AJÁNLOM AZ OLDALT
Van egy elmélet, miszerint, ha folyton mosolygunk, boldogabbak leszünk.
Én nem tudom, hogy ebben van-e igazság. Pontosabban nem hiszem. Elvégre mi értelme lenne nevetni, ha közben zokogni szeretnénk? Például ha elutasítanak minket, netán egy tragédiánál. Vagy amikor éppen összeomlik körülöttünk a világ.
Ugye, hogy mennyire groteszk lenne?
¤
- Ez így nem fog menni – sóhajtotta Heine elgyötörten. Nem mintha magamtól nem jöttem volna rá erre.
- Mégis mit akarsz, mit tegyek még? – kérdeztem idegesen. Kétségbeesett hangom visszhangzott a szobámban. Már vagy két órája vegetatív csendben ültünk egymással szemben, hátha képes leszek meghallani a gondolatait, elvégre megígérte, hogy segít fejleszteni ezt a képességemet. Nos, tényleg betartotta a szavát. Ugyanakkor ebben a percben már nem voltam benne biztos, hogy valóban lenne bármihez is tehetségem a pokoli fejfájáson kívül.
Ránézésre ő sem élvezte felhőtlenül a dolgot. Kócos haja már-már tovább fehéredett, ráadásul úgy festett, a srác tíz körömmel fog borotválkozni. De mint minden jó hülye, nem akarta feladni.
- Te zárod le az elméd. A te hibád – vádolt meg végül.
- Lehet, hogy te vagy agyhalott. Akkor nincs is mit hallanom.
- Ha így folytatod, tényleg az leszek. Próbáljuk meg újra – javasolta kitartóan.
- Szétmegy a fejem. Ez nem segítség, hanem kínzás. Nem ezt kértem tőled.
- Amikor bajban volt valamelyikünk, mindig képes voltál rá, hogy olvass a fejemben. Most is menne, ha kicsit nyitottabb lennél. Ereszd le a pajzsod, és akkor rendben lesz.
- Te érted egyáltalán, amit tanácsolsz? Miféle pajzsot? – fakadtam ki, miközben a padlóra dőltem. Odalentről halkan szűrődött Mary hangja, amint telefonál valakivel, és az udvaron ténykedő Luca és Naska vitája is eljutott hozzánk. A novemberi hideg halovány zúzmarát rajzolt az ablakomra, az idő pedig kitartóan és szürkén nehezedett ránk. Mit nem adtam volna egy kis melegért és napsütésért!
- Különben miért kell ennyire törnünk magunkat?
- Mert hamarosan telihold, és ha baj lenne, akkor nem árt, ha használható vagy. Ráadásul téged ismerve, biztosan lesz valami – emlékeztetett szúrós szemmel méregetve, miközben kiterülve feküdtem a földön.
- Éhes vagyok.
- Nemrég ebédeltél!
- Ez a sok koncentrálás leszívta minden erőm. El tudod te képzelni, hogy mennyi cukrot zabál ilyenkor az ember agya?
- A tiéd biztosan nem sokat. Kelj fel, és próbáld meg újra.
Nyafogva felültem, majd kelletlenül engedelmeskedtem Heine kérésének. Nem láttam értelmét abbahagyni, amíg a srác mozogni tud, márpedig egyelőre nagyon lelkesnek tűnt.
Az első alkalmakkor folyton elnevettem magam, amikor Heine szemébe kellett néznem, de most már egyenesen fájt megtennem. Szürke tekintete kíváncsian csillogott, miközben várt, hogy történjen valami.
Minden erőmmel összpontosítottam, és megpróbáltam felidézni magamban, milyen érzés volt a fejébe látni. Furcsa, mélybe rántó húzás uralkodott el rajtam, mint eddig mindannyiszor, és szinte már hallottam is a hangját, amint újra és újra ugyanannak a falnak ütköztem.
Most sem volt másképp.
Az először tompa, nyüzsgő fejfájás lassan átváltott élesbe, ami aztán a kislábujjaimig elzsibbasztott. Nem tudtam ellene védekezni, ahogy Heine sem. Láttam, ez már neki is sok lesz. Nem értettem, hogyha nem is csináltunk tulajdonképpen semmit, akkor mégis mi miatt ilyen rohadt fárasztó ez az egész? De tulajdonképpen nem is érdekelt. Kómába kívántam esni.
- Oké, most már tényleg nem kényszeríthetsz! – nyögtem. – Én megpróbáltam. És utállak, csak hogy tudd.
- Mindjárt belepusztulok – felelte gúnyosan, de végre ő is elérte a határait. – Majd később kitalálunk valamit, most elegem van.
Nem feleltem semmit. Elkúsztam az ágyamig, majd a párnák közé vetettem magam, miközben hallottam, amint csapódik Heine mögött az ajtó.
¤
¤
A Daniel apjával való beszélgetésem után nem reméltem, hogy bármiféle eredményt is elérek a farkasok ügyében. Talán éppen ezért is lepett meg a hír, miszerint a vadászatot technikai okok miatt ebben a hónapban mégis elhalasztják. Grace vigyorogva mesélte ezt másnap reggel, miközben a suli mögötti focipálya szélén sorakoztunk fel a tesi órához. Az apja Hawkins csapatában rendszerint részt vett a vérontásban, de ezúttal csalódottan kellett a fegyvert a szekrénybe visszazárni. Roppant mód sajnáltam a dolgot.
- Apám tökre kiakadt. Meg van győződve, hogy most mind veszélyben vagyunk – ecsetelte Grace, miközben lehetetlen frizurájával tollászkodott. Vörös haja megzabolázhatatlanul tekergőzött arca körül, hiába volt minden próbálkozás. – Emiatt fogok hanyatt esni! – panaszolta. – Egyébként apu azt mondta, nem járhatok el sötétedés után. Most mondd meg, mekkora baromság ez?
Nem válaszoltam, csak felhúztam a vállam. Nem különösebben foglalkoztatott, hogy a lány nem járkálhat ki éjszaka, azonban annál fontosabb volt, hogy a farkasok sem lesznek veszélyben. Mégis nyugtalanított, hogy a dolog túl egyszerűen ment. Miért egyezett volna ebbe bele Hawkins?
- Mit is mondtál, mi miatt fújták le? – kérdeztem meg újra, hátha csak nem figyeltem valamire. A tanár lelkesen vitatkozott a késve érkező Melissával és barátnőivel. Feltűnt, hogy túl sokszor pillantanak felénk, még csak nem is leplezve.
- Erin, ezerszer elmondtam! Állítólag műszaki problémák vannak. Pontosabban nincs helikopter, elegendő ember, meg hasonlók. De szerintem Daniel apja egyszerűen csak nem rendelte meg.
Még mindig kizártnak tartottam, hogy közöm legyen ehhez az egészhez.
Daniel és társai a pálya túlsó végén melegítettek be a futáshoz, így legalább tőle békém lehetett, ugyanakkor valami nem volt teljesen rendben. A megszokott hangulat valahogy fenyegetőbbnek tűnt, pedig elsőre úgy látszott, minden a szokásos. A kispad roskadásig volt vidáman csacsogó, állítólag hasukat fájlaló lányokkal, a fiúk másokra való tekintet nélkül rúgták a bőrt, a tanár pedig életuntan figyelte a reménytelen sereget.
Mire az óra véget ért, az osztály aktívabb részével leizzadva, meglehetősen kimerülve mentünk vissza az öltözőkbe. Grace hamar végzett, én azonban zuhanyozás után utolsóként öltözködtem.
- Mi az a sérülés a válladon? – érdeklődött Grace gyanakodva.
- Semmi. Megütöttem.
- Na persze. Én megyek órára – jelentette be pár pillanattal később, ahogy rájött, nem árulok el többet. Nem vettem túl komolyan a hisztijét, még akkor sem, amikor sértődötten elviharzott.
Nem maradtam magamra túl sokáig, mivel percekkel később Melissa jelent meg felettem. Aranyló fürtjei a legújabb divat szerint göndörödtek, ruhája makulátlan és nagyon márkás volt. Mostanra már biztosan tudtam, hogy ő nemcsak a suli, hanem a város kis hercegnőjének is tartja magát. Ebben a hitében pedig senki nem akarta megcáfolni.
- Csodálom, hogy van bátorságod a mi sulinkba járni, pláne azok után, amit tettél.
- Miről beszélsz? – érdeklődtem gyorsan emelkedő vérnyomással, miközben a cipőmet kötöttem.
- Nem lepne meg, ha Deant is te intézted volna el.
- Nem lesz órád, ahelyett, hogy ilyen baromságokkal zaklatsz?
- Senki nem volt ott, csak az a vörös liba. Nem is értem, hogy a te múltaddal az igazgató hogy engedhette a felvételedet.
Éreztem, ahogy a kezem megremeg a kabátom utolsó gombján, de magabiztosan néztem Messa arcába. Bár Daniel emlegette már, hogy tudnak a Chicagóban történtekről, fogalmam sem volt, hogy a lány most minek hozza ezt fel nekem. Határozottan felelni akartam neki, amikor a tanár megjelent, hogy bezárja az öltözőt. Valójában semmi kedvem nem volt a vitához, így mihelyt lehetett, eltűntem a színről, hogy a következő órára odaérjek.
Néha az ember lassított felvételként nézheti végig, amint a világ összeomlik körülötte. Elég egyetlen pillantás, egyetlen hang, és abban a percben tudjuk, hogy a baj megérkezett. Mindössze egy fél mondat egy idegentől, és összeáll a kép mindarról, amit addig nem értettünk.
Szerettem volna megkapaszkodni abban a láthatatlan biztonsági övben, ami valójában nem védett a való élettől, legkevésbé a múlttól. A kutató szempárok kíváncsian súgtak össze mögöttem, amint elléptem előttük. Nem kellett kérdeznem sem. A falakra itt-ott kitűzött papírok elegendő felvilágosítást nyújtottak nekem és mindenki másnak is. Már nem tűnt olyan jó ötletnek az osztályba menni.
¤
Mire észbe kaptam, az igazgatói előtt várakoztam, hogy Mary vagy valaki értem jöjjön. Másként nem akartak hazaengedni. De valahogy még a titkárnő is szúrósabb szemmel méregetett, vagy azt is csak képzeltem volna?!
Hogy Melissa vagy Daniel keze volt a dologban, nem számított. A sulit alaposan teleszórták az egykori rendőrségi jegyzőkönyvek és tucatnyi cikk fénymásolatával, amiben bőszen bizonygatták, hogy bizony én gyújtottam fel az akkori sulim tornatermét, sőt akadt olyan újság is, ahol már azzal az elmélettel játszadoztak, én magam zártam rá arra a lányra az ajtót, mielőtt gyufát dobtam volna a kócerájra.
Csupán két probléma volt ezzel a történettel. Először is: nem én tettem. Másodszor: ennek nagyon nem kellett volna kiderülnie. Gőzöm sem volt, honnan szereztek ilyen iratokat, de az biztossá vált, hogy Danielt számon kérte az apja, ő pedig betartotta rajtam az ígéretét, és most elterjeszti, hogy gyilkos vagyok. Csak hab a tortán, hogy mindenki tudja, Deant is én láttam élve utoljára.
Karba tett kézzel, feszengve ültem a helyemen. A történet nem volt új, csak a helyszín, ahol fény derült rá.
Pár perccel később az igazgató unott tekintettel fogadott. Nem igazán értettem, hogy miért is van erre szükség. Mr. Forensky seszínű haja erősen kopaszodott, haskörfogata pedig bőven elérte az egészséges határértéket. Barna öltönye nem az ízlésességről árulkodott, de hát nem is egy nagyvárosi iskola vezetője volt, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Apró gombszemei kifejezéstelenül csüngtek rajtam, amikor helyet foglaltam vele szemben.
- A nagynénéd bármelyik pillanatban megérkezhet – mondta. Csendben bólintottam, mert nem tudtam, mit vár tőlem. Az iroda kávés porszaga valamiért rossz emlékeket idézett fel bennem. Kényelmetlenül fészkelődtem a székben, és közben azon tűnődtem, vajon okkal van-e berácsozva az igazgató mögötti ablak.
Szerencsémre nem kellett sokáig elmélkednem, a dirinek végül igaza lett, és Mary rohanvást robbant közénk. Látszott rajta, hogy sietett, de legalább annyira ideges is volt.
- Remélem, hogy számon kéri azokat a gyerekeket, akik elindították ezt a botrányt – kezdte azonnal, amint leült mellém. Tíz ujjal próbálta zilált haját rendbe szedni.
- Nos, én nem gondolom, hogy őket… - védekezett volna az igazgató.
- Büntetés nélkül akarja hagyni őket?
- Esetleg nem kér egy kávét vagy teát?
- Bizonyára nem egy hangulatos teadélután miatt hívott ide – intette le Mary gorombán.
- Igaza van. Térjünk a tárgyra. Az unokahúga tettével kellene foglalkoznunk.
- Miért is probléma ez? Ha jól tudom, azt már régen kinyomozták, és végül ártatlannak találták. Épp elég, hogy egyszer meghurcolták ezt a szegény lányt.
- Ez igaz, de figyelembe kell vennünk, hogy mit vár most a többi szülő. Egy ilyen esetet nem hagyhatok figyelmen kívül. Az iskolánknak szigorú szabályzata és elvárásai vannak a diákok viselkedését és feddhetetlenségét illetően.
- Maga nem bíró, hogy ítélkezhessen vagy elővegye az ügyet – figyelmeztette Mary, majd felsóhajtott. – Rendben. Ki akarja csapni az iskolából?
- Nem. Szó sincs erről – válaszolt zavartan Forensky, de ott függött a levegőben a ki nem mondott, fogcsikorgató folytatás: nem teheti meg. Nagynéném letaglózó lendülettel kezelte ezt az egészet, és elképesztő volt a hasonlóság közte és Elise elszántsága között. Tényleg testvérek voltak. – Nézze, ilyen problémával még nem kellett szembenéznünk. Minden diákunk makulátlan múlttal és magaviselettel rendelkezik.
- Azt hiszem, Erin nem lóg ki a sorból.
- Csak figyelmeztetni szeretném, hogy mi nem tűrjük a renitens viselkedést. Mivel Miss Holloway végzős, mindazonáltal a jegyei sem rosszak, remélem, nem kell komolyabb intézkedéseket tennem az ügyében.
- Biztosíthatom – morogta Mary végül. – Másrészről nem értem, miért őt veszik elő, amikor éppen kifogásolható magaviseletet tanúsító diákok idézték elő mindezt. Remélem, hogy ők és az ő szüleik is számon lesznek kérve, ha már engem idehívott.
- Ez igazán nem tartozik most a tárgyhoz. Mindenesetre ma engedélyt adok a hiányzásra. Köszönöm, hogy eljött – zárta le a beszélgetést Forensky. Láthatóan nem érezte nyerő pozícióban magát.
- Erinért jöttem – állt fel nagynéném büszkén. – És, amennyiben élhetek az észrevétellel, jobban is rendben tarthatná a tanulóit.
Némán hallgattam visszafojtott csatájukat, majd hagytam, hogy Mary karon fogjon, és gyakorlatilag kivonszoljon az irodából.
Miközben a parkolón át haladtunk, még mindig zsongott a fejem. Nénikém kifejezetten dühösnek látszott, és nem volt sok kedvem hozzászólni. A kocsiban viszont megtörni látszott a jég, amikor hirtelen mesélni kezdett.
- Hawkins ma felhívott azzal, hogy megfenyegetted. Nem akartam elhinni, elvégre mégiscsak ő a város atyaúristene. Neki senki sem árthat, és ezt mindenki tudja. De kezdem elhinni, hogy csakugyan csináltál valamit. – Szúrós szemmel nézett rám, várva a vallomást. Ugyan ki számított volna egy ilyen fordulatra?
- Lehet, hogy beszéltem vele – válaszoltam kényelmetlenül. Kezdett nagyon rossz kedvem lenni.
- Lehet? Erin, épp itt az ideje beszélni.
- Nem is gondolkodtam, csak odamentem hozzá a megemlékezés után, aztán elmondtam neki, mit tett a fia.
- Aztán megfenyegetted.
- Csak azt kértem, hagyják abba a vadászatot. Annyira nem volt az fenyegetés. De nem értem, miért engem vádolsz? A suliban kiplakátozták, hogy mi történt Chicagóban. Fogalmam sincs, honnan férhettek hozzá azokhoz a papírokhoz, de most mindenki valami elvetemült gonosztevőnek tart. Elhiheted, hogy nem ez életem legfelemelőbb pillanata.
Látszott, hogy ezen végre Mary is elgondolkodott. Hazáig nem is beszéltünk többet, így bőven volt időm az önmarcangolásra. Abban biztos voltam, hogy nem áll túl jól a szénám.
¤
A fiúk a ház mellett építettek valamit, amikor megérkeztünk. Intettek felénk, de én szó nélkül kipattantam a járgányból, majd dühömben meg sem álltam a szobámig. Az idő már kellően hűvös volt, hogy a házban is elég hideg legyen. Ez nem az én napom. Bosszúsan kidobáltam a holmikat a táskámból, leborítottam az íróasztalomon gyűlő papírhalmot, széthajigáltam a ruháim, miközben átöltöztem, majd egyszerűen leültem az ágyra, amikor már elég nagy volt a rumli.
Halk, de határozott kopogás zavarta meg a csendet, ami ekkor rám telepedett. Nem válaszoltam, azonban nem is kellett a biztatásom. Luka anélkül is bejött.
Egyszerű farmert és fehér pólót viselt, amit alaposan megviselt a kinti munka, hajában pedig messziről kiszúrtam a fűrészport. Nem szerettem volna, ha azt széthordja a szőnyegemen, de végül nem kellett emiatt idegeskednem. Kényelmesen az ajtófélfának dőlt, miközben nem akart beljebb jönni.
- Minden rendben? – kérdezte látszólag őszintén. Tüntetőleg végigmérte a rendetlenséget.
- Nem.
- Szeretnél beszélgetni?
- Nem.
- Oké, akkor esetleg lejöhetnél segíteni nekünk. Naska nem sok mindenre jó, az első hó viszont hamarosan leesik. Tudod, hogy megy ez. Addig fel kellene húzni az új szerszámoskamrát vagy mit.
- Mégis minek?
- Honnan tudjam? – háborodott fel. – Mary kérte. Azt hiszem, a növényeinek akar vele valamit, és elég sok meló van még vele.
- Semmi kedvem hozzá.
- Azért látom, a szobádat pöpecül szétpakoltad, kislány. Ügyes vagy.
- Semmi közöd hozzá – füstölögtem.
- Ez igaz. Én biztosan nem teszem rendbe. Még csak nem is fogok segíteni. Viszont, ha meggondolnád magad, mind odakint vagyunk. Heine is – tette hozzá sokatmondó pillantással, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót.
Tompán puffant nyomában egy kispárna.
¤
Egy órával később mégis lemerészkedtem az udvarra. Luka éppen méricskélt valamit Carllal, Naska fűrészelt, miközben Heine deszkákat pakolt hátul.
A megjelenésem nem okozott túl nagy feltűnést. Valószínűleg nem kifejezetten érdekeltem őket, pedig részben miattuk történt minden. Pár percig tétován figyeltem munkájuk, majd amint lehetett, Luka magával rángatott, hogy összeszögeljük a kész léceket.
- Már azt hittem, egész nap csak odabent fogsz rombolni – jegyezte meg. – Egyébként Mary is elég idegesnek tűnt. Mit huncutkodtál? Gyónni való?
- Nem lesz vadászat. Egyelőre.
- Hogy csináltad? – nézett rám meglepetten. Lehetetlenül zöld szemét látva, valamiért képtelen voltam őt komolyan venni.
- Beszéltem a megfelelő emberrel.
Erre nem felelt, csak elégedetten elvigyorodott, amitől zavarba jöttem. Valahogy ebben a percben nem is tűnt olyan borzasztónak a dolog.
- Hallottad már, hogy miért nem a falkával élünk? – kérdezte, amikor Naska is megjelent mellettünk. Hosszabb történetet gyanítva, nemet intettem.
- Miért nem meséled el, öcsi? – fordult Luka a kölyökhöz, aki ettől ijedten nézett rá. Mivel nem akart felelni, a srác folytatta. – Pár évvel ezelőtt, amikor Naska még kisebb volt, volt néhány hülye húzása…
- Ne mondd el! – nyavalygott az említett, de Lukát már nem érdekelte.
- Állandóan nyaggatott minket, hogy velünk lóghasson. Mondanom sem kell, állatira elegünk volt belőle. Egyszer azonban rémtörténeteket meséltünk neki, hogy éjszaka mindenféle szörnyek ólálkodnak a táborban, azért nyikorognak a fák, és azok okozzák a zajokat a bozótban. Ez meg bevette. Persze mind jól szórakoztunk rajta, aztán a dolog visszaütött, amikor folyton megjelent nálunk, és nem mert egyedül elaludni. Mentő ötletként bemagyaráztuk neki Carllal, hogyha tűz körül pucéran, vonyítva táncol, mint egy farkas, a lények eltűnnek. Igazából elég gyenge elképzelésnek gondoltuk, de kiderült, hogy ezt is elhitte nekünk. Pár nappal később, amikor már mindenki aludni készült és sajnos elég nagy szél volt, éktelen sivalkodást hallottunk. Mire odaértünk, az alfa kunyhója lángolt, ez a marha pedig füstölve, pucéran, kiáltozva menekült. Sosem felejtem el azt a pillanatot – nevetett Luka.
- Leégett a ház?
- Naná. Porig. Naskát meg alig tudták utolérni, mielőtt lelécelt volna. Hamar fényt derült rá, hogy éppen az alfa viskója mellett állította fel a szelleműző kört. A vezér pedig még látta is ablakból, ahogy ez ott parádézik, de mielőtt kiment volna leállítani, lángra kapott az egész kóceráj. A végén ő is fejvesztve menekült.
- De miért kellett eljönnötök? – tűnődtem.
- Mert sírva elmondta mindenkinek, hogy mi etettük be. Az alfa utána teljesen berágott ránk, szóval inkább leléptünk. Semmi kedvünk nem volt a balhéhoz.
- A ti hibátok volt – sziszegte Naska, majd tüntetőleg felmarkolt néhány szerszámot, és távozott.
- Akkor is megérte – röhögte az orra alatt Luka.
- És Heine? Ő is benne volt?
- Ugyan dehogy. Bár együtt voltunk kölykök, ő később csatlakozott hozzánk, de az egy másik történet. Végtére is nem volt mindig ilyen álszent, mint mostanában. Nem különösebben szeretett velünk lógni.
Mielőtt elgondolkodhattam volna ezen, Luka újabb történetbe kezdett. Észre sem vettem, de sikerült elterelnie a gondolataimat. Mialatt nevetve jól éreztem magam, nem figyeltem, hogy valaki más is szemmel tart minket.
- Igazán jó kedvetek van – jegyezte meg Mary, amikor kijött ellenőrizni a munkát.
- Ennyit igazán megtehetünk – hízelgett a srác, de feleslegesen. Ma a nagynéném nem volt hangulatban.
- Így van.
Ez a válasz meg sem lepte a másikat. Tovább próbálkozott megnyerni a ház asszonyát, midőn Heine is előkerült egyeztetni néhány dolgot.
- Belegondolva, magunknak is építhettünk volna valami kunyhót – elmélkedett mellettem Luka.
- Ja, meg ahhoz az sem hiányzott volna, hogy felemeld a segged – értett egyet a fehér hajú.
- Na, te meg miért vagy morcos? Szintén van valami a rovásodon?
- Sokkal inkább neked.
- Sosem mondtam, hogy ártatlan lennék – kacsintott rám Luka, amit Heine különösen sötét pillantással fogadott. – Vagy talán nem tetszik valami? Neked mi a véleményed, Erin?
A béta mély levegőt vett, de hiába a magára erőszakolt nyugalom, szikrázott közöttük a levegő. Nem mertem állást foglalni, pláne, hogy úgy éreztem, lemaradtam valamiről.
- Azt hiszem, én inkább bemegyek – válaszoltam halkan, de valószínűleg nem nagyon foglalkoztak velem. Bizonytalanul felálltam, majd elindultam a házba. Észrevettem, hogy közben Carl is kíváncsi, ugyanakkor elégedett szemmel figyeli a fiúk ki nem mondott vitáját, mintha a kirobbanásra várna. Valamiért nem tetszett a pillantása. Magam részéről nem akartam a vihar középpontjában állni. Bíztam Heine türelmében és tekintélyében.
¤
Estére az otthonunk újra megtelt vidám hangokkal. Mintha a délutáni incidens meg sem történt volna, mégis éreztem, hogy valami megváltozott. Luka talán farkasként is kísértette a sorsot a falkában, hiszen tudtam már, ott a hatalmi harcok mindig jelen vannak. De most mi volt más? Vajon Heine örökké meg tudja védeni a pozícióját? Mi lesz, ha egyszer nem sikerül?
Miközben Elise és Mary a konyhában terített, kabátot vettem és kimentem a szabadba. A Hold már egészen kikerekedett, csak pár nap volt hátra. Most furcsa volt elgondolni, hogy rövidesen az összes vendégünk az erdőt fogja járni farkas képében.
Velük együtt Heine is.
Leültem a verandán, és csak hallgattam az erdő hangjait. Amint a tél beköszönt, még ennél is jobban el fog csendesedni. Mintha elaludna a táj, és csak óvatos lépteinkkel védhetnénk, hogy fel ne ébredjen. Fogalmam sem volt, honnan tudom mindezt, hiszen sosem éltem át itt még egyetlen telet sem. Mégis éreztem, milyen.
- Szellőzöl? – jelent meg mögöttem váratlanul Luka, mire ijedten ugrottam fel.
- Eszednél vagy? Mit csinálsz? – kiabáltam. – Mikor lopakodtál mögém?
- Ennyire rossz a lelkiismereted? Ugyan már, tőlem nem kell félni – nyugtatott vigyorogva, majd mellém állt, és a Holdat kezdte nézni. Tekintetéből hirtelen mély bűvölet sugárzott, amit nem mertem megzavarni. Nem is kellett. Valahonnan Luka is megsejtette, hogy mire vagyok kíváncsi. – Olyan ez, mint a megszületés. Újra és újra. Hív minket az erdő, és tudjuk, hogy hamarosan ott leszünk, de azt is, hogy nem tart örökké. Ahogy semmi sem – nézett rám kihívóan. – A falka szabályai legalábbis így tartják.
- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem elhalón, amikor túlságosan közel lépett hozzám. Hátráltam, de ezzel mindössze annyit értem el, hogy sarokba szorultam. Luka ezt kihasználva, egy halovány félmosollyal fölém hajolt és egyik kezével a falnak támaszkodott.
- Mindig a legerősebb győz. Én úgy látom, még te sem tudod, hogy mit akarsz, de nem baj. Ha akarod, segíthetek neked a döntésben – állította. Várt egy másodpercig, de szokás szerint nem kért engedélyt. A következő pillanatban már csak azt éreztem, ahogy ajkai forrón az enyémre tapadnak. Nem tudtam, vagy nem akartam tiltakozni, miközben ő ezen felbátorodva, elmélyítette a csókot. Pontosan olyan kiszámíthatatlan és játékos volt, mint amilyennek farkasként is elképzeltem.
Mintha a fal, amivel eddig mindig találkoztam, átszakadt volna. Az érzések és gondolatok gond nélkül özönlöttek a fejembe, de egyik sem tartozott hozzám. Nem fájt, nem is szédített, mint korábban. Egyszerűen még többet akartam látni belőlük. Kezeim maguktól kulcsolódtak Luka nyaka köré, és élveztem, ahogy szorosan magához húzott.
De ez így nem volt rendben. Eszembe jutott, hogy ez rossz.
„Dehogyis” – suttogta valami.
Én nem ezt akartam.
Mit művelsz?
Levegő után kapkodva, riadtan toltam őt el magamtól, miközben egész testemben remegtem. Ő is szabálytalanabbul lélegzett, de közel sem zaklathatta fel annyira ez az egész, mint engem.
- Mennem kell – hallottam saját halovány, rekedt hangomat.
Nem mertem hátranézni, mikor bevágódott mögöttem a bejárati ajtó. Lábaim bizonytalanul vittek az emeletre, de csak a szobámban mertem megállni. Képtelen voltam elhinni, ami történt, de hiába érintettem meg ujjaimmal a nyomát, már elillant az a pillanat.
Az ablakon kilesve, óvatosan felnéztem a Holdra. Még mindig pont ugyanúgy fénylett a sötét égbolton, ahogy pár perce. És mégsem volt ugyanaz.
Te vagy más.
Elhittem, hogy ő az egyetlen tanúm, és közben nem láthattam, amint egy szürke árny moccan a bokrok alatt.
