Szerette egyedül tölteni a hajnalokat. Valójában az egész életét magányosan kívánta tölteni, de utána eredtek volna a többiek, ha eltűnik, s talán meg is találják. Voltak egészen ügyes vadászok a társai között – nem egyet ő képzett ki közülük –, akik a nyomára akadtak volna, bármilyen óvatos. De ha ők nem, hát ott voltak a kutyák. Azok a rühös, borjú nagyságú fenevadak, az ördöngös szaglásukkal, csontozókésnyi szemfogaikkal és a két fejükkel. A látványukat is utálta. Nem félt ugyan tőlük, de jól ismerték a szagát azok a pokolbéli jószágok, és nem akarta azzal tölteni élete maradékát, hogy előlük szalad.
Egyedül a hajnalokat szerette az erődben. A falakon strázsáló őrökön kívül ilyenkor még nem volt ébren senki, csak ő. Ébredés után mindig a keleti toronyba ment, hallgatni a hullámok zúgását és élvezni az ablakréseken beáramló friss, sós, tengerpárás levegőt, a kikötő vizén halászó sirályok énekét, az első napsugarak melegét a tarkóján, már amennyit a kámzsája alatt érzett belőle... és persze a dolgát is el kellett végeznie valahol. A torony eldugott latrinája a tengerre néző ablakaival minden célnak megfelelt.
Élvezte az egyedüllétet, és gyűlölte, ha megzavarták, főleg ilyenkor. Éppen ezért szorult ökölbe a keze, mikor meghallotta a jól ismert sántikáló léptek egyenetlen zaját a lépcső felől.
Már megint tanácsért jön. Vagy segítséget kér. Vagy csak panaszkodni akar valakinek.
A kutyákkal ellentétben, a Vezért nem utálta. Tisztelte. A hatalma ugyan gyengülni látszott az utóbbi időben, ő mégis a híve maradt, és támogatta. Bár a háta már hajlott, az évei száma közelített az ötvenhez és a fegyverforgató karjában minden csont recsegett, mikor megemelte remekművű pallosát a napi gyakorlatozás elején, a Vezér akkor is ugyanaz az ember volt belül, aki egykor kihalászta őt, a félholt sihedert a tengerből. Mikor erre gondolt, az ujjai elernyedtek.
– Foglalj helyet – suttogta.
– Köszönöm. – Öregedett, de nem változott egy fikarcnyit sem. Ugyanolyan komótosan oldotta meg a gatyamadzagját, rázta meg sérült térdét és ült le mellé, ahogy az ismeretségük kezdetén. És azzal az idegesítő szokásával sem hagyott fel, hogy a latrinán mondja el neki a gondjait, miközben illetlen hangokat produkál.
Együtt bűzölgünk – gondolta Hrune. Milyen felemelő.
– Nem állnak jól a dolgok – közölte a Vezér.
– Tudom. – Hányszor kell még ezt meghallgatnia? Ő is tudta jól.
– Már megint eltűnt egy ember az éjszakai őrségből.
– Négy.
– Hogyan?
– Négy, mondom.
– De a létszám…
– Tudom. A létszám csak eggyel kevesebb. Van a falakon három idegen ember a mieink ruhájában.
– Meg tudnád…?
– Parancsodra.
– Csak csendben, ha kérhetlek.
– Hát olyannak ismersz engem, aki üvöltve dolgozik? – suttogta Hrune.
Erre a Vezér felnevetett.
– Igaz – mondta. – Az üvöltés tényleg nem jellemző rád.

A nap felének sem kellett eltelnie ahhoz, hogy az idegenek az erőd gyakorlóterén legyenek, meztelenül, egymás melletti kalodákba zárva. A Vezér elgondolkodva állt előttük.
– Fognak beszélni?
– Nem – rázta a fejét Hrune.
Nem volt nyelvük. Kivágták, mielőtt az erődbe küldték őket. De a kinézetük eleget mondott helyettük. Sötét bőr, aranykarikákkal átszúrt orr, kopasz fej és borotvált arc, nyugtalanító szimbólumokkal teletetoválva az álltól a homlok közepéig.
– A déli szigetekről jöttek.
– Onnan, uram.
– Hogy találtad meg őket a többi között?
– Nem volt nehéz. Csak vártam egy pár órát, és megnéztem, ki az, aki nem tudja, hol van a latrina.
– Néha a mieinkkel is előfordul, hogy a várfal tövébe hugyoznak.
– Igaz, uram, de nekik nem fekete a farkuk.
A Vezér megcsóválta a fejét, mélyen, lemondóan sóhajtott.
– Az embereink?
– A várárokban van a hullájuk a negyedik déliével együtt.
– Temessétek el őket. Ezeket meg – bökött ujjával a foglyokra – végezzétek ki, és lógassátok fel valami jól látható helyre, a halott cimborájukkal együtt.
Hrune kivezényelt három embert, és lenyilaztatta a behatolókat. Kettő rögtön meghalt, az utolsó még üvöltött egy darabig, mert az első nyílvessző a nyakán találta el. Csak a második ölte meg, az a bal szemén át fúródott a koponyájába.
Hrune kirúgta az ügyetlen íjász alól a lábát, hogy a földre essen, aztán kardja lapjával nagyot sózott a hátára. A katona nem kiáltott fel, az ütés is valahogy furcsán, tompán puffant. Ráparancsolt, hogy álljon fel, és széthúzta rajta a ruhát. A törzse vastagon be volt tekerve valami szövettel. Nyilván a kebleit szorította le vele, hogy férfinak higgyék. Hrune szitkozódott, és elengedte. Nem szerette bántani a nőket, azokat sem, akik hibáztak.
Később ellátogatott az urához. Az töprengve sántikált körbe-körbe toronyszobájában, beharapta alsó ajkát az őszülő szakállal együtt, mint mindig, ha aggodalmaskodott. Nem is vette észre azonnal az érkezőt.
– Most mit tegyek? – kérdezte, mikor rájött, hogy nincs egyedül; félig magától, félig a másiktól. – Az embereink fogynak; némelyek elszöknek, másokat megölnek. Az élelem is fogy. A város halászai nem mernek kihajózni a nyílt tengerre a dögök miatt.
– Feltételezem, a vízi sárkányokra gondolsz.
– Igen, azokra. Kiirtottuk a szárazföldieket, erre kiderül, hogy elszaporodtak a tengeriek.
– Nem ölhetünk meg minden élőlényt, amivel bajunk lehet.
– A bölcsességedet használd arra, hogy kihúzz minket a bajból! – csapott öklével a tenyerébe a Vezér. Közelebb lépett a másik férfihoz. Megszokásból megpróbált a szemébe nézni, de hiába. A maszk teljesen eltakarta Hrune arcát, egyáltalán nem volt rajta rés, még a szemeknek sem, csak egy függőleges, vékony, sekély barázda a közepén. Rejtély volt, hogy hogyan lát át a tömör szürkésfekete anyagon. – A hercegnő karavánja heteken belül eléri a szorost. Azt kérem tőled, győzd meg őt arról, hogy tőlünk béreljen testőrséget az útja fennmaradó részére.
– Érveljek?
– Ne. Ijessz rá annyira, hogy jobban féltse az életét az aranyánál.
– Ahogy kívánod. Uram…
– Igen?
– Miért kívántad, hogy csendben dolgozzam, ha most fellógatod az idegeneket a várfalra?
– Reméltem – tárta szét a kezét a Vezér –, hogy megtudunk tőlük valamit, mielőtt kiderül a bukásuk. De nem így lett. A hullájukat elrettentésnek szánom, hátha visszatartja a társaikat egy ideig.
– Értem.
– Ha végeztél, gyere vissza, és ölts alacsonyabb rangú egyenruhát. Bújj meg a többiek között, a nyugati barakkban. És szerezz be egy másik fegyvert, ezt meg dugd a ruhád alá, vagy inkább rejtsd el valahová…
– Nem válok meg tőle.
– Jó. Akkor se viseld nyilvánosan. Túl feltűnő.
– Nem fogom, uram.
– Elmehetsz. A távozásod és visszaérkezésed maradjon titokban.
– Igen, uram.
– És tartsd nyitva a szemed. Valami büdös nekem ebben a házasság-dologban. Olyan érzésem van, mintha köze lenne ahhoz, ami a mi létünket fenyegeti, de nem tudom megmagyarázni.
– Figyelni fogok.
– Köszönöm. Menj – intett kezével a Vezér.
Hrune pedig ment.
Huszonkét nappal később a kiképzés alatt álló katonák sora mögül figyelte, ahogy ura a hercegnő hordszéke előtt fájdalmas fintorral beteg térdére ereszkedik.
– Adj nekünk tizenkét embert – hallotta a királyi sarj csengő, tiszta hangját. Közben négy szolga egy méretes ládát cipelt a Vezér elé. – Valaki megtámadott minket az úton, felgyújtotta a szekereinket és összeverte a testőreinket. Több védelemre van szükségünk, és úgy hallottuk, messze földön a tiéd a legjobban képzett haderő, nagyúr.
– Megkapod őket, felség.
Hrune átfestett maszkja alatt elégedett vigyorra húzta a száját.