- Ne! Ne! Kérlek, ne! Legyél ott! Legyél ott! Ne hagyj itt! Ne! Kérlek, legyél... - motyogtam, ahogy a metróról rohantam le, majd fel a mozgólépcsőn, át a tömegen, de a vonat már elindult, én pedig dühömben belerúgtam az egyik oszlopba. Nem volt túl jó ötlet, mert a tetejéről rám esett a hó. A kijelzőre néztem: "Remek! Várhatok két órát a következő vonatra! Francba!" Eddig csupán a lélegzetem láttam, de most szakadni kezdett a hó. Bemenekültem a váróba, ahol ülőhely hiányában a fal tövébe ültem. Elővettem a telefonom, és bepötyögtem a számot. Hatalmasat nyeltem, s míg a telefon kicsöngött, az órát bámultam. 20:47...
- Halló? - hallottam a vonal másik végén anyám hangját. Akkorát nyeltem, hogy szerintem még ő is hallotta.
- Sz-szia anya! Kicsit később érek haza, de minden rendben! - Közben beletúrtam hajamba, ami vizes volt a rengeteg hótól.
- Mi történt? Megmondtam, hogy a 20:44-es vonattal gyere haza! Tudod jól, hogy én holnaptól nem leszek itthon!
- Igen, tudom. Bocsi, az orrom előtt ment el a vonat. Teljesen véletlen volt, én csak...
- Ez a totális felelőtlenség remek példája, kislányom! - Újabb hajba túrás. - Így bízzak meg benne, hogy amíg én távol vagyok, te rendben leszel? Mikor jön a következő vonat? - Nem mertem rögtön válaszolni, mert már tudtam, mit fog tenni anyám. Olyan halkan mondtam ki az időpontot, mintha attól félnék, hogy szülőm kiugrik a telefonomból, és lenyakaz. Megvolt az esélye!
- Két óra múlva.
- Rie, elegem volt! Röpködnek a mínuszok, te pedig egyedül vagy Tokióban! Mit akarsz csinálni két órán keresztül? - Húgom gonosz kacaját hallottam, majd beleüvöltött a telefonba.
- Remélem szétfagysz, Rie! Hahahahahaha...
- Van még pénzem, megoldom!
- Mire ideér a vonatod, már egy kósza buszt sem fogsz találni! Hogy jutsz haza? Ki kell mennem eléd, igaz?
- Nem! - vágtam rá úgy, hogy zengett a váró a hangomtól. - Megoldom, tényleg! Csak... - halkítottam le magam, és behunytam szemem.
- Na, mi van még?
- Nincs kulcsom.
- Te jó ég, mit követtem én el? Rendben, a kulcsot majd kiteszem a lábtörlő alá!
- Rendben, kösz. Most viszont le kell tennem, majd megyek. - Olyan gyorsan lecsaptam a telefont, mintha az életem múlna rajta. "Tényleg nem tehettem róla, hogy lekéstem azt a rohadt vonatot! Viszont... semmi pénzem. Vagyis alig. Mindegy, itt egy üveg víz, van pockym is. Éhen csak nem fogok halni!" Megkordult a gyomrom, ami azt jelezte, maradék kis pénzemből valami laktatót kell vennem. Hatalmasat tüsszentettem, s ezredszerre is megbántam, hogy belementem barátnőim ostobaságába, miszerint vegyünk fel animés ruhákat. Rohadt jó, tényleg, főleg, hogy otthon hagytam a kabátomat. Ja, és rossz nadrágot hoztam el. Tehát a fal tövében ülök a rohadt hideg kövön egy bő, koptatott és szakadt farmerben, egy majdnem térdig érő fekete pólóban, macskafarokkal és fülekkel. Kabát nélkül a mínusz hét fokban. Ideje volt levenni a macskás cuccokat, mert elég furcsán néztek rám. Felálltam, lekötöttem magamról a farkamat, és lekaptam a hajpántra erősített füleimet is. A kis szatyromba akartam gyömöszölni, mire az elszakadt. "Csodás!" Célba vettem egy hamburgerest, vettem magamnak egyet, és lecsaptam egy épp üres székre a váróban. Miután magamba tömtem a vacsorámat, az egyik újságoshoz mentem, aki épp készült bezárni. Megköszörültem a torkom, mire az öregedő nő rám nézett.
- Mit szeretnél? Épp bezártam! - Neki is elég pocsék volt a kedve, de nem gond!
- Csak egy szatyrot szeretnék kérni, amibe bele tudom tenni a cuccaimat! - Az eladó eléggé vonakodva, de adott egy szatyrot, én illedelmesen megköszöntem, és visszaültem a helyemre. Pakolni kezdtem, és úgy döntöttem, sétálok egyet a környéken.
Hiba volt. Miután sétáltam egy tíz percet, rájöttem, hogy rohadt hideg van, és szakadó hóban nem tanácsos kabát nélkül flangálni. Rendben, eddig eljutottam, de azzal sem számoltam, hogy eligazodási képességeim a mostani hőmérséklettel vannak egy szinten. Tehát a nulla alatt. Persze ilyen időben csak én vagyok az a hülye, aki kimegy az utcára, így egyetlen járókelőt sem láttam, akit meg tudtam volna kérdezni. Úgy éreztem magam, mint egy elveszett macska. Elindultam arra, amerre a pályaudvart sejtettem, és közel egy órás bolyongás után, teljesen átfagyva meg is találtam. Hálát adtam az égnek, hogy cipőt nem felejtettem el hozni, különben már törni lehetett volna a lábujjaimat. Így csak szimplán nem éreztem őket. Megkerestem a radiátort, ami fűtötte a várót, és odakuporodtam mellé.
- Személyvonat indul Yokohama úti céllal 22:44-kor a hármas vágányról. - erre a gépies hangra ébredtem fel, s azonnal felpattantam, s rohanni kezdtem a vágányhoz. Amint felszálltam, valami olyan helyet kerestem, ahol nem fagyok meg. Miután leültem, levettem a cipőimet, felhúztam a lábam, és folytattam az alvást. 
Ugrálva mentem haza, hogy oda ne fagyjak az utcára, mert az utolsó busz persze az orrom előtt csukta be az ajtót. Hajnali kettőkor értem haza a legnagyobb hidegben. A hó már nem esett, ettől függetlenül egész úton minden harmadik lépésemnél lecsücsültem, hála a hó alatti jégrétegnek. Persze anyám elfelejtette kitenni a kulcsokat, így kénytelen voltam belökni az ablakomat, és bemászni rajta. Velem együtt egy adag hó is került a padlómra, de ez már cseppet sem érdekelt. Ledobtam magamról a cipőmet, és úgy ahogy voltam, befeküdtem a jó meleg takaró alá.
- Igen, hercegem, csak a tiéd vagyok! - Épp megöleltem a szőke, kék szemű álompasimat, mikor nyekkenve találkoztam a padlóval, és rájöttem, hogy csak párnámat szorongatom. Épp sajgó fejemet simogattam, mikor megláttam egy üzenetet. "Rie! Nagyon haragszom rád, amiért nem voltál képes hazajönni időben! Nem akarlak felébreszteni, mert tudom, hogy későn értél vissza. Elmentünk Sekaijal és egyik munkatársnőmmel, de ne aggódj, nem leszel egyedül! Áthívtam a kolleginám fiait, nem sokkal idősebbek, mint te! Fogadj szót, és csak semmi csavargás! Puszil: anyád"
- Hát ez... csodálatos - sóhajtottam, és kivittem a pockymat a konyhaasztalra, hogy majd reggeli után elmajszolom. Engedtem magamnak egy kád forró vizet, és elmerültem benne. 13:56. És csöngettek. Kimásztam a kádból. "Az illető ráfeküdt a csengőre, vagy mi van már?!" Meg se törölköztem, csak magamra kaptam egy fürdőköpenyt. Persze a húgomét, ami így nemhogy térdig, de combig alig ért! Kirohantam a bejárati ajtóhoz, és kitártam. - Ráragadt a kezed, vagy mi van?! - A levegő bennem akadt, ahogy megláttam a szőke hajat, a meglepett, kedves, kék szemeket, a takaros, világoskék kabátot. "Hát végre kiléptél az álmomból, hercegem? Rád vártam!"
- Bocsánat, a nevem Raito, és...
- Engedj már be, mert szétfagyunk idekint! - lépett hercegem elé annak tökéletes ellentéte, egy fekete hajú srác. Na jó, a szeme ugyanolyan kék volt. Vagy talán kicsit sötétebb. Lényegtelen, ő is irtó helyes volt. Rájöttem, hogy igaza van, márpedig ki akarná, hogy álmai pasija odafagyjon a küszöbre? Hát én nem! Félreálltam, mire egy-egy bőrönddel beballagtak az előszobába, és lefejtették magukról a kabátot, míg én bezártam az ajtót.
- Sajnálom Shin viselkedését, remélem, tudtál az érkezésünkről - lépett hozzám Raito, én pedig olvadozni kezdtem, ami ilyen időben elég nagy szó.
- Igen, tudtam, hogy jöttök, csak épp fürödtem, és... - zavartan felnevettem, majd észbe kaptam. - Megmutatom a szobátokat! - Raito kapta a vendégszobát, Shin pedig apáét, bár egyáltalán nem volt szimpi, és nem akartam neki odaadni, de mit tehettem volna? Mindenesetre visszamásztam a fürdővizembe, és gondolatban megköszöntem anyámnak, hogy beszervezte nekem egy időre az álompasimat.