Egy festmény függ fent, a falon...
Távolba révülő portré.
Komolyan néz, álmatagon.
Aranyporos fakeretén
megcsillan a reggeli fény.

Hová tűnt akkori arcom?
A változó Idő mélyén
lassan, lopva tovaosont.
Itt maradtam - jelenben - én:
a vénülő, valóság-lény...

Egy festmény függ fent, a falon,
távolba meredő portré,
régi képem ott, a vásznon...
Emlékeim fújja a szél,
táncot járó porszemekként.

Homokszemként hordja a szél,
szór szét, ezer lélek-szemcsét.

Ifjúkori álom-romok -
eltűnnek, mint szél-fújt homok.

Nem marad, csupán a portré,
mely idő-mélyről engem néz...

***

Tekintetében a kérdés:
Milyen lesz vajh' a sorsom?
Tiszta szívvel vállalhatom,
vagy szörnyülködöm a mocskon,
mely romlott, rusnya lelkemé?

Mindaz, amivé lettem én,
a festmény mellett mosolyog,
egy tükörből... Fura dolog,
hogy szemem mit sem változott:
napsütötte tengert idéz...

Ragyog benne tiszta, zöld fény:
csiszolt, smaragd lélek-szemcsék.

Ifjúkori álom-romok -
összedőltek. Igen, tudom!

A festmény - az emlékezés,
az idő-mélyre tekintés.

Mellette a jelent látom:
hogy lelkem még sem változott.

2012 05. 31. és 2012 06. 03.