulnak hozzá, hogy összeszedve magunkat, valamiféle beszámolóval szolgáljunk.



Davis


Igyekszem erőt meríteni gondolataim rendezéséhez. Nagyokat szippantok a friss, hideg levegőből, tekintetemet a gomolygó felhők uralta égbolton nyugtatom. Rég volt ilyen fagyos, havazásokkal teli telünk. A továbbra sem múló kopárság és ridegség, amit az évszak magában hordoz, tökéletesen tükrözi jelenlegi lelki állapotomat. A depresszió megragadott a maga hosszú karmaival, és az Istenért sem hajlandó elereszteni. Lassan settenkedett felém, a megfelelő pillanatra várt, néha-néha elődugta az ocsmány fejét. Most pedig lecsapott. Mindezért természetesen egyetlen egy valamit, pontosabban valakit hibáztathatok. Daryl Madkinst. A hangulatváltozásaim hullámvasút szerű görbéje kizárólag miatta vette fel mostani alakját.
Mancsaimat beljebb fúrom sötétzöld kabátom zsebeiben. Fújtatva lélegzem, immár egyenesen az orrom elé bámulva. Pocsék érzés kirekesztetve lenni. Egyáltalán mikor kerültek azok ketten ilyen közel egymáshoz? Csakúgy kettecskén elmennek csínytetteket elkövetni, engem meg nem is hívnak!
Nézzük a legelejéről! Ki volt az, akinek először tűnt fel Daryl lányossága? Én. Ki segítette ki őt, mikor kínos helyzetbe került az előadáson? Én. Ki gyakorolta vele a kézenállást? Én. És végül: kivel kellene most Madkinsnek baromi jóban lennie? Velem! Ehhez képest ő egy másik srácot kúrál ki a lázból készségesen, és mással röhögcsél, hülyül, meg alapjáratban viselkedik úgy, ahogy kizárólag előttem szabadna. Ez annyira nem ér… Talán az zavarja, hogy egyértelműen éreztetem vele, hogy tisztában vagyok a valódi nemével? Nem tehetek róla. Nem lehetek annyira sötét és bamba, mint Ian, akiben mellesleg akkor sem tudatosulna Daryl női mivolta, ha az említett egy szál bugyiban feszítene előtte. Egyébként meg ennek sincs semmi értelme. Éppen ellenkezőleg kéne történnie. Mivel én már amúgy is rájöttem a titkára, így értelemszerűen az én társaságomat lenne érdemes keresnie. Madkins tiszta idióta. Valahogy képtelen logikusan cselekedni.
Megtorpanok. A letisztított út távolabbi része mellett elhelyezkedő padon szobatársamat pillantom meg. Szokásos pókerarcával bámulja a szemközt elterülő kosárlabdapályát. Néha artikulálatlanul mormog valamit maga elé, feltehetően a mellette tanyázó fiúnak címezve a szavait. A fehér háttérből erősen kivirít az óriás elsőéves kreol bőre valamint sötét narancssárga dzsekije. Az utóbbi időben egyre gyakrabban láttam együtt Darylt ezzel az alakkal. Eddig nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Gondoltam, a közös próbák miatt lehet így. Azonban a vizsgadarab már lecsengett, és lassan kezdi a fura páros bökni a csőrömet. Ez a csaj most már komolyan bárki mással elvan, amíg az nem én vagyok? A járdaszegély mellett felhalmozott hókupacba rúgok. Nem a legszerencsésebb mozdulat, ugyanis a cipőm majdhogynem végleg ott ragad. Komoly izommunkába kerül, mire kirángatom.
- Szia! – hozza rám kis híján a frászt a semmiből előbukkanó, vöröslő kobak. Még némi ijedelemmel a szemeimben meredek le a pöttöm Shimurára.
- Mit akarsz? – Rejtélyes okokból kifolyólag nehezemre esik rendesen bánni ezzel a kölyökkel. Az állandó kíváncsiskodása, meg a minden lében kanál hozzáállása a dolgokhoz kihoznak a sodromból. A feltett kérdésre válaszolva, mutatóujját Madkinsékre emeli.
- Daryllel kell beszélnem. Holnap segít nekem bemutatni egy verseny döntőjén a darabot, amit írtam. A végső fordulót itt tartják. Bár gondolom Daryl említette. – Szemöldökeim összefutnak.
- Nem, egy szóval sem. – Lehangoló. Tényleg úgy szándékozik tenni ezentúl, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz? Én meg anno képes voltam naiv ábrándokba ringatni magamat. Milyen jó is lesz, mikor egyedül én leszek képes leemelni Darylről az álarcát! Na, persze! Majd pont én! A barátkategória küszöbén megrekedt, szerencsétlen flótás.
- Mindegy. Nem is annyira lényeges. Igazából az ő teljesítményét nem is nézik, csak a színdarab lényeges. – Elég gyenge próbálkozás a megvigasztalásomra. Fanyar félmosolyra húzom az ajkaimat.
- Amint látod Daryl éppen elfoglalt – közlöm vele akaratlanul is gúnyosan. Yuji némi hunyorgás után, mindent tudó ábrázatát ölti magára összefonva karjait a mellkasa előtt.
- Joshua Lendrow – jelenti be a túlméretezett fickó nevét. – Daryl osztálytársa, Nagy-Britanniából jött. Állítólag valami nemesi család leszármazottja – folytatja beszámolóját a kelleténél kissé jobban belemélyedve a részletekbe. Nem vágok közbe, hátha sikerül valami érdemleges információhoz jutnom. – A srác egy zseni. Valami eszméletlen jó a memóriája. Amúgy már rég egyetemre járhatna olyan magas az IQ-ja, csak a szülei ragaszkodtak hozzá, hogy inkább szerezzen magának egy kis hírnevet. A Harvard meg Yale várhat. – Grimaszolva legyint egyet. Ezúttal az ő hangjából is érződik némi rosszindulatúság, esetleg irigység. Inkább nem firtatom, mindezt honnan derítette ki. Ezzel szemben a kérdés, ami a legjobban izgat, véletlenül kicsúszik a számon.
- Vajon mit akarhat Madkinstől? - Shimura meg sem rezzen. Mintha számára abszolút magától értetődő lenne, hogy erről érdeklődőm. Hanyagul vállat von.
- Fogalmam sincs. De valami nagyon nem stimmel a sráccal, az tuti.
- Ezt, hogy érted? – Sokat sejtetően rám villantja fekete íriszeit, majd ujjával megkocogtatja a homlokát. A jelzés elég egyértelmű. Eddig sem szimpatizáltam a csávóval, de ezek után végképp nem szeretném Daryl közelébe engedni. Más esetben talán nem értenék egyet Shimura vádaskodásával, viszont erről a Joshuáról lazán el lehet képzelni, hogy pszichésen nem minden oké nála. Ahogy valaki egyszer nagyon okosan megmondta: a zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el egymástól.
- Mindenestre én imádok beleköpni a levesébe. – A gondolatmenetemből kizökkentő furcsa kijelentésre újra kérdőn fordulok az önjelölt nyomozó felé. Büszkén néz rám vissza. – Vagy századszorra rángatom el tőle Darlylt, mikor beszélni akar vele. – És ismeretségünk során először elismeréssel elegyedő büszkeséggel figyelem Yujit, amint lecsap Madkinsre, és elhívja az osztálytársa mellől. Lendrow-t fixírozom belül növekvő gyűlölettel az irányába.
Iannek még csak-csak megbocsátom némi duzzogás után, hogy néha kölcsönveszi Darylt, ellenben egy veszélyes, buggyant kis királyfi már egészen más tészta. Ideje lenne végre kezdenem valamit a dolgok állásával…



Yuji


A torkomban ökölnyi nagyságú gombóc képződik. Kitágult pupillákkal, izzadó tenyérrel kukucskálok ki a nézőtér előtt tanyázó zsűrire. Arckifejezésükről semmilyen érzelem nem olvasható le, még egy minimális rezdülés sem árulkodik a véleményükről. Izgatottan terelem vissza figyelmemet a színpadra, kicsit arrébb húzva a kezemben szorongatott függönyt.
A zárójelenet – nyugtázom magamban, igyekezve lejjebb tornázni az adrenalin szintemet. Daryl a reflektorok fénye alatt megbűvölten csodálja az ujjai közé csíptetett üvegcsében csillogó folyadékot. A mögötte álló fekete ruhás alak csuklyája alól elégedett mosoly villan. Daryl lehajtja a színes löttyöt.
- Próba, szerencse! – rebegi elhaló hangon a kezéből kihulló fiolára meredve. Ahogy összerogyik a parkettán, ösztönösen sietnék a segítségére. Szerencsére még épp időben jut eszembe, hogy mindez csak színjáték. Annak a darabnak a része, amit én magam írtam.
Összeszorított szemekkel várom a reakciókat. Éveknek tűnik a pár másodperces szünet a taps felharsogása előtt. Hatalmas sóhajjal kifújom magamból a felgyülemlett feszültséget. Daryl lazán mellém battyog, ajkai szegletében lágy mosoly bújik meg.
- Nyugi, tetszett nekik! – vereget vállon. Gyermeki reménykedéssel emelem rá a tekintetemet.
- Köszi a lehetőséget! – kiált rám az imént a halált alakító Derek az öltöző felé tartva. – Ja, és jó volt veled játszani, Madkins! – A harmadéves srác után bambulok. Két évvel Madkins felett jár, mégis elismeri a tehetségét. Tényleg van valami egészen kivételes ebben a fiúban. Nem csupán a színészi képességeiről beszélek. Más is akad, ami kiemeli a többiek közül. Igazán szeretnék végre rájönni, mi ez a valami.

Daryl széles terpeszben nyúlik ki a váróteremben. Egy műanyagpohárból szürcsölgeti ráérősen a kávét. Én meg sem kísérlem leplezni az idegességemet, fel-alá járkálok a békésen ücsörgő versenyzők között. A sarok felé járva milliméterek hiányoznak, hogy letaroljak egy szobanövényt. Biztatást remélve, Madkins felé pislogok. A srác úgy mered bele az italába, mintha egy légy úszkálna benne. Kicsit később leteszi a mellette álló asztalkára a poharat.
Az idegrendszerem lassan bemondja a szolgálatot a síri csendben, szoborként várakozó vetélytársak között. Ingerült pillantást vetek a falon ketyegő órára. A bírák már fél órája elvonultak. Ideje lenne végre meghozni azt a rohadt döntést! Végszóra betoppan a műsort levezénylő Nancy.
- Kezdődik az eredményhirdetés! – tárja szélesre előttünk az ajtót.
Mint a kivégzésre váró börtöntöltelékek, felsorakozunk az emelvényen. Az oldalt ácsorgó Darylre sandítok. Elvigyorodik, és biccent a fejével, hogy előre nézzek. Veszek egy mély levegőt.
- Először is – kezdi a zsűri elnöke, egy idősödő, szemüveges pasas -, mindenkinek szeretnénk megköszönni a részvételt. Remek munkákat láthattunk, mind az írók, mind az előadók részéről. Idén nehéz dolguk volt a jelentkezőknek. Egy maximum tízperces darabot létrehozni, a halállal mint fő motívummal. Ennek ellenére remekül végrehajtották a feladatot. Gratulálunk! – Jó, persze! Nem lehetne átugorni ezt a maszlagot?! – Most pedig ismertetem a helyezéseket. A dobogó harmadik helyén… - Idegőrlő hatásszünet. – Samantha Nicolson. – Az említett lány angyali mosollyal az arcán veszi át a felé nyújtott oklevelet és szalagot. Görcsbe rándul a gyomrom. Ezek után vagy remek lesz nekem és első, illetve második helyezést érek, avagy marad a nagy semmi. Körmeim belemélyednek a bőrömbe, olyan erőteljesen szorítom ökölbe a kezeimet.
- A második helyért gratulálok… - Mikor a hórihorgas orrú férfinek harmadszorra is át kell futnia a papírját, már sejtem, kit fog megnevezni. – Yuji Shimurának! – hirdeti ki végül viszonylag jól ejtve ki a nevemet. Fültől fülig érő szájjal rázok kezet Nancyvel.
- Hé, finomabban! Kitéped a karomat! – suttogja nekem hamiskásan bazsalyogva. Az ingemre tűzi a díszes szalagot. Az első helyezett kilétével már nem is törődöm. Mámorfelhők között lebegve, a meghatottságtól és a sikerélménytől remegő, összeszorított ajkakkal fordulok Darylhez. Köszönöm – tátogok neki jól artikuláltan. Ő szelíden legyint egyet. Semmiség – tátog vissza. Pedig dehogy az! Egy jó előadás rengeteget dobhat a darabon. Ki tudja? Talán, ha nem Daryl játszotta volna a főszerepet, nem sikerül ilyen remek eredményt produkálnom.
- Még egyszer gratulálunk, és köszönjük a részvételt! – fejezi be a fekete hajú fickó. Erre automatikusan megindul a színpadról történő leözönlés. – Várjanak egy percet! – vet véget a mozgolódásnak erőteljesen zengő hangjával. Gyökeret ereszt a lábam a földbe. A férfi felé pördülök. Komoly tekintete egyenesen engem pásztáz. Följebb tolja a szemüvegét sasorrán. A lencsén megcsillanó fény egészen drámai hatást kölcsönöz a mozdulatnak.
- Mr. Shimura – szólít meg engem kimérten. Hatalmasat nyelek.
- Igen? – Összes idegszálammal remegő térdeim kordában tartására összpontosítok.
- Lenne szíves behívni a darabja főszereplőjét? – Azonnal kiszúrom az oldalt csoportosuló sokaságtól elhúzódó Madkinst. Összevont szemöldökökkel, kérdőn mustrál engem. Némán vállat vonok. A lelkesedés legcsekélyebb jelét sem mutatja, mialatt kivánszorog a színpadra.
- Hogy hívnak? – kérdezi a férfi, arisztokratikus vonásai hirtelen ellágyulnak.
- Daryl Madkinsnek. – Daryl lezsersége sajnos az udvariasság rovására megy, ez azonban nem igen zavarja a zsűri elnökét. A szeme alatti ráncok elmélyülnek az arcára kiülő barátságos mosolytól. Meghökkenek.
- Nos, Daryl – Behalok! A keresztnevén szólítja! -, mondd csak, hányadikos vagy?
- Elsőéves. – A vak is láthatja, évfolyamtársamat mennyire hidegen hagyja a társalgás. Különösen élesen érzékelhető a higgadtsága, mivel mindenki más körülötte türelmetlenül mozgolódva, csendbe burkolózva hallgatózik.
- Ó! – A pasas őszinte meglepettsége hamar tovaillan, visszaköltözik a képére a mézes-mázas, cukros-bácsi ábrázat. – Mit szólnál, ha felajánlanék neked egy szerepet egy színdarabban? – A susmogás szinte azonnal megindul a jelenlévők között. Pillantásom Darylre vándorol. Kivételesen tisztán kiütközik rajta a döbbenet. Ezt követően a közönség sorai között kutatok ismerős arcok után. Tyler McGlone úgy kapkod levegőért, mint akinek asztmarohama van. Ian hamar félredobja saját megrökönyödöttségét, helyette a nevetés leküzdésén erőlködik, melyet Tyler megnyilvánulása vált ki belőle. Végül még a hátam is beleborsódzik abba, hogy Davis elégedett vigyora mennyire kísértetiesen hasonlít a pár székkel mögötte terpeszkedő Joshuáéra. A további reagálások felmérésére nem futja az időmből, mivel Daryl kivágja nálam a biztosítékot.
- Azt mondanám: köszönöm, de inkább nem élek a lehetőséggel. – Kész káosz. Az értetlenség hatalmas masszává tömörül. Madkins kivételével a teremben tartózkodó összes egyén zavarodottan igyekszik megemészteni a történteket. Mire ismét visszafordulok a felfordulás kiváltójához, annak már hűlt helye. Pusztán az utána eredő szobatársai menetirányából tudom megállapítani, merre menekülhetett el. Szívesen megrohamoznám őt magam is, ellenben a rám zúduló kérdésözön jelentősen lelassít.
- Ki volt ez a srác?
- Mindketten ide jártok?
- Mióta színészkedik? – támadnak le a versenyzők, továbbá az eddig hátul meghúzódó színészek.



Daryl


Lehuppanok a futópálya oldalában emelkedő domboldalra. Érzem a nadrágomba bekúszó nedvességet, hála az alattam elterülő hórétegnek. Nem foglalkozom vele. Legrosszabb esetben felfázom. Még az sem igazán izgat, hogy kinyújtott lábakkal előre, szép lassan csúszva megindulok az alsóbb régiók felé.
Ha már Tyler McGlone megy oda az emberhez közölve, az illető mekkora hibát követett el, nos, akkor ott tényleg komoly problémák lehetnek a döntéshozatallal. Márpedig ez esetemben pontosan így történt. Tylerrel közel sem ápolunk olyan kapcsolatot, amiben bármelyikünk tanácsokat osztogatna a másiknak. Ő mégis számonkérően érdeklődött, hol jártam, mikor az észt osztogatták. Amit Davistől és Iantől szótlanul tűrtem az tőle kisebb tőrdöfésként hatott. Nehogy már pont az egykori ősellenségem aggodalmaskodjon az előremenetelem miatt! Nem csúsztam le olyan monumentálisan nagy lehetőségről!
Áh, feleslegesen áltatom magam. Amennyiben tényleg csupán egy apró, hetente felkínálkozó alkalmat szalasztottam volna el a kitörésre, akkor nem ülnék itt az önsajnálat ingoványába mélyesztve a hátsómat. Mi mást tehettem volna? Tegyük fel, hogy elfogadom az ajánlatot. Felfedeznek, befutok, pénzt keresek, kirántom a családomat a csóróság feneketlen gödréből. És aztán? Életem végéig pasiként tengetem a napjaimat? Mi lesz, ha mondjuk növésnek indul a mellem? És mi lesz a magánéletemmel? Nem mintha annyira szomjaznám az ismerten keserédes szerelmet, de mi történne, ha belezúgnék valakibe? Egyszerűen kivitelezhetetlen. Egyáltalán mi a büdös francot keresek itt? Mint kiderült, semmi hasznom nem származik az itt tartózkodásból. Sok újat nem tanítottak, amit kínálni tudnak, az meg nem válik hasznomra. Se én, se Mrs. McGlone nem volt magánál, amikor elkezdtük ezt az egészet. Visszagondolva a saját indokaimat még úgy-ahogy megértem. Na de az igazgatónőt milyen torz érdekek fűzhették ennek a nevetséges ötletnek a kivitelezéséhez?
Hátradőlök. A libabőr végigfut egészen az ujjbegyeimig.
El kéne mennem? Itt hagyni ezt a zűrös, céltalan, hazugságokkal telezsúfolt életet, és visszatérni a régi önmagamhoz? Már ha nem hagytam el útközben… Talán nem maradt belőlem semmi. Egyszerűen egy Daryl Madkins feliratú burok vagyok, a felszín alatt meg szépen szétfoszlott minden más.
Egy fekete bakancs baktat be a látóterembe. Föltekintek a közelebb hajoló Ianre. Haja ziláltan keretezi az arcát, ajkai félszeg mosolyra görbülnek. Dacosan az oldalamra fordulok.
- Nem fogom megkérdezni, miért csináltad. – Gyanakodva hátrakémlelek rá a vállam felett. – Bár nagyon is érdekelne… - Visszagördülök hanyatt fekvésbe.
- Ne érdekeljen! – sziszegem. Elkeseredett vagyok? Igen. Tanácstalan? Igen. Mérges? Egész biztosan. És van ezeknek bármi köze Ianhez? Semmi. Ezt az elmés gondolatmenetet gyorsan levezetve, letörlöm a durcásságot a pofámról.
- Most megint az egész iskola tőlem hangos, mi? – kérdem leeresztve a szemhéjaimat.
- Hát… Azért még nem az egész… - A hó ropogásából arra jutok, hogy Wackerly letelepedik mellém.
- Át fog ázni a nadrágod – közlöm vele szárazon a nyilvánvalót.
- Na, és? Téged sem zavart. – Felkönyökölök, szemem a mellettem üldögélő srácra emelem.
- Megint fel akarsz vidítani? – A hangszínem monoton, hűen visszaadja az ürességet, ami kezd elterjedni bennem.
- Nem volt tervbe véve. Vagy pár kék felsőtest ezen is segítene? – tudakolja játékosan vigyorogva rám.
Esetleg. Mondjuk, ha azok a kék felsőtestek képesek átvarázsolni engem pasivá – felelek gondolatban. Mivel semmi értelmes nem jut eszembe, így némaság ereszkedik közénk. Ian jelenléte némileg megnyugtat. Lövésem sincs, miért. A megszokás? Hogy folyton ott termett a legkritikusabb pillanataimban? Például a túránál, vagy mikor éppen kínosra fordultak a dolgok Davisszel a sí tábor elején. Bár az bizonyára nem tudatos döntés volt. Kétlem, hogy direkt karambolozott volna azzal a fenyővel.
- Hé, szerinted én milyen vagyok? – bukik ki belőlem. Ian kikerekedett szemekkel pislog rám. Ezt szépen megcsináltam…
- Hogy érted?
- Á, semmi! Felejtsd el! – Hogy az a… Még jó, hogy nem tudakolom meg, mennyire érződik rajtam a tettetés. Figyu, Ian! Szerinted jól játszom az újgazdag csávót? Milyen az alakításom? Aztán tekergetni kezdem az egyik hajtincsemet, bájosan rebegtetem a pilláimat, és megkérdem, milyennek talál, mint lányt. Zseniális terv!
- Mégis milyen lennél? – böki ki végül. – Te Daryl vagy és kész. – A csokoládébarna íriszekben fénylő közvetlenség és őszinteség szíven üt. – Gyakran túl érzéketlen, nagy ritkán meglepően nyitott, és amúgy meg elég kiszámíthatatlan.
- Remélem, csak a saját nevedben beszélsz! – nehezedik a vállamra két tenyér, majd felülről szőke tincsek lógnak be elém. – Én szinte mindig tudom, mire készül – jelenti ki fölényesen Davis. Lendületesen lehuppan a másik oldalamra. – Egyébként miről van szó? – Kíváncsi tekintetével kettőnk között cikázik.
- Daryl arra volt kíváncsi…
- Semmi érdekes! – fojtom a szót Ianbe. Már csak az hiányzik, hogy Davis is meghallja az eszement kérdésemet. Pont Davis, aki vagy tízszer olyan szemfüles, mint Wackerly…
- Oh… - húzza el a száját csalódottan.
- Hallottam valami tavaszi fesztiválról – terelem el a témát váratlanul. – Miről van szó? – Hagner félreteszi sértődöttségét, rám villantja hófehér fogsorát. Váltanak egy cinkos pillantást Iannel.
- Tudod mire való az a nagy épület? – mutat a sportpályák mögött álló, méretes téglaépítményre. Megrázom a fejemet. – Olyan, mint egy második kolesz. Mikor a sulit építették direkt úgy terveztek, hogy dupla ennyi főt lehessen elszállásolni. – Szemöldök ráncolva vizslatom az objektumot. A vörös téglákat könnyű kiszúrni a nagy fehérség közepette. Felmérem a jó messze, a hátunk mögött emelkedő iskola és az említett létesítmény távolságát. Igen hosszú sétába kerülne eljutni egyiktől a másikig.
- Minden tavasszal ellátogatnak ide egy hétre a testvériskolánk diákjai és a tanáraik – fejezi be a mondókát Ian. Hosszú másodpercekig csak bambulok magam elé. Az információt felfogva leesik az állam.
- LÁNYOK? – szakad ki belőlem túlzottan is hangosan. Wackerly meglepetten hátrahőköl.
- Igen… Nem hittem volna, hogy ilyen izgatott leszel. – Csibészes csillogással a szemeiben, erősen hátba vereget. Hagner képtelen visszanyelni a kuncogást.
- Te meg minek örülsz? – fintorodik el Ian szobatársunk vidámságát látva. – Ha csak a tavalyi fesztivál óta nem csappant meg a népszerűséged, amit erősen kétlek, akkor hármunk közül neked lesz a legkevésbé kellemes az a hét. – Oda-oda szólogatnak egymásnak, elbeszélve mellettem. Élcelődnek és viccelődnek, néha-néha szóba kerül a nevem. Nem tudok a témára koncentrálni.
Lányok. Egy seregnyi lány, akikkel a Mrs. McGlone-nal kötött megállapodásunk szerint másfél év múlva már nőnemű egyénként kéne találkoznom. Mégis miként oldjam meg, hogy a viszontlátás alkalmával senkinek ne juttassam az eszébe a férfi alteregómat? Bújjak el, ahányszor szembejön egy csaj? Még valami… Ugye a sok lány miatt körülöttem még senkiben nem fog felmerülni, milyen feminin is vagyok valójában? Ugye nem?
Hogy viszonyuljak majd hozzájuk? A fiú Daryl Madkins az a csajozó típus vagy inkább nem? Jó, ez hülyeség. Végül is én döntöm el, és én nem akarok beállni szoknyapecérnek. Várjunk! És ha az érdektelenségem gyanút ébreszt? Istenem! Mihez kezdjek?!