AJÁNLOM AZ OLDALT
Reggelre csípős hideg lett az erdőben, és nem is nagyon melegedett, mire elindultunk hazafelé. A fák között a hajnali köd maradványa terjengett, elbújva az erősen kopaszodó gallyak között átszűrődő, hűvös napfény elől. Heine és Naska jóval előttünk sétáltak, így bőven volt időm anyámmal beszélgetni, bár jórészt ő volt az, aki próbált szóval tartani. Éreztem, hogy valami fontosra szeretné terelni a témát, azonban akárhányszor belekezdett, végül csak hétköznapi dolgokig jutottunk. Végigzongoráztuk, hogy a házat hogyan kellene még felújítani, mennyire sok mosnivaló lehet, mi újság a suliban, és így tovább. Már nem bírtam tovább a süketelést, amikor végül csak kinyögte.
- Örülök, hogy végre megismerkedtél velük – mondta félősen elmosolyodva. – Különleges társaság, akárcsak a vezetőik.
- Ha most az alfára gondolsz…
- Csak tudni szeretném, mit gondolsz – szakított félbe sietve. – Nem így akartam, hogy először találkozzatok.
- Bennem fel sem merült, hogy valaha találkoznunk kellene – morogtam magam elé.
- Tudom, apádhoz képest ő más, és megértem, ha esetleg nem kedvelted meg őt azonnal, de ha adnál egy esélyt…
Nem fejezte be a mondatot, én meg nem válaszoltam rögtön. Valójában nem is különbözött Micah az apámtól, de ezt nem akartam szóba hozni. Talpunk alatt ropogott a még mindig deres avar, Heine pedig néha hátrapillantott, hogy nem hagytak-e még le. Egyszer találkozott a tekintetünk, és lerítt a srácról, hogy mennyire bosszantja őt a körülötte ugrándozó és szüntelenül fecsegő Naska. Jelenleg mégsem tudtam őt őszintén sajnálni. Folyton magam előtt láttam a képet az alfáról, amint Elise-t öleli.
- Igazad van, tényleg nem kedvelem – szóltam végül.
- Nem várom, hogy máris elfogadd.
- Akkor jó. – Oldalra nézve láttam anyám halványan elkeseredő arcát, és már csak bűntudatból enyhültem meg. – De megpróbálhatom.
Magam sem hittem, hogy ez lehetséges lenne, viszont így Elise-nek könnyebb volt. Másrészről az alfa azt ígérte, hogy megvédenek, így nem volt okom ellenségként kezelni. Talán. Már csak ebbe a szóba tudtam kapaszkodni.
Többet nem is beszélgettünk erről, pedig még mindig lebegett a levegőben néhány ki nem mondott kérdés. Leginkább az foglalkoztatott, pontosan milyen elvárások nehezednek majd rám az új farkas-apukámmal szemben azon túlmenően, hogy a látványát és jelenlétét megkísérlem megszokni.
Az út visszafelé rövidebbnek tűnt. Belegondoltam, vajon milyen lehet idekint élni a szabadban, de nem hittem, hogy képes lennék rá. Akárhonnan is néztem, még mindig városi lány voltam, dacára az elmúlt eseményeknek.
Már az ismerős ösvényen haladtunk, amikor Heine megtorpant, és Naskát is valami megállásra késztette. Elise-szel értetlenül néztünk egymásra, majd beérve a fiúkat, a távolból mi is megértettük. A házunkra tökéletes rálátás nyílt, akárcsak a nem messze parkoló járőrautóra. Már zsigerből rossz érzés fogott el, ahogy a legutóbbi itt jártuk jutott eszembe. Vajon rájöttek, hogy hazudtam? Grace mondott valamit? Vagy Daniel?
Anyám gyengéden a vállamra tette a kezét, és most már mi mentünk elől a birtokig. A fiúk nem akartak bejönni velünk.
A rendőrök kocsiján kívül semmi gyanús nem volt az otthonunk körül, de semmiben sem bíztam. A lehető legártatlanabb arcot felöltve, megpróbáltam határozottan belépni Elise mögött, és egyből szemet szúrt, hogy ideiglenes vendégeinknek nyoma sincs. Mary éppen kávét hozott a nappaliban üldögélő zsaruknak, és az egyikben felismertem azt a karót nyelt alakot, aki korábban is itt járt. Anyám mosolyogva köszöntötte őket, és ugyan én is gyanútlannak szerettem volna tűnni, szerintem nem lehettem túl hiteles.
- Jó reggelt! – szólaltak meg szinkronban, és felálltak, amíg Elise helyet foglalt. Én inkább Maryt akartam követni a konyhába, de a barátságtalan fakabát szigorú hangon szólt hátra nekem, hogy jobban teszem, ha maradok. Ezt már burkolt fenyegetésnek sem mondtam volna. Legmegvetőbb pillantásommal mentem vissza anyám mellé, viszont nem ültem le közéjük.
- A nevem Samuel Miller nyomozó, ez itt Mark Holton, a társam. Önnel még nem volt szerencsém találkozni – mutatkozott be Elise-nek, aki erre roppant elragadtatottságot mímelt. Belegondoltam, hogy még a zsaru nevét sem tudtam megjegyezni az előző alkalommal, de nem is csodálkoztam ezen. Akármennyire ellenséges is volt, kifejezéstelen vonásai, fekete bogárszemei és hízékony testalkata a lehető legközönségesebbé tette. Egyedül kiállhatatlan aurája maradt meg az emlékezetemben. – A nővére említette, hogy az erdőben jártak. Különös ez ilyen korán.
- Csak egy kis sétát tettünk. Nagyon friss ilyenkor a levegő, jót tesz a tüdőnek.
- Értem – felelte, pedig dehogy értette. Mindenhol a pillanatot leste, ahol lebuktathat – akárkit.
- Tehát? Miről lenne szó? – érdeklődött Elise, az érkezésükre terelve a szót. – Igazán korán idefáradtak.
- Minél előbb, annál jobb. De talán még annál is hamarabb, mielőtt a szóbeszéd hatására megváltozna a kishölgy vallomása – felelte szúrós szemmel Miller.
- Mégis miért változna meg?
- Biztosan nem akarsz leülni? – évődött velem a férfi. Nem volt a legbiztatóbb a hangja. Mikor látta, hogy hajthatatlan vagyok, haloványan, mégis lemondóan elmosolyodott. – Bár más esetben a kapitányságon tartanánk ezt a beszélgetést, most nem akartunk feltűnést kelteni ebben a kisvárosban. Nézzék, nem szeretném tovább húzni az időt. Megtaláltuk Dean Madison holttestét.
- Istenkém – szörnyedt el Elise, amikor a másik rendőr közben elénk pakolta a hulláról készült felvételeket. Biztos, hogy ezt a jelenetet előre megtervezték. A test a fotókon már nem igazán emlékeztetett emberre, sokkal inkább valami szétcincált húsdarabra. Éreztem, amint a szívem hevesebben kezd verni, a lábam pedig megremegett. Furcsa mód, nem a srácot sajnáltam, még csak undort sem éreztem, de amint arra gondoltam, hogy mindezt azok tették, akikkel nemrég találkoztam, kivert a víz. Hogy ez a félelem vagy féltés volt, még nem tudtam eldönteni.
- Szóval, legutóbb azt állítottad, hogy nem ismerted őt – emlékeztetett Miller.
- Ez azóta sem változott – suttogtam remegő hangon. Magam is meglepődtem, mennyire őszintére sikerült. – Aznap este hallottam először a nevét, és csak addig találkoztunk, amíg elmenekültünk előle.
- Tudtad, hogy a te iskoládba járt? Egy éve végzett.
- Én csak ősszel kezdtem itt a sulit – védekeztem.
- Mégis mire akarnak kilyukadni? – szólt közbe Elise határozottan.
- Ami biztos, hogy a farkasok tették ezt vele, ugyanakkor azt nem derítette ki eddig a boncolás, hogy a halál előtt vagy után történt mindez.
- Azt állítja, hogy valaki megölte?
- Mint mondtam, ezt még nem tudjuk – nézett rám a nyomozó, miközben elégedettség csillant a szemében. Ha rajta múlna, máris rám verné a bilincset, ebben biztos voltam. – Most, hogy a holttest megvan, kötelességünk újra megkérdezni, hogy emlékszel-e még valamire a történtekből. Bármi fontos lehet.
- Engem gyanúsít? – vetettem fel közömbös hangon.
- Ne szaladjunk ennyire előre. A birtokunkban jutott információk alapján, már Chicagóban is történt egy különös baleset. Jelenleg semmit sem zárhatunk ki.
Torkomban gombóc gyűlt, miközben a hányinger is kerülgetett. Sosem fogom lemosni magamról azt az ügyet? Bizonyára látszott rajtam, hogy rosszul vagyok, ez pedig még több alapot adott Millernek a kész forgatókönyvéhez.
- Akkor pontosan miért is jöttek? – szólalt meg a hirtelen csendben anyám.
- Megtudni, hogy kíván-e új vallomást tenni a lánya. – Elise rám nézett, és elég erőt merítettem a tekintetéből.
- Nekem ez már sokkal többnek tűnt. A lányom többször is elmondta maguknak, nem ismerte ezt a fiút. Miért nem azokat kérdezik ki, akik azon az estén a fiúval voltak, ahelyett, hogy Erint vádolják ezzel a lehetetlen tettel?
- Mi nem vádoljuk semmivel, hacsak nem gondolja, hogy van mivel.
- Úgy hiszem, ideje távozniuk – válaszolta hűvösen és nyugodtan Elise.
- Rendben – nevetett fel Miller. Elégedett volt, és kezében érezte az irányítást, hiába nem húzott ki most belőlem semmi újat. – Ha később bármi felderengene arról az éjszakáról, kérem, hívjanak.
Ha ugyan ők ki nem derítenek valamit hamarabb, amivel bevihetnek.
Pár perccel később, amikor már hallottam az autó motorját felbúgni, levetettem magam a kanapéra, de ügyelve arra, hogy ne pontosan oda, ahol ezek ültek. Elise egy pillanatra mellém lépett, bátorítón rám mosolygott, aztán elment, talán Mary után. Persze amint a zsaruk kitették a lábukat a házból, az újra megtelt élettel, és az összes lakó előkerült.
Ezek meg miért bujkáltak a rendőrök elől? Hiszen én fogom elvinni a balhét.
Nem volt kedvem a vidáman cseverésző Luka és Naska közelében maradni, így mihelyt beköltöztek mellém a nappaliba, és bekapcsolták a tévét, szó szerint kimenekültem az udvarra.
A szikrázó napsütés teljes ellentmondásban állt a hangulatommal. Sok minden volt, amit magam mögött akartam hagyni, és én hiába álltam volna rá készen, a múlt makacsul ragaszkodott hozzám.
Furcsa, mégis ismerős érzés volt, hogy van valaki, akinek az igazságot kellene szolgálnia, ennek dacára mégis engem szemel ki, hogy bebizonyítsa, sőt rám bizonyítsa azt, amihez semmi közöm. De valójában ez így sosem volt igaz, és ezt én is tudtam. Talán sosem voltam ártatlan.
A ház mögé sétálva, elnéztem a hátsó kert felől hagyott nyomainkat, majd a dértől foltos földön végigkövettem azt az utat, ahol a fehér farkast cibáltam végig, mit sem sejtve ebből az egészből. Mintha akkor kezdődött volna ez az egész.
- Túl sokat gyötrődsz – jegyezte meg hirtelen mögöttem Heine.
- Miből gondolod?
- Látszik rajtad.
- Hát kösz. Nem tudom, hogy feltűnt-e, de éppen a rendőrök jártak itt. Ti értelemszerűen mind felszívódtatok – emlékeztettem epésen.
- Nem kell a balhé velük.
- Tudod, hogy miért jöttek?
- Reméltem, hogy elmondod – sóhajtotta, mintha ez egyértelmű lenne.
- Megtalálták azt a srácot, aki Grace-re támadt.
- Értem – felelte egykedvűen, miközben mellém lépett a napsütésbe. Csukott szemmel az ég felé fordította az arcát, és élvezte az utolsó kis meleget. Láthatóan nem nagyon érdekelte a problémám.
- Halott.
- Várható volt.
- Szerintem engem gyanúsítanak. – Erre rám nézett, mire mindennél jobban szerettem volna tudni, mire gondol ebben a pillanatban. Vajon ő is ott volt? Vagy a többiek tették?
- És túl sokat is aggódsz – válaszolta végül. Felszívtam magam.
- Menj a jó büdös francba! – kiabáltam dühösen, és visszaindultam volna a házba, azonban elkapta a karom.
- Állj már le, az istenért! Nem te tetted, oké? Nem tudják rád bizonyítani – állította, de nem értette.
Olyan nagyon nem értette.
- Honnan vagy ebben olyan biztos? – kérdeztem már-már hisztérikus hangulatban. Az összes feszültség, amit eddig visszafogtam, egyszerre próbált kitörni belőlem. Nem akartam, hogy Heine sírni lásson, és sok minden mást sem akartam még, de nem számított. A hidegben csíptek a könnyeim, és a következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy a srác szorosan magához ölel.
Percekig semmi sem történt, semmi sem érdekelt. Nem akartam, de megnyugtatott Heine közelsége, és talán nem is szerettem volna, ha elenged. Azonban a közénk toppanó Carl mindennek véget vetett.
- Itt vagytok? – Egyetlen szavára szétrebbentünk, mintha rajtakaptak volna minket valamin, és ennek a felismerése nem csak engem lepett meg. Heine is zavartan nézett rám egy tovatűnő másodpercig. Egyedül Carl kezelte természetesen a dolgokat. – Naska balhézik, jó lenne, ha leállítanád, Heine.
- Megint mi baja?
- A szokásos, szóval nem érdekel. Csak csinálj vele valamit, mielőtt innen is kidobnak minket.
- Innen is? – ismételtem csodálkozva.
- Ja, mit gondolsz, miért nem a falkával élünk? – magyarázta Carl, és kirázott a hideg, ahogy acélkék szemei rám villantak.
- A magatok nevében beszélj – figyelmeztette őt Heine.
- Igaz is, te magadtól költöztél hozzánk. Csak azt tudnám, minek.
Éreztem a fellobbanó feszültséget, és az én avatatlan szemem is felismerte a rivalizálást. Mindössze egy másodpercig tartott, amíg ezek ketten egymásra meredtek, majd ahogy jött, úgy véget is ért. Carl megadóbb tartást vett fel, Heine pedig intett, hogy kövessem.
Odabent tényleg kiderült, hogy Naska Lukával kapott össze valami semmiségen. Nem igazán találtam érdekesnek a dolgot, úgyhogy, amíg a srácok lerendezték egymás között a dolgot, inkább visszavonultam a szobámba. Felrémlett, hogy holnap hétfő, azaz suli. Pedáns diákhoz méltón, összepakoltam a cuccaim, majd úgy döntöttem, alaposan lefürdök a tegnapi után.
Végül eseménytelen délutánnak néztünk elébe, és egy teljes pillanatig elhittem, hogy minden rendben lesz.
¤
¤
Másnap Mary vitt be a városba, és csak sietve tett ki a gimi parkolójában. Feltétlenül be kellett vásárolnia, miután a vendégsereg sáskamód a hűtő és kis híján a kamra teljes tartalmát is felzabálta odahaza.
Feszengve szálltam ki a kocsiból, és hamar feltűnt a sulira kitűzött fekete zászló, majd az is, hogy a folyosón többen gyászruhát öltöttek. Nem akartam ismeretlenben bírálni Deant, de abban biztos voltam, hogy sok álszent alak mászkált ma köztünk.
Még éppen nem voltam késésben, és a töri óra hajszálpontos kezdete előtt estem be a padba. Az osztályban is akadt egy-két apostollelkű gyászoló, köztük Melissa és Daniel. Szemmel Grace-t kerestem támaszul, akit hamar megtaláltam a szokásos helyén. Cinkosan elmosolyodott, és némán jelezte, hogy az óra után feltétlen beszélnünk kell. Ebben én is egyetértettem.
Mr. Caswell fáradt arccal érkezett, amolyan mordori hangulatban. Leült az asztalához, kinyitotta a könyvet, és nem szólt semmit. Zavartan pislogtunk, de mielőtt bárki bármit kérdezhetett volna, a hangosbemondó dermesztő sivalkodással robbant közénk. Perceken belül tudomásunkra hozta az igazgató a tegnap óta futótűzként elterjedő hírt, miszerint Dean Madisont sajnálatos módon, szombat délután holtan találták az erdőben. Valójában több mint különös volt, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen sokan hallottak róla. Délben pedig megemlékezést tartanak a focipályán, ahol a megjelenés kötelező. Na igen, talán nem mindenki pazarolná egy ilyen alakra az ebédidejét, és az sem lehetetlen, hogy jól átfontoltan, joggal tenné mindezt.
A nagy hír közzététele után persze nem kis erőfeszítésébe telt a tanárunknak megfékeznie a feltámadó hangulatot. Jól sejtettem, hogy nem a gyásztól csendes a suli, csupán az alkalmat várták, hogy hivatalos legyen a pletyka. Amint nagyjából sikerült békét teremteni, az óra a megszokott unalomban telt, de a szünetben újra kezdődött minden.
Grace egészen hirtelen termett mellettem a káoszban, jóformán a lelket is kiijesztve belőlem.
- Hihetetlen, nem igaz? – jegyezte meg felháborodva. – Ekkor műsor azért a baromért. Kíváncsi vagyok, ha velem bánt volna el, most mekkora búbánat lenne.
- Ne mondd ezt – kértem halkan.
- Az a srác rengeteg alsóbb évest tartott rettegésben, meg néhányan drogügyletekről is beszélnek. Ha ezt akkor tudtam volna, biztosan nem megyek vele sehova.
Erre csak az jutott eszembe, hogy az esetben senkinek nem esett volna bántódása, és nem itt tartanánk, de övön alulinak éreztem volna egy ilyen megjegyzést. Ráadásul nehezemre esett volna most bármi rosszindulatú szóbeszédet komolyan vennem. Lehet, hogy nem volt minden tiszta Dean körül, de ez most roppant keveset számított a végeredményt illetően.
- Egyébként már csak holnap kell elviselni a büntit Mr. Caswellel. Persze nézőpont kérdése, hogy mennyire büntetés ez. Egy csomó érdekes dolgot találtam, meg sok jó könyv van, ami említi a farkasokat.
- Jaj, Grace, ne kezdd!
- Azok után, amit láttam, naná, hogy minimum utánajárok a dolgoknak! Ne csinálj úgy, mintha nem tudnál semmiről.
- Oké, majd megpróbálok – állítottam, és roppant hálás voltam, amiért a csengő hamarabb szólalt meg, mint a lelkes lány.
Egészen délig hittem benne, hogy nem különösebben érdekel ez az egész felhajtás. Azonban amikor a suli egységesen kivonult, majd sírós arcot vágva felsorakoztak, éreztem, ahogy az üresség árad szét az ereimben. Mintha mindenki tudná, hogy közöm van a történtekhez. Így is volt.
A pálya egyik végében egy pódiumot állítottak fel, körbe néhány koszorú tűztek, és ahogy az ilyenkor illik, egy poszter méretű fotót is kitettek az egész közepére. Elképzelni sem tudtam, honnan nyomtattak ilyen gyorsan. Grace mellettem nyugodtnak tűnt, és ettől valamiért dühös lettem.
Halk moraj futott végig a tömegen, amikor egy cseppet sem szimpatikus férfi megjelent az igazgató mellett a megemlékezésen. Lenéző tekintetű, magabiztos kiállású alak volt. Elegáns fekete öltönyénél már csak az arckifejezése lehetett kifinomultabb, amikor szeme végigsiklott a tömegen, majd elfoglalta helyét a tanári gárda néhány tagja mellett.
- Ez Daniel apja – súgta mellém állva Grace. Ha ebből a szempontból mértem végig a férfit, gyűlölet kúszott a torkomba. – Hallottam, hogy ezután tényleg komoly vadászatot tartanak. Hawkins elintézi, hogy hivatásosak jöjjenek, meg minden. Egyébként csak kifogás ez az egész, senki nem kedvelte Deant. Persze a szüleit most Danielék nagyban támogatják, de szerintem csak azért, mert tudják, hogy a fiacskájuk is benne volt a dologban.
- Jobb lenne, ha befognád a szád! – figyelmeztette Melissa Grace-t, mire ő riadtan nézett rá. - Mind jól tudjuk, hogy ki tehet erről az egészről – nézett rám fenyegetően a szőke, majd ellépett mellettünk, és a nem messze álló Danielbe karolt.
- Álszent liba – állapította meg Grace halkan.
Nem érdekelt a véleménye. Rengeteg érdemet elsoroltak a halottról, hogy szinte már én is megsajnáltam, milyen csodálatos ember veszett oda. Ennek ellenére nem ment ki a fejemből az a torz arc és veszett pillantás, amit azon az éjjelen láttam. Hajlamos voltam nem elhinni a nemes szavakat. Amikor a megemlékezők végeztek, Daniel apja is a mikrofonhoz lépett, és megnyugtatásul biztosított minket, hogy nem kell aggódni, a közbiztonság érdekében néhány önkéntes őrjáratozni fog az erdő körül, mielőtt bármiféle vadállat a városba tévedne. Ez konyhanyelven olyasmit jelenthetett, hogy mindenre lőni fognak arrafelé, ami él és mozog.
Amint befejezte a mondandóját, mindenki visszaindult az osztályokba, de én csak azt figyeltem, hogy Hawkins merre van. Még távolról láttam, amint kezet fog az igazgatóval, és elindul a parkoló felé. Nem gondolkodtam, és mire észbe kaptam, már a többiek mellett surrantam utána. Senki nem tartóztatott fel, valószínűleg észre sem vették, hogy eltűnök.
Hawkins értelemszerűen a legpuccosabb járgányba készült éppen beszállni, amikor elé álltam. Arckifejezése mindössze egy másodpercig tűnt meglepettnek, de rögtön vissza is tért az alapállapotba. Hamisan mosolyogva rám nézett a bitang terepjáró ajtajából.
- Segíthetek valamiben? – kérdezte leereszkedő hangon. Daniel roppant mód hasonlított apjára, mégsem volt annyira hiteles, mint felmenője.
- Állítsa le a vadászatot! – feleltem határozottan, tűnődés nélkül. Hawkins láthatóan rám csodálkozott.
- Na persze. A hozzád hasonló kislányoknak iskolában a helye. Mi lenne, ha visszamennél?
- Daniel megtámadott aznap éjjel – állítottam kitartóan. – Feljelenthetem. – Erre már tényleg lefagyott.
- Egyszerűen csak ide toppansz, és ismeretlenben fenyegetőzni kezdesz? Milyen alapod van rá? Egyáltalán ki vagy te?
- Erin… Erin Holloway – válaszoltam bizonytalanabbul. Eddig bele sem gondoltam, hogy mit művelek, és már nem tűnt olyan jó ötletnek.
- Holloway? Á, igen. Említett téged a fiam.
- Daniel rám támadt, és van rá bizonyíték.
Egy pillanatig úgy nézett a férfi, mintha egy valódi ellenfelet látna bennem. Aztán ez eltűnt, és fölényesség vette át a helyét.
- Tehát? Mit is akarsz?
- Hogy ne vadásszanak.
- Nem értem az összefüggést. Kérlek, megtennéd, hogy felvilágosítasz?
- A farkasok nem veszélyesek.
- Szóval nem azok. Hát persze. És azt a fiút sem azok bántották. Igaz, hallani a szóbeszédet, miszerint megölhette őt valaki, de mi közöd is van ehhez?
- Feljelentem a fiát, és akkor az egész város tudni fogja, miféle – feleltem, azonban ezt a partit nyilvánvalóan elvesztettem.
- Nem semmi bátorság van benned, hogy ilyesmivel mersz vagdalkozni. Persze még mindig nem látom a kapcsolatot a két dolog között. Átgondolom az ajánlatod, de jobban teszed, ha inkább a saját dolgoddal foglalkozol. Nem vagyok benne biztos, hogy igazat mondasz, és ha kell, egy bíró is eldöntheti ezt. Mi vállaljuk a kockázatot, amennyiben hivatalos útra terelnéd az ügyet, kislány.
Mielőtt válaszolhattam volna, Hawkins beszállt a kocsiba, majd miközben gyanakodva nézett rám, gázt adott, és végül elhajtott.
Még percekig álltam ott, reménytelenül pörgetve fejemben az eseményeket. Biztos voltam benne, hogy ezzel mindent elszúrtam.
Még csak nem is sejtettem, hogy ennél sokkal rosszabb is lehet.
