Kint ültem a réten, elmerengtem éppen,
Miért lettem költő régestelen-régen?
Törtem hát a fejem, majdnem meg is repedt,
Míg végül szemem egy kis szöcskére tévedt.

Néztem, ahogy ugrál, araszol céltalan,
Csak úgy suhant a fűszálak közt hangtalan.
A hűvös széltől kicsi teste reszketett,
Kalandos úton járt, semmit sem veszthetett.

Miután elugrált, felnéztem az égre,
Lenyűgözött engem fondorlatos kékje,
Bárányfelhők úsztak a medencéjében,
Míg tovatűntek hatalmas tengerében.

Kis idő múlva a szemem észrevette,
Pupillámat a távolba meresztgette,
Hogy ottan legel egy furcsa hangú kecske,
De lehet, hogy egy subába bújt menyecske?

Olyan messze van, és innen nem láthatom,
De nem fontos, elég, ha hangját hallhatom.
Mit számít, ki az? Nekem elég a dallam,
Ihletet ad, kéri, hogy papírra írjam.

Hogy miért is lettem költő? Most már tudom.
Apró, finom érzéseket kell leírnom,
Amelyek szépek vagy rondák, de léteznek,
És nem múlnak el, a fejemben fészkelnek.

Ha megosztom őket, más is látja végre,
Hogy mi okból néztem fel akkor az égre,
Vagy, hogy mit láttam meg a kicsi szöcskében,
És, hogy érintett meg a dal a lelkemben.

A művészet szép, a költő csodát alkot,
Néha érzést, máskor homályos alakot.
És akár a művészet, az élet is szép,
Csodák, remények: csak így tisztul ki a kép.