Felborult a rend, az egyensúly oda,
Nem segíthet semmiféle csoda,
Emberek, állatok, immár végetek,
Eltemet majd a saját szennyetek!

Milliók éheznek, nincsen ételük,
Rossz kunyhókban élik az életük,
Poshadt vizet isznak, már ha találnak,
De ők is félői a halálnak.

Vírusok tizedelik falvaikat,
Vezérek szítják háborúikat,
Golyófogóként használva fel őket,
Csatatérre küldve ezer főket.

Nem kár értük! – csupán ennyit mondanak.
- Azért vannak, hogy értünk hulljanak!
Csak ennyit érne tán egy emberélet?
Nekik igen! Sajnos, ettől félek.

A szegény ember csak áldozat lehet,
Egy bús anya fiút és lányt temet,
Fél arcát így is levitte egy akna,
És bár él, ez őt nem vigasztalja.

Bezzeg mások! Akárcsak Harács papa,
Gyűjtik a pénz, ők a színe-java
A világnak, vagyis ezt állítják!
Ugyan, kérem, micsoda hazugság!

Nem érdekli őket más, csak önmaguk.
Kastélyban élnek! Szép autójuk
Sofőr vezeti, erre sem képesek,
És minden apróságra kényesek.

A legdrágább ételeket fogyasztják,
Ami nem kell, azt lazán kidobják.
Bár némelyikből nem hiányzik semmi,
Nem kell! – mondják. - Elég is volt ennyi.



Nem jut eszükbe, hogy mit ők kidobnak,
Arról messze, mások csak álmodnak,
Nem gondolják, hogy meg kéne osztani,
Ami van, de nem fogják használni.

Hol az emberség, miről kaptuk nevünk?
Megmondom: SEHOL! És ez szégyenünk!
Botrányos, hogy míg egyesek szenvednek,
Mások medencéikben fürdenek.

Ez lesz hát a végzetünk? Mi okozzuk
A pusztulást, önmagunkra hozzunk?
Sajnos a válasz nehéz, én sem tudom,
A döntést az emberekre hagyom.

Ha élni akarnak, muszáj változni!
A javakat mind el kell osztani,
Új világot teremteni, egy szebbet,
Ahol mindenki boldogan élhet!

De mi van akkor, ha mindez csak álom?
Hogy lenne reményünk? Nem így látom.
Az ember gyarló, és az marad mindig,
Míg saját maguk végképp eltörlik!