Egy dallamot hallok, mely elandalít,
Felvidít, és álmodozni csábít,
Őrjítő szenvedélyt vált ki belőlem,
Arra vár, hogy mindig énekeljem.

Vidámság száll búval bélelt szívembe,
Hangjegy vezet az ismeretlenbe,
És bár nem látom, merre visz az utunk,
Büszke vagyok, hogy együtt utazunk.

Boldoggá tesz eme dallam lágysága,
Ritmusos, ámít játékossága,
És a hang, mely énekli a sorokat,
Oly határozott… ez megborzongat.

Amikor hallgatom, érzem, hogy élek,
Nem bánthat semmi, amitől félek,
Nem hozhat rám átkot a sorsnak keze,
Nem leszek a fájdalom végzete.

Új hatalmat ad, csodás harmóniát,
Vágyat, mit még nem látott a világ.
Szerelmeket éltet kegyetlen lángja,
Nem délibáb, valós a varázsa!

Szükség van rá, mikor egyedül vagyunk,
Úgy véljük, megoldja minden bajunk,
És ez így van! Ha meghalljuk a zenét,
Megleljük a nyugalom tengerét.

Hogy mi adja hatalmát? Nem tudhatjuk.
De ami biztos, ha bekapcsoljuk,
Erőt ad a bajban, hű szövetséges,
Higgyünk benne, hisz bármire képes!