Mrs. McGlone


Hirtelen ismét tehetetlen kamaszlánynak érzem magamat, aki retteg anyja szigorától. Kényesen ügyelek rá, nehogy a hátam akár a legminimálisabb görbületet is felvegye, ezzel okot adva az előttem ülő vénasszonynak a szidalmazásomra. Teáscsészémből lopva felpillantok a ráncok tarkította, szigorú arcra. Anyám vonásait még barátságtalanabbá teszi a túl szorosra fogott, ősz konty. A néma csendet mindössze az óra kattogása töri meg. Óvatos, finom mozdulatokkal visszahelyezem a díszes porcelánt a hozzá illő, kis tálkára. Karót nyelt tartásomról továbbra sem feledkezem meg, minél lágyabban köszörülve meg a torkomat.
- Igazán barátságtalan az irodád légköre – konstatálja lehunyt szemekkel. Kortyolgatás közben kecsesen eltartja a kisujját. Megremeg a szám széle, minden erőmet felemészti az felbukkanni készülő grimasz elfojtása. Ujjaimmal idegesen zongorázok a térdemen. Végighordozom a tekintetemet a félhomályban fürdő iroda barokk stílusú bútordarabjain. Bár a redőny résein beszivárgó csekély fénymennyiség valóban nem ruházza fel a helyiséget vidámsággal, a berendezésben továbbra sem találok semmi kivetni valót.
- És a tea hogy ízlik? – tudakolom megjátszott udvariassággal a hangomban. Anyám metsző pillantása rám villan, szemében a rosszallás összetéveszthetetlen fénye csillog.
- És-sel nem kezdünk mondatot – okít ki, mintha az egyik főbűnt követtem volna el. Erős késztetést érzek rá, hogy figyelmeztessem: az imént ő is ugyanezt tette. Elcsitítom magamban a feleselési vágyat.
Összeszorult torokkal, mozdulatlanul feszengek az íróasztalom mögött. Életem megkeserítője leteszi a csészéjét, és egy leírhatatlanul fennkölt aurától körüllengve, a karosszék háttámlájának dől. Egész lényéből sugárzik a felsőbbrendűség, még a saját fenségterületemen is magát érzi az úrnak. Minden rezdülését átjárja a kellem és a higgadtság. Szürke szoknyája éppen takarja a térdét, az anyag, mint mindig, kifogástalan, gyűrődéstől mentes. Az egyhangú kosztümöt pusztán egy fekete, díszes kitűző teszi kevésbé unalmassá.
- A fiad nem ismeri az illemet – kezdi szokásos prédikációját. – Az hagyján, hogy nem látogat meg soha, de hogy még csak fel se hívjon! Szégyen! Persze nem hibáztathatom szegény fiút, hiszen ez nevelés kérdése. – A burkolt célzást egy lenéző fintorral egyértelműsíti. Elengedem a fülem mellett az epés hozzászólásait. Megszoktam a hasonló bánásmódot részéről. Egy sokkal kellemetlenebb témához tartogatom a tartalékaimat. Anyám az orrát magasba tartva, várakozóan hunyorít rám.
- Nincs számomra valami mondanivalód? – Hát eljött az idő. Mély lélegzetvétellel indítok.
- Mire gondolsz? – kérdezek vissza igyekezve fenntartani az ártatlanság látszatát. A rideg, baljóslatú szempártól kiráz a hideg.
- Felvetted annak a szajhának a fiát. – A szavak mögött megbúvó indulatot monotonság mögé rejti. Kétségem sem fér hozzá, hogy a szajha meghatározás már a cenzúrázott verzió.
- Valóban. Mégpedig ösztöndíjjal. – Ahogy anyám homlokán felgyűrődnek a ráncok, és arcát átformálja a méreg, az valahogy elégedettséggel tölt el. Ha másért nem is, hát ezért megérte.
- Az a fiú egy semmirekellő – sziszegi ingerülten.
- Nem ismered – reagálok hidegvérrel.
- Amilyen a szülő, olyan a gyerek. Ez köztudott. – Az újabb nagy bölcsességtől a hányinger kerülget. Elképzelni is rossz, mi történne velem, amennyiben ennek az állításnak bármi valóságtartalma lenne.
- Nancy őt tartja az eddigi egyik legjobb tanítványának. – Anyám arcán átsuhan a meglepettség vékony fátyla, ám hamar el is tűnik.
- Nancy túl fiatal ahhoz, hogy elfogulatlanul és helyesen ítélkezzen. – Nem bírom tovább. Elengedem magam, és kényelmesen belesimulok a székembe.
- Érdekes. Mikor Tylert dicsérte, nem ezen a véleményen voltál. – Barna szemei mereven rám szegeződnek, állja a pillantásomat. A kijelentésem egyértelműen igaz, így nem telik tőle semmilyen sziporkázó riposztra. Másodpercek hosszú sorát öleli fel a közénk ereszkedő, feszült némaság.
- Joe McKeag úgy két hónapja szerepet ajánlott neki. – A döbbenet hulláma ezúttal még rövidebb életűnek bizonyul. Tőle szokatlan, ciccegő hangot hallat.
- Az az ember egyszerűen nem érti a dolgát. Egyetlen sikeres darab sem került ki a kezei közül az utóbbi időben. – Csak úgy ontja magából a lekicsinylést. – Egyébként sem bízom más megítélésében.
- Senkiében? Még az unkádéban sem? – Gyanakodva összevonja a szemöldökeit.
- Tyler más kérdés – böki ki végül. – Noha az életstílusával nem értek egyet, szakmai szempontból kétségtelenül képes jó döntéseket hozni. – Elégedett vigyor terül szét a képemen.
- Nos, idén Tyler maga választotta ki a karácsonyi darabba a partnerét. Daryl Madkins volt az. – Az információ hatalmas ütésként éri az elsápadó vénasszonyt. Akár le is önthetném egy pohár vízzel, az sem téríteni magához pillanatnyi döbbenetéből. Kiélvezve a győzelmet, elégedetten sétálok el az ajtóig.
- Én most megyek – jelentem be hátra sandítva szoborrá dermedt anyámra. – Meg kell tartanom az eligazítást.

A fényárban úszó folyosó ablakaihoz lépdelek, lebámulok a tavaszi napsütésben gyülekező diákokra. A sokaságban fiúk és lányok vegyülnek el egymás között. Beszélgetésük, nevetgélésük a résre nyitott ablakon keresztül egészen idáig elhallatszik. Elmerengve végigpásztázok a tanulók seregén Darylt keresve. Protezsáltam épp hogy elindul szobatársai kíséretében az iskola felé, máris túlbuzgó lányok gyűlnek köréjük. Ingerülten áttör a hölgyek gyűrűjén, majd megkísérel átfurakodni a tömegen. Összerezzen, amint egy magas, kreol bőrű fiú karon ragadja. A srác könnyedén eloszlatja az útonállókat előttük. Szétválasztja a nyüzsgő fiatalokat, akár Mózes a Vörös-tenger vízét. Mikor közelebb érnek Joshua Lendrow-ra ismerek a vagy két méter magas fiú személyében. Miss Madkins valóban érdekes ismeretségi körre tett szert. A párostól pár méterre, egy terebélyes lombkoronájú fa árnyékában a fiam álldogál egy csinos leányzóval az oldalán. Ő is Daryléket figyeli.
Hatalmas sóhajtással indulok el a lépcsők felé.



Daryl


Igazán békés időszakot tudhatok a hátam mögött, amit azonban egyáltalán nem sikerült kiélveznem. A vihar előtti csend legfeljebb akkor megnyugtató, mikor az ember nincsen már jó előre tisztában vele, hogy egy bizonyos napon megérkezik az a rohadt tornádó.
Azt hihetnénk, két olyan elit iskola igazgatótanácsa, mint a Prince és a Princess, rendelkezik elegendő sütnivalóval. Én személy szerint kezdek kételkedni ebben. Milyen agyalágyult bagázsnak juthat eszébe összeereszteni több száz eddig a másik nemtől elkülönítve éldegélő fiút és lányt egy teljes hétre?! Mit gondolnak, mit fognak ezek művelni? Délutánonként összejárnak teázni, és értekezéseket folytatnak le Goethe munkásságáról? Vagy elhangzik néhány kulturált bók, meg elcsattan pár kézcsók? Erősen kétlem. Sőt! Megjósolom, hogy néhány kisasszonyt már ma este megszabadítanak a bugyijától drága iskolatársaim.
- Oké – suttogja Davis átkarolva minket Iannel. – Most szépen kislisszanunk innen. Nem keltünk feltűnést, csak beolvadunk a tömegbe. Nem lesz gáz! – Jóllehet a terv könnyen kivitelezhetőnek hangzik, a kollégium kijárata előtt ácsorogva mégis erős kétségeim támadnak. Kint hullámokban hömpölyögnek a csajok meg a kanos kölykök. Elképzelem magam a bőr- és lakkcipők alatt fekve, agyontaposva. Nem a legszebb halál, méltóságteljesnek meg végképp nem mondanám.
- Nem fogod megúszni – vigyorog kárörvendően Wackerly az ajtó fogantyúja után nyúlva. Őt nem izgatja az egész. Ha engem kérdeztek, még élvezi is. Nem úgy, mint Davis. Szegény srác nőfóbiája a tavaszi fesztivál közeledtével újult erővel támadta meg a szervezetét. Valójában már fizikai jelei is megmutatkoztak súlyos betegségének, például a témára gyakorta visszatérő libabőr. Olyan átéléssel utálja a szebbik nemet, hogy megfogadtam magamban: lehetőleg soha nem fogom megosztani vele az én kis titkomat. A végén legyilkolna, jobb esetben szimplán kitörne rajta a rosszullét, miután rájön, kivel töltötte együtt gimnáziumi éveit.
Hagner még egész határozottnak tűnik átlépve a küszöbön. Aztán a magabiztosságot elfújja egy erre tévedő, langyos szellő. Szerencsétlen szobatársam vághat bármilyen iszonyodott képet, ez nem foglalkoztatja a körénk csoportosuló, kacarászó hölgyeményeket. A kuncogások közepette elcsípett megszólalásokból ítélve, a hárem a tagjai korábbi ismerősök lehetnek, továbbá többségében kifejezetten Davisre utaznak. Fújtatva kifúrom magam az elragadtatott társaság közül. Minden elszántságomat latba vetem, hogy egyáltalán elindulni képes legyek. Az előttem terjedő, rakott szoknyáikat minél feljebb húzó és ingüket minél kevésbé begomboló kamaszok alkotta massza furcsa szorongást ébreszt bennem. Nehézkesen megteszem az első lépéseket, fegyvernek használva a könyökömet. Minden idegszálammal a küzdelemre koncentrálok. Majdnem frászt kapok a semmiből a karom köré fonódó, hosszú ujjaktól. Felpislogok a végtag tulajdonosára. Joshua elégedetten villantja rám a fogsorát. Mint valami kommandós tereli odébb a nyüzsgő diákokat. Bambán tanulmányozom kidolgozott izmait, amint megfeszülnek, miközben rángat engem maga után. Felváltva meredek hol az ő karjára, hol a sajátomra. Na, hát én ezért nem akarok rövid ujjú ingre váltani, noha a huszonöt fokos hőmérséklet ezt már lassan igazán indokolttá teszi.
- Köszi – sóhajtom az iskola hűvös erőterébe érkezve.
- Nincs mit. Csináltál matekházit? – tudakolja a lépcső felé menet. Ezúttal felkészültebben fogadom a hétköznapi kérdést. Sokáig tartott, mire végre hozzászoktam Lendrow viselkedéséhez. Túl hirtelen váltott át az akadékoskodó, ijesztő idegenből, barátságos osztálytárs üzemmódba. A jó hír, hogy jelenleg úgy fest, tartani tudjuk ezt a felállást.
- Volt matekházi? – kérdezek vissza flegmán.
- Ja. Nem mintha számítana. A Mr. Cocás beszólásod óta egyszer sem szólított még fel a tanár. – Halványan elmosolyodom. Utólag visszagondolva egész hasznos elszólás volt.

Az osztályterembe toppanva különösen nagy nyüzsgés és hangzavar fogad. Női megérzésemre hagyatkozva inkább nem foglalkozom a hirtelen támadt aktivitás apropójával. Szokott kedvetlenséggel dobom le szürke hátizsákomat a padom mellé, majd magam is lehuppanok. Közvetlenül mellőlem, a nyitott ablakon keresztül kellemes fuvallat szökik be, és borzol vágásra szoruló fürtjeim közé. Prüszkölve kifújom a képemből az odahulló tincseket. Egy fekete hajgumi landol az asztalomon.
- Ez meg mi? – emelem fel a mutatóujjammal. A szomszédomba költözött Lendrow készségesen rövid hajához nyúl, és elmutogatja, miként kell használni a rejtélyes eszközt.
- Arra van, hogy összefogd vele a hajad – tudatja velem tagoltan, úgy, ahogy egy szellemi fogyatékosnak szokás magyarázni, vagy egy egyéves gyereknek, aki megint a sarokba pisilt a bili helyett.
- Ne hülyülj! Mi vagyok én? Csaj? – Nos, igen… Jobban belegondolva, az vagyok. Mindegy, részletkérdés! – Egyébként is, minek hordasz magaddal hajgumit? – Joshua vállat von. Újabb szellő süvít át a sörényemen, mire kezdek nagyon szemezni az asztal szélére száműzött gumival. Lendrow fapofával feltápászkodik, ráérősen mögém kullog. Jobbnak látom nem jelenetet rendezni, és mindenki figyelmét felhívni a furcsa életképre, melyen egy pasi éppen a másiknak készít lófarkat. Megtartom hát magamnak a szitkokat. Duzzogva a jobboldali üveg tükröződő felülete felé fordulok. Egy ingben feszítő lány néz rám vissza elkerekedett szemekkel. Villámgyorsan szétbontom a rögtönzött frizurát.
- Szerintem jól állt. – Joshua ajkain rosszfiús mosoly dereng. Elvetette a sulykot. Ez a közvetlenség nekem már túl sok.
- Te – kezdeném megosztani vele cseppet sem hízelgő véleményemet, ám a váratlanul beálló nesztelenségben túl erőteljesen érvényesül a hangom. Körbekémlelve a teremben, döbbenten konstatálom: mindenki engem mustrál. A hirtelen támadt érdeklődés eleve rémisztő, a „heuréka!” érzés, ami az arcokról átjön, pedig még ijesztőbbé teszi a szituációt.
- Mi van?! – fakadok ki kétségbeesettségemben.


A reggeli szédülés és fejfájás ismét erőt vesz rajtam. Egy bárszéken üldögélve, zavartan meredek bele a fellépések előtt használt öltöző méretes tükrébe, mely az előttem lévő sminkasztal fölött lóg. Félszegen felmérem a terepet, a mindenfelé megtalálható csillogó-villogó kiegészítőket és a tucatjával fellógatva sorakozó ruhákat. Átnézek a vállam felett. Osztálytársaim egy kifejezetten buzisan festő, kék csíkokkal díszített sérójú srácnak magyaráznak valamit, egymás mondandójába vágva. Eltűnődve visszafordulok a tükörképemhez. Az újabb szédelgési hullámot leküzdendő, megkapaszkodom a szék szélében, ujjaim erősen markolják a vörös bársonyborítást. Súly nehezedik a vállaimra. Lepillantva a kézfejre elsőnek a díszesen kipingált körmök tűnnek fel, mind más-más színben pompázik, és a csillogó kövekkel sem spóroltak.
- Hát akkor, itt az átalakulás ideje, Miss Madkins! – Ha nem tartana meg, azonnal leborulnék a padlóra döbbenetemben. Partra vetett halként tátogok magam elé, megszeppentségemben a legegyszerűbb szavak sem jönnek a nyelvemre. Erősen fontolgatom, hogy felkapom az előttem heverő hajsütővasat, és szépen tarkón vágom vele a mosómedvésre sminkelt homárt. Ekkor a hátul húzódó, arany függönnyel elkülönített fülkéből egy fekete hajú, hófehér bőrű lányka libben ki. Hátradobja hosszú sörényét. Egyenesre vágott frufruja alól unottan tekint ki keskeny, szépen ívelő szemeivel. Legyűröm a torkomban keletkezett gombócot. Mi folyik itt?
- Daryl? – ismeri fel a tükörképemet. Teljesen elveszve, szemöldök ráncolva felé pördülök. Vizslatom néhány percig a habos-babos ruhakölteményt, a fűzőt, a harisnyába bújtatott, vékony lábakat. A szemle végeztével egy kikandikáló vörös hajtincs vezet nyomra.
- Yuji? – kérdezek vissza elképedve. – Mi a fene folyik itt? – teszem fel ezúttal hangosan az életbevágóan fontos kérdést. Shimura lehámozza magáról a parókát, és ruganyos, ritmusos léptekkel szinte elszökdel a mellettem álló székig.
- Az elsősök szívatása – közli egyszerűen, közben helyet foglal. A lába le sem ér a földre ebből a magasságból. – A lányok minden évben itt tartják a szépségversenyüket, amin az itteniek a zsűrik. Az elfogulatlanság végett, vagy valami ilyesmi. A felsőbb évesek erre kapva kaptak a kínálkozó alkalmon. – Lemondóan lebiggyeszti az ajkait, a fekete, összekócolódott loboncot kinyújtott karral az orrom alá dugja. – Amolyan szokás ez – folytatja a mesét. – Minden osztálynak be kell neveznie egy fiút a versenyre. Aki még a színpadra lépés előtt lebukik, nos, annak kampec. Sőt, az egész osztályának. Íratlan szabályok szerint ilyenkor végig kell rohanni pucéran a tanárok és a lányok szálláshelyén. Nem feltétlenül ebben a sorrendben – vigyorodik el csintalanul. – Viszont, ha az egészet végigcsinálja, egészen az eredményhirdetésig, ami mellesleg eddig egyszer sem fordult még elő, akkor az adott srác osztályáé a megtiszteltetés, hogy a felsősök közül bárkinek, bármilyen feladatot kiszabjon. – Fogaimat egészen belemélyesztem az alsó ajkamba. Szuszogva veszem a levegőt, elhűlve sandítok oldalra elsápadó pofám képére.
- Én nem húzhatok női ruhát! – nyögöm a kelleténél hangosabban. A kék taréjú sylist-féle megrovó pillantást lövell felém a báli ruhák rengetegéből kidugva a buksiját.
- Én is így voltam vele. De lehetetlenség megúszni. – Görnyedt tartása beletörődésről árulkodik. Össze-vissza forgolódom valami menekülési utat keresve.
- Yuji, szívem – szólítja meg mélynövésű évfolyamtársamat a nagyban az öltözékek között válogató srác. A modorából, mint Napból a meleg, sugárzik a homoszexualitás. –, légy szíves kísérd el kedves kliensünket gyantáztatni! – Shimura képe fájdalmas grimaszba torzul, tekintetéből együtt érzés köszön vissza. Nem is sejti, hogy jelenleg ez az egyetlen vonzó momentuma ennek a baromságnak. Már rám fér a szőrtelenítés.
A folyosón haladva száraz, reszelős köhögésben török ki, ami visszaverődik a falakról.
- Beteg vagy? – érdeklődik kíváncsian Yuji. Vörös fürtjei élénken ragyognak a napfényben.
- Lehet… - Figyelmen kívül hagyom az immunrendszeremet megtámadó kórság tüneteit. Momentán ez a legkisebb problémám. Sokkal sürgősebb lenne azon agyalnom, hogyan fogom ezt megúszni. Egy viszonylag értelmes ötlet, ragyogó szikraként pattan ki az agyamban.
- A szépségverseny névtelenül megy, igaz? – tudakolom izgatottan.
- Persze. Különben nem nevezhetnénk be csak úgy pasikat.
- Lehet álarcot húzni? – Yuji értetlenül mered fel rám.
- Akkor nem fogják látni az arcodat.
- Megoldom. – Nem muszáj végig maszkban lennem, elég ha az idő nagy részében azt viselem. Amennyiben a Princess tanulóinak nem lesz alkalmuk tüzetesebben átvizsgálni az ábrázatomat, nagy rá az esély, hogy később nem szúrok majd szemet nekik, mikor ténylegesen lányként látnak viszont másfél év múlva. A saját iskolám diákjaitól meg nem tartok. Ahogy Shimura kinéz ebben a cuccban, engem már senki nem fog gyanúsítgatni.



Tyler


Kezdek komolyan pánikba esni. A karomon csimpaszkodó csaj kosármérete legalább D-s, a haja hosszú, szőke loknikban omlik vékony vállára, ráadásul mit ne mondjak, őrülten készségesnek is tűnik. Minden esélye megvan a győzelemre a délutáni szépségkirálynő választáson. Erre én kin gondolkozom? Daryl Madkinsen. Ez kimondottan aggasztó.
- És akkor Mady azt mondta, szerinte oda kéne mennem hozzád – csivitel mellettem derűsen Molly. Kíváncsi lennék, mennyire van tisztában az én elég egyértelmű szándékaimmal. Gondolom viszonylag könnyű megállapítani, mit akarok tőle. Nem egy izgalmas eszmecserét és nem is békés andalgást a virágoskertben, az biztos.
Bágyadtan fixírozom a padlót azon merengve, milyen ritkán futottam össze az utóbbi hónapokban Daryllel. Hogy a továbbra is fennálló köszönőviszonyunkat mennyire könyvelhetem el haladásnak, arról fogalmam sincsen. Bár a kezdeti konfrontálódások után baromság lenne jobb kapcsolatra számítani. Szerintem mi születésünktől fogva képtelenek vagyunk normális viszonyt kialakítani egymással. Ezzel indokolnám azt is, hogy míg én itt vergődöm kétségek között, addig az az idegesítő Joshua Lendrow kötetlenül fecseg Madkinsszel, holott a kölyöknek az enyémnél is szélsőségesebb a személyisége.
A járólapra vetülő, elnyúlt árnyék felhívja magára a figyelmemet. Követem tekintetemmel a fekte formát, míg végül egy lánynál lyukadok ki. Nekem féloldalasan háttal ücsörög a párkányon, alakja haloványan felsejlik a nyitott ablak üvegében. A méretes, selyem köntös alól előbukkannak hosszú, formás lábai. Barna haja előretűrve pihen a mellkasán. Megtorpanok a lányt vizslatva. Az ismerős kisugárzás rejtélyes erővel vonz. Finoman lerázom magamról a szőkeséget mellettem.
- Most dolgom van – adom a tudtára egy pillantásra sem méltatva őt. – Később találkozunk! – Habozik egy keveset, mielőtt visszafordulna. Cipője sarkának koppanásai lassan elhalnak, ahogy távolodik. Mikor a lépések hangja beleveszik a csendbe, óvatosan becserkészem az áldozatot. Szótlanul szobrozok mögötte. Találkoztam már vele valahol? – merül fel bennem. Felülről boncolgatom a lágy arcvonásokat, a sűrű szempillát a barna fürtök takarása alatt. Váratlanul felemeli a fejét, egyenesen rám szegezi csokoládészín íriszeit. Meg sem mukkan.
- Szia! – nyögöm ki a lehető leglazábban. Kérdőn felvonja a szemöldökeit. Bal lábát, melyet eddig felhúzva szorított magához, visszaereszti a földre. Kecses mozdulatokkal felegyenesedik, a köntös alját visszaigazítja, hogy megfelelően takarja őt. Hátulról erős széllökés érkezik, és lebegteti meg a vékony selymet. Szemtől szembe kerülve vele, döbbenten hátrahőkölök. Atyaég! Ez a csaj kísértetiesen hasonlít Madkinsre! Akár a nővére is lehetne. Szóval innen az az ismerős érzés… Ez kiábrándító…
Arra eszmélek, hogy a barna szempár zavarba ejtő közelségből pislog rám. Ez biztosan nem lehet Daryl. Nincs az az Isten, hogy Darylnek ilyen lábai legyenek! Tekintetem ösztönösen az említett végtagokra siklik. A lány halkan felkacag. Mielőtt elkaphatnám a pillantásomat, kacéran széthúzza a köntöst.
- Egész jó egy pasihoz képest, mi? – Madkins hangja rekedtesen cseng, feláll a szőr a hátamon, amint a hallójárataimba kúszik. – És még kész sincsen a smink. – Mutatóujját szemhéjához emeli, melyen egyelőre csupán némi festéskezdemény csillog. Vigyorogva hátrál egy métert. – Mennem kell! – indul el a résnyire nyitott ajtó felé. Gondolkozás nélkül utánakapok. Vékony csuklója tökéletesen passzol a tenyerembe.
- Te lány vagy? – Daryl szokatlanul haloványnak tetsző ajkai beleremegnek a nevetés visszatartásába.
- Még nem láttad Yujit! – húzza szélesre a száját, szabad kezének hüvelykujjával az öltöző felé int. A szorításom gyengül, Madkins karja visszahullik felsőteste mellé. Tehetetlenül fixírozom a szorosra kötött köntös alatt kirajzolódó alakot.
- Tyler… - A nevem szokatlanul szelíden hangzik el. Daryl sápadt arcára nézek, és csak most veszem észre, az erős fényben mennyire megviseltnek tűnik. Mintha bűntudat játszana a szemeiben.
- Beteg vagy? – szalad ki a számon. Hogy a ruha teszi-e csupán, vagy valóban így van, fogalmam sincsen. Mindenesetre Madkins törékenynek és sebezhetőnek látszik. Olyannak, amilyennek eddig még soha. Tovaszáll minden gondolatfoszlányom. Legszívesebben átkarolnám, magamhoz szorítanám, és a hajába túrnék.
Az összes izmát megfeszítve, dermedten áll előttem. Kezei ökölbe szorulnak.
- Ez így nem lesz jó… - morogja az orra alatt. – Ez így nem lesz jó – ismétli meg végül határozottan.
- Miről beszélsz? – Noha fogalmam sincsen, mire számítsak, megfagy az ereimben a vér.
- Szólj, ha magadhoz tértél! – Tekintetébe eltökéltség, megingathatatlan elhatározás ül ki. – Szépen tisztázd a gondolataidat, és szólj, ha magadhoz tértél!
- Még mindig nem értem, miről beszélsz… - makogok megilletődötten, mint valami leszidott bölcsődés.
- Pontosan tudod, miről beszélek. – Daryl lány kiadásától valahogy még fájdalmasabban hat ez a mondat.
- De én…
- Meleg vagy? – tudakolja meglepően komolyan. Mozdulatlanná merevedek. – Buzi vagy?! – ismétli meg emelt hangerővel. Erőteljesen megrázom a fejemet. Egek! Mi történik körülöttem?!
- Szuper! Akkor menj szépen, és nyugodj le! Én nem vagyok lány. – Az utolsó szót nyomatékosan kihangsúlyozza. Egészen légies hatást kelt, amint mezítláb tovasuhan.
A térdeim alig bírják el a saját súlyomat, kis híján összerogyok. Honnan jött rá? Honnan vehette észre, hogy bizarr gondolataim vannak vele kapcsolatban? Ennyire átlátszó vagyok? Soha nem kértem tőled semmit Istenem, most mégis hozzád fordulok. Könyörgöm, mentsd meg tévútra tért fiadat!
Eltántorgok a legközelebbi falig, és neki vetem a hátamat. Három lehetőség jöhet szóba magyarázatként. Egy: semmi baj a szexuális beállítottságommal, csupán egy pillanatnyi elmezavar károsította az agytekervényeimet, amit Daryl lányossága tovább tetézett. Kettő: nem vagyok hetero. A buzi jelzővel továbbra sem békülök ki, legfeljebb a biszexualitás bélyegét süthetik rám. Igenis vonzódom a nőkhöz! Végül a harmadik, egyben legkevésbé szimpatikus verzió: semmi elmebaj, semmi ferde hajlam, csak egyszerűen belezúgtam Madkinsbe, és a véletlen úgy hozta, hogy Madkins éppenséggel egy pasi. Egy homokosnak több srác is tetszene, legalábbis a logika ezt diktálja. Én ezzel szemben rohadtul nem találok dögösnek egyetlen másik csávót sem Darylen kívül. Ebből egyértelműen következne, hogy a harmadik eset áll fenn…?



Ian


Már javában folyik a szépségverseny, mikor búcsút intek Amynek, és elsettenkedem az első sorig. Hagner lekapja az ülésre dobott kabátot, hogy helyet foglalhassak mellette.
- Késtél – jelenti ki. – Kivel beszéltél? – Elmerengve idézem föl a választ a kérdésre.
- Amyvel.
- Nem mond sokat. – Lomhán lejjebb csusszan ezzel érzékeltetve, hogy tulajdonképpen nem is érdekli annyira a dolog.
- Tavaly már láttál vele együtt. Néha e-mailezünk is.
- A barna hajú, szemüveges csaj? - hunyorog emlékképei közt kutakodva. Bólintok. – Elég átlagos. Azt hittem, a legjobbra utazol majd. – Kezeit a zsebeibe mélyesztve bambán figyeli a színpadon végiglejtő lányokat. Magam is kényelmesen elnyúlok.
- Amy rendes csaj. Okos, van humora, és igazából egész jól néz ki.
- Éppen erről beszélek. Mióta elég neked, ha valaki „egész” – emeli ki a szót. – jól néz ki? – A kartámlára könyökölve félszemmel követem a felvonulást.
- Nem randizni akarok vele, vagy ilyesmi. Csak beszélgettünk.
- Te tudod – mondja Madkinsét idéző flegmasággal.
- Majd megvárom az eredményhirdetést, és lecsapok a győztesre – vigyorgok pajkosan. Előttünk éppen egy türkizkék, flitterekkel tarkított, mini ruhában pózol be az egyik csaj.
- Végül elkapták Madkinst – zendül fel egy mély tónusú hang Davis másik oldaláról. Előrehajolok, és a nézőtér sötétségében alig kivehető Joshuára meredek. Mintha citromba haraptam volna, fanyar grimasz szökik a képemre. Hogy én hogy utálom ezt az ipsét!
- Gondoltam, hogy ez lesz – reagál Hagner semmitmondó hangnemben. Ez a környezetváltozás határozottan nem tesz jót haverom közérzetének. Ráadásul Daryl sincs itt a közelben, hogy felrázza kicsit.
- Talán már le is bukott – vonok vállat. Nehéz elképzelni Madkinst szoknyában, és valójában nem is visz rá a lélek, hogy így tegyek. Kiráz a hideg az elképzeléstől. Nem sokkal lenne jobb, mint Hagner dresszben és tütüben.
- Majd meglátjuk – mormolja maga elé Davis, szája szegletében egy mindentudó mosollyal.
- Most pedig következzen a harmincötös számú jelölt! – konferálja be a következőt Nancy. Belegondolva, nem rémlik egyetlen alkalom sem, mikor nem a vörös hajú, hebrencs tanárnő játszotta a műsorvezető szerepét. A többi oktató közül kirívóan kilógó nőt valószínűleg mindenki ismeri, noha kizárólag drámaszakosakat tanít. Eszmefuttatásomból a mellettem röhögésben kitörő Hagner ráz fel. Még Lendrow is hallat valami kacaj félét.
A reflektorok fénye alatt vékony, alacsony, ázsiai lány tűnik fel. A szerelése jelmezszerű, egy életre kelt baba látszatát kelti. Beletelik pár másodpercre, mire beazonosítom a sok smink alatt rejtőző Shimurát. Ismerve a fogadás tétjét Nancyre pillantok, hátha feltűnik neki a turpisság. Ő semmitmondó kifejezéssel az arcán bambul a feszengő Yujira. Mögöttem a felsősök már ijedten mozgolódnak, veszélyben érzik magukat. Ám a fenyegetés hamar elmúlik. A túlbuzgó törpe elbotlik a saját lábában, és a rosszul rögzített paróka lerepül a kobakjáról. Ijedten utána nyúl, de már késő. Nancy feleszmélve a kábulatból odacsörtet hozzá.
- Shimura, te kis…! – sziszegi a mikrofonba, amitől szavai a közönség minden tagjához eljutnak. A kezdeti sokkot és a srácok általános megkönnyebbülését megállíthatatlan nevetéshullám követi.
- Oké, emberek, csendet! – harsogja Nancy, miután Yujit eltávolították a színpadról. Várakozni kényszerül, ugyanis a nézőtér elcsendesülése igénybe vesz legalább öt percet.
A rend viszonylagosan helyre áll. Nancy megköszörüli a torkát.
- Tehát, következzen az utolsó versenyző a harminchatos számmal!
- Csak nem? – fordulok Davishez. Elkerekedett szemeket mereszt a szétnyílni készülő függönyre.
- Ha tovább jutott, akkor most Darylé a finálé – ad hangot mindannyiunk gondolatainak Joshua.
Először hosszú, fehér lábak jelennek meg, fekete magassarkúban. Várakozva fixírozom a belépőt. Arcát lehajtva, enyhén leeresztett szemhéjakkal koncentrál egy pontra a szőnyegen. Vonásait egy fekete, tollakkal és ezüst csillámmal dekorált álarc takarja. Ahogy felpillant, háta kiegyenesedik, az őt körbelengő aura teljesen átalakul. Könnyed léptekkel közeledik felénk. A perifériás látókörömbe még éppen beleesik a nem messze talpra ugró McGlone, akinek a padlón koppan az álla. A fények megcsillannak az ezüst gyöngysoron, mely az ujjatlan, fekete ruhára lóg. A szabás és az ezüstös, tündérporként szétszórt díszítés az estélyi derekán kiemeli viselője alakját. A légies anyag elől rövid, előnyösen szabott, hátul egy visszafogott uszályban omlik alá. Az álarcos megáll a kifutó szélénél, lassan megpördül. A gyöngyökkel tűzdelt kontyból lehulló, göndör, barna fürtök követik a mozdulatát. A karkötőjén megtörik a fény, amint felemeli a kezét, és leveszi a maszkot. Hófehér hátát stírölöm, az apró rezdüléseket, amiket az egészen mély kivágás látni enged. Vállát a közönség felé fordítja, aztán átnéz felette. A komoly, arisztokratikus megközelíthetetlenséget egy provokatív mosoly mossa el a vérvörös ajkakon. Eltátott szájjal, bambán meredek fel az egészen lélegzetállító jelenségre. A ruhával harmonizáló színű szemfesték és a hosszú szempillák alatt egyenesen rám szegeződő, barna íriszek sugallnak kacérságot. Ezúttal gyorsabb tempóban indul vissza, még utoljára hátra pillant, mosolygó ajkaihoz érinti az álarc csücskét. Már-már csalódottságot érzek. Én még szívesen gyönyörködtem volna szobatársam nőkét megszégyenítő átalakulásában.
- A csaj a szemembe nézett! Esküszöm! Szemezett velem, haver – dicsekszik az egyik srác pár sorral odébb a haverjának.
- Fenéket! – érkezik a felelet. Több irányból hallom a hasonló hozzászólásokat, elhamarkodott megállapításokat. Belém nyilall a felismerés. Madkinsnek valahogy sikerült szánt szándékkal elhitetnie minden itt tartózkodó fiúval, hogy azokat a szinte felkérésnek számító gesztusokat neki intézte. Először a titokzatosság, a megfoghatatlanság érzetét keltette, aztán mindenkivel a bolondját járatta, mintha a fülükbe suttogta volna: „nem adom magam könnyen, de te egyedül, te esetleg megkaparinthatsz”. Akár egy vérbeli fekete özvegy. Nagy szerencse a férfiakra nézve, hogy Daryl pasinak született.
Félmosolyra húzom a számat.
- Nem semmi a srác. Színésznek… - Davis ábrázata belém fojtja a szót. Mérhetetlen csodálat, ámulat és meglepettség ötvöződik rajta. Tenyerét a mellkasára tapasztva előregörnyed. Átlátok felette Lendrow-ra. Bizarr, hátborzongató kifejezés uralja a pofáját. A zsűri döntése előtt beiktatott szünetet végig kényelmetlen dermedtségben, méla döbbenetben töltjük.

A színpadra szólítják a győztest, a harminchatos számú versenyzőt. Daryl fásultan mosolyogva, ismét az álarcot viselve hajol le, hogy a fejére illeszthessék a koronát. Amikor Nancy felé nyújtja a mikrofont, csintalanság költözik az arcára. Rögvest visszanyeri az életerejét.
- Javaslom a felsősöknek és drága osztálytársaimnak, hogy készüljenek fel lelkileg! – kürtöli szét a figyelmeztetést. A fokozatosan éledező Hagnerre sandítok.
- Ugye nem akar velünk is kiszúrni? – Davis elkeseredetten felnyög.
- Velem ennél jobban már nem tud kiszúrni. – Tanácstalanul pislogok rá nagyokat. Lejjebb süllyed a székben, le sem veszi a szemét az értetlen susmogásokkal kísérve elviharzó Madkinsről.