Messziről jött, és nem tudni merre tart,
Az ég küldte, vagy elméje zavart?
Mert bárhol járt, mindig sokat kérdezett,
Verték is érte folyton eleget.
Az életet kutatta, a sors útját,
Nem ismerte már a saját múltját,
Bolyongott a világban, el nem fáradt,
Habár olykor majdhogynem kiszáradt.
Csak egy batyuja volt, na és egy botja,
Amivel a rossz utakat rótta.
Érdes volt keze, piszkos a ruhája,
Rút illata volt legfőbb hibája.
Ha új faluba ért, megnézte a nép,
Nem túl imponáló ez az összkép,
Mindenki kerülte, aki csak tudta,
Jaj, annak, kit keresztezett útja.
Minden egyes falu gyorsan kiűzte,
Néha ütötték, de ő ezt tűrte,
Mikor megúszta épségben a dolgot,
Továbbállt, keresni új kalandot.
Egy szép napon kis falucskába tévedt,
Két szeme az emberekre révedt:
Meginvitálták egy-két jó falatra,
Lefektették egy puha matracra.
Furcsa egy falu – gondolta magában,
Miközben hempergett az ágyában.
Nem szokta meg, hogy pátyolgatják,
Étellel és fekhellyel kínálják.
Elmélkedett, vajon merre is járhat,
Hol az ember ilyen jóvá válhat,
Hogy nem kenyere a düh és erőszak?
Szemei ily helyet még nem láttak.
Felkelt, mivel nem bírt nyugton maradni,
Mindenképp meg akarta kérdezni,
Hogy miért ilyen kedvesek itt vele,
És, hogy ezt ki mivel érdemelte.
Elment tehát a kis falu bölcséhez,
Választ társítani kérdéséhez.
A vezető kedélyesen fogadta,
Kérdését nyomban megválaszolta.


- Itt, nálunk nincsenek gonosz emberek,
Csak, kik mindenkinek segítenek,
Mert hiszünk abban, hogy mikor meghalunk:
A mennybe, és nem pokolra jutunk.

- Az ember része a gonoszság maga,
Honnan tudjam, igaz-e a szava?
Hogy nem csak átverni akar, mint mások,
És síromnak már helyet is ásott?

- Nem tudhatod, hogy igaz-e a szavam,
De nézz magadba, áruld el, fiam,
Mit érzel, ha mit mondtam, megfontolod?
Igaznak, vagy hamisnak gondolod?

Az utazó úgy tett, ahogy azt kérték,
Míg koncentrált, türelemmel nézték,
És várták, hogy majd megszólal nyomban,
De csak állt némán és megfagyottan.

Magába nézett, látta saját lelkét,
Érezte, hogy őt egyszer szerették,
Látta családját, elhagyott otthonát,
Munkahelyét, és minden barátját.
Kezdett derengeni letűnt élete,
A bölcs szavait igaznak vélte,
Rátalált arra, mit rég elfeledett,
Meglelte a választ, mit keresett.

Tíz perc is eltelt, de nyugodtan vártak,
Míg egy apró mozdulatot láttak:
Az utazónak kinyílott a szeme,
Majd a bölcshöz fordult felnevetve.

- Igaznak hiszem, mit az imént mondott,
Gondolkodtam, és bár soká tartott,
Rájöttem; már rég nem hittem a jóban,
Ezért éltem eddig magányomban.
Mivel már tudom, ha boldogan élek,
Nincsen semmi, amitől majd féljek,
Hisz, amíg én is kedves és jó vagyok,
Addig másoktól is csak azt kapok.


- Látom, végül megértetted a leckét,
Nem állítottam semmi kelepcét.
Te magad leltél rá saját békédre,
Nem kellett hozzá szívem zenéje.
Ha szeretsz másokat, ők is szeretnek,
Mikor boldog vagy, Veled nevetnek,
De ha bánt valami, megvigasztalnak,
Amíg csak fáj, melletted maradnak.
A kicsiny falunknak ez hát a titka,
De, hogy ezt bárki megértse: ritka.
Nem vagy Te koldus, csak egy megtört ember,
És mostantól zúgjon bár a tenger,
Nem fogsz félni, újra önmagad leszel,
Nem lesz baj, míg helyesen cselekszel.

- Köszönök mindent, amit értem tettek,
Itt az ideje, hogy továbblépjek,
Haza megyek, már emlékszem, az hol van,
Biztos várnak rám az otthonomban.
Emlékezni fogok eme falura,
Most már én vagyok a magam ura,
Felnyitották szemem, amely csukva volt
Eddig, és amely csak bút birtokolt.
De most már végre tud az is szeretni,
Eddig rongy lelkem képes remélni,
Nevet a rosszon, és táplálja a jót,
Ím, kihúzták szívemből a karót.

A bölcs bólintott, majd elmosolyodott,
Hisz az utazó mindent megkapott,
Amit csak keresett, mert ez a válasz:
Bennünk van a hitünk, az ad támaszt.
Az utazó elköszönt, és meghajolt,
Kiment az ajtón, majd összepakolt,
Elindult haza, mit rég elfeledett,
És amelyre, immár emlékezett.
Sietett, és sehol sem pihent sokat,
Teljesítette az új célokat,
Haza is ért, bár hetekbe telt neki,
Azóta is a falut élteti.